Sara nővéremmel érkezem meg Londonba, aki gyors búcsúzás után tovább áll Párizsba. Csak eddig kísér el. Már 17 vagyok felnőtt boszorkány. Talpraesett vagyok, így egyedül eltalálok innen bárhova, ahova elszeretnék jutni. Nem volt sok minden a táskámba csak két napi váltás ruha, illetve más igazán fontos és szükséges apróság. Az utazó bőröndöm, az Illvermornys diákokkal fog érkezni. Most kihagyom, a közös utazás élményét a többi cserediák társammal. A King's Cross pályaudvarról induló vonaton fogok megérkezni a Roxmortsba és végül Roxfortba, mint egy rendes roxforti diák. Nem az én ötletem volt inkább Algie bácsikám rukkolt elő a fantasztikus ötlettel, hogy tapasztaljam meg ezt az élményt is. Talán úgy gondolta, hogy az újdonság varázsa elkápráztat, mint egy alsóbb évfolyamos kis nebulót és a roxforti diákok közt eltöltött utazás alatt megenyhülök majd. Ahogy az Abszol úton sétálok, megállok pár-pár másodpercre az üzeletek kirakatai előtt megszemlélni a kiállított portékát. Hatalmas a nyüzsgés, hogy az utolsó pillanatokban beszerezzék a tanévre szükséges eszközöket: üstöket, pennákat, fiolákat, tankönyveket és új talárokat. Pár ismerősömet megpillantom az ez egyik kviddics szaküzlet előtt beszélgetni. Mások, pedig egy fagylaltozó teraszáról köszönnek felém. Nem akarok itt lenni. Inkább egy csendesóceáni parton élveztem volna az utolsó napokat Joeval és a haverokkal, még az Ilvermorny végzős évünk előtt. Röplabdáztam és vízicsatákat vívtam volna. Ehelyett itt vagyok Londonban és a Roxfortba készülök eltölteni az utolsó évemet. Nem tudok tiszta szívből örülni, hiába fedezem fel a város számomra ismeretlen részeit és turista lárványosságait, nem hoz lázba, az amit itt látok. Kora este érkezem meg Cassie lakásához. Elvileg tudja, hogy ma érkezem. Remélem, hogy nem túlórázik a bent a minisztériumba, de ott bármi közbe megtörténhet, így nem aggódom, ha nem nyit ajtót. Amint bejuttok az épületbe Cass ajtajánál állok meg. Hármat kopogok. Majd várom, hogy az ajtó kinyíljon és egy mosollyal üdvözölöm unokatestvéremet. - Szia. - Köszönök az ajtót nyitó félnek. Hetekkel ezelőtt, búcsúztam el tőle egy zsupsz kulcs mellett állva, nem gondoltam, hogy ilyen hamar viszont látom. - Hogy vagy? Milyen volt a napod?- kérdezem meg, amikor beinvitál a lakásba. Nagyon tetszik Cassie otthona olyan kellemes és otthonos hangulatot áraszt. Még mielőtt el nem felejtem a táskámhoz kapok és kiveszek egy dobozt és a hozzá tartozó levelet is. - Ezt a nagyi küldi. Gondolom valami szeretetcsomag, amiben süti és mindenféle amerikai édesség és más apró ajándék található. Legalábbis ez szokott lenni az ilyen dobozkáiban. - magyarázom, amikor átadom futárként a csomagot unokatestvérem számára. A cipőmet leveszem még mielőtt beljebb lépek a lakásba.
Sóhajtva löktem be a hűtőt, miközben azon tanakodtam, hogy mit adjak enni vacsorára az unokahúgomnak. A szendvics valahogy olyan semmilyennek tűnt, pedig jobb ötletem nem akadt. Leo mindig jóízűen tüntette el azt, amit csináltam neki. A probléma talán nem is feltétlenül ebben rejlett, ha abban, hogy valójában… fogalmam sem volt arról, hogy mit szeret, noha már nem voltunk egymásnak idegenek ennyire még sem ismertük egymást. Sosem gondoltam, hogy egyszer nálam fog vendégeskedni, még ha csak egy éjszakára is. Amikor pár nappal ezelőtt kézhez kaptam a nagyi levelét, amiben a legkevésbé sem röviden és még véletlenül sem lényegretörően - sokkal inkább a hozzá olyannyira illő mesés köntösben - tájékoztatott arról, hogy Margaret az utolsó évét is itt tölti. Ezt, ha nem is adtam neki szót a válaszomban, furcsálltam kicsit. Hetekkel korábban - talán volt az egy hónapja is! -, amikor elbúcsúztunk nem úgy tűnt, mintha hamar vissza kívánna térni a szigetországba, most mégis itt volt. Vagy legalábbis jött. Hiába írt sokat a nagymamám, azt nem osztotta meg velem, hogy mi az unokahúgom pontos programja, csak azt, hogy kora este-este körül érkezik valahogy. Már nekem, természetesen, nekik akkor már masszív éjszaka lesz, de ha az nem is, mindenképpen közelíteni fognak felé. Öt órával, vagy mennyivel jártak előrébb. Amint megszólalt a csengő csak egy fáradt sóhaj kíséretében engedtem el azt a tényt, hogy lehet, egyszerű vajas kenyeret eszünk majd vacsorára. - Szia - mosolyogtam rá, miközben félreálltam az ajtóból, hogy be tudjon jönni. - Megvagyok, ma egészen rövid napom volt - főleg mert miatta korábban jöttem el, hogy bizonyosan ne kelljen egyedül várakoznia az ajtó előtt. Sanda gyanúm, hogy a családom amerikai része nem különösebben örült volna ennek. - Nem történt semmi különös, délutánig senkit sem öltek meg, szóval szerencsésnek is lehet mondani - rántottam meg a vállam, még véletlenül sem viccelve. Gyilkossági nyomozó voltam, ezt Peggy is tudta, így minden bizonnyal értette, hogy mit és miért mondtam. - Oh, köszönöm - vettem el a dobozt, kissé megnyugodva, hogy lesz mit ennünk. Ha mást nem, akkor sütemény formájában. Ezt legalább biztosan szerette. - Menj nyugodtan a nappaliba és foglalj helyet ott, ahol kényelmesnek ítéled - indultam el, fejjel intve hogy kövessen. Egybe nyílt a kettő, így nem kellett sietnem a pakolással, miközben ügyködtem is tudtam vele foglalkozni. - Mit kérsz inni? Csapvíz, narancslé és alkohol a széles választék. Van egy nagyon jóféle borom is, szívesen adok belőle, ha szeretnéd, amennyiben megígéred, hogy anyád vagy a nagyi, esetleg a testvéreid nem feszítenek érte keresztre - nem voltam naiv, sejtettem, hogy ivott már, noha reméltem részeg még sosem volt. Nem tűnt az ő stílusának. Lori unokatestvéremből előbb néztem volna ki, mint belőle. De attól még egy tizenhét éves maradt, akit alkohollal kínáltam. Viszont legalább soft alkohollal, a whiskyről és a mellette helyet kapó vodkáról nem szóltam egy szót sem. - De ne csak én beszéljek - tettem le elé pohárban azt, amit kért -, még csak ismernem sem kell ahhoz, hogy lássam: utálod az egész helyzetet. Éppen csak nincs a homlokodra írva. Mesélj, panaszkodj, add ki magadból. Mondd el mi bánt, mi aggaszt - ültem le a kanapéra a kezemben egy pohár borral. Ha ő nem is kért, én igen. - Akármit is mondasz, akárkit és akárhogyan is szidsz, ígérem: ezek között a falak között marad. Nem adom tovább senkinek.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Vendég
Hétf. Jún. 21, 2021 1:48 am
Kérdésemre, nem is vártam jobb választ. Gyilkossági ügyekkel foglalkozni elég megterhelő lehet. Sokszor elgondolkodom, hogy nekem mi állna jól, melyik ügyosztályon tudnék huzamosabb ideig dolgozni, amíg családot nem alapítok egyszer a férjemmel. Talán, mint apa a szervezett bűnüldözéssel kellene foglalkoznom vagy talán mint Felix aki a közbiztonsággal kapcsolatos ügyekre specializálódott. Nem tudom, melyik a legjobb lenne nekem. Mindig is auror akartam lenni, de sosem tudtam megfogalmazni, hogy miért. Gyenge válasz az, hogy apa miatt, akarok az lenni vagy mert Esme nagyi is az volt, ahogy a családom többsége is ezzel foglalkozott. Ahogy hellyel kínál lehuppanok a kanapé egyik szélére. - Szívesen innék valamit. Ígérem, nem fog beperelni anya és nem néznek szúrós szemmel sem. Egyébként is már a törvények szerint jogilag felnőtt lennék. - felsóhajtok halkan. Nem kezelnek úgy, mint egy nagykorút. Felnőtt kimondani is megrázó, hogy ennek a társadalomi csoportnak az ifjú tagja lettem. Két hónap és már 18 leszek és Angliában a muglik között is felnőttként tekintenek rám. Hol fogom ünnepelni a 18. születésnapomat? Hát persze, hogy Roxfortban és nem Viharmadarakkal, akik ilyenkor egy vakmerő próba elé állítják a végzős diákokat. Ez olyan beavatás szerű esemény. Az öregdiákok visszatérnek egy napra Halloween estéjén, ami után több öregdiák is mentorként segíti a végzősöket. Erről is le kell mondanom, ahogy a végzős bulik nagy részéről és még számos szuper kirándulásról, amikre a végzősöket mindig elviszik. -Száraz vagy édes? - Kérdezem meg a unokatestvéremet, annyira nem értek a borokhoz. A száraz valahogy sokkal jobban ízlik, mint az édes, de nem az a borozós típus alkalom adtán néha iszok bort, de első alkoholos bulijaimban a sör volt a menő és a kevert édes koktélok vagy likőrök. A Fekete Puma-barlang bulija volt az első parti, ahol sörös üveget emeltem ajkamhoz. 15 és fél voltam és egy egy McGrath féle írhabos tűzvörös ale kóstoltam meg és amennyire szentimentális vagyok úgy azt az üveget eltettem emlékbe. -Tényleg ennyire látszik? - Húzom fel a lábamat és kuporog össze a kanapén. Arcomat beletemetem egy pillanatra a kezeimbe és térdeim közé. -Ajj, sose voltam olyan jó színész, mint Em. - Alden lánya, aki Lily nagynéném művészi tehetségével született. Cassiere pillantok, aki pedig olyan, mint a családi albumban olyan sokszor látott legifjabb nagynéném. Cassie kiköpött mása az anyjának. A nagyit sosem kérdeztem meg, hogy Cassie jellemében is hasonlít-e Ameliára, de úgy hiszem, hogy igen. -Ismered Algiet... Neki, ahogy az iskolában is úgy az iskolán kívül is szereti elrendezni mások életét. Tudod, a mostani tanévben megkétszereződött az Illvermornys cserediákok száma a Roxfortban. - taglalom és árasztom el információval, Casst. -Csak, azért mert valami bűzlik itt Angliában, ha nem is nekem kell helyre tenni ezt a dolgot és főleg nem úgy, mint ahogy Hamlet tette Dániában. Végig kell szemlélnem az itt történteket iskolai és diák szinten. Gondolom neked sem újdonság, hogy mennyi amerikai keveredett ide, az elmúlt hónapokban. Szivárognak át az Atlanti-Óceán túl partjáról ide.- a poharat a szájamhoz emelem, de még mielőtt innék megszagolom a bort csak utána egy apró kortyot iszom belőle, amit pár pillanatig még szájamban ízlelek meg, mielőtt végleg lenyelem. - Nehéz az egész helyzet. Alig vártam, hogy felnőttként kezeljenek és most hogy az vagyok. A család által elvárt kötelességről beszélnek nekem. Az eddigi iskolai teljesítményeim mind elérték a "Fontaine mércét". Egy-két alkalommal talán túl is teljesítettem őket. Tudod azt gondoltam naivan, hogy majd milyen jó lesz, ha betöltöm a 17-et, mert szabad leszek, de sosem leszek igazán szabad, mert mindig lesz valaki, akinek megakarok felelni. Most is legalább három személyt is tudnék mondani, akinek eleget szeretnék tenni. - rövid szünetet tartok - De ugye nem mindig összeegyeztethető másokkal az ez én akaratom. Tudod, szeretettem volna a születésnapomkor a barátaimmal együtt ünnepelni. Az utolsó évet a barátommal együtt tölteni. Úgy érzem, hogy ez a távolság szét fog szakítani. Én biztos bele fogok bolondulni, hogy bármikor a Pukwudgies hárpiák lecsapják a kezemről. Tudom, ez az első hosszabb távú kapcsolatom, ami sokak szerint nem is kapcsolat már. És tudom, hogy sok úgy vélekednek, hogy ostoba és naiv vagyok, ha még azt hiszem, hogy nem csalt meg egy másik csajjal Jápánban vagy otthon nyáron, de egy kapcsolat nem a bizalomról szól, Cass? Megfogadtam, hogy Jess barátnőm és a húga mellett leszek ebben a tanévben, mert szükségük van rám. Az első a család. De ha az én érdekeim ütköznek a családéval mindig rossz szájízzel vágok bele abba, amit csinálnom kell és most ehhez a tanévhez sincs kedvem és valahol párszáz kilométerrel arrébb az óceán túlsó oldalán lennék és kiabálnák bele fáradtan az éjszakába, valami oltári nagy baromságot, amit másnap lehet hogy visszavonnék, de akkor abban a pillanatban nekem ki kell eresztenem azon a nyárzáró partin a gőzt. De itt vagyok a te csodás lakásodon, hogy a King's Crossról induló vonaton üljek egy csapat roxforti hollóhátas diák társaságában. Ennél biztos vannak nagyobb problémák is város sőt országszerte, mint az én anya szerint: "tini nyafogásom". Szóval így meg látszik rajtam, hogy nem tetszik ez a helyezett? A poharamban lévő bort nézem, mielőtt újra innék belőle, most már sokkal bátrabban bele kortyolva. Casst úgy érzem, most nem csak jelen létemmel, de a gondjaimmal is. Ahogy kb. minden este másnak bosszankodtam, hiába próbáltam a jó oldalát megfogni, annak hogy még egy évet a Roxfortba lehetek az Ilvermony helyett. Valahogy a negatív érzelmek készültek kibukni belőlem. Pedig itt is egy értékes csapat tagja lehetek és értékes barátságokat kötöttem az elmúlt évben. Mégis hazahúz a szívem. Oda, ahol már megalapoztam a jövőmet.
- Persze, persze - ingattam a fejem némileg szórakozottan, más megjegyzést nem fűzve hozzá a dolgokhoz. Mind a ketten tudtuk, hogy nagykorúság ide, nagykorúság oda, az anyja és a nagyi is kitekernék a nyakam, ha a Roxfort előtti este leitatnám őt. Az nem számított volna, hogy nem most találkozik először az alkohol fogalmával, csak az, hogy mindez nálam, az én felügyeletem alatt történt. Furcsa állatfajok voltak a rokonok, főleg ha, azok törődtek az emberrel. - Félszáraz - válaszoltam meg a kérdését -, valahol a kettő között van, de jóféle. A borok terén - no meg a teákén - méltán nevezhetnek olyan sznobnak, mint amilyennek egyébként a legtöbb helyen tartanak - magyaráztam, miközben elővettem két borospoharat, hiszen ha már iszunk, akkor annak adjuk meg a módját. Arról pedig, hogy mit mondtak a hátam mögött, tisztában voltam, de nem érdekelt. Legalábbis nem annyira, hogy szóvá is tegyem azt. Mi értelme lett volna? Semmi. Az ég egy adta világon semmi. Valójában régen régen belefáradtam abba, hogy megpróbáljak megfelelni minden embernek, aki ezen a világon lakott. Már gyerekként sem ment. Nagyapa is mindig csak a hibát kereste bennem. Azt, hogy miben nem hasonlítok a Black családra és milyen problémás tulajdonságaimat örököltem Amerikából és édesanyámtól. Kezdve a kinézetemmel, ami egy az egyben őt, nem pedig az apámat, ezzel a nemes és örökké tiszta vérvonalat idézte vissza. - Csak egy egészen picit - mosolyodtam el szemforgatva, miközben odaadtam neki a kitöltött italt, majd úgy helyezkedtem a kanapén, hogy kényelmes legyen, de az unokatestvéremre is tökéletes rálátásom nyíljon. Nem azért, hogy elemezzem őt, nem értettem az ilyesmihez, egyszerűen csak így tűnt megfelelőnek az adott pillanatban. Csendben, óvatosan kortyolgatva a bort, hallgattam, amint kiönti nekem a szívét. Nem hittem, hogy én vagyok az első, akinek elmondja, mégis jól esett, hogy ennyire bízik bennem. Vagy csak ennyire utálja most a család többi részét, végeredményben mindegy volt. A szavai azonban kételyeket is ébresztettek bennem, nem a beszivárgás, azzal valahol mélyen tisztában voltam, hiszen egyre több MACUSA aurorral dolgoztunk együtt. Merlinre, hiszen már a halottkémünk is az amerikaiak embere volt! Vérfarkasként csak ott juthatott ilyen magasra. Éppen csak ők ültek a Miniszteri székben, bár úgy éreztem, ahhoz a Briggs-klánnak is lesz - jobban mondva lett volna - némi szava. A kételyeket nem ezek jelentették, hanem azok, amiket magáról, a vágyairól és a diákéveiről mondott. Ilvermonrys diák volt - most már inkább Roxfortos, bármennyire is ágált ellene -, akit kiszakítottak onnan, ahová világéletében járt, ahol mindent ismert, ahol a barátai voltak, ahol vágyott dolgokat. Mindezt a megkérdezése nélkül, csak mert a felnőttek döntöttek a feje fölött. Pontosan úgy, ahogy én tettem Leo-val, noha a helyzetet nem lehetett, teljesen ugyanolyannak mondani, hiszen az öcsém tudta, hogy ez nem fog hét éven át tartani. Nem rejtettem előle semmit, mégis… képtelen voltam nem magamra venni Peggy szavait, hiába tudtam, hogy nem nekem szóltak. Nem ellenem. - Először is, vegyél egy mély levegőt és igyál kicsit, mert ettől monológtól biztosan kiszáradt a torkod - szorítottam meg kicsit a felkarját, a támogatásom jeleként. - Ami pedig a helyzetet illeti: nem könnyű, de megértelek. Tizenhét éves vagy és inkább a jól ismert környezetben szórakoznál, a régi barátaiddal, mint hogy a nagybátyánk óhajait teljesítsd. Bármit is mond az anyukád, jogod van az érzéseidhez és ahhoz, hogy úgy éld meg őket, ahogy szeretnéd - mondtam, ebben pedig nem volt szemrehányás, még a legkevesebb sem. Tényleg egy teljesen érthető válaszreakció volt részéről ez a kiborulás, ahogy az ellenkezés is. - Ha engem kérdezel, akkor nem butaság, hogy bízol a barátodban. Már pedig, ha szerinted Joe megbízható, akkor ne foglalkozz azokkal, akik mást mondanak, ahogy azokkal sem, akik esetlegesen lenyúlnák, mert úgyse fog sikerülni - noha ehhez az is kellett, hogy Joe is pontosan ugyanúgy érezzen az unokahúgom iránt, hogy ő iránta. De ezt persze nem mondtam ki hangosan. Peggynek most megnyugtatásra és egyetértésre, nem pedig újabb kétségekre volt szüksége. Abból akadt rásegítés nélkül elég. Ennyire még ismertem a kamaszokat. - Szóval bármennyire is nehéz a távkapcsolat, hidd el: nem kibírhatatlan. Szerintem még előnyei is vannak. Például nem mentek egymás agyára, ahogy megunni se unjátok egymást, mert mindig van új téma, arról nem is beszélve, hogy megbecsülitek az időt, amit együtt tölthettek. Azt pedig ne felejtsd el, hogy nem kell végig a Roxfortban lenned. Karácsonykor hazamehetsz, akkor találkozhattok. Valamint gondolj bele: ha ezt a két évet kibírjátok így, akkor a jövőben már mindent - próbáltam némi lelket önteni belé elővéve a saját, Orionnal szerzett tapasztalatimat, majd rózsaszín köntösbe bújtatni őket, hiszen végső soron mi is valami hasonlóban voltunk, azzal a különbséggel, hogy neki tanárként némileg több előjoga volt, mint egy egyszerű diáknak. De attól még bárhogy is becézgettük, az év nagy részében ez egy távkapcsolat maradt. - Aztán ki tudja? Lehet annyira megtetszik itt minden, hogy a végén már el sem akarsz menni. Nem olyan rossz ám az auror képzés itt sem, Holden Briggs csak egy kicsit elmebeteg, esküszöm - engedtem meg magamnak egy apró poént, hiszen sejtettem, hogy ez a lehetőség nem játszik. Margaretre volt írva, hogy amint vége van ennek a tanévnek hazamegy és aztán évekig ki sem teszi a lábát Amerikából, vagy éppen csak Salemből. Bár ki tudja, sok víz lefolyik még a Temzén, mire eljön a jövő szeptember. - Figyelj - sóhajtottam, egyszerűen nem bírtam nézni a szomorú arcát, hogy nem a saját iskolájában tölti az utolsó évét, ami sokan a legfontosabbnak tartottak. Boldognak kellett volna lennie, nem pedig ennyire letörtnek -, egyszer egy bölcs ember azt mondta, hogy ha a hegy nem Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez - komolyan, el sem hittem, hogy fogalmam sincs honnan ismert mugli aforizmákat hívok segítségül, mit meg nem tesz az ember a családjáért -, vagyis ha nem lehetsz az Ilvermonyban, akkor hozd ide azt, amit tudsz. Nyilván ez teljesen lehetetlen. Joe nem lesz itt, ahogy azok az emberek sem, akikkel együtt kezdted az iskolát évekkel ezelőtt, de sok más ember itt lesz, onnan is. Azok pedig, amiket ott csináltok egy-egy alkalommal nem teljesen kivitelezhetetlen itt sem. Csak vállalkozó szellemű és nyitott barátok kellenek hozzá, ti lelkes cserediákok és ki tudja - vontam meg a vállam -, lehet új hagyományokat teremtesz. Teremtetek. Végső soron, az Ilvermonryt is a Roxfort alapján hozták létre annak idején Isolték. Miért ne tanulhatnának most ők valamit újat tőletek, cserediákoktól?
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
