Ritkán edzettünk együtt Carollal, legfőképpen azért, mert az ő csapatkapitánya nem díjazta, mintha attól félt volna, hogy lenyúlom a Mardekár nagy gonddal kiagyalt taktikáját. Mintha egyáltalán lett volna bármi értelmes taktikájuk azon kívül, hogy verjünk be minél több koponyát... Ezt mondjuk Carolnak nem hangoztattam, mert féltem, hogy kitekeri érte a nyakamat. A lényeg, hogy nagyon ritkán fordult elő, hogy együtt mentünk volna ki a pályára, igazából nehezen is tudtunk együtt gyakorolni, hiszen ő hajtó volt, én pedig fogó. Ezúttal azért kerítettünk rá sort, mert Carol kapott egy új seprűt az apjától, olyat, amiről én legfeljebb álmodni mertem. Nyáron akárhányszor elkísértem Eddie-t az Abszol útra, mindig percekre lecövekeltem a sportbolt előtt és szinte nyálcsorgatva bámultam a kirakatba állított, gyönyörű új Nimbust. Valószínűleg úgy néztem ki, mint a kisgyerekek, akik az anyjuknak némán könyörögnek, hogy vegyenek meg nekik valami totál értelmetlen kacatot a játékboltból. Annyi volt a különbség, hogy ami a Nimbus márkajelzést viselte, az nem lehetett totál értelmetlen. Borzasztóan vágytam egy ilyen seprűre, imádtam a sajátomat, Vili eddig nagyon jó szolgálatot tett, de sebességben meg sem közelítette az újabb szériákat. Egy roxforti kviddicsmeccsre persze elég volt a sajátom is, a jól alkalmazott cselek és repülési technikák többet értek egy fénysebességgel száguldozó, vadonatúj Nimbusnál, de... de de... Szóval piszkosul ki akartam próbálni, tudni akartam hogyan repülnék egy ilyen profi seprűvel, mennyit tudnék fejlődni vele. Nem mertem megkérni Carolt, hogy kipróbálhassam, de nem is kellett, ő ajánlotta fel. Kölcsönadtam neki Vilit, hogy gyakorolhassa a kvaffdobálást, amíg én legalább tíz méterrel felette száguldoztam és üldöztem az újra és újra eleresztett cikeszt. Hihetetlen érzés volt, úgy tűnt, mintha ezelőtt nem is igazi seprűn ültem volna, csak egy ócska partvisnyélen. Bármit megadtam volna érte, hogy egyszer nekem is ilyen seprűm lehessen. - Carol, ide nézz! - kiáltottam le neki. - Megcsinálom a Vronszkijt. Valószínűleg az ilyen ötleteim miatt voltam a gyengélkedő állandó látogatója. A saját, ezerszer lassabb seprűmön sem sikerült mindig, egy ilyennel földbe csapódni felért egy garantált csonttöréssel. Minimum. De túl nagy volt a csábítás. Nem vártam meg Carol válaszát, tudtam, hogy le akarna beszélni, csak villámsebességgel elindultam egyenesen a föld felé, semmit nem hallottam, úgy süvített a fülembe a menetszél, hunyorognom kellett, hogy lássak valamit és ne száradjon ki teljesen a szemem. Nem láthattam a felém száguldó gurkót, ami súrolta az arcomat, egy hajszálon múlt, hogy nem talált el és zúzta be a képemet. Azonnal elrántottam a seprű nyelét, meginogtam rajta, de fennmaradtam. A pálya szélén, kezében terelőütővel ott vigyorgott Kyle Briggs. - Ez meg mi a faszom volt, Kyle? - ordítottam le neki ingerülten. Carol felé fordultam, láttam, hogy az arca kipirult a dühtől. Utálta Briggst, nálam is jobban.
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
Nincs is szomorúbb annál, mint amikor az ember legjobb barátja más házban van, ugyanúgy kviddicsezik és aztán egymást kell ölni a pályán. Még szerencse, hogy teljesen más poszton voltunk, szerencsére a hajtók nem annyira harcolnak a fogókkal. Ennek ellenére mindig elszomorított, ha egymás ellen kellett játszanunk, mert ha a Mardekár nyert, akkor azért nem tudtam örülni, ha pedig a Hugrabug, akkor azért. Sosem mondtam Hunternek, igyekeztem könnyedén kezelni a barátságunk érdekében, pláne, hogy nekem nem is volt annyira nagyon fontos a kviddics mint neki. Én vele ellentétben nem terveztem nagy sportkarriert, sokkal másabb irányba indultam el. Az új seprű remek indok volt arra, hogy együtt is játsszunk egy kicsit, ha már ez mindig elmaradt, és biztos voltam benne, hogy Hunter nagyon lelkes lenne, hogy szuper seprűn ülhessen. Szívem szerint nekiadtam volna azt, amelyiket eddig használtam, az is egy remek minőségű darab volt, alig két-három éves, de biztos voltam benne, hogy nem fogadná el. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát ezért, biztosan úgy tűnhetett volna, hogy megszánom és alamizsnaként vágom hozzá a seprűt. Pedig egyáltalán nem ez lett volna a célom, sosem gondolkodtam volna így róla. Lefékeztem a levegőben, amikor kiejtette a száján, hogy Vronszkij. - Ne csináld, te nagyon hülye, még megölöd magad! -kiáltottam utána, persze teljesen feleslegesen. Úgysem hallgatott rám, szerintem nem is hallotta, hogy szóltam neki. Feszülten, összeszorított szájjal vártam, hogy mi lesz a vége, biztos voltam benne, hogy széttöri magát. Aztán megjelent egy gurkó. Nem tudom, miért nem kellett gondolkodnom sem rajta, hogy ki küldte azt Hunter felé. A kedvenc csapattársam volt, hiszen más nem is lehetett. Egyszer még meg fogom ölni ezt a tetvet, ha addig élek is. - Rohadj meg Briggs! -csattantam fel, miközben idegből megpörköltem az undorító, de szerinte nagyon szexi haja végét egy gyors varázslattal. Szívem szerint az egész gyereket gyújtottam volna fel. -Még egyszer ilyet csinálsz, én kicsinállak! Lejjebb ereszkedtem a seprűvel, közel Hunterhez.
Igazából mindig furcsának találtam, hogy mi Carollal legjobb barátok lettünk. Persze nem azért, mert bármi baj volt Carollal, hiszen imádtam őt, mindenkinél jobban ezen a világon. Néha olyan volt, mintha nem is csak barátok lennénk, hanem... Mindegy, szóval a lényeg, hogy Carollal kész csoda volt a barátságunk. Ő Dolohov volt, a varázsvilág felsőnemtudomhány családjába tartozott, az apja a kibaszott külügyminiszter volt, mikor mi összebarátkoztunk, Carol állandóan színházba járt és furcsa éttermekbe, ahol francia nevű ételeket rendeltek és volt vadiúj Nimbus seprűje, meg pedigrés kutyáik meg hatalmas birtokuk... Én meg egy erdei viskóban laktam, teliholdkor farkassá változtam, a szülőanyám minden szarral lőtte magát és az egész nyarat végig kellett dolgoznom egy ocsmány jelmezben, hogy legyen pénzem a Tűzvillámomra. Az életünk elég más mederben haladt, de mégis párhuzamosan. Ha jól emlékeztem, a barátságunk akkor kezdődött, amikor elsőben Kyle Briggs kigúnyolta Carolt, amiért olvasott szünetben és megpróbálta elvenni a könyvét. Már nem emlékeztem, hogy pontosan mit mondott rá, csak arra, hogy abban a másodpercben felkaptam Kyle bűbájtan beadandóját, galacsinná gyűrtem és kidobtam az ablakon. Persze beköpött, büntetőmunkát kaptam érte, de megérte. Carol Dolohovval onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Kyle Briggs azóta is szerves része maradt az életünknek, pedig jobban örültünk volna, ha menet közben eltűnik valahol. Mondjuk a Tiltott Rengetegben egy kentaurhorda patái alatt. Egészen alacsonyra ereszkedtem a seprűvel és leugrottam róla, Kyle ekkor már idegesen csapkodta a haját, amit Carol sikeresen megpörkölt. Ebben nagyon jó volt, nem tudom hol fejlesztette ilyen tökéletesre mások megpörkölését, de zseniális volt benne. - Te komolyan ennyire hülye vagy, baszd meg? - fakadtam ki. - Szerinted ez vicces? Kyle végre abbahagyta a haja piszkálását és a szemembe nézett, majd dühösen Carolra pillantott. - Hányszor mondjam még el, hogy nem edzhetsz ezzel a görénnyel? - mutatott rám. - Lenyúlja a taktikánkat és MÁR MEGINT elveszítjük a kviddicskupát. Még a seprűdet is odaadtad neki, te idióta? Nem is kellett több, nagyot taszítottam Briggsen. Carolt senki nem nevezhette idiótának, vele senki nem beszélhetett így. Ő nem ezt érdemelte, különösen nem egy ilyen vadbaromtól. - Anyád az idióta. Meg az egész családod. Kopj le, Kyle, senki nem akarja lenyúlni a nem létező taktikádat. Egyedül a lányok zaklatásához van érzéked, a kviddicshez nem sok.
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
Már nem tudtam volna elképzelni az életem Hunter nélkül. Akármennyire bizarr és furcsa is volt a... kapcsolatunk, már olyan szinten az életem szerves részévé vált, hogy szerintem megbolondultam volna itt egyedül. Ha nincsen Kyle Briggs és minden csodálatos, akkor is. Így pedig még inkább. De őszinte leszek, már egyáltalán nem érdekelt, hogy ki mit gondolt a barátságunkról, nem törődtem azzal, ha még mindig összesúgtak a hátunk mögött, hogy "a mardekáros arisztokrata és a hugrabugos vérfarkas" már megint ezt meg azt a lényegtelen dolgot merte csinálni. Mondjuk együtt ebédelt. Még azt is elengedtem a fülem mellett, amikor valaki a védelmünkre kelt, hogy "tök édes páros", pedig... Kyle Briggs ellenben megszűnhetett volna létezni. Komolyan, nagyon örültem volna, ha egyszer csak dob egy ninjafüstöt, vagy mit szokott Hunter mondani, és eltűnik az életünkből örökre. Minden máris sokkal élvezetesebb lett volna és egy köcsög csapatkapitánnyal kevesebb lenne. De hát a Mágiaügyi Miniszter unokaöccséről beszélünk, ezt csak megölni lehetne, de arra senki sem hajlandó igazán. - Tudod mit? Lehet, még a meccsen is oda fogom adni neki. Apuci biztos nagyon csalódott lenne a tökéletes kis fiában, ha megint elveszítené a kviddicskupát. Nem mintha rád bármiért is büszke lehetne bárki, egy utolsó kis szar vagy, akibe még beletaposni is szomorú lenne. Nem hiszem, hogy a szavaim nagyon tetszettek Briggsnek, azonban még mielőtt nekem eshetett volna, Hunter meglökte, így a haragja nem rajtam, hanem a leginkább ártatlanon csattant. Amikor megütötte Huntert, egy pillanat alatt elöntötte az agyamat a fekete köd, nem láttam, nem hallottam, és nagyon nehéz volt erőt vennem magamon, hogy ne essek neki puszta kézzel. Nem lett volna jó ötlet, sokkal magasabb és erősebb volt nálam, egyetlen mozdulattal a földre terített volna, hogy aztán darabokra törje a csontjaimat egy fél legyintéssel. Úgyhogy maradt az, amihez igazán értettem, a pörkölés. Csak ezúttal nem pörköltem, hála a mértéktelen haragomnak, konkrétan felgyulladt a feje. Nem fog kárt tenni benne, tudtam, hiszen ő is képes eloltani magának, időt azonban ad nekünk. Nem tudom, hogy volt ilyen lélekjelenlétem, de karon ragadtam Huntert és azonnal magam után húzva rohanni kezdtem vele, jó messzire a kviddicspályától. Jobb, ha Briggs hiú dühe nem minket sodor magával.
Carol mellett naponta legalább ötször elkapott az az érzés, hogy szeretnék vele lepacsizni. Olyan ösztönösen jöttek neki a beszólások, mintha tükör előtt gyakorolta volna, hogyan kell földbe döngölni a Kyle Briggs-féle tulkokat. Gondolom ez náluk ilyen családi elvárás lehetett, mert az apja állítólag napi szinten siratott meg embereket a Minisztériumban, a nevelőanyja társaságában pedig megnyikkanni sem mertem. Alexander... hát ő kilógott a sorból, sosem értettem, hogyan lehet ő Carol öccse. - Igen, Kyle, egy kupac szar vagy. Carol, emlékszel Kula bácsira? Szerintem ő is egy Briggs. - Sok mugli filmet és rajzfilmet mutattam Carolnak az évek alatt, köztük a South Parkot is. Erről Eddie-nek nem kell tudnia, mindig kiakadt, amikor azt néztem. Azt hiszem, úgy általában a mugli dolgokat nem értette, a Pokemonok nevét már kívülről fújta és vett nekem Nintendót is, de szerintem továbbra sem tudta volna elmagyarázni másoknak, hogy mi is az pontosan. Carol rálelkesült minden varázstalan furcsaságra, amit eddig mellettem látott, de volt egy olyan sejtésem, hogy még erős hiányoságokkal küzdött. Legutóbb a wi-fit fiwinek ejtette, szóval... Ahogy meglöktem Kyle-t, ő azzal a lendülettel emelte az öklét, ami az arcomon csattant, valahol a szemem alatt. Hátrahőköltem, egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat, de talpon maradtam. Jól bírtam a fájdalmat, minden teliholdkor szilánkosra törtek a csontjaim és farkasvázzá alakultak át, mi volt ahhoz képest Kyle Briggs ütése? Semmi. De szerettem volna bemosni neki egy hatalmasat érte, azonban Carol megelőzött. Mire megfeszült a karom, addigra ő már felgyújtotta Kyle fejét, a haja úgy lángolt, hogy hozzá képest egy Weasley vörös haja semmi volt. Egészen lehetetlen látvány volt, szerettem volna minden másodpercét elraktározni, mert ezt történelmi pillanatként éltem meg. Mennyire megérdemelte az a görény... Carol keze az enyémre kulcsolódott és rángatni kezdett maga után. Még mindig az új versenyseprűjét szorongatva loholtam utána, bukdácsoltunk a fagyos falevelekkel lepett földön, amíg elég messzire nem kerültünk a kviddicspályától. - Carol, te felgyújtottad Kyle Briggs fejét - támaszkodtam a térdemre, azonnal kirobbant belőlem a nevetés. - Remélem, tönkremegy az undorító haja. Kopaszon akarom látni azt a gyökeret. Leroskadtam a hideg földre, hogy kifújjam magam és valahogy képes legyek abbahagyni a nevetést. A légzésem hamar normálissá csillapodott, hiszen napi edzésben voltam, de a röhögést nem bírtam befejezni. Előkotortam a zsebemből a varázspálcámat és megpróbáltam meleg levegőt idézni magunk köré, persze sikertelenül. Már az órán sem ment túl jól ez a bűbáj, ahogy az összes többi sem. Nem koncentráltam eléggé vagy valami ilyesmit mondott a prof, de bárhogy igyekeztem, nem tudtam eléggé összpontosítani. A kviddicsen kívül soha, semmire.
Hunter Tuttle
When the snows fall and the white winds blow, the lone wolf dies but the pack survives.
Sokat tanultam erről apától. Nem tudom, hogy csak a genetika miatt, vagy ahogy a családi összejöveteleken és a nagy aranyvérű bálokon hallgattam tőle, de nagyon sokat tanultam tőle. Olyan sértéseket tudtam olyan érzékkel az emberek fejéhez vágni, hogy meg tudtam volna siratni néhány gyengébb lelkű egyént. De ezt nem gyakran alkalmaztam, bár nem is gyűlöltem soha embert annyira mint Kyle Briggset. Minden erejével azon volt, hogy pokollá tegye az életemet, úgyhogy nagyon szívesen megtettem ugyanezt vele, amennyire megtehettem. - Egész biztosan Briggs, elég szomorú, hogy lettek kis szargyerekei. -Imádtam a South Parkot. Ha apa megtudta volna, lehet, minden emlékemtől megszabadít, ami Hunterrel kapcsolatos, úgyhogy soha nem árultam el neki. Egyébként is, a Pokemont sokkal jobban szerettem, elképesztően cukinak tartottam és teljesen megértettem Hunter rajongását érte. Nekem az első perctől fogva Bulbasaur volt a kedvencem, amit nem is féltem hangoztatni. Mindig mondtam Hunternek, hogy ő az én kis Bulbasaurom, de hát neki a Pikachu jobban tetszett volna... Akárhányszor megfoghattam Hunter kezét, mindig mintha jókora adag áram cikázott volna végig az egész testemen. Általában igyekeztem kiélvezni ezt az érzést, túl jó volt, túl sokat vágytam többre, sokkal többre egy bizsergő tenyérnél, de nem tehettem érte semmit. Ezzel kellett betelnem. Most viszont nem foglalkozhattam ezzel, még azelőtt akartam lelépni, hogy Briggs utánunk jöhetne és jól megrángathatna. Runcorn ezért ki fog engem belezni. - Ez a roxforti pályafutásom csúcsa -nevettem én is, miután lerogytam a hideg földre és hanyatt elterültem rajta, akár egy tengeri csillag. Nem érintett meg annyira a hideg, talán az orosz vérem miatt, de valószínűbb, hogy csak az adrenalin miatt. Nekem tetszett. -Mindent megadnék, hogy kopaszon lássam, de még jobb lenne foltos fejjel, néhány gusztustalan tinccsel. Értékeltem Hunter próbálkozását a meleg levegőre. Sokszor nem sikerült neki, de engem nem zavart. Már miért is zavart volna? Nem ettől lett jobb ember és nem ettől szerettem olyan nagyon. Közelebb csúsztam hozzá és megfogtam a pálcát tartó kezét. - Nézd csak. Próbáld meg még egyszer. Gondolj valami nagyon jóra, amit nagyon szeretsz, mint patrónus idézésénél. Akár a kviddicsre is, egy cikeszre, Eddie-re, ami éppen. Én is mindig azt csinálom.
