Harmadik hete jöttem be az otthonos, kicsiny irodába, amit újonnan a sajátomnak mondhattam. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy ez valóban az enyém és a titkárnő, aki a váróban az íróasztalnál ül, egyes egyedül az én alkalmazottam és főnök lettem. Akárhányszor belegondoltam ebbe, némi aggodalom töltött el, hiszen annyi felelősség szakadt a nyakamba, köztük egy kedves, fiatal hölgy megélhetése is, ráadásul a munkában is teljesen a magam ura voltam. Természetesen továbbra is kapcsolatban álltam a Szent Mungóval, elvárás volt, hiszen szupervízióra kötelező volt járni és más ispotályt nem szívesen választottam volna. Mégis... azért más volt ez így. De azt hiszem, az aggodalmaimat sokkal erősebben nyomta el bennem a büszkeség, hogy én ezt elértem, teljesen egyedül. Sokat dolgoztam és küzdöttem érte, igen, de ez volt a legjobb jutalom, amit a befektetett munkámért kaphattam. - Jó reggelt, Wendy! -mosolyogtam rá a titkárnőre, amint beléptem az ajtón. Időben jöttem, természetesen, hiszen ha a pácienseim megtisztelnek a pontossággal, Wendy pedig fél órával az első időpont előtt érkezik, hogy mindent előkészítsen nekem, akkor az a legkevesebb, hogy ezt én magam is viszonzom. A kezembe adta a napi beosztást, rábíztam az ilyenek elkészítését, mert ebben sosem voltam elég rendezett ahhoz, hogy magam készítsem el. Nem lenne kellemes egy nap harmincöt pácienssel beszélni, aztán négy-öt napig pedig otthon feküdni, mert nincsen senki előjegyezve... Mára nem voltak sokan beírva, mert többeknek első alkalom volt - sokakat hoztam magammal a mungós betegeim közül, akik legnagyobb örömömre terjesztették a jó híreket rólam és így egyre több és több ember akart velem beszélni. Ma is egy ilyen nap volt és hirtelen az összes első páciensemet nagyon megszerettem. Miután mindent elrendeztünk, aláírtam néhány papírt és pálcaintéssel a sarokban álló asztalomra varázsoltam egy halom nyilatkozatot, amelyet a pácienseknek kell kitölteniük, ledobtam magam az ablak alatti fotelbe (az nézett a faliórára) és jött a várakozási idő. Két perc és úgyis megérkezik az első.
Vendég
Szomb. Nov. 02, 2019 10:49 am
Brocksby & Dolohov
They fuck you up, your mum and dad.
They may not mean to, but they do.
Fél doboz cigarettát elszívtam, mióta hazaértem a reggeli futásból. Foghattam volna a mai nappal kapcsolatban érzett elnyomhatatlan idegeskedésemre, de valójában az elmúlt hónapokban többet dohányoztam, mint valaha. Nem ennyit persze, de úgy éreztem, ma kivételt tehetek, megengedhetek magamnak ennyi fegyelmezetlenséget, valamivel le kellett foglalnom a zakatoló gondolataimat. Mikor Daphne elrángatott párterápiára, hatalmas őrültségnek tartottam az egészet. Kuruzslás, nevetséges pénzkidobás - gondoltam akkor, de zokszó nélkül vele mentem, mert féltem attól, ami végül rövid időn belül megtörtént. Nem akartam, hogy tönkremenjen a házasságunk, azt gondoltam, a legostobább próbálkozás is megéri, ha annak következményeként el tudunk tölteni egymás mellett öt perc anélkül, hogy nekiállunk ordítozni egymással. A terápia nem segített, ugyanannyit veszekedtünk, én ugyanannyit voltam távol otthonról, Daphne pedig ugyanúgy megcsalt azzal a nyomorulttal. De arra mindenképp ráébresztett, hogy az örökkévalóságig nem nyomhatom el magamban azokat a bizonyos emlékeket, gyermekkori traumákat és sérelmeket, amelyeket olyan buzgón tagadtam hosszú éveken keresztül. Legalábbis én azt gondoltam, hogy sikerült őket messze tartanom a felszíntől, de nem kellett hozzá túl sok lélekbúvárkodás, hogy kiderüljön, nagyon is sikertelen voltam benne. Apám bántalmazó viselkedése és anyám szeretetének a hiánya rányomta a bélyegét a házasságomra is, ami Daphne meggyőződése ellenére nagyon sokat jelentett nekem. Szerettem a feleségem, akkor még biztosan, valószínűleg a válóperes papírjaink aláírása után is. A fenébe is, hogy ne szerettem volna, akivel ennyi évet leéltem együtt és aki életem első és feltehetően utolsó igazi, nagy szerelme volt? Egyszóval fájó űrt hagyott bennem a válás és arra késztetett, hogy jobban magamba nézzek. Amikor az ember elkezdi elemezni az életét és mindent, ami oda vezetett, ahol éppen tart az életében, gyakran olyan dolgokat ás elő, amiket nem akar és amik megrémisztik. Velem sem volt ez másként, sőt, teljes magabiztossággal állíthatom, hogy a helyemben a legtöbben tizenhat évesen leugrottak volna egy torony tetejéről. Legkésőbb tizenhat évesen. Több hónapnyi rákészülés, önmarcangolás és motivációgyűjtés után jutottam el odáig, hogy elmenjek egy pszichomedimágushoz. Linwood ajánlotta, a Docendo medimágia tanszékén ódákat zengtek a fiatal tehetségről, aki éppen elhagyni készült a Mungót, hogy a saját útját járja. Így kötöttem ki Archibald Brocksby irodájában reggel nyolckor, percre pontosan, olyan kifogástalan megjelenéssel, mintha nem pszichológushoz, hanem az operába igyekeztem volna. Elszívtam egy újabb cigarettát, majd mikor pontosan reggel nyolcat ütött az óra, beléptem az előtérbe, ahol Brocksby titkárnője ült egy íróasztalnál. Üdvözölt, majd azonnal útba igazított. Szerettem volna még egyszer rágyújtani, noha ma már annyit füstöltem, hogy a drága parfüm sem nyomhatta el az öltönyömbe ivódott füstszagot. Ideges voltam, ezen nem segíthetett semmilyen káros szokás és a reggeli több kilométer futás sem a kutyáimmal. Engem nem úgy neveltek, hogy képes legyek beszélni a problémáimról. Apám arra tanított, hogy csendben tűrjek és ne legyek gyenge. Ha még élt volna, tudtam, hogy ebben a percben nagyon szégyellt volna. Pedig miatta voltam itt, nem kellett ehhez medimágusi végzettség, hogy tudjam. Eszembe jutott egy Philip Larkin vers, amiért kamaszfiúként rajongtam annak idején, annyiszor elolvastam a Durmstrang fűtetlen könyvtárában, hogy a mai napig kívülről fújtam.
They fuck you up, your mum and dad. They may not mean to, but they do. They fill you with the faults they had And add some extra, just for you.
But they were fucked up in their turn By fools in old-style hats and coats, Who half the time were soppy-stern And half at one another’s throats.
Man hands on misery to man. It deepens like a coastal shelf. Get out as early as you can, And don’t have any kids yourself.
Lehetett benne igazság, mert most itt voltam, és a kézfogásra nyújtottam a kezemet Archibald Brocksbynak. - Levin Dolohov. - Megnyugtatott, hogy a kézfogásom ugyanolyan erős és határozott maradt most is, mintha egy politikus állt volna velem szemben.
Vendég
Pént. Nov. 08, 2019 3:48 pm
Brocksby & Dolohov
Szinte el sem olvastam az első lapot, ami a kezemben volt, már hallottam is a kopogást az ajtótól. Egyenletes, nem tűnt bizonytalannak sem... kíváncsi voltam, ki lehet az és miért jött. A legtöbb leendő páciens, akivel először találkozom, néha olyan halkan kopog, hogy alig hallom meg. Nem egy volt, aki abban reménykedett, hogy ha nem hallom meg, akkor gyorsan hazamehez, és ezt később be is vallották nekem. Mindig beigazolódott ez a sejtésem. Felálltam, ledobtam az újságot az íróasztalomra, aztán mentem is ajtót nyitni. Nem mondanám, hogy pontosan ezt vártam, hogy fogadni fog az ajtó mögött, de azért annyira nem is lőttem mellé. A kifogástalan öltöny és megjelenés lényeges volt nekem, sok mindent elmondhatott a személyről, aki ott állt előttem. A magassága volt inkább az, ami egy kicsit meglepett, bár elég hülyeség volt egy egyszerű kopogásból ilyesmire tippelgetnem. De én is ember vagyok és valamivel ki kell tölteni az unalmas perceket. Egyébként én sem voltam alacsony, Alice is megmondhatja. - Archibald Brocksby, üdvözlöm -ráztam vele kezet (erős kézfogás, jó jel is lehet, de stresszről is árulkodhat). Barátságosan elmosolyodtam, mert senki nem szereti a mogorva pszichológusokat, aztán arrébb álltam az ajtóból, hogy beljebb léphessen az irodába. -Foglaljon helyet, kérem. Amikor először kezdtem el a szakmában dolgozni, nagyon sokan megkérdezték, hogy hová ülhetnek le, amire mindig az volt a válaszom, hogy oda, ahová szeretnének. Ez bizalmat ébresztett bennük, nekem azonban probléma volt, ha nem láthattam rá a faliórára. Először ezt megoldottam azzal, hogy tükröt szereltem fel közvetlenül az órával szemben, de az hosszú távon nem bizonyult jó ötletnek, rengeteg pácienst triggerelt, úgyhogy más megoldást kellett választanom. Asztalt helyeztem a fal mellé, közvetlenül a két, egymással szemben lévő fotel mellé, mintha egy dohányzóasztal lenne egy nappaliban, csak nem állt a két személy közé. Volt rajta cukorka egy tálban, egy kis kosárban zsebkendő szükség esetére, egy kisebb növény és a noteszem. A notesz, ami közvetlenül az én fotelem karfája mellé lett lerakva. Meglepő, milyen apróságokból le tudják szűrni az emberek, hogy mi a helyzet, és még problémát sem okoztam ezzel. Megvártam, amíg helyet foglal, aztán leültem vele szemben. - Mivel eddig még nem találkoztunk, ezért belefogok gyorsan a kis mondókámba, utána pedig békén is hagyom ezekkel a kötelező körökkel és rátérhetünk arra, hogy ön miért is van itt. Az első és legfontosabb, hogy alá fogok íratni önnel egy titoktartási nyilatkozatot. Ebben röviden annyi áll, hogy én az itt elhangzottakból soha, semmilyen körülmények között nem beszélhetek senkinek, még esetmegbeszélésnél kollégákkal is az ön identitását teljesen el kell fednem, ez természetesen senkinek nem fog problémát okozni és elég csekély is az esélye, hogy ilyesmire szükség lesz. De ön is természetesen elolvashat mindent, másolatot is kaphat, ha mindenképpen szeretne egyet saját kézbe is. Emellé kapni fog egy beleegyezési nyilatkozatot, aminek aláírásával azt jelenti ki, hogy önszántából van itt és elfogadja a feltételeket, amik persze részletesen le lesznek írva, de én is elmondhatom, ha azt szeretné. Ez így rendben lehet?
Vendég
Szomb. Nov. 09, 2019 11:57 am
Brocksby & Dolohov
They fuck you up, your mum and dad.
They may not mean to, but they do.
Otthonos iroda fogadott, nem emlékeztetett a Minisztérium hivatalos, tekintélyt parancsoló berendezésére. Még növényt is láttam az asztalon, eszembe sem jutott volna ilyesmit vinni az irodámba, csak útban lett volna. Az egyetlen dekorációs elem az íróasztalomon, ami nem szigorúan a munkához kötődött, egy bekeretezett fotó volt - Carol és Alex kicsik voltak rajta, Carol haja két szőke, fonott copfban lógott, Alex foghíjasan mosolygott a kamerába, kettejük között pedig az akkor még fiatal pointer kutyám és egy öreg doberman ültek, a két gyerek arcát nyalogatva. Nagyon szerettem azt a képet, pedig nem a valóságot tükrözte, a családunk sosem volt ilyen. De akár lehetett volna és legalább akkor nagyon boldogak voltak a gyerekeim. Alex mostanság ki sem jött a szobájából, mintha engem okolt volna a családunk ketté szakadásáért. Carol próbált vidámnak tűnni, de tudtam, hogy nagyon fáj neki az anyja távozása, akkor is, ha világ életében inkább hozzám kötődött. A pointerem, Duke már olyan öreg volt, hogy ölben kellett kivinnem az udvarra, hogy elvégezhesse a dolgát. Az idős doberman, aki a Caliban névre hallgatott, már rég a kúria mögötti sírban pihent. A fotón látható vidámság már rég nem létezett, ha egyáltalán létezett valaha is. Kezet fogtunk Brocksbyaval, majd leültem az egyik fotelbe, abba, amelyik karfája mellett nem pihent egy jegyzetfüzet. Apró jelzés, amit felfogtam, az a hely nem a pácienseknek volt fenntartva. Türelmesen hallgattam a felvezető szöveget, alaposan elraktározva minden szavát. Nem mondtam meg neki, de előre utánanéztem a titoktartási kötelezettségeinek és annak, hogy bármi személyes, kínos információ napvilágot láthat-e rólam, ha eljövök ide. Előbb olvastam el mindent a személyiségi jogaimról, mint hogy elkezdtem volna pszichológust keresni. Muszáj volt tudnom, hogy a titkaim biztonságban vannak. Így is rettegtem a gondolattól, hogy ki kell mondanom olyan dolgokat, amiket még magamban is próbáltam elnyomni. - Köszönöm, majd én elolvasom - bólintottam végül. Miután átadta a beleegyezési nyilatkozatot, elejétől a végéig átolvastam, valószínűleg rajtam kívül senki sem ült ennyit az összetűzött lapok felett. Politikus voltam, nem írtam alá semmit, amíg meg nem győződtem róla, hogy biztonságos odabiggyeszteni a papír aljára, határozott betűvezetéssel a nevemet. Nem találtam semmi gyanúsat a szövegben, megkönnyebbültem firkantottam oda a kipontozott vonalra, hogy Levin Dolohov. Visszaadtam a nyilatkozatot Brocksbynak és szórakozottan kinéztem az ablakon, egyszerűen nem bírtam tartani vele a szemkontaktust és ez nagyon bosszantott. Pollux rendkívül csalódott lett volna, minden egyes szavára emlékeztem még, amit sok-sok éve a nonverbális kommunikációról mondott nekem. A lényege természetesen az volt a rengeteg gyakorlati tanácson túl, hogy sose tűnj idegesnek. Most határozottan annak tűntem. Megembereltem magam és elkaptam a tekintetem az ablakpárkányon ülő galambról, majd Brocksbyra emeltem. Önuralom. Ebben mindig jó voltam. - Az exfeleségem elrángatott párterapeutához úgy két éve. Nem ért túl sokat. Arra gondoltam, hogy talán adnom kéne neki még egy esélyt, máshol, máshogy, a feleségem nélkül elsősorban.
Vendég
Vas. Dec. 01, 2019 9:42 pm
Brocksby & Dolohov
Az én munkámban szinte elengedhetetlen volt a barátságos, kellemes iroda. Már azon is gondolkodtam, hogy átfestem fehérről a falakat valami halvány, nyugtató színre, például babakékre. Még nem döntöttem el, mindenesetre folyamatosan dolgoztam azon, hogy egyre jobb és jobb legyen a környezet, amiben dolgozom. Nekem is fontos volt, hogy jól érezzem magam, ha már itt töltök el napi hat-nyolc órát, de a pácienseimnek még lényegesebb volt, hogy komfortosan érezzék magukat, elvégre itt nekik milliószor nehezebb dolguk volt, mint nekem. Amióta Alice-el elvesztettük a babánkat, én is megtapasztaltam, mennyi erő és akarat kell hozzá, hogy az ember egy gyakorlatilag vadidegennek kitárulkozzon és kiöntse a lelkét. Úgyhogy igen, határozottan igyekeztem könnyebbé tenni nekik ezt. Türelmesen vártam és figyeltem, amíg elolvasta az egész nyilatkozatot. Ritka volt az ilyen, az emberek nagyrésze egyszerűen elfogadta, hogy ez van, sejtették, hogy miből áll egy ilyen és bíztak bennem (vagy a törvényekben és a jogi dolgokban) annyira, hogy kérdés nélkül alá merjék írni. Nem szándékoztam átverni egyiküket sem, szó sincs róla. Viszont Mr. Dolohovról sokat elmondott már az is, hogy mennyire alaposan átnézett minden betűt, mielőtt aláírta volna. Persze ebből nem vonhatok még le sok következtetést, de ebből kezdtem sejteni, hogy mennyire fontos lehet neki a kontroll. Lényeges információ. Amíg olvasott, addig fel is firkantottam ezt az egyetlen szót a jegyzetfüzetbe. Kihúzni bármikor ki lehet. - Köszönöm -biccentettem felé, majd suhintottam egyet a pálcámmal, mire a papírlap berepült a hozzá tartozó, zárható fiókba, az pedig rácsapódott, és a zár is kattant utána. Ezután fordultam vissza a páciensem felé, aki akkor éppen nem nézett rám. Nem volt ritka, sőt, mondhatni mindennapos volt, hogy a zavarban lévő, feszült és ideges emberek hasonlóan tettek. Nem szólaltam meg azonnal, vártam, hogy egy kicsit össze tudja szedni magát. Nagy segítség tud lenni, ha adsz magadnak néhány nyugtató másodpercet. Én is sokszor tettem ezt, amikor a világ legidegesítőbb embereivel kellett beszélnem. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy azért elkezdhessük a beszélgetést és a csend se érhessen el a nyomasztóig, amikor visszafordult hozzám és beszélni kezdett. Mégpedig pont arról, ami az első kérdésem lett volna. Nagyon kínos lesz, ha kiderül, hogy legilimentorral van dolgom, pedig jól értettem az okklumenciához. Pszichomágián kötelező volt tanulni, éppen emiatt. - Értem, tehát nem ez az első alkalom, hogy terápián vesz részt. Ez nagyban meg fogja könnyíteni a dolgunkat -mosolyodtam el. -Tudna mesélni nekem részleteket a párterápiás élményeiről? Mennyire érezte hatásosnak, látta-e értelmét, mi lett a végeredmény... ilyesmik érdekelnének elsősorban. -Ideális volt ezzel kezdeni.
Vendég
Szomb. Dec. 07, 2019 12:20 am
Brocksby & Dolohov
They fuck you up, your mum and dad.
They may not mean to, but they do.
Követtem a papírlap ívét a tekintetemmel, ahogy eltűnt egy fiókban. Ettől még végérvényesebbnek tűnt a tény, hogy pszichológusnál voltam éppen. Nem párterapeutánál, ahova a feleségem kényszerített el, hanem igazi pszichomedimágusnál, ahova olyanok járnak, akiknek lelki problémáik vannak. Akartam én ezt egyáltalán? Igen. És nem. Még mindig rettegtem a saját döntésemtől, nem voltam benne biztos, hogy képes leszek bármiről is beszélni ennek a vadidegen, biztatóan mosolygó férfinak. Abban sem hittem teljes mértékben, hogy lenne értelme beszélni. Daphnét ettől még nem kaptam vissza, a gyerekeimmel és anyámmal sem lett jobb a kapcsolatom, apám tetteit semmi nem törölhette el. Gyakran az is megfordult a fejemben, mikor effélékről tűnődtem, hogy talán csak gyenge voltam, ahogy annak idején apám mondta. Sokan elváltak, mégsem fogtak tőle padlót. És tulajdonképpen apám is lehetett volna rosszabb, hány gyerekkel történnek ennél szörnyűbb dolgok. Mi van, ha igazából meg sem történt, amire homályos foltokban emlékeztem? A kisgyerekek fantáziája olyan élénk, talán csak félreértettem valamit. A lelkem mélyén persze tudtam, hogy mindezek csak kibúvók, kerülőutak, hogy ne kelljen szembe néznem saját magammal. Daphe összetörte a szívem, életemben egy feladathoz voltam képtelen felnőni, az apasághoz, a saját apám pedig bármennyire is tagadtam, tényleg megölte azt a muglit és végignézette velem minden olyan részletét, ami felnőtt emberként is felzaklatott. Hogyan lehetne ennyi mindenről beszélni? Hogyan érthetné meg bárki is, pláne ez a kedves tekintetű férfi, aki most várakozásteljesen pislogott rám a notesze felett. - A végeredmény, mint láthatja, nem volt túl fényes - feleltem végül, elszakadva a tengernyi gyötrő gondolattól. - Az elején teljesen szkeptikus voltam, csak azért bólintottam rá, mert a feleségem nagyon ezt akarta és akkor már sejtettem, hogy vagy elviselem ezt vagy el fog hagyni. A párterápia tűnt a kisebbik rossznak. Nem segített semmit, tulajdonképpen csak több konfliktust szült, felszínre hozott olyan dolgokat, amiken korábban eszünkbe sem jutott veszekedni. Az utolsó alkalomra a feleségem már el sem jött, bár felesleges is lett volna, addigra menthetetlen volt minden. A válás után, bizonyára sejti, hogy voltak fenntartásaim bármilyen jellegű terápiával szemben. Most is vannak, valójában. De nem érzem jól magamat mostanában, amit az én pozíciómban nem engedhetek meg magamnak.
