– Emerson készülődj, ma meg kell látogatnunk a nagyapát! – nem parancsolgattam, de szándékosan tettem hozzá a kell szócskát, mivel Emmaline versenyen van, elnézem neki, hogy pont ebben az időben kell távol lennie, a nagyapja biztos meg fogja érteni, hogyha a kedvenc unokája valahol máshol van és nem a gyászba temetkezik. Pedig megtehetné, csak más okból kifolyólag. Az apám szokásai néha számomra is hajmeresztőek, de ez a nap, minden egyes évben az ő napja volt, olyan, akárcsak egy születésnap, amit meg kell ünnepelni. Csak ez a nap, sosem az ünneplés napja volt, hanem a megemlékezésé. Sosem értettem miért nem nősült meg újra, miért nem állt egy picit a lábára. De valószínűleg sokkal jobban jártam így, mintha egy mostohaanyát kellene elfogadnom és úgy tennem, mintha szeretném. Előkészítettem a hopp-port, hogy mehessünk is, ha Emerson méltóztatik megérkezni és nem akarja ellógni a nagyapjával való találkozót. Így is elég érdekes helyzet alakul ki kettejük között nap, mint nap, amikor Emerson beszól valami frappánsat a nagyapjának megjegyzem teljesen jogosan és emiatt még inkább Emmaline lesz az aki az apám szíve csücske lesz. Valójában csak azt szeretném, hogyha mindkettejüket egyformán szeretné és nem tenne kiválasztást, mert a gyerekek nagyon szemfülesek és mindent észre vesznek. Egy dolgot kivéve, de az is inkább velem kapcsolatos, mintsem a nagyapjukkal. Egy kicsit türelmetlen voltam, ide oda jártam a szobámban, mert tényleg szerettem volna időben ott lenni, hogy lejárhasson a ceremónia és eljöhessen egy szebb nap. Amikor már nem a múlton rágódunk, hanem előre tekintünk és azt reméljük, hogy egyszer csak a holnapban megtörténik az a csoda amire a gyászos időben olyan nagyon áhítoztunk. Csak egy kis lépés választott el attól, hogy elmenjek és megkeressem őt, hogy mehessünk is végre a nagyapjához látogatóba. Ha sikerült megtalálni, akkor nem is nagyon veszekedtem vele, valahol meg tudom érteni őt, hogy nem szívesen játssza el ugyanazt az öreggel és kelt benne hiú reményeket vagy táplálja azokat. Persze a nagyapjuk előtt valószínűleg el fogom játszani, hogy épp nevelem a gyereket és jóságra utasítom, meg az ö tiszteletére. De igazából… Magam sem tudom. – Ha készen vagy, akkor mehetünk is, a nagyapa már biztosan nagyon vár. Ha másképp nem, tekints erre úgy, hogy valamit amit ott felejtettél, most elhozhatod. – próbálom valahogyan a dolog jó oldalát megmutatni Emerson-nak, hogy kevésbé legyen kellemetlen vagy nem kedvére való a mostani időpont. Odaát Llewelyn házában minden olyan végtelenül nyugodtnak tűnik, a fények és a régi otthon melege arra emlékeztet amikor még kisgyerekként itt a házban rohangáltam és minden egyes bútordarabot végig piszkáltam, kihúzogattam a fiókokat és rendszerint rendetlenséget hagytam magam után. – Szervusz apa! – köszönök neki miközben felbukkanunk a nappaliban Emerson-nal. – Mi újság idehaza? – kíváncsiskodtam.
Már öltöztem, mikor apám hangját meghallottam. Tudom, hogy milyen nap van, hisz ezt elfelejteni sem nagyon lehetne. El se hagyják felejteni... na nem mintha probléma lenne, vagy valami...csak olyan furcsa ez az egész. Egy olyasvalaki miatt tenni ezt az egészet, akit én, vagyis mi soha sem ismerhettünk meg. De ez van, majd egyszer... - Hogyne, hogyne! - szólok vissza sebesen, na nem mintha ettől iparkodni fogok. Marad a tempó. Én nem fogok kapkodó üzemmódra kapcsolni. A mai nap erre lesz szánva. Lényegében a sietség csak fárasztó frusztrált dolgokhoz vezet. Aztán apám toppant be, rá emeltem íriszeimet, majd sóhajtottam. - Had szóljon. - még hogy ott hagytam valamit, ugyan. Amit ott hagyok minden áldott alkalommal, hát az a lábnyomom. Jó persze, aludtam már a papinál, mikor apával össze kaptunk, de ugye az sem ugyanaz. A nagyapánál már teljesen más illatok és légkör uralkodik, mint otthon. Úgy ismerem a házat, mint a saját tenyeremet. Nem kell körbefutnom a házat, hogy megtaláljam az illemhelyet. Bár most szükség sincs rá. Apa köszöntése ráz ki a gondolataim közül. A nagyapára szalad a tekintetem. Nem öreg, de nem is ép fiatal. Eszembe jut sok minden, de mégsem nyílik szólásra ajkam. Csak fixen rajta tartom szemeim és várok, hogy apámmal köszöntsék egymást. - Szia. - bököm ki végül én is, majd közelebb sétálok, hogy testileg is minimálisan érintkezzünk. Egy olyan asszonyért van mindez, kit sosem ismerhettem meg. S nem csak én, apa sem ismerte őt. Csak mesékből hallottunk a nőről. A nagyiról. A húgom is jöhetett volna... egyedül kínkeserves lesz mindezt végig csinálni. De hát hogy is mondhatnám? Túlélő vagyok, semmiség lesz ez, csak unalmas.
Vendég
Hétf. Május 10, 2021 9:31 pm
A mai nap a család napja. Hosszú évek óta így van ez. Február 28-at írunk, és immár 33. éve, hogy ezt a napot arra szánom, és a fiamtól, és az unokáimtól is elvárom, hogy arra szánják, ami a világon a legfontosabb. A családunkra. Lehetne a gyász napja is, de ahhoz az kellene, hogy gyászoljak. De hogyan gyászolhatnám azt, ami nem halt meg, csak elveszett? Mert tudom, hogy így van, tudom, hogy 34 évvel ezelőtt, ezen a napon kedvesem nem vesztette életét, és a mai napig hiszek benne, hogy egy nap viszont látom, és hazatér. Addig is, minden áldott évben ezen a napon elvárom, hogy együtt legyünk, és együtt töltsük az időt, mert soha senki nem tudhatja, mennyi van még a nekünk megadatottból. Így ki kell használni. Miután hazaérek az egyik próbámról, elkészítem a vacsorát, és gondosan megtálalok az étkezőasztalom. Az asztalfőre magamnak, jobbomra a fiamnak, balomra a két unokámnak, az asztal másik végére pedig egy plusz tányért helyezek. Mindig így tálalok, elvégre ha igazán hiszek benne, hogy Lilly egy nap hazatér, akkor nem lehetek felkészületlen akkor sem, ha épp egy családi ebéd közben rontana be az ajtón. Éppen elkészülök mindennel, mikor a nappaliból meghallom az ismerős hangot, és azonnal át is sétálok az étkezőből, hogy köszöntsem az érkezőket. – Alden! Emerson! Örülök, hogy itt vagytok. – tárom ölelésre a karjaimat. Jól lehet hogy már egyikük sem kisgyerek, akinek erre lenne szüksége, de attól még az én vérem csörgedezik az ereikben, szóval szavuk nem lehet, ha öleléssel akarom őket köszönteni. Közben kicsit összevonom a szemöldököm. – Emma nem jött… Hogyhogy? Talán történt valami? – érdeklődöm, miközben köszöntjük egymást. Alden kérdésre csak legyintek egyet és megvonom a vállamat mosollyal az arcomon. – Mi újság lenne? Kint van a konyhán a Reggeli Próféta, na az az újság. Máskülönben semmi érdekes nincs, amit mondhatnék – válaszolom szelíden, majd homlokráncolva nézek unokám fancsali képére. – Hát beléd meg, fiatalember, mi ütött? Nem is örülsz nagyapádnak? Hisz régen volt már az a karácsonyi szünet… Mi ez a mélabú? – csípek bele a karjába, majd hátat fordítok mindkettejüknek, és az étkező felé veszem az utam, ahol már fogyasztásra készen várakozik a vacsora. – Na gyertek, kerüljetek beljebb, hisz ismeritek a járást. Együnk, aztán addigra az illatoktól talán a kis barátod is felébred végre, és idetolja az orrát. – mondom a vállam fölött unokámra nézve, a kis barátja alatt pedig nyilvánvalóan a nem is annyira kicsi kutyájára gondolok, akit a tanítási idő alatt a gondjaimra bízott.
Vendég
Vas. Május 23, 2021 5:44 pm
MortonékEmersonLlewelynAldenMorton kúria
Elmosolyodtam Emerson-on, nem volt igazából semmi gond azzal, hogy egy kicsit ráérősebben készült el. De ugye az apja voltam és egyben a tanárja is, ezért nem mondhattam neki akármit. Mindig oda kellett figyelnem arra, hogy mire morgok és mire nem. Amíg az édesanyjuk élt, teljesen másképpen viselkedtem én is. Másképpen teltek el ezek a jeles napok az apámmal, nem értettem és nem is éreztem igazán át a fájdalmát s, mivel még élt Alexandra nem is törődtem sokat azzal amit az öregem üzenni próbált ezekkel az eseményekkel. Mindig a részvétel a fontos, szeretném ha mindezek ellenére érzi az apám, hogy mellette vagyunk, de vele ellentétben én tovább léptem. Persze nem tudattam vele, hogy nem őrzőm az önmegtartóztató szokását és elzárom a szívemet mindenkitől, ahogyan ő tette és teszi manapság is. Ideérve már minden szinte készen áll. Tudom és tudtam, hogy egy kicsit csalódott lesz, amiért nincs velünk Emmaline, de elengedtem őt versenyezni. Különben is, úgy vagyok vele, hogy kell egy fiús este is az életünkbe. Teljesen lényegtelen most már, hogy pont az anyám eltűnésének a napján tartjuk ezt, nem igaz? Fogadom apa ölelését, nála már csak így működnek a dolgok, másképpen nem is lehet, de azzal ő is tisztában van, hogy engem az efféle ölelések egyáltalán nem zavarnak. Ismer már. – Emmaline-el minden rendben van, nem kell aggódnod érte. Elengedtem őt a bájital csapattal és a tanárjával versenyezni. A Castelobruxo diákjai ellen versenyeznek, reméljük most a tavalyi vereség után sikerrel járnak. Bár mondtam neki, hogy csak a részvétel a fontos, ne legyen csalódott ha nem nyer az iskola és nem kap különdíjat sem. – nyilván nem kellett volna ennyire részletesen elmondani apának, hogy Emmaline mivel foglalatoskodik, mert legközelebb bizonyára Emerson is előáll valami hasonló elfoglaltsággal és akkor neki is kénytelen leszek igent mondani és rábólintani a szabad tevékenységére. – Apa tudod, hogy értettem. Veled, minden rendben? Nem voltál beteg ugye? – nem mintha nem mondaná el magától, ha lett volna ilyesmi problémája. Természetesen követtem őt, de előre engedtem Emerson-t, hogy menjen nyugodtan a nagyapja után. Úgy érzem ez az este hosszas lesz.
Az ölelésre öleléssel felelek, mondjuk a mai nap nem sok kedvem van hozzá, noha nem kedv kérdés kell egy ilyenhez. De rögtön Emma után érdeklődik, apa pedig válaszol, mielőtt én tenném. Talán jobb is így. Apa érdeklődik az öregebb hogyléte felől, ám amaz válaszán majdnem megfulladok, hogy a bent tartott nevetés okozta-e, hát nem tudom. De nem akartam kiröhögni egyiket sem. Még el is fordultam, hogy ne lássák a fejem. De aztán komolyra vettem a szót. Papus irántam érdeklődik, de csak felé fordulva vállát vonok. Mi lenne? Őszinte legyek, vagy az igazat mondjam? - Fáradt vagyok. Hosszú volt a tegnap éjszakám... Bocs hogy így kell látnod. - azért egy mosolyt még kicsikarok magamból, hiszen nem megbántani akarom ezzel. Az étkező felé vesszük az irányt, az illatokat megérzem, meg persze hallom a papa szavait is. Igen. Hogyne hiányozna az a dögönyözni való szófogadatlan kiskutya. Mondjuk mindig tudom, hogy mi van vele, sűrűn váltunk baglyot az öregebb Mortonnal ezzel kapcsolatban. Na nem mindig csak ezzel kapcsolatban. - És amúgy mi a helyzet? - az elmúlt 2 hétben nem leveleztünk, így nem tudhatok ezt-azt, nem igaz? Megpillantom az ételt is közben és a számban is összefut a nyálam. Mennyei illatok és a kinézete... - Ahh. - nyögöm halkan az ételt meglátva, de aztán Deg földrengető trappolására ki kell lépjek az étkezőből, hogy nehogy szétszedje a terítést. Érkezése felér egy hatalmas csapódással a földre kerülök alá, a nyáltenger már el is áztatott, a nevetésem meg a házat zengi be. Csak én érdeklem. Eltart pár percig míg le akarom magamról a kilóit. De aztán már csalom is el onnan a fürdőszobába, még félúton visszakiabálok. - Egy pillanat és azonnal összeszedem magam! - azzal már el is nyelt a fürdőszoba, megmosakodtam, átöltöztem, megfésültem a séróm és egy hiperszuper nyugodt kutyával tértem vissza. - Lemaradtam valamiről? - kérdeztem, miközben helyet foglaltam, Deg pedig az asztal alá feküdt potya falatokban reménykedve.
A mai nap a család napja. Hosszú évek óta így van ez. Február 28-at írunk, és immár 33. éve, hogy ezt a napot arra szánom, és a fiamtól, és az unokáimtól is elvárom, hogy arra szánják, ami a világon a legfontosabb. A családunkra. Lehetne a gyász napja is, de ahhoz az kellene, hogy gyászoljak. De hogyan gyászolhatnám azt, ami nem halt meg, csak elveszett? Mert tudom, hogy így van, tudom, hogy 34 évvel ezelőtt, ezen a napon kedvesem nem vesztette életét, és a mai napig hiszek benne, hogy egy nap viszont látom, és hazatér. Addig is, minden áldott évben ezen a napon elvárom, hogy együtt legyünk, és együtt töltsük az időt, mert soha senki nem tudhatja, mennyi van még a nekünk megadatottból. Így ki kell használni.
