- Lachlan, beszélni akarok veled. Az irodámban, most, a papírmunka ráér. - Épp csak odavetettem ezt a két mondatot, mikor reggel megérkeztem a parancsnokságra. Még csak néhányan lézengtek a közös irodában, ahol az alacsonyabb rangú aurorok íróasztalai sorakoztak katonás rendben. Két asztallal arrébb az egyik huszonegy-két éves takony felhorkant, majdnem félrenyelte a kávéját, miközben odaszúrta Lachlannek a ritka elmés megjegyzést, hogy "mi van, már nem csak politikusokban utazol?". Kurva vicces, tényleg, megunhatatlanul humoros volt, mintha még ennyi év után is lett volna bármi izgalmas abban, hogy Ada Lachlan egy ideig Dolohov nője volt - vagy mintha valaha is lett volna ebben bármi figyelemre érdemes. Egy mozdulattal a kölyök ölébe borítottam a kávéját, kis híján eldőlt székkel együtt, mikor hátrahőkölt a döbbenettől. - Senki sem kérdezett. Azt meg takarítsd fel, hülyegyerek - dobtam vissza az asztalára az immár üres kávés bögrét. Nem vártam meg, hogy Lachlan mit reagált, nem is érdekelt, az újoncra borított kávé inkább szolgálta a saját frusztrációim levezetését, mint Lachlan becsületének a védelmezését. Habár tény, hogy szánalmasan gyerekesnek találtam az ellene indított lejáratókampányt, a legkevésbé sem volt aurorokhoz méltó éveken át ezen csámcsogni, amikor Lachlan éppen elégszer bizonyította már, hogy több keresnivalója volt itt, mint néhány makulátlan előéletű(nek beállított) kollégának. Az irodám külön helyet kapott, a közös irodarészlegből nyílt átjárás. Bár sosem igényeltem a különleges bánásmódot, a saját dolgozószobát mégis értékeltem. Nem volt nagy helyiség, csupán egy íróasztal és szekrény kapott benne helyett, másra nem is volt szükségem. Mint mindig, most is tökéletes rend uralkodott, csupán a tegnap este óta kapott hivatalos levelek hevertek kisebb kupacban az asztalon, hiszen azokat még nem volt alkalmam elrendezni. És erre nem is most akartam sort keríteni, csak besöpörtem őket az egyik fiókba. Sokkal égetőbb volt, hogy beszéljek Lachlannal. Senki sem tett hivatalos bejelentést a lány eltűnéséről - csak így hívtam, mert a prostit túl degradálónak éreztem, a nevének pedig szánt szándékkal nem néztem utána, nem akartam hozzá még azt is társítani, így sem szabadultam a rettegő tekintetének emlékétől. Azonban valakik így is keresték, és nem kellett hozzá túl sok logika, hogy azt is kitaláljam, kicsodák: nyilván azok, akik előzőleg rá akarták venni arra is, hogy tegyen feljelentést a bátyám ellen vagy tálaljon ki a Prófétának. És ez történetesen Ada Lachlan volt, azzal a nyomorult dílerrel, aki törzsvendégnek számított a fogdában és Kyle gyilkossági nyomozása óta sejtettem, hogy Fiona Dolohov kis házimanója lehetett. A dílertől kevésbé tartottam, őt könnyen félre lehetett söpörni az útból, de egy auror már más helyzet... Tudnom kellett, hogy Lachlan mennyi információt szedett ki a lányból és mihez akart most kezdeni. Létfontosságú volt. Tisztán kellett gondolkodnom és higgadtnak kellett maradnom ebben a kínos helyzetben, de ezúttal nem ment olyan könnyen, mint máskor. Hogyan is ment volna, mikor egyszerre rettegtem a lebukástól és kívántam magamnak a lehető legsúlyosabb büntetést, mert úgy mardosott az önutálat a tettem miatt? - Azt csiripelik a madarak, hogy megint a Zsebpiszok közbe járkálsz - jegyeztem meg. - Azt hittem, a múltkori eset elég maradandó élmény volt. Ugye nem hiszed még mindig azt, hogy egyedül térdre kényszeríted majd a Kiméra Szindikátust, mint egy kibaszott Disney hercegnő? Leültem az íróasztalomhoz és rágyújtottam egy cigarettára, közben végig figyelemmel kísérve Lachlan minden rezdülését.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szer. Jún. 09, 2021 10:54 pm
Holden & Ada
The things we do for love
Első napom újra munkában. Remek. Egyik részem már nagyon várta, nem voltam az az ember, aki szeretett otthon tespedni, pláne, hogy még kocogni sem tudtam elmenni, nem még edzésekre, ez pedig a munka hiányával együtt idegőrlő volt. De a medimágusok azt mondták, hogy nem, akkor hát nem, Lyle agyonvert volna érte, ha megteszem. A legutóbbi Szent Mungós látogatásom alkalmával azonban sikerült meggyőznöm a gyógyítókat arról, hogy már eléggé jól vagyok ahhoz, hogy munkába álljak, ha könnyítetten is. Nagyobb volt az esély, hogy teljesen megbolondulok otthon, mint arra, hogy rontok az állapotomon. Igyekeztem a lehető legészrevétlenebbül, de normális léptekkel az íróasztalomhoz menni (hivatalosan még mankóval kellett volna járnom, de nem voltam rá hajlandó). Nem hiányoztak a beszólások, de még kevésbé az, hogy bárki is sajnálkozzon nekem, amiért bajom esett. Ez persze nem történt meg. Senkit nem érdekelt, hogy az egyik kollégájukat majdnem megölték az otthonában. Nem mondanám, hogy rosszul esett, igazából megnyugtató volt a megszokásokba visszatérni, de segített ráébreszteni, hogy valójában pokolira nem érdekel a munkahelyem és most már a munkámról is egyre inkább azt gondolom, hogy nem éri meg. Aztán jött a következő kegyelemdöfés, amikor Bertie-vel ismét a Zsebpiszok közben kellett parádéznunk mint két cirkuszi majomnak, pusztán azért, mert a Dolohov házaspár úgy döntött, hatalmas buli lenne megfenyegetni a szeretteinket. Mégis mi mást tehettünk volna? Engedelmeskedtünk nekik. Stresszes voltam, ideges és teljesen szétesett a munkában. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem éri meg. Mindent elveszítettem, amit csak lehetett, azért, hogy a karrierem és az igazságérzetem a helyén legyen. Semmit nem értem el vele. Nem véletlenül jutottam el arra az elhatározásra, hogy itt a vége. Ennyi volt, nincsen erre szükségem, inkább megyek vissza a kávézóba, ahol béke van és nyugalom, és egyetlen politikus vagy bűnszervezet nem jár a nyakamra. És ez volt az igazi nyugalom, amikor rájöttem, hogy most már olyan mindegy minden. Ennek a végére érek és itthagyom a francba ezt az egészet.
Korán értem be a Minisztériumba és leültem az asztalomhoz, hogy elvégezzem az aznapi feladataimat. Csendben, észrevétlenül, nem gondolva arra, hogy a hétvégén milyen program vár rám és Bertie-re. De persze ezt meg kellett zavarni, mert Holden Briggsnek éppen most van beszélnivalója velem. Remek. Beletörődve a sorsomba felálltam, hogy utána menjek, nem is tulajdonítva nagy figyelmet a megjegyzésnek. Annyit hallottam már ilyeneket, hogy nem tőr volt a szívembe, csupán plusz egy tüske egy sündisznóra. Azért Holden reakciója meglepett, nem is tudtam elfojtani egy kárörvendő mosolyt a srác felé. Többet nem érdemelt. - Milyen kotnyelesek azok a madarak… -válaszoltam szárazon egy rövid döbbenet után, megállva nem messze az ajtótól. Nem akartam leülni, mert nem szándékoztam túl sok időt eltölteni idebent -Roppant elmések a megjegyzéseid, még mindig a humor magas fokát képviseled. Nem, nem hiszek semmi ilyesmit és tudtommal a főnökeimnek és a munkahelyemnek sincsen semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok a szabadidőmben. Nem tudok többet hozzáfűzni. Végeztünk? De bassza meg, mégis honnan tudja?
Nyilvánvalóan nem akart itt lenni velem az irodámban és a Zsebpiszok közben tett látogatásáról beszélgetni. Én sem akartam, de túl kellett esnünk rajta. Meg kellett értenie, hogy bármit is ajánlottak fel neki Dolohovék vagy bármivel fenyegették, akkor sem érte meg. Nem tőlük kellett tartania, vagy legalábbis kisebb fenyegetést jelentettek rá nézve, mint a két bátyám. Ő még nem tudta, mibe keveredett - őszintén szólva én magam sem, nem ismertem a részleteket, Russel és Maurice sosem érezték szükségét, hogy beavassanak mindenbe, mert úgyis tudták a véleményemet -, de ha okosan hallgatott rám, akkor még időben kiszállhatott. Ő még igen, nekem már nem volt visszaút, azok után nem... Csak meg kellett ígérnie, hogy soha többet nem keresi azt a lányt. - Emlékeztetnélek, hogy nem is olyan régen még nagyon szívesen hallgattad az elmés megjegyzéseimet. Gondolom, nem felejtetted el. - Ha a megjegyzéseimet nem is hallgatta szívesen, a társaságomat akkor is ő kereste. Nem én kértem, hogy hadd áldozzak a szabadidőmből az ő tanulmányi nehézségeinek kiküszöbölésére, ahogy az első lépést sem én tettem meg valami olyan felé, aminek amúgy meg sem kellett volna történnie kettőnk között. Egyszerűen nem volt etikus. - Majd ha szabadidődben horgolni kezdesz, akkor senkit nem fog érdekelni, mit csinálsz a Minisztériumon kívül. De amíg olyan ügyekbe ártod magad, amikhez semmi közöd, sőt, a megfelelő végzettséged sincs meg hozzá, addig nagyon is van hozzá köze a főosztály vezetőségének, köztük nekem is. Ha nyomozói ambícióid vannak, talán nem ártott volna tovább tanulni, ahogy azt annak idején javasoltam is. - Sosem értettem, miért nem lett belőle nyomozó. Lett volna hozzá tehetsége, ahogy ezt többször el is mondtam neki. - Nem, nem végeztünk. Majd jelezni fogom, ha távozhatsz. Hogy nyomatékosítsam a szavaimat, az ajtó felé intettem a pálcámmal, mire az becsukódott, kizárva a főosztály zavaró zajait - és leginkább megakadályozta azt, hogy bárki is kihallgassa a beszélgetésünket. Ugyanis hiába hivatkoztam a Főosztályra, ehhez a vezetőségnek semmi köze nem volt, nem tudtak Lachlan újabb magánnyomozásáról és soha nem is kellett róla tudomást szerezniük. Soha nem derülhetett ki, hogy mit tettem, soha... - Arról az apróságról nem is beszélve, hogy egy politikusnak magánnyomozást végezni enyhén szólva is etikátlan. Tudom, hogy Dolohov kért meg, azt is tudom, hogy azzal a piti dílerrel járkálsz a Zsebpiszokba egy nyomorult kislányhoz, sőt, még azt is tudom, hogy miért. Fogalmam sincs, Dolohov mit ígért ezért cserébe vagy mivel fenyegetett meg, de be kell fejezned. Hidd el, nem szeretnél ebbe ennél is jobban belekeveredni. - Én sem. Merlin bassza meg, én sem akartam belekeveredni. És még kevésbé ártani annak a kislánynak... Lachlanék keverték bele ebbe, igen, részben az ő hibája is volt, nem csak az enyém...
