Myron & Issac ↬ rock n' roll life style

Myron & Ike

Korán reggel volt még, ilyenkor még a kakas se kukorékol, de nekem okvetlen haza kellett érnem, hogy senkinek se vegye észre, az éjszaka közepén kiszöktem. Rendben tudom, hogy nagyfiú vagyok tudok magamra vigyázni és hasonlók, de nem készültem fel válasszal a „Hol jártál?” kérdésre. Nem voltam itthon, ennyi pont elég, hülyeséget nem csináltam, a címlapon nem fog az szerepelni, hogy „Myron Wagtail fia éjszakai vandálkodásba kezdett” és hasonló szép megfogalmazású szalagcímek amikre nem hiszem, hogy az apám fel lenne készülve. Éppen ezért nem akarom rontani feleslegesen az imázsát sem az ővét sem a The Weird Sisters-ét. Mivel nem akartam az ajtón át megérkezni, ezért a konyha ablakán keresztül másztam be. Ne kérdezze senki, hogy miért játszók betörőt az otthonomban, egyszerűen csak tudom, hogy ez a legtávolabbi hely a szobáktól és lehetőség szerint senkit nem riaszt fel az álmából.
Na igen, szépen ki is nyitottam az ablakot varázslat segítségével, de amikor sikerült feljutni az ablakpárkányra és be kellett volna mászni, na ott gondok akadtak. Hiába jobb a látásom a sötétben, azért a random virágcserepek felbukkanása az ablakban már annyira nem megszokottak és persze, hogy lerúgok egyet a helyéről. Csak azt remélem, hogy valamelyik olyant sikerült amelyiket apa ki nem állhatja és csak Stormie kedvéért van ez itt. Neki még ki tudom magyarázni, hogy zavarja az orrom a virág illata és hasonlók, apának már egy kicsit talán nehezebben. Nem mondhatom azt, hogy esztétikátlan és nem illik a ház légkörébe a virágcserép, mert néha az én öltözési stílusom is megkérdőjelezhető. Most ebben a pillanatban pont nem, mert megpróbáltam nem elöltözni, mint ahogyan szoktam.
A virágcserép eltörése komoly zajjal és rendetlenséggel járt, tekintve, hogy a cserép eltört és a benne lévő föld meg maga a virág is a padlón landolt. Nem számít. Feltakarítom. Vagyis ezzel a szándékkal teszem le a lábaimat a padlóra és indulok el a sötétben. Ilyenkor eszembe se jut Reparot használni, túl hangos nekem kiejteni a szavakat, mert tényleg jobbnak látom, ha viszonylag csendben intézem ezeket a dolgokat el. Viszont itt kezdődik a gond, amikor a falat végig kell tapogatni és ki kell silabizálni, hogy hol is vagyok éppen.
Itt jön igazából a bökkenő, amikor várom az ajtót de sehol sincs, helyette van más, egy váll. Ilyenkor áll meg az ereimben a vér, mert nem számítok arra, hogy valaki megjelenik és lebukom előtte úgy, mint a sicc és köpni nyelni nem tudok. De az biztos, hogy meg kell szólalnom még mielőtt valami idegennek hinne az illető.
– Csak én vagyok az, Ike. – vagy valami ilyesmi, egyéb titulusként még megemlíthetem az ijesztgető vagy a megijedt alak címet is, attól függ kinek a nézőpontját vizsgáljuk.