Csapatépítő tréning

Nehezen, de mindenkinek sikerül eljutnia a kijelölt helyszínre, még a trollal és beragadt ajtóval küzdő auroroknak is. Bár megeshet, hogy még ők is a korábbi viszontagságaik után sóvárognak, mikor megtudják, milyen feladattal készült számukra Potter parancsnok.
A kitöltött kvízek leadása után Harry Potter gyors pontszámolást végez, hogy eredményt hirdethessen. A kvízverseny egyértelmű győztesei Jerry Preston és Holden Briggs, míg az abszolút vesztesek Peter Maxwell és Lionel Weasley. Természetesen a legeredményesebbek nem maradhatnak jutalom nélkül, egy-egy szivárványszínű díszszalagot kapnak a csoport sokszínűségének jegyében, amit legalább a csapatépítő feladatok végéig viselniük kell.

Ideje hát áttérni a második feladatra, ezúttal Harry és a meghívott pszichomágusok a jelenlévő aurorok közötti összhangot szeretnék erősíteni egy kreatív ügyességi játék formájában. A parancsnok által kihirdetett feladat a következő: sorsolás alapján párokba kell rendeződniük, majd egy megbűvölt, lebegő kvaffot kell megszerezniük és átjuttatniuk a nagyjából harminc méterrel arrébb, előre elhelyezett karikán. Csakhogy vár rájuk egy apró nehezítés is: a pároknak egymás nyakában ülve kell megküzdeniük a labdáért - azt ők dönthetik el, ki cipeli a másikat a vállán. Mágiát tilos használni, azonban egymás feltartóztatása mugli módra megengedett, természetesen a józan ész határain belül, ezt Harry többször is kihangsúlyozza, attól tartva, hogy talán pankráció törne ki az aurorjai között. A feladat ismertetése után felolvassa a kisorsolt párokat is:
- Cameron Castillo és Devon Selwyn
- Zachariah Mallory és Adelaide Lachlan
- Lionel Weasley és Marcus Diggory
- Clarissa Wilkinson és Jerry Preston
- Peter Maxwell és Avery Westwood
- Cassiopeia Black és Holden Briggs
A párok kapnak tíz percet, hogy megbeszéljék, ki cipel majd kit a labdáért való küzdelem során, illetve gyors stratégiai megbeszélést is tarthatnak, beleértve azt is, hogyan jutnak fel egymás vállára. Hiszen ez sem minden esetben olyan egyszerű feladat...

A reagokat 2021. június 18-ig várom. Egyelőre a labdáért való küzdelmet nem kell megkezdenetek, csupán azt tisztázzák a karaktereitek, hogy melyikük fogja cipelni a másikat a nyakában, hogyan szeretnének hozzáfogni a feladathoz, illetve kapaszkodjatok fel ügyesen egymás vállára - legyetek kreatívak

Preston szavai meglepnek, de jobbnak látom kussolni és csak hallgatni. Hát... Ő tudja, de én szerintem akkor se vészes eddig ez a helyzet. Valahol talán szeretném jobban megismerni a többieket, kérdés az, hogy ez mennyire lesz lehetséges. Nem nyitok igazán, pedig kéne, de nekem ehhez idő kell, mégis próbálok normálisabban viselkedni, mint általában. A következő megjegyzés hallatán csak a férfira tekintek, majd megvonom vállaimat.
- Nem konkrétan magamra gondoltam, de még nem ismer. - csak ennyit felelek, de aztán ha minden igaz, folytatjuk utunkat a gyülekezőhely felé. Ha kiröhög, hát tegye, nem lepődnék meg. A társam viszont nem Preston lesz - Őt Holden nyeri meg magának -, hanem Cassiopeia, akit nem ismerek még, de nincs ellenemre a vele való közös munka. Bemutatkozom, majd egy apró mosollyal biccentek. Tudok ám ilyen is lenni! Egyébként szimpatikus nőnek tűnik, ez az érzés pedig tovább nő, ahogy meghallom, miként szól be az aurorparancsnoknak. Elvigyorodva tekintek a Holden-Preston páros felé, majd vissza a nőre, akivel közölnöm kell, hogy velem túl sokra sajnos nem megy. Alig ismerek itt még valakit... ha nem akar utolsó lenni, akkor neki kell megválaszolnia a kérdések nagy részét.
- Kivéve a rangidőseket, mint Preston. - fejemmel biccentek a pasas felé, majd kék íriszeim vissztalálnak a nőre.
- De gondolom ez lenne a csapatépítő lényege, hogy megismerjük egymást. - logikusan. Az más dolog, hogy senkinek sincs kedve ehhez az egészhez, én nem is értem, hogy miért nem vagyok olyan negatív, mint a többség. Talán mélyen belül tartozni szeretnék valahova és bár apám kényszerített arra, hogy az aurori pályát válasszam, mégis egyre kevésbé érzem ezt kényszernek. Hacsak nem befolyásolja az elmém, akkor saját magamtól is úgy érzem, hogy ezt akarom majd csinálni, bár még messze vagyok ahhoz a szinthez, mint itt az aurorok többsége. Amikor Cassiopeia kitöltötte a papírt és visszanyújtja felém, gyorsan átfutom, de a kék pávánál kérdőn pillantok felé.
- Titok? - ujjammal mutatom, hogy mire gondolok, mert az egyértelmű, hogy nem ilyen állattá tud átváltozni. De aztán biccentek és Potter asztalára lebegtetem a papírunkat. Körbenézek, miközben kényelmesen hátradőlök és megfigyelem, hogy ki mennyire van elfoglalva a kérdésekkel, amikor pedig mindenki végez és eredményt hirdetnek nem lepődöm meg azon, hogy kik nyernek. Ellenben a színes szalagok láttán halkan felnevetek, de valószínűleg ezzel nem leszek egyedül. És még viselniük is kell! Vajon fogják?

Na de haladunk tovább a második feladathoz, aminek ismertetésénél halkan sóhajtok, még szemöldököm is megemelkedik kissé, ahogy Potter kifejti, pontosan mit vár tőlünk, de a jó hír az, hogy a csapattársam Devon lesz. Mellé lépek és lazán ráfogok vállára.
- Mit gondolsz, nyerünk? Mi vagyunk a legfiatalabbak és jó a fizikumunk, szerintem simán van esélyünk! - vigyorgok rá, majd intek fejemmel, miközben eleresztem, hogy menjünk kicsit arrébb az egyik asztalhoz. Azért figyelem a többi párost is, kíváncsi vagyok, hogy ki mit szól a dologhoz, de én nem problémázom különösebben. Megpaskolom az asztalt, majd Devonra nézek.
- Mássz fel, onnan könnyebben feljutsz a vállamra. Viszlek én! - gondolom nem lesz ellenvetés. Majd odafent agresszívkodhat, én pedig lentről segítem. Nem lesz egyszerű menet és sejtem, hogy nem feltétlen lesz jó vége, de ez a feladat, legalább ránk ne legyen panasz.
Ha Devon rábólint az ötletre, akkor úgy helyezkedem el az asztal előtt, hogy könnyedén fel tudjon mászni rám. Nem árt tennünk egy-két kört, hogy meglássuk hogy a legkényelmesebb. Azért nem vézna a srác, szóval biztos megérzem a súlyát, így ha mindent begyakoroltunk és esetleg várnunk kell a többiekre, akkor leteszem a kezdésig és jelzem, hogy jöjjön vissza ismét, amikor végre mindenki megvan. Felőlem indulhat ez a hülye verseny. Előre félek, hogy mi vár még ránk...

Rég nem untam ennyire semmit, hozzá teszem az iskolában sem szerettem ezeket a csoportos foglalkozásokat. Igen az is benne van, hogy antiszociális vagyok, a másik, hogy... most komolyan főleg jelenlegi helyzetben: mint egy csapat szétesett idióta. A többségünk teljesen másnapos, az arcokon látszódik a szenvedély jelei, és az hogy bárhol máshol jobban lennénk mint itt. Én eddig felnéztem Potterre, de most úgy érzem , mintha megsütötte volna a nap. Ennyi hülyeséget. Persze nem mi nyertük meg a kvízt, kb ha a felére tudtuk a választ. Mikor a nyertesek megkapják a színes díszszalagjukat, és mikor meglátom mindegyik fejét, amikor fel kell tenniük, egyszerűen kirobban belőlem a nevetés. Azt hiszem ennek meglesz a böjtje úgy érzem.. de hát ez valami komikus. Végre kezd ez az egész beindulni pia nélkül is. Egyszerűen nem bírom megállni a nevetést, és muszáj vagyok a dzsekim ujjába fojtani a továbbiakat. Zseniális.  
Potter pedig tovább ront a helyzeten, mikor bejelenti a következő kis játékot. Tátva marad a szám, miközben próbálom felfogni mire is kér minket. Most komolyan egymás nyakában kell labdázniuk. Mikor meglátom a párom nevét, csak mély levegőt veszek. Legalább valami... fiatalabb, jó fejet kaptam volna. Oké nem akarok előítéletes lenni mindig jobb, mint egyesek...  Oda cammogok a páromhoz, mert úgy látom a nevetséges feladat ellenére, mindenki engedelmeskedik, és készülődnek a faladatra. Mr. Preston mellett megállok, egyszerűen zavarban vagyok . Még is csak egy rangidős auror , felettesem... most még is hogy fog ez kinézni. Mély levegőt veszek, ez borzasztó kényelmetlen.  
- Gondolom én ülök az ön nyakába... - mondom ki hangosan... de egyszerűen ismét kitör belőlem a nevetés. Fizikai képtelenség, hogy én ezt az egész napot komolyan végig csináljam. Vagy nevetek vagy sírok... - Vagyis érti, elnézést csak... - ismét nevetek. - Szóval .. hogyan csináljuk?  - tudom én érzem az egészet félre érthetőnek, de Merlin szakálára, végre jól szórakozom legalább. A kényelmetlen helyzetből legalább saját magamnak vicces helyzetet teremtek. De kezdem úgy érezni, lehet Mr. Preston nem úgy nézi, és bolondnak néz. Fenomenális egy nap ha jobban belegondolok. Elsőnek egy kollégámmal összekeverték a ruháimat, és a fél napra alig emlékszem , vagy egyáltalán nem. Aztán láthatom a nagy kemény férfi varázslókat színes szalagban, büszkén kihúzva díszelegni, majd rá kell másznom egy rangidős auror nyakába, hogy mint egy 11 éves gyerek hadakozzak labdáért. Hát legalább az agresszivitásomat kiélhetem. És még vegyem komolyan a dolgokat, és ne nevessem szét magam? Kezdem úgy érezni nem is olyan rossz ez, rég nevettem ennyit.

Örültem, hogy Avery-vel úgy ahogy de sikerült minden kérdésre adni valami választ, annak ellenére is, hogy nem biztos, hogy mindegyikhez a helyes választ adtuk meg. Lényeg, hogy a kiértékelés után mégsem az utolsók lettünk, pedig megvolt rá az esélye. Mindenesetre amikor azt hittem, hogy egy kicsit megszusszanhatunk, kiderült, hogy csak ezután jön majd csak a java.
Hát ez bombasztikus ötlet! Mármint ami a játékot illeti, a módjával akadnak kételyeim. De amikor megtudom, hogy kivel kell majd úgymond együtt egy másik párost alkotnom, sok szerencsét kívánok Avery-nek.
Ő az akit Preston után ismerek is még és a MACUSA-hoz tartozik, nyilván nem ellenségeskedek vele. Tartok attól, hogyha haza kellene mennünk Amerikába akkor az itt megromlott barátságunkból csak az maradna meg, hogy ő is Cedric-nek hív, pedig nem is ez a keresztnevem.
Kicsit tehát odébb álltam tőle és megpróbáltam kitalálni, hogy… igazából már nem kellett kitalálnom, hogy kicsoda Lionel Weasley, mert ott állt Peter Maxwell mellett, akit Avery-nek köszönhetően tudtam beazonosítani. Nem mintha nem lenne egyértelmű, hogy a vörös hajú férfi kell Weasley legyen.
Vékonyabb volt mint én, annak ellenére is, hogy biztos volt vagy harmincakárhány éves, lényegtelen. Szóval én már magamban eldöntöttem, hogy nem kínzom a csontjait az én pehelykönnyű súlyommal, tekintve, hogy mindketten jobban járunk szerintem ezzel így, vagy legalábbis ő biztosan.
– Szerintem egyszerűbb lesz ha én cipekedek. Valami javaslat vagy mód, hogyan győzhetnénk le a többieket? – nehezítésként persze nem használhatunk semmiféle varázslatot, de majd marad a furfang, kíváncsi vagyok, hogy ennek a játéknak mi lehet a békésebb módja, mármint nyilvánvalóan valahogy a hátamon vagy a nyakamon kell tartanom Lionel Weasley-t kerül amibe kerül de ha még meg is nehezítik a dolgomat a cipekedésben vagy a járásban…
Mindegy, igazából azt remélem, hogy ő is látja az arányainkat és rájön a magasabbnak kell cipelnie az alacsonyabbat és a fiatalnak az idősebbet meg minden ilyen ok, ami ráfogható arra, hogy inkább magamat nyomorítom meg, mint őt. Igazából csak azt sajnálom, hogy nem vagyok annyira beszédes kedvemben.
– Milyen stratégiát válasszunk? Várjuk meg amíg megküzdenek a labdáért vagy szerezzük meg valahogy előttük? – nem lesz egy leányálom az biztos.

Azt hiszem, nagyon egyértelműen látszott az arcomon az értetlenség, hogy Weasley egyértelműen rossz válaszokkal firkantotta tele a papírt. Eszembe jutott, hogy talán ellenkeznem kéne, de elég nagy bunkóság lett volna tőlem megcáfolni, hogy egész biztosan nincsen tizenhárom gyereke. Habár ki tudja, lehet vannak olyan rosszak, hogy felérnek annyival, akárhányan legyenek. Úgyhogy inkább csendben maradtam, bár az “ő is katicabogár” határozottan tetszett. Jó volt elképzelni, hogy nem csak engem vert a sors ilyen nyomorult patrónussal, és ami még rosszabb, animágusalakkal.
Az eredmény először elszomorított, mert valljuk be, senki nem szeret utolsó lenni, még egy ilyen jelentéktelen dologban sem, de utána megláttam a díjnak készült szalagot és hirtelen egészen megörültem neki, hogy Weasley átjavította a válaszainkat. Jobb volt az az utolsó hely nekünk.
Amikor megtudtam, hogy a következő feladathoz női társat kapok, eléggé megnyugtatta a kis lelkemet, mert még életemben nem ért egyetlen felnőtt férfi ágyéka sem a tarkómhoz, ezt a szokást pedig nem akartam megszakítani. Márpedig amennyire szerencsés és amennyire asszertív ember voltam, valószínűleg én húztam volna a rövidebbet bármelyik kollégával szemben.
- Gondolom, nem szeretnéd, ha a nyakadba ülnék -léptem oda Westwoodhoz egy meglehetősen különös első mondattal. Ha nem ismertem volna a kontextust, bevittem volna saját magamat szexuális zaklatásért, pedig én aztán sosem tettem volna ilyet egy nővel sem. Egyébként is volt menyasszonyom, nincsen másra szükségem. -De ha mégis megpróbálnád, akkor nem leszek semminek sem az elrontója. Briggs tuti úgy fog tarolni, mint egy tank, mert kommandós, Prestonnak meg nem merek nekimenni, túl ijesztő. De bárki mást felborítok szívesen, ha nagyon szeretnél nyerni.
Nagyon lazának tűnt beszélni vele, mintha már most egy húron pendülnénk, pedig még meg sem szólalt. Különös volt, de nem kérdőjeleztem meg, mert ha nyerni akarunk, még jól is jön az összhang.

A párok sikeresen megbeszélik stratégiájukat és egymás nyakába másznak, ki több, ki kevesebb sikerrel. Potter aurorparancsnok ekkor a fűvel borított terület közepére áll, majd feldobja a játékhoz szükséges pöttyös gumilabdát - a labdát megbűvölte, így az első aurorpáros megérkezéséig a levegőben fog lebegni.
Potter jelzésére szinte egyszerre indulnak meg a párok, néhányan a labda irányába, néhányan más stratégiát vetnek be.
Lionel Weasley és Marcus Diggory elindulnak a pálya széle felé, hogy ott várják ki a küzdelem első és egyben talán legvéresebb szakaszát. Azzal viszont nem számolnak, hogy nem is annyira könnyű kiverekedni magukat ebből az eszeveszett tömeghisztériából. A labda felé rohanó Zachariah Mallory és Adelaide Lachlan véletlenül nekik rohannak (beszéljétek meg privátban vagy döntsétek el kockadobással, hogyan végződjön a történet. Megúszhatjátok mind ép bőrrel, eleshet csak az egyik vagy akár mindkét páros is.)
Peter Maxwell és Avery Westwood nagyon jól indítanak, mintha évek óta együtt dolgozó, összeszokott kollégák lennének. Könnyedén veszik a tömeg okozta akadályokat, ők futnak a leggyorsabban, azonban Peter megbotlik egy előző éjszaka ott felejtett üres borosüvegben. Így Cameron Castillo és Devon Selwyn megelőzik őket, elsőként érnek oda a békésen lebegő pöttyöslabdához. (Peter és Avery eleshetnek, de vissza is nyerhetik az egyensúlyukat. Rajtatok áll, hogy Cameron és Devon után vetik-e magukat. Cameron és Devon elindulhatnak azonnal a karika felé, de taktikázhatnak úgy is, hogy először kiiktatják az Avery-Peter párost. Azzal viszont mindenképp számolniuk kell, hogy a karikát is védi Holden & Cassie és Jerry & Clarissa. Beszéljétek meg egymás között az események alakulását vagy dobjatok kockával!)
Clarissa Wilkinson és Jerry Preston nem vetik bele magukat az események sűrűjébe, a Cassiopeia Black és Holden Briggs pároshoz hasonlóan kivárják, hogy a többiek elinduljanak a karikák felé. (Amennyiben ők egymással nem szeretnének megküzdeni, várják meg a labdát megszerző páros reagját és aszerint válaszoljanak majd. Hogy sikerül-e feltartóztatniuk őket, azt beszélje meg mindenki egymás között vagy döntsék el kockadobással!)


A reagokat 2021. július 9-ig várom. Ezúttal kommunikáljatok egymással a játéktéren kívül is, és ne felejtsétek el, hogy ez csak egy játék, nem katasztrófa, ha valaki veszít jó lökdösődést !

Szerintem jó ötlet, hogy nem egy konkrét személy mellett ragadunk le, mint egy csapat, hanem váltogatjuk a partnerünket, így tényleg lehetőségünk van valamennyire megismerni egymást. Ha választhattunk volna, akkor szerintem végig Devonnal lennék, de így mindenkivel tudok legalább pár szót beszélni.
- Nem is Ő... - számomra inkább más, de most nem véletlenül nem pillantok Briggs parancsnok felé. Prestont nem ismerem, csak a hírnevét és a stílusából valamennyi minimálisan láttam eddig, ami baromira távol áll tőlem. Holdené viszont nem annyira... egyáltalán nem. De ezt inkább magamban tartom és tovább folytatom a beszélgetést Cassiopeia-val.
- Eleinte azt hittem, hogy ti mindannyian jól ismeritek egymást, de így részben megértem Potter tervét, bár csinálhatná ezt jobban is... - szerintem hasznos, hogyha az aurorok ismerik egymást, akkor is, ha nem dolgoznak együtt vagy csak ritka esetekben. Én nem bánom, főleg így, újoncként, de tartok tőle, hogy ezzel eléggé egyedül vagyok. Inkább a feladatokra koncentrálok, de túl sokra nem tudok választ adni, Cassie pedig amire tud se ad feltétlen jót. Tehát titok.
- Értem. - nem firtatom. Ha nem árulja el az animágus alakját, akkor szíve joga így tenni. A verseny végül véget ér, a Holden-Jerry páros nyeri meg és kapnak is egy rendkívül unszimpatikus szalagot a sikerükért. Hát ezt nem irigylem tőlük, főleg, hogy hordaniuk is kell, bár ezt csak Holden teszi meg, ahogy látom.
A következő feladatban viszont Devon lesz a társam és nem tagadom, hogy örülök neki. Amióta kiköltözött a koleszból ritkábban beszélünk, pedig végre sikerült összebarátkozunk... Talán nem ártana nekem is sűrűbbe meglátogatnom. Próbálok majd jobban tenni ezért a barátságért, hogy megmaradjon, mert valljuk be, vajmi kevés barátom van.
- Persze, tudom, de mégis csak mi vagyunk a legjobb korban. - vigyorodom el, majd vázolom a tervet. Én fogom vinni Őt, mert kettőnk közül én vagyok az izmosabb, de a kérdésére felszalad némileg a szemöldököm.
- Ezt egy szóval se mondtam Devon. Ha akarod cseréljünk, nekem mindegy! - vonok vállat, mert nem azért mondtam, hogy csorba essen a büszkeségén, de ha nem ellenkezik, akkor Ő kerül végül az én nyakamban, a verseny pedig nemsokára kezdetét veszi, amint mindenki készen áll.
Úgy látom, hogy nem mindenki számára indul könnyedén a dolog, de én határozottan megindulok a labda irányába, ahol majdnem megelőznek minket, de uhh... nem túl kellemes botlást láthatunk magunk mellett.
- Kapd el a labdát! - szólok fel Devonnak és eszem ágában sincs megállni a célig, bár van bennem némi kétség afelől, hogyha odaérünk vajon Devon képes lesz-e rátámadni a karikánál várakozó két párosra. Bízom benne, hogy igen... tehát ha a labdát megszerzi indulok vele, majd fogom meg erősebben lábaimat, hogy biztosan stabilan tartsam, miközben közeledünk a ránk várókra.
- Légy agresszívabb, mint lenni szoktál, tartalak! - remélem nem fog azért parázni, mert Jerry és Holden az ellenfél, ahogy a két csajtól se. Szerintem kemény itt mindenki, szóval... hajrá Devon! Ha kell, lentről próbálom egy kézzel tartani, hogy a másikkal lazán segítsek a lökésben és fordulok úgy, hogy társamnak minél egyszerűbb dolga legyen.

Mindent összevetve, a tegnapi „bulit”, a reggeli találkozást a trollal, a tesztet és még ezt a cipekedős dolgot beleszámítva is, azt kell, hogy mondjam én jól érzem magam, vagyis jól szórakozok. Az biztos, hogy később erre a napra úgy fogok visszagondolni, mint az egyik legnevetségesebbre, de talán pont ezért vagyunk itt. Hogy ráébredjünk a napjaink mennyire befásultak és csak a munkáról szól, közben pedig alig beszélünk számunkra idegenekkel. Mondjuk tény, hogy magamtól tuti nem beszélgettem volna Lionel Weasley-vel, szóval Potter parancsnok valamit jól csinált amikor a beosztásokon gondolkodott. Hogy a többi dologban is helyesen döntött, arról inkább nem nyilatkoznék, mert azokat meg tudnám kérdőjelezni, maradjunk annyiban.
– Még egy-két perc és indulok én is. – szólok Lionel-nek az esetleges módszeremről ami reméljük megvéd mindkettőnket a „nagy csatától” ami a labdáért folyik.
Amint sikerül Lionel-t a nyakamban tudni, igyekszem ott is tartani, hogy még véletlenül se érjen úgy a földre, ahogyan egyikünk sem szeretné ott találni magát. Azért lenne ott probléma az biztos, bár őszintén nem féltem magam annyira a horzsolásoktól, inkább az odafent ücsörgő Lionel-t, ezért is igyekszem a megbeszéltek alapján a pálya szélére miközben a többiek azon ügyködnek, hogy megszerezzék a hőn áhított elvarázsolt labdát. Ha valóban valami összetűzés lenne ennek az egésznek a vége, akkor legalább mi ketten túl éljük és a végén jót röhögjünk az egészen.
Szép gondolat is lett volna, hogyha valóban sikerül „észrevétlenül” a pálya szélén maradni és megvárni, hogy mi történik a többiekkel a „küzdelmeik” során. De persze nem így történt. Mire is számítottam? Át se sikerült igazából menni a túl oldalra, mert a labda után rohanó egyik csapat nekünk jött, de olyan keményen, hogy csak arra volt időm, hogy elesés helyett inkább csak túlságosan leereszkedjek Lionel-el a földhöz, kívülről tűnhetett ez egy kényszer guggolásnak is, vagy a halott Cedric tudja minek, inkább azon voltam, hogy felegyenesedjek és az összeeső csapatba ne botoljak meg. Persze ez lehetetlen, mert amikor felegyenesednék és tennék egy bizonytalan lépést előre a jobb lábfejemmel megakadok a férfi – ha jól emlékszem akkor ő Zachariah Mallory – vádlijában. Mondanám, hogy vagyok annyira masszív, hogy ezt is kibírjam és Cedric lelke tovább él bennem, de ez iszonyatos hazugság volt. Míg ő még egy ilyen helyzetben is felsegítette volna a társait a földről én inkább kikerültem őket, abban reménykedve, hogy majd összeszedik magukat és a többiek vannak annyira szerencsések, hogy kikerüljék őket.
– Bocs, haver… – a másik már valamivel biztosabb lábamat is áthelyeztem rajtuk, iszonyatosan kapaszkodva Lionel lábaiba, hogy még véletlenül se dőljön túlságosan hátra a kelleténél, mert azzal engem is magával ránt és oda a lehetősége annak, hogy a pálya szélére juthassunk és megfigyelhessük mi lesz ennek az egésznek a vége.
– Azért ez nem volt valami kellemes, odafent minden rendben van ugye? – valószínűleg azzal, hogy azokat akik nekünk jöttek és ott hagytam őket nem leszek a kedvencük. De most csak az számított, hogy Lionel Weasley biztonságban legyen odafent a nyakamban, hogyha ehhez az kellett, hogy elhagyjuk a „tett helyszínét” én bevállaltam.

Ez az egész olyan mint egy rossz vicc, mint egy szürreális álom. Ilyen nem lehet a valóságban, én meg megkell hogy mondjam elég jól elkezdek szórakozni. Mindenen nevetek, mint egy idióta, az is teljesen szórakoztat, hogy mindenki más morog, és teljesen kedvtelen a banda. Mintha mindenkit kiszívott volna egy-egy dementor. Főleg Mr. Prestont. Mindig is tudtam, hogy egy mogorva fazon, de nagyon élvezetes, mikor megtudja a feladatot, én meg oda kullogok hozzá. Kénytelen vagyok a fején is felkuncogni, úgy morog mint egy medve, és úgy is néz ki. Persze ezt nem mondom neki hangosan. Ez az egész nevetséges, és borzasztóan feszengek, mikor az öreg nyakába kell ülnöm. Megkapom az utasításokat, én is ilyesmire gondoltam, vagy hogy állunk egyszerűen és nevetünk a többieken. Felmászok szegény vállára, elsőnek megdőlök, így kénytelen vagyok jobb fogást keresni, mivel megijedek úgy sikerül megfognom Preston fejét, hogy majd kibököm  a szemét.  
- Egek, bocsánat! - ha nem vigyázok az én szemem lesz mindjárt kibökve. - Azt hiszem most megvagyok. - mondom nagy vidáman, majd beállunk a kapuba. Tökéletes hely.
- Na innen látunk mindent, gondolom Ön se azt tervezte, hogy futkorászunk. - mosolyodom el, bár ő nem látja. Kíváncsi leszek ennyi másnapos varázsló, és boszorkány között, akik futkorásznak is és komolyan veszik a dolgot, ki fogja előbb elhányni magát. Segédem komolyan vette, hogy nem vetjük be magunkat, szóval csak nézzük a ritka izgalmas mérkőzést. Én legszívesebben rákönyökölnék Preston úr fejére. Megtámasztva államat, hogy kényelmesebben figyeljem az eseményeket. Minden történést rá bízok, nyilván nem fogok neki “gyitézni”, hogy induljon el és cselekedjünk.  Szerintem az lenne az utolsó pillanatom az élők között. Néha úgy érzem elvehetném azt a francos labdát, de aztán rájövök, hogy ehhez semmi kedvem. Másik kapus párossal ugyan néha farkasszemet nézek, de mi egyáltalán nem lódulunk meg.  
Szerintem egyszerűbb lenne elmondanom egy imát, hogy minél hamarabb végezzünk.  
- Ön mit gondol ki fog nyerni? - próbálok cseverészni, de nem tudom mennyire fogok érdemleges választ kapni. Próbálom boldogítani közben, de eddig mint egy kőszobor.

Fogalmam sem volt, hogyan fogunk bármit is elérni ebben a körben, már előre biztos voltam benne, hogy hasonlóan sikeres leszek, mint az előző körben. Nem volt túl kellemes végighallgatni, mennyire gyalázatos teljesítményt mutattam fel Weasleyvel, de nem hagytam, hogy elszomorítson. Igazából a bukás egyértelmű ténye sem tántorított el attól, hogy most is meg akarjak próbáljak mindent, hiszen hittem abban, hogy csak az bukhat el igazán, aki nem is próbálkozik. Úgyhogy én elbukni nem fogok, fel már annál inkább, mert még egy emberrel a nyakamban nem olyan egyszerű tarolni.
- Ha igaz, mindenképpen látni akarom -vágtam rá, miközben a lelkesedése megnyugtatott. Legalább ha meghalunk, azt is büszkén tesszük. Igazi viking harcosok is lehetnénk, nem igaz? (Spoiler: nem.)
Engedelmesen letérdeltem, mert úgy stabilabban tudtam a nyakamba venni és teljesen készen álltam rá, hogy harcolva távozzak az élők sorából. Végignézve a többieken és a felhozatalon… nos, semmi esélyünk nem volt.
- Remélem, készen állsz. Nyugodtan üss le mindenkit, akit tudsz, biztos vagyok benne, hogy ők sem fogják vissza magukat -Csak Jerry Prestonhoz ne nyúljon, de ezt nem tettem hozzá hangosan, nem tudtam, ő hogyan áll az öreghez. Én egész biztosan két méterről kikerülöm, ha rajtam múlik, mert túlságosan félek tőle. Ez általában így van, ha ő volt az ember kiképzője, hiába nem volt soha rám szállva. Nem tartoztam a kedvencei közé sem, de nem is próbált meg eltávolítani a hasznavehetetlen jelöltekkel együtt sem. Azért minden épeszű ember fél tőle.
Meg is indultunk, mint akiket dementorok kergetnek, de viszonylag hamar megbántam. Ismertem a saját képességeimet és tudtam, mennyire botlábú vagyok, de nem számítottam rá, hogy már a kör legelején hatalmasat taknyolok egy üvegben, lerepítve a nyakamból Westwoodot.
- Merlinre, ne haragudj. Remélem, jól vagy -tápászkodtam fel és már mentem is felsegíteni, hátha tudjuk folytatni. -Mehetünk tovább? Minden rendben? -Aggodalmaskodó nagymama voltam.