Elérkezett végre ez a nap is. Alig vártam, hogy magam mögött hagyjam a családi kúriát és ismét távol legyek apámtól és az Ő figyelő tekintetétől, de legalább a nyaram egész normálisan telt. Mivel felvettek az Aurorképzőre és mellette a Docendo Discimus Mágusakadémiára is, így nem volt oka arra, hogy ismét az eszembe juttassa, mi is a kötelességem. Persze a "búcsúzáskor" azért a tekintete egyértelműen üzent, hogy reméli továbbra is tudom, hogy mit vár tőlem, hogy mi a dolgom, de aztán elengedett, én pedig végre itt vagyok, Észak-Írországban. Az Akadémia épülete már kivülről is magával ragadó, akár csak a környezet, ahova épült. Mélyen szívom be a friss levegőt, majd pálcámmal aprót pöccintek a táskáim felé, amelyek elegánsan emelkednek fel mellőlem, majd az irányításomnak engedelmeskedve betérnek az egészen otthonosnak látszó épületbe. Mivel a bal oldalon találhatóak a férfi hálótermek, így arra veszem az irányt, és nem különösebben foglalkozva a többi emberrel kezdem el megkeresni a szobámat. Némi ideig eltart, amíg rálelek, de aztán benyitok a két ágyas, jelen pillanatban még üres helyiségbe és behúzom magam mögött az ajtót. Nem bánom, hogy nincs itt a szobatársam - akiről egyébként fogalmam sincs, hogy kicsoda, a neve nem mond semmit -, így kiválasztom én az ágyam, amely a bal oldalon található lesz. A táskáimat és bőröndjeimet elé lebegtetem, de nem kezdek el azonnal kipakolni. Kibújok fekete kabátomból, majd a hozzám közelebb lévő íróasztal előtti szék támlájára fektetem, ez után pedig az ablakhoz lépve tekintek ki rajta. Kezeimet fekete farmernadrágom zsebeibe süllyesztem, miközben a jövőmön merengek. A feladatomon, melyet apám bízott rám. Öltözetemet tekintve egyébként teljesen fekete a viseletem, a farmernadrágon kívül egy hosszú ujjú, fekete inget viselek, melynek a felső két gombja ki van gombolva és egy márkás cipőt, hajam kicsit kócos, de jól áll, az órám pedig bár nem látszik igazán, de a bal csuklómon pihen. Néhány perc merengés után döntök úgy, hogy el kellene kezdenem kipakolni, így a táskáimat kinyitom, néhány az ágyra kerül, majd elkezdek kipakolászni. Mindent precízen rendezve teszek a szekrénybe, tökéletesen összehajtogatva, de elől egyelőre semmi se marad. Se az íróasztalon, se az ágyamon. Nincsenek tehát személyes tárgyak vagy fényképek, amelyek bármit elárulhatnának rólam.
Vendég
Kedd Ápr. 20, 2021 11:50 pm
Cameron & Devon
Mást sem vártam jobban, mint a beköltözést a koliba. Egy egész nyáron keresztül hallgathattam apám és a bátyám süketeléseit, amik nagyjából arról szóltak, mennyire nincsenek megelégedve velem és az ambícióimmal. Mert minek is megyek aurornak, mert minek az nekem? Mert mondjuk apám is ott van? Persze, tudom én, hogy attól tart, én majd tényleg úgy használnám ki a lehetőségeimet, hogy semmi hátsó szándék nem vezérel. Akkor meg minek? A bátyám is minek lógatja még otthon a hátsóját? Az egyetlen, ami megnyugtatna, ha felszívódna és nem kellene anyának kettős fronton állnia a kritikát. A hangulat otthon több, mint fullasztó, épp ezért igazi fellélegzés volt, amikor betettem a lábam az Akadémia területére. A látvány már önmagában gyönyörű volt a hatalmas épülettel, a tágas folyosókkal, a végtelennek tűnő odaúttal és a folyosóra ki-kitekintő új arcokkal. Szinte minden azt sugallta, hogy itt a legjobb helyen leszek és nem kell sem tölteléktárgyakkal foglalkoznom, sem azzal, mikor ki talál meg a folyosón és kezd el kötekedni, de legfőképpen apám arcától kerültem a legmesszebb - ez azért annyira nem igaz, mert ahogy megnéztem a tanrendet, gyakorlatilag két évig szinte biztos, hogy minden félévben lesz vele közös órám. Minél közelebb érek a szobámhoz, annál jobban érzem a zsigereimben, hogy majd egy üres szoba fog fogadni, ahol enyém az előválasztási jog, mert voltaképpen egészen korán érkeztem meg. Vagyis fogok oda. Azt nem is figyeltem, hogy a szobatérkép kivel vaó együttlakásra hívta volna fel a figyelmem, annyira izgatottan indultam neki a napnak. Néha sajnos hajlamos vagyok elsiklani a részletek fölött. Aztán most tessék, az fogad, hogy az egyik ágyon cuccok, a lakótársam pedig épp háttal áll nekem, de a fizimiskája meg még innét is olyan ismerős. Elképzelhető, hogy ő is a Roxfortba járt és velem együtt végzett? Gyorsan végigfuttatom a fejemben a vizsgázók listáját, aztán lefagyva szorongatom a kilincset még pár percig. - Szia. - szólalok meg végül a hangomra találva és az üres ágyhoz lépek, hogy elé állítsam a jókora bőröndöt. Bele pakoltam a fél életemet is, hogy ne kelljen sokszor hazamennem, így aztán nekem is bőségesen lesz mit kipakolnom. Még azt hiszem magamhoz kell térnem és túllendülnöm azon, hogy lehet, semmi sem fog változni. Noha Castillo sosem volt azok között, akik folyamatosan belém kötöttek, nem voltam meggyőződve arról sem, hogy az ellenkezőjét csinálná. Csak egyszerűen nem értek egyet azokkal, akik mások elnyomásával próbálják fitogtatni, mekkora arcok is. - Szóval itt is együtt fogunk tanulni. Milyen szakra jelentkeztél? - kérdésemmel belekapaszkodok az egyetlen feltételezett mentőmellényembe, hogy talán nem fogunk olyan sokszor összefutni. Vagy csak félre kellene tennem a rossz érzéseimet és tiszta lapot adni magamnak és a hozzá hasonlóknak.
Miután megérkezem a szobámba és az ágy köré rendezem a bőröndjeimet - én többet hoztam, de hasonlóan lakótársamhoz, szinte a fél életem bennük van, hogy a lehető legkevesebbet kelljen majd hazamennem -, nem állok neki azonnal a kipakolásnak, inkább kitekintek az ablakon, megfigyelve az Akadémia környezetét és elmerengek saját gondolataimban, melyből az ajtó nyílása ránt vissza a jelenbe. Nem fordulok meg azonnal, csak néhány másodperccel később, amikor meghallom a köszöntést. - Üdv! - rövid, tömör, távolságtartó, semmi kedveskedő, és még egy mosoly se jelenik meg az arcomon. Végül tekintetem a srácra téved, akit sajnálatos módon felismerek. Ez most komoly? Egy Hugrással kell majd megosztanom a szobámat? Ez még viccnek is rossz. De édes, ahogy szorongatja a kilincset és egyelőre nem tűnik úgy, hogy beljebb akarna lépni. - Nem foglak megenni, nyugodtan bejöhetsz. - szerencséjére nem vagyok éhes. Bár nem örülök neki, hogy az ismeretlen névhez most már immáron ismerős arcot tudok társítani, ez nem választás kérdése, jól tudom. Esetleg benyújthatok egy kérvényt, hogy másik szobába akarok kerülni, de nincs rá garancia, hogy kellemesebb szobatársra lelek majd. De talán Devon nem fog sok vizet zavarni. - Itt is? Nem emlékszem arra, hogy valaha is együtt tanultunk volna, csak egy intézményben. - ellépek az ablaktól, majd mozdul a pálca, a táskáim fedelei pedig kinyílnak. Ideje elkezdenem kipakolni belőlük. Meglep viszont, hogy "barátkozni" akar vagy legalábbis valami olyasmi, mert a helyett, hogy csenden pakolászna, érdeklődni kezd. Nem zavar különösebben, csak szokatlannak érzékelem. Mégis csak Mardekáros voltam és ezt tudom, hogy nagyon jól tudja. - SVK-ra. - felelek, majd teszem hozzá néhány másodperccel később. - És Aurorképzőre is. Te? - az ágyamhoz közelebbi szekrényhez lépek, felmérem, majd a ruháimat elkezdem belebegtetni. Szeretek varázsolni, így amihez lehet, a mágiát használom, így repülnek a ruhák szépen egymás után és az egyik használati tárgyak is. Az íróasztalra viszont csak tinta, penna és pergamen kerül, az ágyam mellett lévő polcra pedig könyvek. - Igazán kellemetlen, hogy egy szobába kerültünk. - jegyzem meg a srác felé sandítva, meg se próbálva titkolni ellenérzésemet a ténnyel kapcsolatban, ami szerintem kölcsönös. Kihozni ebből a legjobbat nos... nem túl egyszerű. Persze megpróbálhatok tenni róla, hogy Ő kérvényezze az áthelyezését, de még alszok rá. - Remélem nem horkolsz. - jegyzem meg hangosan, amikor gondolataim oda jutnak. Ha mégis, meglehet, hogy kirepítem a hideg folyosóra vagy teszek róla, hogy befejezze az idegesítő viselkedést. Maradjon csak csendben, tűnjön láthatatlannak, ne zavarjon. Akkor talán még jóban is leszünk.
Vendég
Szer. Ápr. 28, 2021 5:41 am
Cameron & Devon
Nem különösen kedveltem eddig Cameront, de nem zavart sok vizet. Igazából csak ízig-vérig mardekáros volt és a mai napig nem értem, mire jó az olyan erőfitogtatás, amikor csoportosan vagy náluk gyengébb diákokat csesztetnek poénból. Az én bátyám is ilyen volt pepitában, ő pedig engem sem kímélt annak idején. De mdgfogadtam, hogy az ilyen ellenérzéseken túllendülök és nem fogok megítélni másokat. Nem szeretném már ezt rögtön az első nap felrúgni holmi cinikus tekintetért, esetleg megjegyzésekért. Veszek hát egy nagy levegőt és elkezdek kipakolni. Láthatólag ő sokkal több holmival érkezett, mint én, pedig esküszöm semmit nem hagytam otthon, ha pedig igen, akkor majd inkább megveszem, mint hazaállítsak apámhoz. Békés így nekünk távol egymástól, én mondom. Figyelem egy darabig, ahogy a holmik csak kiröpködnek a bőröndömből, egy pálcaintésre nyílik a szekrényem ajtaja is és mintha futószalagon érkezne bele a sok gönc, már be is sorolnak a helyükre. Azért nem leszek olyan illetlen, hogy nem kezdeményezek beszélgetést, lássa, hogy kurvára nem érdekelnek a régi incidensek. Az övéi pedig főleg nem. Már-már értékelem, hogy válaszol, amikor megemlíti, mit is fog tanulni. Úgy nézek hirtelen rá, mintha nem tudnám eldönteni, hogy viccelni akar és szívatni is egyszerre. Most komolyan, mégis mekkora az esélye annak, hogy ő is nagyjából ugyanarra menjen? És bármennyire is szerettem volna az SVK-t, apám miatt nem voltam hajlandó felvenni. Így is biztos vagyok benne, hogy sok félévem alatt fogok vele találkozni. De ha azt a békát le tudtam nyelni, akkor ezt is le tudom, legyen bármennyire is kínos. Nem tudom, ki akar ennyire vicceskedni velem. De ezt el kell Dominak mesélnem! - Az jó... Én is. Mármint az aurorképzésre. Azt gondolom, hogy túl sokan vannak olyan pozícióban, akik nem oda valók. - nem teszem hozzá, hogy a kurvára korrupt hozzáállással van bajom. Vonja le magának, amit akar, hallottam a családjáról, a múltjukat nem különösebben tudják lemosni magukról, csak úgy, mint az én faterom. De nem látok bele senki lelkébe, így nem akarok téves következtetéseket levonni. Ellemben nem tetszik a hozzáállása. Tudom, nekem is szar ez a leosztás. És még nem tudja, hogy nem egyedül érkeztem, Rupi bármikor beosonhat hozzám, egyelőre elengedtem a közeli erdőben. - Engem nem érdekel ez a nagy Mardekáros rivalizálásos mizéria, amit eddig toltatok. - vágok közbe a szavába. Mielőtt még újabb megjegyzéseket akarna tenni. - Csak tanuljuk meg elviselni egymást és akkor ígérem, hogy nem foglak felhorkolni. - ha neki az a legnagyobb problémája, ám legyen. Ha viszont azt hiszi, hogy még mindig egy beszari hugrás vagyok, aki sokáig voltam, akkor nagyon rossz irányba indult el. Nem fogom hagyni, nyomasztó felsőbbrendű viselkedéssel megpróbáljon elkussoltatni, mimt valami szobakellék. Ha nem tetszik, akkor lehet másik szobába menni. - Ha zavarlak, akkor reklamálhatsz másik szobatársat... Gondolom. De szerintem megtanulhatnánk egymást elviselni, ha már nagyjából egyezni fognak a tantárgyaink.
Most mondhatni a jó kedvem, így nem vagyok igazán bunkó, még normálisan válaszolgatok is a hugrás kérdéseire, de amikor hirtelen felém pillant csak felszalad a szemöldököm némileg és úgy nézek rá, hogy "Most mi van?" tekintettel. De hamar összeáll a kép, hogy mire fel ez a nagy meglepettség, és az a nagy helyzet, hogy én se örülök a dolognak, nem csak Devon. - Nagyszerű! - sóhajtok fel némileg, majd a következő szavakra ismét felé pillantok. - Mert úgy gondolod, hogy te oda való lennél? Meglep, hogy egy Hugrabugos aurornak állna. Már félre ne értsd, de nem éppen a bátorságotokról vagytok híresek, bár tény, nem mindenki megy terepre. - hümmögök némileg, egyértelműen jelezve, hogy én oda akarok jutni. A kommandós tervemhez viszont semmi köze, így erre még csak célozni se célzok, de ha ismer annyira, hogy tudja, törtető vagyok, akkor sejtheti, hogy a legmagasabb pozícióig akarok jutni. Nem elégednék meg kevesebbel. Kezeimet összefűzöm magam előtt, amikor magyarázni kezd, ajkam pedig mintha mosolygra görbülne. - Hmm, lehet mégse vagy olyan kis nyuszi, mint hittem, helyes! - végül intek a szekrényajtó felé, ami becsukódik eztán. A ruháim már ott vannak. A táskákat is hamar összeteszem pár pálcaintéssel, majd az ágyam alá kerülnek, amelyre végül én is ledobom magam, de csak ülő helyzetbe. Bal kezemmel megtámasztom magam, a jobbomban még a pálcám pihen. - Ugyan, már miért én reklamálnék? Én voltam itt előbb. - vonogatom meg vállaimat, jelezve, hogy ott az ajtó, mehet. De persze, megpróbálhatjuk elviselni egymást, mert nincs garancia arra, hogy a következő szobatársunk normálisabb lesz. Egyikünk se tudhatja. Elteszem a pálcám, majd kibújok cipőimből és eldőlök az ágyamon, egyik kezem fejem alá teszem, ott pihentetem, majd fejem oldalra billentem, hogy lássam Devont. - Na és mit érdemes tudni rólad... szobatárs? - mi az, amit első körben mesélne önmagáról? Már ez is sokat elárul az emberről, én pedig remek megfigyelő vagyok és bizony, képes vagyok érdeklődőnek is tűnni, ha úgy hozza a szükség. Csicseregjen csak bátran, figyelek rá.
Vendég
Vas. Május 02, 2021 5:24 pm
Cameron & Devon
Nem lep meg a válasza. Egy mardekárostól nem várhatom el, hogy a Roxfort elvégzése után másképp viselkedjen. Nem tudom, hogy sokszor az alapviselkedésük ilyen vagy egyszerűen annyira nagy a nyomás rajtuk. Mint rajtam is lett volna, ha hagyom. Néha eltűnődök azon, hogy miért nem a Griffendélbe kerültem, ha szöges ellentéte vagyok a bátyámnak és voltam annyira bátor, hogy lelépjek otthonról? Talán mert sokáig haboztam. De senki ne mondja rólam azt, hogy nem vagyok bátor. Mindenesetre ezt nem szándékozom az orrára kötni, mert semmi köze hozzá. Mégis úgy érzem, hogy ezt a megjegyzést azért nem hagyhatom szó nélkül. - Honnét gondolod, hogy csak mert valaki nem griffendéles vagy mardekáros, nem bátor? Ez valami nagyképű általánosítás, hogy csak ti lehettek azok. Én nem magamra érttettem, hogy egyeseknek nincs keresnivalója a szakmában. - azt pedig továbbra sem óhajtom ecsetelni, hogy mit és miért gondolok úgy. Nem voltunk világi cimborák, de talán ha két szót váltottunk, akkor sokat mondok. Nem is értem magam, miért akarok már megint mindenre válaszolni egy idegennek és miért törődök annyira a véleményével. De végső soron valahol nem mindegy, ha már egymást fogjuk boldogítani mind az órákon, mind a szobában. Csodás. Remélem az első napja után visszavesz az arcából. Az újabb megjegyzését már inkább csak lenyelem, de annál gyorsabban szelektálom a dolgaimat. Bosszant, kit ne bosszantana az ilyen megjegyzés? De lehet, hogya csak szimplán levegőnek kellene néznem és akkor kevesebb gondom lenne, mint amekkora feneket kerítek ennek az egész beszélgetésnek. Kicsit túl korán is fejezem be a pakolást, mert mire megfordulok, ugyan ő már az ágyán ücsörög, de rájövök, hogy nem marad semmi teendőm. Akkor most nézzünk szembe a leendő lakótársunkkal? - Mert neked talán nagyobb igényeid vannak, mint nekem. - vonok vállat és nem, nem fogok a nyelvemre lépni, csak mert ő most is úgy viselkedik, mint valami felsőbbrendű. Hasonló helyről jöttünk. Az ő apja is valami nagy kutya, az enyém pedig ismert a rossz családi múltjáról. Ez az, amit néha én sem tudok lemosni magamról, pedig soha nem viselkedtem igazi Selwynhez méltón. Mert ugyebár én szoktam figyelni arra, hogy ki kicsoda és miféle alomból való, míg lehet ő azt sem tudja, hogy ki fia-borja vagyok. Vagy lehet igen és alábecsülöm. - Miért higgyem el, hogy érdekel téged, mit akar az aurorok között egy gyarló hugrabugos? - kérdezem tőle immár én magam sem olyan csípősen, mint ahogy az előtte visszaválaszolgattam. Nem érzem úgy, hogy tényleg érdekli. De egy próbát talán megér, hátha meg is marad neki, nem csak a látszatra ad. - Szeretem magam kihívások elé állítani. Meg mghökkenteni embereket arról, hogy a sztereotípiájuk nem működik. - adok végül egyszerű és tudom, hogy közben rettentően rövid választ. De ennyi legyen neki most elég, a többi nem tartozik ide. - Te gondolom elismerésért indulsz a pályán. - mint ahogy a nagyravágyú háztársai zöméből ki lehet nézni az ilyet. Ha már ő szeretne beskatulyázni, akkor érezze, hogy milyen ez visszafelé is. - De lepj meg, szobatárs.
A kérdésére eleinte csak arcát fürkészem, majd ajkam lassan mosolyra húzódik. - Ezt most komolyan kérdezed? Itt nem valakiről van szó, hanem rólad. Hugrabugos voltál, mégis hogy lennél már bátor? Az a leggázabb ház. - ezt mindenki tudja. Természetesen lehet egy Hollóhátas is esetleg bátor, nagyon ritka esetekben, de hogy egy Hugrás... szerintem kb esélytelen, de bizonyítsa be, hogy tévedek. Ki tudja, talán sikerülhet neki, bár túl sok reményt nem fűzök a dologhoz. Meg nem is érdekel. - Mindjárt gondoltam, hogy nem magadra érted, elég furcsa lenne, hiszen auror akarsz lenni. Nagy álom egy kis embernek. - hümmögök, miközben folytatom a pakolást, de azért nem állom meg további megjegyzés, apró szurkálás nélkül. Viszont mágiával könnyű pakolászni, hamar megvagyunk, mindketten. - Hmm, ezt ismeretlenül is jól látod. - bólintok az igényekre. Tehát Ő igénytelen lenne? Remélem, hogy ez nem fog erősen megnyilvánulni, különben tényleg repülni fog innen. De nem vagyok egy menekülős alkat, Devon számára lesz nehezebb elviselni engem és nem fordítva. Elkényelmesedem az ágyamon, még ismerkedem vele és ha már így alakult, meséljen magáról. Halljuk, hogy mit tart fontosnak önmagáról, hogy mi az, amit megosztani velem, egy kvázi idegennel, aki egyértelműen nem szimpatikus a számára. Ez kölcsönös dolog. - Őszintén? Nem igazán érdekelsz, de nincs jobb dolgom és ha már egy szobába osztottak minket... Na meg, amennyire nonszensz az egész... lehet, hogy egy icipicit mégis csak érdekel. - hüvelyk- és mutatóujjam lassan közelítem egymáshoz, így mutatva, hogy mennyire kicsire is gondolok. Végtére is, szórakoztató, hogy önmagáról is így vélekedik. "Gyarló Hugrabugos"... ez tetszik. A válasza viszont már kevésbé. - Ez mind? Nem túl sok információ... - nesze semmi, fogd meg jól. Ezek után majd azt hiszi, hogy én mesélek bármit is? Pedig vehetjük úgy, hogy próbálkoztam, hát nyitottam fel, kérdeztem. És ejnye Devon, te nem értékelted. - Már miért indulnék elismeréssel? - fejtse ki, hogy mire gondol, mert számomra baromira nem egyértelmű a célzása, hiába az az Ő számára. De hogy lepjem meg. Feljebb támaszkodom, elmosolyodom, miközben a srác arcát fürkészem. - Ugyan minek? Neked is megvan a véleményed rólam, kétlem érdekelne bármi, amit mondok. - végül visszadőlök és ha Ő nem töri meg a csendet, akkor némi ideig némán nézzük a plafont vagy bármit e szobán belül. - Selwyn... - mondom ki a nevét, majd Devonra sandítok. - Ismerősnek tűnik, mintha lenne ilyen tanár az Akadémián. Csak nem a rokonod? - szaporák lennének, mint a Weasley-k? Nem lepne meg. Nem néztem még utána mindenkinek, de az SVK szakomat pont, hogy érinti egy ilyen nevű alak. Nem ártana tudni, hogy ki Ő, esetleg pár információt róla. Ki tudja, talán Devon mégse lesz annyira haszontalan, bár elég gáz, ha az Ő rokona. Remélem csak nagyon távoli...
Vendég
Szer. Jún. 09, 2021 6:11 am
Cameron & Devon
Nem szívesen idézem fel az elmúlt évek kellemetlen eseményeit és elsősorban nem is a mardekárosok miatt, hanem mert s tulajdon bátyám üzent hadat nekem. Ha ő nem lenne, biztos vagyok benne, hogy évekre láthatatlan maradtam volna a szemükben, mert a név kötelez és nem hiszem, hogy csak azért kötekedtek volna, amiért a Hugrabugba kerültem. De nem így volt. Már igazából egészen megszoktam azt, hogy fejjel lefelé belelógatnak a mellékhelyiség vécékagylójába, amikor jött Domi. A legjobbkor. Ez az együtt lakás Cameronnal pedig a legrosszabbkor. Vegyes érzéseim vannak, amiért úgy nyilvánul meg, ahogy. Érződik, hogy annyira nem repes ő sem az örömtől, de a kérdés igazából az, hogy békén is hagyna-e a későbbiekben. Mint kiderült, szaktársak is leszünk. A kérdésére csak megvonom a vállam. Nem szeretem a sztereotípiákat és ez már nagyon korán, a Roxfortban is elkezdődik. Mert ha bekerülünk egy kibaszott házba, akkor az megpecsételi a sorsunkat is, nem? - Előítéletes vagy. Lehet sokan furák onnan, de hol van az kőbe vésve, hogy akkor nem lehetek auror? - gyerünk, mutassa meg, mi mondja ki, hogy hugrások nem jöhetnek ide. - Én sem mondtam azt, hogy te meg korrupt leszel. - a témát pedig részemről le is zárom. Tény, hogy előbbi kevésbé szokott megvalósulni, mint ez utóbbi. Csak egy sóhajjal elengedem az utolsó megjegyzését. Remélem egyszer leszakad az a nagy arca. Elég eövidre zárom a beszélgetést. Nem érzem jelenleg úgy, hogy sok mindent meg akarnék osztani vele, az otthoni nyűgjeimet pedig különösen nem. Elégedjen meg azzal, amit kap. A válaszán fel is vonom a szemöldököm. Gondoltam, hogy ez a véleménye. És hogy őszinte legyek, csak épp hogy nem mondom ki, mennyire átlátszóan és átlagos mardekároshoz méltón viselkedik. Semmi egyediség, semmi átszellemülés. Esküszöm néha olyan az a ház, mintha agymosottak gyülekezete lenne, akik utána mind ugyanazt szajkózzák. Tisztelet a kivételnek. - Érd be vele. Talán ha tényleg érdekelne még kicsit is. - ha azt hiszi, hogs hugrabugos létemre nyámnyila vagyok, akkor nagyon gyorsan rájöhet, hogy nincs így. Domi mellett elég nagy lett a szám. - Nem arra hajtasz, hogy hírnevet szerezz és a szüleidnek megfelelj? A legtöbb hozzád hasonló ezért választ ilyen pályát. És az ilyen béklyóért csak sajnálni tudom azokat. - ha gúnyolódik, akkor nem leszek rest válaszolni. Márpedig ha most nem állom a szúrkálódásait, akkor később végleg megszűnök létezni mint egyenrangú szobatárs. - A véleményem mások viselkedéséből fakad. Ha valaki fennhéjázó módon viselkedik, akkor az ellen nem tudok mit tenni. Vagy momdd, hogy nem a beképzelt háztársaid véleményét osztod szívesen. - már én is az ágyon ülök. Azon gondolkodok, hogy még az is hasznosabb lennr, ha felderíteném a helyet, vagy olvasok egy könyvet, mint fröcsögjünk egymásnak. Aztán csak nevemre kapom fel a fejem. Nagy sóhajt nyelek le egyben, ahogy meggondolom a választ. De belegondolva igazából jól jöhet, hogy a faterom tanítja. Lehet akkor kicsit visszavesz az arcából, legalább egy kis ideig. - Ő az apám, jól gondolod. És nekem is lesznek vele óráim, nem csak neked. - elvégre minden elméletet el is kell sajátítani.
Egyetlen porcikám se örül annak, hogy egy Hugrabugos srác lesz a szobatársam a következő egy évben biztosan, de érzem én is, hogy ez ellen nem sok mindent lehet tenni. Megfutamodás lenne, ha beadnám igényemet egy másik szobára, szóval... elviseljük majd egymást. Úgy sejtem, hogy számára lesz nehezebb. - Kőbe vésve valóban nincs, ez egyszerű tény Devon, amit szerintem mindenki tud, csak Téged felejtettek el értesíteni róla. Tudod, az aurori szakma veszélyes, még bajod eshet. - nem fenyegetés, én nem akarok jelenleg ártani neki, de nem árt, ha tudja, hogy fel kell kötnie a gatyáját, ha helyt akar állni. Azt viszont nem tagadom, hogy előítéletes vagyok... Nem tagadhatom le önmagam. A következő megjegyzését hallva viszont halkan felnevetek, igazán mulatságos srácnak tűnik. - Nyugodtan mondhatod, nem különösebben érdekel a véleményed. - lepattan rólam, mintha valami burok lenne körülöttem, ennyire se hat meg. Ritkán érdekel bárki véleménye őszintén, de Devon rettenetesen távol áll attól, hogy ennek a rétegnek akár csak a közelébe jusson. De rendben, lapozzunk, próbáljunk meg ismerkedni... Én legalábbis próbálkoznék, de úgy tűnik, hogy a srácnak már most bőven sok volt belőlem. Milyen szomorú. - Szerintem a legtöbb ember szeretné, ha a szülei büszkék lennének rá, nem értem, hogy ez miért lenne olyan rossz dolog. Te ezek szerint nem így érzel... Sajnálom a szüleidet! - persze nálam ez egy másik végletbe megy át, de arról egyértelműen nem fogok most beszélni, mert nem is beszélhetek. Senkinek. - De úgy tűnik, hogy nem csak én vagyok előítéletes, hanem te is, hiszen már most elkönyvelted, hogy milyen vagyok, pedig nem csak én nem tudok rólad semmit, hanem te se én rólam. - világítok rá erre a tényre, majd mosolyodom el némileg ismét, amikor a házamat is szóba hozza. - A Mardekár ház tagja okkal vélekednek úgy a Hugrabugosokról, ahogy. Emlékeztetnélek, hogy te magad is mondtad, hogy sokan valóban furcsák a volt háztársaid közül. - mert már csak volt. Itt, az Akadémián nincsenek házak és ezt mindkettőnknek idővel meg kell majd szoknunk. Kis időre csend telepszik ránk, de aztán hangosan ejtem ki a srác nevét, ismerős... nagyon is. Végül összeáll a kép, így felé pillantok. Az apja? Nocsak... - Tehát előnnyel indulsz. És pontosan mit tanít? - teszem fel a nagy kérdést, és tessék, most érdeklődő vagyok, de úgy igazán, őszintén, remélem értékeli.
Vendég
Hétf. Júl. 05, 2021 8:03 pm
Cameron & Devon
Ha azt hittem, hogy majd megszabadulok a Roxfortban tapasztalt kliséktől, akkor én vagyok a világ legnaivabb embere. Pedig reménykedni mindig lehet és kell is, különben akkor ki keresné a világban a szépet és a jót? Egy biztos, nem ebben a szobában keresendő és nem a közöttünk kialakult légkörben. Azt egy cseppet sem bántam már akkor sem, hogy kapok egy szobatársat, hisz ha szerencséje van az embernek még szövetségre is léphet vele, de azzal nem kalkuláltam, hogy mi van akkor, ha mondjuk komoly nézeteltéréssel indul a kapcsolat már a legelején? persze nem vethetek rögvest az elején rá keresztet, de nem egy szép belépő mondjuk úgy egyikünktől sem. Inkább csak egy felvont szemöldökkel reflektálok a megjegyzésére és inkább elengedem a dolgot. Egy volt mardekárostól ne várjam, hogy ne az övé legyen az utolsó szó, igaz? SZóval így állunk. Akkor itagából mindegy, hogy mit beszélgetünk, mert nem érdekli a véleménye. Akkor innéttől kezdve szerintem tényleg ne is szóljunk egymáshoz, mert az ő véleménye sem érdekel. De még csak felbosszantani magam sem érdemes, mert nem ér annyit az egész, egyedül azt sajnálom, hogy feltételezhetően ugrott a jó szobatárs opció. Biztosan ő is hasonló jókat gondol rólam, ez pedig tökéletesen megágyaz az előttünk álló éveknek. Ő nem fog innét elmozdulni, én pedig nem fogom kifogásolni a társaságát. - A családot inkább hagyjuk. - milyen ironikus, hogy sikerül az egyetlen egy témába beleszállnia szinte két lábbal azután, hogy közli nem érdekli a véleményem, amivel pedig én megyek a falnak. De muszáj lesz egy nagy levegőt vennem és nem további megjegyzéseket fűzni a témához. Gondolja csak azt, hogy milyen sajnálatos a szüleimnek, sokkal jobb. - A válaszaid alapján nem vagy különb a többi háztársadnál. Nem te mondtad egyébkénr, hogy nem érdekel a véleményem? - nahát, egyik szava üti a másikat, de ha nem, látszólag akkor is. Miért ne kategorizáljam be őt, amikor a viselkedése alapján máris elkönyvelt engem egy hugrásnak, akik nem is tudom kik szerint semmirekellő senkiháziak. Sokszor volt részem a mardekárosok baszogatásában, akik ellen az utóbbi évekre valamelyest sikerült felvérteznem magam. De úgy érzem most, hogy hiába jöttem el egy toxikus közegből, amikor az ontja a házak eszméit hirdetőket. Nekem mindegy, melyik házba járt, kicsoda és mit csinál. Csak ne nézzen le azért, mert hugrás voltam. - Minden házban voltak furcsák. Nálatok is. - szögezem le végül csak egykedvűen és sóhajtva belefeledkezek a könyvbe, amit eddig csak céltalanul lapozgattam. Hisz tudom én, hogy mit és hol szeretnék folytatni, csak egy kicsit felment bennem a pumpa. Semmi vész. - SVK-s alaptantárgyakat. - úgy jegyzem meg, hogy aztán nem is nézek fel a könyvből. Tudom, hogy ennél bővebben szeretné, ha kifejteném, de majd meglátja. - És kösd fel a gatyád nála, szigorú. Szigorú, de nem elfogult. - csak hogy válaszoljak a megjegyzésére is, amivel igazából arra céloz, mekkora protekciós vagyok. Ha apámat érdekelné a protekció, akkor vagy négy tantárgyból már sikerrel túl is lennék az első óra után valószínűleg. De nem, ő nem olyan, mi több, fel vagyok készülve arra, hogy velem még kevésbé lesz elnéző. De ezt senkinek sem kell tudnia.
Már az első perctől nyilvánvalóvá vált mindkettőnk számára, hogy az elkövetkezendő időszak egyikünk számára se lesz kellemes. Kénytelenek leszünk elviselni a másikat, mert ha esetleg más szobatárs után néznénk sincs garancia arra, hogy az jobb lesz. Ez ilyen random dolog, mint a szerencsejáték. Egy kicsit se fogom vissza magam, még csak meg se próbálok jó fejnek tűnni, de legalább hozzászólok, értékelje. Mégse teszi, a család viszont mintha nem lenne a kedvenc témája, de szerencséje van, mert az enyém se, így rendben, hagyhatjuk. - De, valóban nem érdekel. - vonok vállat, elengedem a dolgot és idővel majd megemésztem, hogy mennyire különbözünk mi ketten. Azzal viszont egyetértek, hogy mindenhol vannak furcsa diákok, akik nem illenek az adott házba. - Ez gondolom azért van, mert sokan meggyőzik a süveget arról, hogy hol van a helyük, és így nem oda kerülnek, ahova valóban tartoznának. - akaratlanul is eszembe jut az első roxforti napom, amikor az én fejemre került a Teszlek süveg és nos... nem feltétlenül a Mardekárba akart küldeni. Az volt az egyik lehetőség, én viszont nem akartam máshova kerülni. Apám se bocsájtotta volna meg, ha ilyesmi előfordult volna és mostanra már tudom, hogy jó helyre kerültem. Vérbeli Mardekáros vagyok, mindig is az voltam, a Süveg szerintem kezd kiöregedni... Lehetne már valami modernebb beosztási ceremónia. A Selwyn név viszont ismerősen cseng, Devonnak hála pedig összeáll a kép. Áh, szóval az apja itt tanít. Mák, hogy az enyém nem, minden itt töltött nap is kínszenvedés lenne, mintha csak otthon lennék, nem véletlenül szerettem annyira a Roxfortban tartózkodni. - Aham... Kössz, igazán sokat segítettél. - ennél azért több információt vártam. De hogy kössem fel a gatyámat? Hah, ez már megmosolyogtat! - Ezek szerint veled sem, helyes! Kíváncsi vagyok az öregedre... - gonosz vagyok, mert érzem, hogy valami nincs rendben náluk. Ha Ő mondtaná ezt fordított helyzetben, elöntene a düh, nekem se kellene így cselekednem, de talán mindegy is. Inkább én is előkapok egy könyvet, nem árt átnézni néhány régi varázsigét és úgy sejtem, hogy a mai nap további részében nem fogunk túl sokat dumálni egymással. De idővel ez még változhat...
//Akkor ahogy beszéltük, térjünk át a jelenbe, ha benne vagy, ezt a játékot pedig köszönöm! //
Elérkezett végre ez a nap is. Alig vártam, hogy magam mögött hagyjam a családi kúriát és ismét távol legyek apámtól és az Ő figyelő tekintetétől, de legalább a nyaram egész normálisan telt. Mivel felvettek az Aurorképzőre és mellette a Docendo Discimus Mágusakadémiára is, így nem volt oka arra, hogy ismét az eszembe juttassa, mi is a kötelességem. Persze a "búcsúzáskor" azért a tekintete egyértelműen üzent, hogy reméli továbbra is tudom, hogy mit vár tőlem, hogy mi a dolgom, de aztán elengedett, én pedig végre itt vagyok, Észak-Írországban. 
//
