kinder meglepetés - Iason&Hannah

Mióta hazatértem volt már egy-két hódításom, ami azt illeti, de csak egy nő volt, akivel talán már a kelleténél is többször összejártam. Na persze nem olyan sokszor, hogy az már kapcsolatnak legyen mondható, de pár éjszaka még nálam is belefér. Nem vagyok szőrösszívű, hogy csak egyetlen éjszakával ajándékozzak meg valakit, aki esetleg többet is igényelne, de azért vannak határok. Általában ez a határ ott húzódik, hogy én keresem fel a nőket, mikor nekem volna szükségem némi kikapcsolódásra, szóval eléggé meglepett, mikor hozzám érkezett be a hívás Hannah-tól, hogy találkozzunk a szokásos hotelszobában. A kis telhetetlen. Értem én, hogy válás, meg kapuzárási pánik, de azért nekem is van ám életem. De gondoltam egye fene, majd maximum ha kieresztettük a fáradt gőzt megmondom neki, hogy ebből ne tessék rendszert csinálni. Végülis nagy veszíteni valóm nincs, többnyire azért egy frissen elvált ember úgy általánosságban nem akarna rögtön gyűrűt húzatni az ujjára valaki mástól, meg gyerekeket meg miegyebet.
Nem szokásom késni semmilyen találkozóról, de most mégis becsúszott egy pár perces késés, félig-meddig szándékosan. Ha már ő hívott engem, kicsit azért érezze, hogy bokros teendőim mellett még rá is szánok időt. Halkan kopogtattam a szoba ajtaján, majd ha bármilyen visszajelzést is kaptam odabentről, benyitottam, és csibészes mosollyal végignéztem a nőn.
– Hát helló, bocs hogy késtem, kicsit el voltam havazva… – köszöntem, majd becsuktam magam mögött az ajtót, és közelebb léptem.
Az arcán mintha némi feszültséget, és gondterheltséget véltem volna felfedezni, szóval nem kellett sok idő, hogy összevonjam minimálisan a szemöldökömet, és kérdőn néztem rá. Nem illik rögtön ajtóstul rontani a házba, szóval gondoltam, ha amiatt is hívott, amit sejtek, előtte azért legyen meg az udvarias társalgás kettőnk között. Hisz mégis csak brit úriemberek vagyunk, vagy mi a szösz, társas lények, nem pusztán egymás szexjátékszerei.
– Mintha feszült lennél kissé. Stresszes a válás? Szeretnél egy masszázst? – húztam újra félmosolyra a számat.

Eleve nem vagyok az a típus, akinek a nők diktálhatnak, hiszen a szabadságom az, ami számomra mindennél többet ér, de gondoltam, engedhetek egyszer-kétszer. Úgy tisztességes, ha nem csak én kapom meg, amire vágyom, nem igaz? Ezért is voltam hajlandó arra, hogy eleget tegyek Hannah kérésének, és bár pár perces késéssel, de beléptem a hotelszobába, ahová a meghívás szólt. Oké, láttam rajta, hogy feszült, ezért is igyekeztem kicsit oldani a hangulatot, de a kissé támadó stílusú válasza nyomán én is felrántottam a szemöldökömet. Na nehogy már a nyúl vigye a puskát, én csak kedves akartam lenni. Megvontam a vállam a ténymegállapítására.
– Attól még lehet stresszes, nem? Nem t’om, sose váltam el senkitől… - mondtam, majd inkább ledobtam magam a szobában álló kanapéra, és onnan néztem fel rá. Szavait követve kérdőn tekintettem rá, és le sem vettem a szememet róla, miközben a táskájához lépett, és elővett valami borítékot. Most mi van, nekem is ad egy válókeresetet, vagy mi? Fogalmam sem volt, mire megy ki az egész játék, és ha nem azért hívott, ami miatt általában találkozni szoktunk, akkor pontosan mit is keresek én itt most, de egyelőre nem firtattam, csak szótlanul néztem a mozdulatait. Minden rezdülése idegességről tanúskodott, és láthatóan kényelmetlenül érezte magát mellettem, amire eddig nem igazán volt példa. Ami azt illeti, eddig elég felszabadultak voltunk egymás társaságában, és nem volt gond sem a verbális, sem a nonverbális kommunikációval, de ez a szituáció megtörni látszott, és sejtelmem sem volt az okáról. Lényegesen távolságtartóbb lett, én pedig az elmúlt évek során elég jó megfigyelővé váltam ahhoz, hogy ezt észre vegyem a gesztusain. Na nem mintha ezzel összetörné a szívem vagy valami, de szó ami szó, azért kicsit kellemetlenül érintett. Általában a nők kedvelik a társaságomat, és csak akkor kívánnak a pokolba, mikor közlöm, hogy én már nem kívánom az övékét. De ez még vele nem történt meg, és ha megtörtént volna, nyilván itt sem lennék, szóval totális képzavarban álltam a helyzet előtt, és meglepődve pislogtam rá, mikor a kezembe nyomta a borítékot.
– Ez meg mi akar lenni? – kérdeztem, majd óvatos mozdulattal kinyitottam és kihúztam belőle a sötét képet, majd felvontam a szemöldököm. Ha sejtéseim nem csaltak, márpedig ritkán szoktak, éppen egy ultrahang fotót tartottam a kezemben, bár anatómiát sosem tanultam, hogy meg tudnám róla állapítani, hogy mennyi idős is a magzat pontosan. Szóval még mindig nem teljesen értettem, mit is keresek ebben az egyre kényelmetlenebb szituációban, és kérdőn néztem fel a nőre.
– Most mit kellene mondjak? Gratulálok? – felvont szemöldököm mögött, az agyamban cikáztak a gondolatok. Végül kiböktem a kérdést, ami valóban érdekelt. – Ki az apja? – na nem azért mert féltékeny lennék, ha nem rám mutatna válaszul, sőt. Épp az ellenkezője. Hát mentem gutát kapok, ha benyögi, hogy lesz egy gyerekem, azért ilyen még nem fordult elő velem. Kínosan ügyelek az ilyenekre, és ha emlékeim nem csalnak, mintha azt mondta volna, hogy ő is „védekezik” a teherbe esés ellen… Szóval akkor ezt most mégis mire kéne véljem?

Oké, be kell vallani, ennél szörnyűbb rapid randim még sosem volt. Mármint komolyan, hogy a fenébe történhetett ez? Elvileg védekeztünk, mindketten, akkor most pontosan hogy is kerültem – abban a szituációban, hogy egy ultrahang képet szorongatva közlik velem, hogy lehet hogy apa leszek? Fejemben cikáztak a gondolatok, pár percig nem igazán tudtam megszólalni, egyszerűen csak bámultam a képet, bár kezdett minden elmosódni a tekintetem előtt. Kérdő tekintettel néztem vissza a szoba közepén ácsorgó nőre, majd kijelentésére elhúztam a számat, és biccentettem.
– Hát az mondjuk lehet nem ártott volna. De ezen tök felesleges filózni, nem igazán tudod visszapörgetni az időt… - igyekeztem megértő lenni, de basszus, baromi nehéz, mikor épp közölte, hogy talán lesz egy gyerekem. Egy kvázi idegen nő, akivel párszor volt egy jó éjszakám, de azon túl sokat nem tudok róla. Lassan álltam fel a kanapéról, beletúrtam a hajamba, és fel-alá sétálni kezdtem a szobában.
– Biztos vagy benne, hogy meg akarod tartani? – néztem rá sétálás közben, de az arca elég elszántnak tűnt ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem hirtelen felindulásból mondta. Ezért gyorsan ki is egészítettem az előző kérdést, mielőtt még hozzám vágna valamit. – Mármint ne érts félre, nincs beleszólásom, tudom. De másik pali… Szóval… – magam sem tudom miért merültek fel bennem olyan kérdések, ami a nyelvem hegyén volt éppen, és nem igazán tudtam hova tenni, így egy pillanatnyi hatásszünet erejéig csak összeszorítottam a számat és a mellkasom előtt összefont karokkal sétáltam, majd rá se nézve folytattam. – Tegyük fel, hogy nem én vagyok az apja. A másik csávó alkalmas arra, hogy az apja legyen, vagy valami? – Nem mintha bármi közöm lett volna ehhez, de a kijelentésén, miszerint nem kell felelősséget vállalnom, ha az enyém, megütköztem. Oké, tény, hogy sosem akartam gyereket, és valószínűleg katasztrofális apa lennék, de basszus. A szüleim elváltak, apám újraházasodott, van egy alomra való féltestvérem, felőlem meg kábé akkor hallott utoljára a családom azon fele, mikor leléptem az országból. Egy gyereknek szívás apa nélkül felnőni, és a munkában sem lehet olyat mondani, hogy „beomlasztottál egy ókori piramist? Nyugi, nem gáz, megoldjuk, nem kell érte felelősséget vállalnod.”
– Baromság. Már hogy ne kéne? Ilyen nincs. Ha berakod a kenyeret sülni, nem égeted le a házat, mert nincs kedved kivenni a sütőből. – atyaég, stresszhelyzetben a világ legszarabb hasonlatai jutnak eszembe. Idő közben helyet cseréltünk, és én kerültem a szoba közepére, mikor megtorpantam a járkálásomban, és tanácstalanul pillantottam az ágy szélén ülő nőre.
– Szóval… Van valami konkrét terved? – tártam szét a karjaimat, jobbanban még mindig a fotót fogva.