Meleg volt. De ez nem tántorított el attól, hogy elkezdjek főzni valami finomat a családnak. Mindenki elvolt a maga dolgával, ezért nem is kezdtem el bevonni valamelyiküket ebbe a munkába, varázslattal úgyis hamarabb elkészülök, szóval nem aggódtam azért, mert lefárasztom magam és a nap végére teljesen használhatatlan leszek. Persze az egy kicsit hiányzott, hogy valamelyikőjük nem beszél hozzám, nem traktál a saját gondjaival és nem adhatok valami tanácsot annak érdekében, hogy esetleg jobb kedvre derüljenek vagy megfeledkezzenek arról a rossz dologról, ami elkezdte foglalkoztatni őket. Most nem akartam úgy viselkedni, mintha rólam szólna az életük, hogy az a feladatuk, hogy mellettem legyenek. Hogy hallgassanak engem. Mert biztos vagyok abban, hogy nekik is megvan a maguk elfoglaltsága. Szóval békésen főzőcskézem. Ha róluk gondoskodom megnyugszom, olyan, mintha ez lenne az életcélom, a családról gondoskodás, pedig nem csak ez, a munkámat is szeretem. Mégis mindig igazából a család volt az első és ez nem fog megváltozni úgy érzem sohasem. Mert szeretek mellettük állni, vigyázni rájuk, kíváncsi vagyok, hogy ők miként gondolkodnak, mit éreznek akkor amikor én nem tudok elszabadulni az anyai szeretettől, amit néha rájuk zúdítok, ha kérik ha nem. A gyermekeink, szerintem az a legalapvetőbb, hogy mindegyikükről gondoskodni akarok és szeretni őket, feltétlenül kiállni mellettük és megvédeni őket. Még akkor is ha nem éppen arról híresek, hogy mennyire nyugodt természetűek, hanem éppen ellenkezőleg. Igazi csínytevő Weasleyk a maguk módján, nem egyszer okoznak fejfájást, de ettől még igenis szeretni valóak. A világért se akarnám, hogy bajuk essen. Kész voltam a főzéssel. Még nem akartam megzavarni senkit sem, ezért úgy gondoltam, hogy ráérünk még ezzel és biztos vagyok abban, hogy az éhségük lehozza majd őket ide a konyhába is, főleg ha megérzik a finom ételillatokat a levegőben. Néha jól esik látni, amint leosonnak és megnézik mi lehet az, aminek ilyen illata van. Mindig mosolyt csal az arcomra. El akartam kezdeni megteríteni esetleg az asztalt is, készen arra, hogy ehessünk ha arról van szó, de aztán meggondoltam magam. Majd jönnek amikor akarnak. Van időnk, nem sietünk sehová sem. Nekik vakációjuk van, nekem meg egy szabad hétvégém. Tényleg nem rohanunk sehová. A kanapé felé indultam, amikor odafentről mocorgást hallottam. Valamelyikük kijöhetett a szobájából. Ez azt jelenthette, hogy esetleg már nem leszek egyedül. Lesz kihez beszélnem. Hacsak másik utat nem választ és nem ide le jön, hanem csak a mosdóba, vagy át az egyik testvérhez, mert valami fontos jutott az eszébe az egyiküknek, amit meg akar osztani a másikkal. Szóval sok a lehetőség, én csak abban reménykedem, hogy lesz társaságom.
Tudom, örülnöm kellene a vakációnak, és annak, hogy az időm nagy részét a családommal tölthetem, azonban valahogy mégis kevésbé vagyok lelkes, mint szoktam lenni. Jó itthon, jó a családi közegben mozogni, a szobámban tölteni az időm egy részét, magammal foglalkozni kicsit, de valahol ez a túlzott csendesség most lehangol. Hiányoznak a barátaim, a máléképűek, és az együtt elkövetett csínytevések. Itthon totális figyelem alatt vagyok, és bár ez nem jelenti azt, hogy ne tehetnék meg itt is bármit, amit akarok, de ez mégis más helyzet. Itt simán ledominálnak, és ez baromi frusztráló tud lenni. Igaz, nem vagyok a túl jó az érzelmi dolgokban - fogalmazhatunk úgy is, hogy olyan elveszett vagyok ebben az egész emocionális buborékban, mint egy labirintusban az az ember, aki szar helyre tévedt. Szóval jah, igyekszem tanulni, átlépni a korlátaimon, de ember! Nekem nem egy korlátom van, hanem egy egész korlát pályám, amin szerintem senki nem tudna átlavírozni, még én magam se, pedig mind az enyém!
Talán épp ezért olyan meglepő, hogy lényegében korán kivet az ágy. Sosem szoktam mások előtt ébredni, sőt, jellemzőbb, hogy akkor botorkálok ki a szobámból, mikor már mindenki végzett az ebéddel. Tudom, balga dolog, és hihetetlen, hogy vagyok képes ennyit aludni, de szerintem meg az fura, hogy vannak olyanok, akik korán ébrednek, és maguktól!!!! Valami nagyon ínycsiklandozó illat cirógatja meg az orromat, és bár az elmúlt öt percben sikerült nem a kajára gondolnom, ez csupán eddig tartott. A gyomrom hangosan morran fel, kissé görcsbe is rándul, és én önkéntelenül is odanyúlok. Ujjaim kissé horpadt gyomromra simulnak, majd mielőtt még újabb zenebona alakulna ki odabent, inkább megiszom az ágyam mellett lévő pohár vizet, majd miután felhörpintettem, egy kiadós büfögéssel és egy nyújtózkodással kívánok jó reggelt a világnak.
Lefordulok az ágyról, majd belebújok a földön heverő melegítő nadrágomba. Kezem a széken lévő póló után nyúl, majd jó fiú módjára megszagolom azt, és inkább kikukázom. Fejem a hónom alá fúrom, oda is beszimatolok, majd kissé fintorogva, elhúzott szájjal bukok fel levegőért. Hát nem épp véla illatú, úgyhogy némi parfümöt fújva próbálom elfedni az oda nem illő szagokat, legalább addig, míg meg nem kajálok. Mert az éhség, nem játék! És ennek a testnek - ami pár hónap alatt nőtt 20 cm-t - szüksége van a táplálékra! Így tehát magamra veszek egy pólót, a hajammal nem is foglalkozok, majd mezítláb megindulok az emeleten.
Az ajtóm apró nyikordulással tudatja, hogy életben vagyok, majd a lépcsők is, ahol mint soha, most sem sikerül lemennem csendesen. Minden lépésem egy reccsenés és robaj, de hát már úgyis mindenki megszokta, nem? Szinte már cikeszként suhanok az illatok irányába, majd elcsodálkozom, hogy az óránk mindenkit a saját szobájában mutat, ráadásul alvás közben, kivéve persze anyámat. Hirtelen fékezek, majd egy gyors csókot lehelek arcára, mint minden reggel, hiszen ez a már jól bevált szokás nálunk, majd csillogó szemekkel leülök az asztalhoz, és érdeklődve pislogok a készülő étel felé. - Jó reggelt! Mikor lesz kész a kaja?
to;Anyu
Vendég
Csüt. Ápr. 22, 2021 9:01 am
Louis & Fleur
Mindegyiküket szeretem megvédeni, oroszlánanyaként őrködni felettük és elriasztani a bajt az útjukból. De mindegyikük csatangoló fajta, a saját megérzéseikre hallgatnak és elszomorítják az olyan nyughatatlan lelkű anyjukat, mint amilyen én is vagyok néha. Nem szívesen küldök nekik rivallókat, van, hogy muszáj, mert túlságosan elvetették a sulykot és tarthatatlan a viselkedésük. Nem bántani akarom őket és a gonosz anyává válni a szemükben, csak néha úgy érzem akármennyire is próbálom rendre tanítani őket, nincs akit. A nővérüket folyton jó példának meg nem hozhatom fel, nyilvánvalóan már a torkukon is az jön ki, hogy anya csak Victoire-t szereti, de őket nem, mert rosszak. Bizonyára egyik sem hiszi ezt el, beképzelni beképzelheti magának, de nem akarom, hogy ebben a tudatban éljenek szegényeim, azt nem hiszem, hogy túlélném és jó néven venném, ha miattam szenvedne valamelyikük. Nem mutatom ki nekik olyan hű de nagyon ezt, de ettől függetlenül úgy gondolom, hogy joguk van ahhoz, hogy nyugalomban legyenek egészen addig amíg ők meg nem zavarják az én nyugalmamat azzal, hogy valami rosszban sántikálnak.
Varázslattal minden könnyebben és hamarabb megy, mármint ami az előkészületeket illeti, sajnos, hogy hamarabb elkészüljön azon nem tudok segíteni sokat, meg kell várni, hogy kellően megfőjön. A folyamat közepette érkezett le Louis is nagy reccsenések közepette, minden egyes lépését szépen meglehet számolni, ő nem aprózza el és néha úgy érzem direkt lép rá a lépcsőfokokra úgy, hogy azt mindenki hallja. Persze nem az ő hibája. A lépcső anélkül is ilyen hangos, hogy ő megpróbálna hangokat kiadni rajta. Természetesen örülök, amikor leérkezik hozzám és a szokásos reggeli, délelőtti puszijával üdvözöl. Nagyon szeretni való ilyenkor, örülök, hogy nem nőtte ki ezt a szokását mostanáig, ha valamitől, akkor az ő felnövésétől félek a leginkább. Már nem nevezhetem őt kicsinek, mert már nem az. Ezt a magassága és a kora is minden nappal egyre inkább mutatja és a korral járó csíntalanságok megnövésének a száma.
Én is nyomtam egy puszit az arcára. Most még elég nyugodt vagyok ahhoz, hogy ne kelljen veszekednem vele, vagy felhívnom valamire a figyelmét, amire nem figyelt eddig. – Jó reggelt kincsem. – üdvözlöm én is, miután leült az asztalhoz. Kedvesen megsimogatom az arcát és úgy válaszolok a kérdésére. – Hamarosan elkészül. Szeretnél kávét inni esetleg előtte vagy teát? Hátha ad némi energiát és segít a felébredésben. – hiszen nyilvánvalóan még nem volt elemében és ez látszott is rajta. Bár van egy olyan érzésem, hogy most elszólom magam és pillanatokon belül előkerül a virgonc fele, akit nem lehet semmiben sem megállítani.
Miután válaszol a kérdésemre, úgy döntök, hogy most egy kicsivel több időt szentelek neki, hátha megnyílik amíg a többiek nincsenek lent. Nem érzi magát annyira elnyomva és hasonlók, amiért általában szólni szokott egy „De anya/apa…” kezdetű mondatokkal, ezzel is felhívva a figyelmünket arra, hogy ő nem Vic vagy Domi, hanem Lou és hasonlók, kezeljük őt aszerint. – Ne haragudj, hogy a múltkor úgy lekiabáltam a fejed. Lefogadom, csak a helyzet fele annyira volt reménytelen, mint amennyire nekem lefestették, ugye?
A lépcső szinte már a jól megszokott reccsenésekkel tudatja mindenkivel, hogy érkezem. Hiába, vannak dolgok, amik semmit sem változnak itthon, és ennek ékes bizonyítéka ez a lépcső. Még gyerek voltam, mikor elkezdett makacskodni és megállás nélkül nyikorogni. Akkor még mindenki agyára ment. Már-már annyira, hogy apa még bűbájjal is próbálkozott, hogy megszabaduljunk ettől a fura zajtól, aztán egy ideig egész jól működött. Addig míg párszor a frászt nem hoztam anyámra, meg a testvéreimre, aztán inkább mindenki nyugalma érdekében az a döntés született, hogy engedjük el ezt a dolgot, és inkább legyen hangja, csak én, a legnagyobb gyerek a családban, ne idegeljek ki másokat. Értem én a célzást! A humoromat már akkor sem értette mindenki, és itt a mindenki alatt az egész családomat értem... Sajnálatos...
- Na de anya! Már korán reggel kávéval akarod mérgezni a csodálatos fiadat, aki a legkorábban kelt fel azért, hogy téged boldogítson? - mosolygok rá, miután már selymes bőrére lágy puszit leheltem. Anyám a mai napig a legcsodálatosabb nő a világon, leszámítva persze azt a szőke teremtést, akit inkább nem is nevezek a nevén. Az évek nyoma egyáltalán nem jelent meg rajta, semmit nem változott, az emlékeimben mindig is ugyanilyen csodálatos volt, és szerintem Ő száz év múlva is ilyen tökéletes lesz. Arcomra mosoly kúszik, miközben helyet foglalok az asztalnál, majd csillogó szemekkel pislogok anyámra. - De egyébként szeretnék egy kávét, ha nem baj! Már megszoktam az iskolában, hogy kávéval indítom a napot. - magyarázom magamhoz képest visszafogottabban és őszintébben. Hiányzik a suli, és azok a majmok! Meg talán valahol az is, hogy itthon teljesen őszinte lehessek. Mert hát valljuk be őszintén, hatalmas nagy szívás a legkisebbnek lenni, a harmadiknak, és a legproblémásabbnak! Mert hiába bontogatom a szárnyaimat, mindenhol falakba ütközöm, minden szabályszegés, minden őrültség, már legalább is a felnőttek szerint, pedig fogalmuk sincs arról, hogy néha mennyire csak arra vágyom hogy végre tanuljak a saját hibámból és jól pofára essek!
- Semmi gond, biztos máshogy látod Te is, meg én is... - vonom meg a vállam, miközben a közben elém került kávéba belekortyolok. Na igen, a másik kedvencem a rivallói. Egyszerűen nem tudom őket megszokni... - Amúgy... khm... muszáj minden alkalommal rivallót küldened? - bukik ki belőlem a kérdést, majd inkább elvörösödve a kávémba temetkezem.
to;Anyu
Vendég
Szer. Jún. 16, 2021 9:01 pm
Fleur & Louis & Dominique
Az utóbbi pár hónap olyan volt számomra, mint egy furcsa és egy kicsit rossz álom. Amióta kiderült, hogy terhes vagyok, képtelen vagyok igazán pihenni: a gondolataim nem hagynak, amik állandóan megoldások után kutatnak, egyelőre eredménytelenül. Fogalmam sincs, hogy mihez fogunk kezdeni a jövőben, de ahogy telik az idő, úgy lesz egyre minden valóságosabb, ami akárhogy is nézzük baromi ijesztő. Az elmúlt pár hétben tapasztalt rosszullétek végre kezdenek kicsit enyhülni, viszont ez mást is hozott magával, most már határozottan látszik, hogy valami történik bennem, mert elkezdett megjelenni a hasam, jelezve a változásokat. Ruhával még egyszerűen el tudom tüntetni ezt a kis puklit viszont túlságosan valódi emlékeztető ez arra, hogy egy kisbaba növekszik bennem, minden egyes reggel, amikor ez fogad, amikor felébredek. Ez ma sincs másképp. Mindig is sokáig szerettem aludni, de mostanában kifejezetten fáradékony vagyok, ami engem még inkább megvisel, hiszen… tényleg olyan vagyok, aki sokáig nem tud egy helyben maradni, de most már gyakran kénytelen vagyok pihenőket tartani. Sóhajtva simítom rá a kezemet az éppen csak gömbölyödő hasamra, majd még pár percnyi csendes pihenő után, ráveszem magam, hogy felkeljek. A mosdóban gyorsan megmosom az arcomat, és fogat mosok, majd megpróbálom rendbe szedni a szerte-szét álló hajtincseimet, és csak utána indulok le, követve az ínycsiklandozó illatokat.
Hamar leérek, és habár még mindig próbálom a fáradtságot leküzdeni, egyből rámosolygok anyára és az öcsémre. - Jó reggelt. - Üdvözlöm őket, próbálva vidámnak hangzani, és egyből átölelem anyát. Csak azért húzódom el viszonylag gyorsan, mert nagyon furcsa az, hogy már nem megy olyan könnyen az ölelés sem, mert már van akadálya a dolognak, még akkor is, ha az még egyáltalán nem nagy. Inkább gyorsan le is ülök Lou mellé, mielőtt engedném, hogy a kétségbeejtő gondolatok újra eltöltsék az agyamat. - Úgy érzem, hogy át tudnám aludni a napot. - Mondom elnyomva egy ásítást, majd akár tetszik az öcsémnek, akár nem, üdvözlésképpen összeborzolom a haját és még egy puszit is nyomok az arcára. Nem olyan energiadús és lelkes, mint amilyen szokott lenni, de szeretném, hogy érezze a szeretetet. - Miről beszéltetek? - Érdeklődöm kíváncsian, miközben előveszem a pálcámat és magamhoz hívom a kedvenc bögrémet, hogy aztán újra felkeljek - tényleg nem tudok egy helyben ücsörögni sokáig -, hogy csináljak magamnak egy teát. Kivételesen nem kávét. Nem tenne jót… neki. - Egyébként kell segítség a reggelinél? - Kérdezem anyától kis mosollyal. Igazából katasztrofális vagyok a konyhában, de ennek ellenére szeretek mindent megtenni annak érdekében, hogy ez valamilyen szinten fejlődjön. Csak nem szabad egyedül hagyni, mert akkor lehet, hogy egészen véletlenül felgyullad a konyha.
