Long time no see

Szabadnap. Végre. Nem is tudtam, mennyi ideje nem voltam otthon már egy teljes napot úgy, hogy nem a munkával foglálkoztam. Az elmúlt hetekben sokat túlóráztam, rengeteg visszamaradásom volt jelentésekkel és miegyébbel, ami viszonylag gyakran megtörtént. Az ember néha nehezen talál motivációt arra, hogy elvégezze a munkáját, megesik az ilyen. Úgyhogy sokat éjszakáztam a Minisztériumban, Toast legnagyobb bánatára, akinek már mindene tele volt azzal, hogy alig megyünk futni. Szegénykém tele volt energiával, ellenben velem, mert én csak plusz fánkokat akartam és aludni éjjel-nappal.
Aztán ez elmúlt, vagy legalábbis segítettem, hogy elmúljon. Továbbra sem voltam túl motivált, de legalább elvégeztem a feladataimat és Toastot is sikerült elvinnem egy őrző-védő órára, amit már csak hobbiból csináltunk. Tökéletesen tudta, mit kell tennie, nagyon értette a dolgát és már kölyökkorában kiképeztem Levin segítségével. Még egy dolog, amiért hálás lehetek a legutóbbi exemnek. Nem tudom, hogy ez szomorú-e vagy inkább örüljek neki, hogy ilyen szerencsés voltam legalább abban az egy-két évben.
A földön ültem, kitámasztva magam a lábaimmal, úgy játszottunk kötélhúzást Toasttal. Muszáj volt így támasztanom magam, mert rengeteg erő szorult abba a kutyába és simán elrántott volna, ha nem figyelek oda. Így is valószínűbb volt, hogy előbb elfáradok mint ő. A két madár közben a könyvespolc tetején csipogott. Kiengedtem őket, mint mindig, amikor sokat itthon voltam, mert imádtak körbe-körbe repkedni a szobában. Toast soha nem bántotta őket, hidegen hagyták a pintyek, amiért nagyon hálás voltam.
- Hogy nem görcsöl be az állkapcsod, Merlinre... -jegyeztem meg a kutyának, aki, mintha csak kértem volna, hirtelen elengedte a kötelet. Hanyatt borultam, neki a kanapé szélének, jól bevágva a fejem.
Mire felültem, a tarkómat dörzsölgetve, Toast már meredten állt háttal nekem, megfeszült izmokkal és halkan morgott. A bejárati ajtót nézte, tudta, hogy van ott valaki, hiába nem jött még kopogás. Gyorsan felálltam, bezártam a pintyeket a kalitkába és kezemet a pálcámon tartva elindultam kifelé. Már félúton meghallottam a kopogást, mire Toast vakkantott egyet, nem túl boldogan.
Kinyitottam az ajtót, készen arra, hogy bárki is legyen, kiátkozzam a világból. De nem kellett, mert egy nagyon ismerős arc nézett vissza rám.
- Matt? -A legutolsó ember, akire számítottam, az a bátyám volt.

Elképesztően ostobán festhettem, ahogy ott álltam a testvérem előtt és csak pislogtam rá, mint aki életében nem látott ilyen különös szerzetet maga előtt. És nem, nem a furkászra gondoltam, bár az is meglepett. Egyszer sem említette korábban még képeslapon és levélben sem, hogy lenne bármilyen állata is, úgyhogy arra sem számítottam. Hamar rájöttem, hogy nagyon sok minden történt, amióta utoljára találkoztunk, de arra igyekeztem nem is gondolni, hogy nem csupán vele történtek dolgok, hanem velem is.
Szinte csak reflexből öleltem vissza, azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok és mi történik, annyira megdöbbentett, hogy itt áll előttem. Pár perc múlva valószínűleg mámorító öröm járt volna át, hogy végre, hosszú hónapok óta egyszer nem vagyok itt teljesen egyedül. De most még nem tartottam ott.
A Zordó említésére hátraléptem a kutyám mellé, aki továbbra is mereven állt, mint egy szobor, minden izma megfeszülve és halkan morgott - bár azt hiszem, már csak a furkász nem tetszett neki.
- Toast, ülj. Ügyes voltál nagyon. -Megveregettem az oldalát, aztán intettem neki, hogy menjen be a nappaliba. Innentől már egyszerűbb volt Mattet is beengednem.
- Mióta is nem beszéltünk? Két-három éve? Azt hiszem, bőven van mit elmesélned, akkor talán megszánlak és megengedem, hogy a vendégszobában aludj. Ha nem, akkor csak a kanapét kapod. -Nyilván nem engedtem volna a kanapén aludni.
Beljebb tessékeltem a házba, aztán visszazártam az ajtót.

Ahogy felnyögött a fájdalomtól, gyorsan elhúzódtam tőle, éppen csak annyira, hogy ne legyen nyomás a karján. Nem igazán figyeltem fel eddig rá, vagy csak a meglepetéstől nem foglalkoztam vele, hogy nincsen teljesen rendben, de most már igyekeztem nem okozni neki plusz fájdalmat. Soha nem tettem, nem most fogom elkezdeni. Szerettem volna megkérdezni, hogy mi a frász történt vele, hogy ilyen állapotba került a karja, mert ez egész biztosan nem egy eleséstől alakult így. De egyelőre nem tettem, arra még ráérünk, először is napirendre kéne térnem afelett, hogy valaki van velem itthon. Elég régóta nem történt ilyen.
Fél kézzel felnyúltam a vállamra és megsimogattam a kis furkászt. Szegénynek már most szuicid hajlamai voltak, úgy fest. A helyében én egész biztosan nem packáztam volna Toasttal, mert hiába nem lett belőle soha szolgálati kutya, azért elég sokféleképpen képeztem én is, meg kölyökkorában még Levin is. Az egyetlen hobbim volt a kutya és az egyetlen társam, úgyhogy rengeteg energiát fektettem belé, eljártunk futóversenyekre, többszintű engedelmes vizsgája volt, de ami talán a legfontosabb, hogy az őrző-védője is megvolt. Mégpedig elég jó eredménnyel. Ha a furkász nem figyel oda, Toast még a végén darabokra szedi. Bár az is lehet, hogy ő fogja kiakasztani Toastot, mert a furkászoknak vannak furcsa dolgaik, ha jól tudom...
- Aha, oké... A taco finom, de én még nem készítettem egyszer sem. -Valóban nem, remekül tudtam főzni, rengeteget tanultam apától, de a taco valahogy nem tartozott közéjük. Persze nem is volt valami kulináris csoda, azt még talán a legnagyobb szerencsétlen is meg tudta volna csinálni. És nem, határozottan nem tudtam, mit mondjak neki, mit kérdezzek, hol kezdjem. Elképesztő szerencsétlenül festhettem most, Merlin faszára.
Becsuktam utána az ajtót, aztán megsimogattam Toast fejét, hogy megnyugodjon és ne akarja rávetni magát Mattre. Szerencsére mindig hamar megnyugodott, ha azt látta rajtam, hogy nagyon is ismerem az illetőt.
- Nincsen senkim. -Azt már nem mondtam volna meg neki, hogy mióta, ha megkínoz, akkor sem. Jobb, ha nem tud róla, milyen nyomorult most az életem, nem csak a párkapcsolatok terén, de mindenhogy. -Csak Toast van, meg a két madár a nappaliban.