Megtanultam már, hogy az élet nem csak móka és kacagás. Nem lehet csak úgy eltűnni a tömegben, ha már valamennyire ismernek, nem lehet csak úgy felfogni ezt az egészet, hogy magamra veszek egy napszemüveget, aztán pedig úgysem fognak megismerni az emberek. Ha éppen valamennyire híres vagy, annak van egy jó oldala, de inkább több árnyoldalát látom. De a zenén kívül nem értek máshoz, a konzervatórium pedig otthon nem tartogatott sok jót számomra. A riot pedig egy jövedelmezőbb állásnak tűnt, aminek igazándiból egyetlen egy hátránya van – meg is kell erőltessem magam, ha azt szeretném, hogy az emberek ne felejtsenek el. Nagy sóhaj szalad ki a számon, vele együtt pedig cigarettafüst is, ahogyan felpillantok a színpadra. Már ezerszer megmondtam Zoenak, hogy adjon a kinézetére, és ne olyan ruhákban lépjen fel, ami igazából többet mutat, mint takarna, de úgy látom, hogy a falnak beszélek. Ha Aiden ezt látná, lehet ő nem lenne vele ilyen elnéző, mert tőlem is csak egy „nemár Gumicukor, muszáj ilyen ruhákban illegetned magad?” kérdés jött. Persze nem tisztje hallgatni rám, mert a saját dolgait idekint úgy intézi, ahogy szeretné, én pedig csak a bátyja vagyok, nem a menedzsere, a stylistja, vagy éppen a mindenese. Mentségére legyen mondva, hogy még nálam is nagyobb muzikalitással áldotta meg a sors, így a meglévő szavaim mellé nem igazán mondhatok többet rá. Persze sem neki nem vallanám be, sem másnak, hogy belé egy hangyányival több tehetség szorult, én maximum több hangszert tudok megszólaltatni, mint ő. Körbe pillantok a tömegen. Eddig az inkognitómat részben sikerült megőrizni, a húgom koncertje alatt nem igazán szegeződött rám sok szem, aminek legalább annyira hálás voltam, mint a napszemüvegemnek, ami azt hivatott elrejteni, hogy a the bad riot of benny hill tegnap egész jó koncertet adott. A szemeim legalább annyira össze vannak szűkülve – a másnaptól – mint amennyire szorosan állt a tömeg tegnap este a nagyszínpad előtt. Felemelő élmény volt, nem mondom. És legalább ugyanennyire jó érzés most látni azt, hogy Zoe odafent mit művel az emberekkel. A férfiak többsége nyilván a nyálán kúszna el a világ végére, csak hogy egyetlen egyszer is beszéljen velük, a nők pedig legalább olyan arányban élik át a dalszövegeit, mint amekkora arányban hajlandóak lennének megfojtani, hogy a csávójuk egy ilyen nő után ácsingózik. Azt hiszem ezt hívják win-win szituációnak, nem igaz? - Úristen!! Nem te vagy Benny Hill, a Bad Riot of Benny Hillből? – megpördülök a tengelyem körül, ahogyan egy üvöltést hallok a hátam mögött. A napszemüveg mögül láthatóan felszalad a szemöldököm. Lassan veszem ki a cigarettámat a számból, ahogyan végig mérem azt a két húszéves forma lányt, akik velem szemben állnak, egy-egy papírt, alkoholos filcet és telefont szorongatva a kezükben. Ajkaim lassan mosolyra nyúlnak, ahogy szívok egy slukkot a cigarettámból, majd pedig elemelem a számtól azt. - De, én vagyok. – bólintok lassan. Nem kiabálok, így a zene miatt nem hallhatják, csak azt látják, ahogyan bólogatok. Mint egy gép, automatikusan állok be közös képhez, szignózom a lányok papírját, a kezét, aztán a koncert végeztével el is indulok a színpadot elválasztó kordon felé, hogy belépjek rajta. Megmutatom az őrnek a pass-om, így könnyen át is engednek, azonban a backstage felé menet megállít az őr és mutatja az ujjával, hogy „kiscsávó, te ide be nem lépsz”. - De hát… Micsoda? – horkantok fel. A magnix őrök esküszöm teljesen idióták tudnak lenni. - Ne szórakozz velem, ember. Én vagyok Benny Hill baszdmeg! – mutatom fel a kártyám, mire ő egy „akkor sem engedlek be, ha te vagy az amerikai elnök maga!” felszólítással utamat állja. A pálcám valahol a farzsebemben van és inkább hátat fordítok neki, amíg messzebb sétálok. Egy bokor mögül rászegezem, hogy a konfúziós bűbáj utat engedjen nekem. Be is slisszolok mellette, szinte észrevétlen, hogy a backstage felé vegyem az irányt. Az ajtó éppen nyitva van, amikor belépek rajta. - Nem kéne magad ilyen ruhákban illegetni Gumicukor, mit fogsz kapni apádtól, ha a szeme elé tárul ez a látvány? – gyújtok rá egy újabb cigarettára, amíg végig pillantok a húgomon. - Chase üzeni, hogy rettentően sajnálja, de valami szőke bula lefoglalta, ezért nem tudott eljönni, hogy megnézzen. – lépek oda hozzá, hogy egy csontropogtató ölelésben részesítsem. Azt hiszem Zoe, te fogsz meglepődni a legjobban, ha beszélgetni kezdünk majd.
- Who needs to go to sleep, when I got you next to me? Semmi nincs, ami ehhez az érzéshez felérne. Mikor a teltházas koncerten minden szem rád szegeződik, s veled éneklik a dalokat, amiket egy átzenélt éjszaka után, félálomban írtál meg, csak mert nem bírtad kiverni a fejedből a ritmust. Amikor a nevedet sikoltják, és táblákkal adják tudtodra, mennyire szeretnek. Hogy téged, és a zenéidet kincsnek tartanak, valaminek, ami jelen van az emberek életében, és esetleg erőt ad nekik a mindennapok túléléséhez. Sok, milliónyi oka van annak, miért állok most a színpadon és táncolok a lányokkal egy betanult koreográfiát. A legfőbb indok pedig talán az, hogy mert ez az életem. - All night I'll riot with you, i know you got my back and you know I got you, so come on, come on, come on. Let's get physical! A koncert minden pillanatában a maximumot próbálom kihozni magamból, ami ugye elég meglepő, ha az ember csak arra gondol, a brit akcentusnál leragadt családom a zeneipar melyik részét részesíti előnyben. Nem akarom én bántani őket, hisz mindenki tudja - hangoztatom az összes interjúban -, hogy a bátyám, akarom mondani Benny Hill elcseszett zenekara a kedvencem. Ja, tudom, tiszta ciki, hogy a saját testvéred hangján inspirálódsz, és alszol el, ha úgy adódik, de hát ez van. Ez Zoe Hill, és köszönöm szépen, bátran vállalom amúgy, hogy én ilyen "normális" sztárocska lettem a családom drogos felével ellentétben. Egyszer esküszöm Merlinre, kimosom belőlük az összes elszívott, megivott, bevett és beszúrt cuccot, amit elfogyasztottak életük során. Persze, mondhatjuk, hogy mi a faszt álszentkedik itt ez a kurva amúgy, aki csillogós bugyiban riszálja a seggét. Ja, igazad van. Nem is teszem. Sőt, tudod mit? Amint véget ér az utolsó dal is, és én elköszönök a közönségtől, csókokat küldözgetek, majd lelépek az utolsó lépcsőfokról, elfogadom a kezembe nyomott felespoharat és lehúzom azt a kemény négy cent akármicsodát. Mert egy álszent kurva vagyok. Amúgy nem, ennyi az alkoholfogyasztásom, de hogy nyugodtan alhass, mondhatok bármit még. Lepacsizok a csapattal hátul, majd a kötelesség második része következik. Az a helyzet, hogy ezt is imádom, szeretek váltani néhány szót a rajongókkal miközben különböző testrészeket és posztereket dedikálok. Kapom az ajándékokat, a virágokat sorra, az arcom pedig már kezd izomlázat kapni a sok mosolygástól. Meg sem tudom számolni, hány fotón szerepelek, míg a végén zárórát hirdetve elszakítanak tőlük, és én is hátra mehetek a backstage-be, hogy fújjak egyet, és felöltözzek valamibe, amiből kevesebb segg és mell van kint. - Benji! - hangom magasabbra szökik, mint általában, mikor megpillantom a bátyámat. Épp a cipőm levételével vagyok elfoglalva, szóval amikor odalépek hozzá, hogy átöleljem, megérezheti a nyakában lengő magassarkú súlyát és koppanását a tarkóján. Hoppá. - Őt lefoglalja egy csaj, téged meg nem? Mi az, lázas vagy, honey? - húzom kicsit az agyát. Tudja, én is tudom, van az a csaj, amelyik jobb is, ha nem foglalja le, mert bátorkodom hazautazni és szétrúgni a fokhagyma fenekét a tűsarkúm hegyes orrával. - Egyébként meg pont leszarom, mit szól az apád hozzá, miben vagyok. Téged is csak azért érdekel, mert szeretnél ilyen jól kinézni ebben - megperdülök előtte a csillámos kis szettben. Most emlékezzünk néma csendben azokra az időkre, amikor Benny kénytelen volt felvenni a mi ruháinkat. Szegény, szegény testvérem...
