It's a crazy, crazy idea - Philomena & Gilderoy

Kimondottan támogatom, hogy hétvégente minfrnki elcsordogáljon Roxmortsba. Hogy miért várom annyira? Kiürül a kastély. Biztos sokan nem tudnak mit kezdeni ezzel, akik mondjuk nem kaptak írásbeli engedélyt vagy még túl kicsik a kilógáshoz, engem sosem zavart a dolog és hiába van engedélyem a távozásra, ritkán látogatok ki a faluba. Nem vonz a csődület, a zsibongás, a hosszú sorok, a tömött helyek.
Szóval mi lehetne tökéletesebb időzítés arra, hogy meglátogassam a kihalt könyvtárat és megnézzem az érdekesebb könyveket is? Az olyanokat, amiket mások előtt annyira nem lapozok. Nem mintha érdekelne a véleményük, csak nem szeretem, ha megbámulnak. Annyira degradáló tud lenni, amikor ha valaki nem átlagos dolgokkal foglalkozik, egyből kinézik. Mondjuk engem apám miatt is kinéznek, pedig ha arról van szó, meg tudom védeni magam. Nem véletlenül vagyok a vitakör elnöke.
Épp a sakkmérközésem hatodik körének lépését képzelem el, ahogy belépek a könyvtárba. Néha olyan fölöslegesnek érzem, hogy játsszak a készlettel, amikor partnerem úgysem adódik. Köszönök a könyvtárosnak, ahogy elsétálok mellette. Megértem, hogy ő is inkább a könyveket rendezi el, mint kimegy. Mást úgysem. Nagyon tehet, mert sokan jönnek be még így is tanulni ilyenkor. Az meglep, hogy most annyian sincsenek, mint szoktak lenni. Mi ez a kihaltság? Le merem fogadni, hogy mindenki linkeskedik csak. Nem is baj, mert annál jobb lesz nekem. Épp felcsapom az első könyvet, ami a kezem ügyébe kerül és már egy ideje fáj rá a fogam. Legalább Vex most nem fogja elvenni előlem és közölni, hogy egész évben nála lesz. Mekkora hülyeség már, hogy végtelen ideig birtokolható egy könyvtári könyv? Ahelyett, hogy mondjuk többen is megkaphatnák. Legszívesebben most rá borítanék egy csúfító bájitalt vagy egészen egyszerűen megátkoznám. Megérdemli, mert egy önző tyúk. Inkább lapozok egyet és beleolvasok a könyvbe. A sakkmeccs még megvár. A legutolsó lépésem úgyis a király volt egy lépéssel kilépve balra. Vagy a futót hívtam vissza? Hirtelen zavar támad az erőben, hogy ezen kezdek el kattohni, nem pedig azon, hogy nekiálljak olvasni. Nem is baj, mindenki úgyis csak annyit lát, hogy itt ülök egy könyvvel a kezemben.

Soha, de tényleg soha senki nem mászott bele még a fejembe, így a a szavakra felkapom a fejem és megpróbálok a hang irányába fordulni. Már nem azért, de tényleg annyira meglep, hogy egy darabig csak meredek a sor vége felé és csak fogom az épp behajtani kívánt lapot. Először esküszöm az fordul meg a fejemben, hogy átsuhant rajtam egy szellem, aztán megrázom a fejem, hogy olyan nem történhetett, mert azt éreztem volna és rendesen kirázott volna tőle a rossz érzés. Rajtam csak ne lebegjen egy szellem se át, főleg ne a Véres Báró, mert rémálmaim lesznek.
Addig viszont nem pillantom meg az arcát, amíg közelebb nem ér hozzám. Persze, a könyvespolcok jótékonyan ápolnak és eltakarnak. De mit keresnek rajtam kívül itt? Mármint oké hétvégén is akadnak itt mások is, de annyira elenyésző, hogy a könyvtárosnőt is úgy kell megidézni, mint Bloody Mary-t,ha ténylegesen is ki akarunk venni egy könyvet. Most pedig valaki belehallgat a gondolataimba és ettől olyan frusztrálttá válok, mintha komolyan átlibbent volna rajtam egy szellem. Frusztrál és érzem, hogy haraggal tölt el. Mert miért mászik a fejembe és hallgatózik? Ráadásul nem egy lépést, hanem többet is. Én meg miért nem írtam fel egy lapra az utolsó három lépést, hogy innen folytassam? Nem értem. Nem értem.
- Öhm... Kösz. - akaratlanul bukik ki belőlem a megköszönés, de csak mert anya mindig így nevelt. Ez is segítség, még ha kellően bosszantó is. Arról nem beszélve, hogy akkor még mi mindent hallhat, ha nem szólal meg most?
- De nem szorulok rá, hogy belemássz a fejembe. Tudod elég illetlen dolog a másik gondolataiba belehallgatózni. - kezdem is el kifejteni a véleményem, mert nyilván nem hagyhatom szó nélkül az egészet.
De talán az jobban bosszant, hogy nem is csak belemászik a fejembe, hanem helyettem befejezi a meccsemet. És ez már olyan dolog, amiben nem kérek segítséget. Nem akarom, hogy bárki is megoldja helyettem a megoldandót vagy megmondja nekem, hogy mit csináljak. Egyetlen személynek fogadom meg a szavát, az pedig anya. Nem is értem, hogy mit gondol ez a fruska. Inkább el is hessegetem a gondolatot, mert nem vagyok biztos benne, hogy megint nem olvassa ki.
- Miért nem vagy Roxmortsban? - miért nincs inkább az anyukájával? Biztos megértik egymást, soha egyiket sem láttam még mosolyogni. Vagyis de, az anyját kárörvendeni, de az teljesen más, azt nem is értem, hogy az a megátalkodott nő hogy kaphatott meg egy olyan pozíciót, amivel voltaképpen diákokra felügyel. Mindegy, sok minden nem megfelelően történik meg, értem ez alatt, hogy azt sem tudom apa hogy lehet az akadémia rektora. Nonszensz.

Máris visszaszívom a köszönetem. Elég egy pillanat, hogy elvegye a jó kedvem és a szándékom attól, amiért tulajdonképpen ide jöttem. Hirtelen támad az a késztetésem, hogy sarkon forduljak és tanuljak valahol tök máshol. Miért nem lehet egyszerűen csak beszólás nélkül békén hagyni az embert? És ha már itt tartunk, nem tudok elmenni amellett sem, hogy ez a stílus rettentően ismerős valahonnét. Áh!
- Ha paranoiás lennék, azt mondanám, te szövetkeztél Yanovichával! - aztán rögtön visszaszívom a megállapítást, de minek is. Nem tudja elkerülni a figyelmem, hogy a válaszai folyamatosan szinkronban vannak a gondolataimmal. Mintha tényleg olvasna. Egy pillanat. Ő olvas a gondolataimban?
- Nem üvöltenek a gondolataim. - szegezem rá a tekintetem szúrósan, ahogy a keresett sorhoz lépek. Sajnos az is a közelében van, igazán nem tehetek róla. De akkor már szánt szándékkal fogok leülni is valahova ide a közelbe, mert az már vért kíván, hogy ennyire bosszantom a jelenlétemmel. A könyvtár mindenkié, sugallom felé, hátha tudatosul benne, hogy név ide vagy oda, nem teheti meg, hogy kiskirályt játszik. Azt már semmiképp nem teszem hozzá gondolatban még csak véletlenül sem, hogy az anyjából ezt is kinézném.
A kérdésem után végül csak az óhajtott könyv után nyúlok és belelapozok. Még egy teljes mondatot sem tudok végigolvasni, ahogy a könyv a kezemre csukódik. Haragosan pillantok fel. Már nem azért, mert fájna agy valami, hanem mert nem érzem úgy, hogy én ezt most megérdemelném.
- Tanulni jöttem. - féligazság, de legyen ennyi elég. Azt nem kell senkinek sem tudnia, hogy én örömmel tanulok és nem szükségszerűnek érzem, hogy itt legyek. Nem tudom, hogy ő ezzel hogy van, de eléggé kényelmetlennek érezheti a társaságom.
- Valami azt súgja, teljesen mindegy, hogy a közelbe vagy a könyvtár egy másik pontjára ülök le. Szabad a hely? - megyek végül oda az ő asztalához. Nem fogom zavarni, hacsak nem a gondolataim. Ha jól értelmezem, akkor akaratlanul is olvashat mások fejében.
- Órákon is hallgatózol?

Meglepetten pillantok Bagmanre. Miért nem gondoltam arra, hogy ez lehet tényleg így? Mert hogy Yanovicha egy teljesen megátalkodott pokolfajzat, abban teljesen biztos vagyok és abban is, hogy nagyon élvezi, hogy kiszúrhat velem. Mert hogy máshogy hátráltathatna abban, hogy iskolaelső legyek, ha kiveszi előlem azokat a könyveket, amikre nekem kimondottan szükségem van? Szánt szándékkal. És most Philly is direkt néz hülyének, ami nem bosszant kevésbé. Nem értem, hogy a lányok miért gondolják azt, hogy jó szórakozás engem bosszantani.
- Mert nem is ártottam neked semmivel. És neki sem. - teszem halkan hozzá. Egyedül azzal árthattam, hogy bosszankodtam egy sort, de ennyi. Nem is értem, a lányok miért gondolják helyesnek valakin kitölteni a gonoszkodásukat, ha már valami nem lehet az övék. Na mindegy. Nem firtatom inkább.
- Akkor hagyd figyelmen kívül. - nem fogom hagyni magam, a szemeim legalább annyira vészjóslóan villannak, mint az övéi, miközben épp szeretnék is ragaszkodni a saját igazamhoz. Biztos van megoldás rá, hogy ne bosszantsa ez szánt szándékkal, lehet, hogy most már ő is csak direkt engem szívat. Nem fogom olyan könnyen hagyni, hogy megszabaduljon tőlem, így elég közel hozzá helyet is foglalok. Nem mintha a könyvespolc útját állná annak, hogy halljon, tudom jól.
- Ez itt egy könyvtár, ahová más is bejöhet, nem sajátíthatod ki magadnak. Mások is vannak, akik szintúgy nem vágynak le Roxmortsba ilyen vagy olyan dolguk miatt. - most az mellékes, hogy tanulni akartam, mert már amúgy sem tudok.
És ha már nem igazán tudok érvényesülni abban, amiért ide jöttem, akkor megpróbálok vele szóba elegyedni, hogy ő se tudja azt folytatni, amiért jött. Akkor így most kvittek vagyunk. De túl alaposan válaszol ahhoz, hogy ne üljön ki az arcomra a meglepettség. A tekintetét azonban végig dacosan állom és minden egyes szavát megjegyzem. Érzem, hogy minél több mindent mond, annál jobban kellene hülyén éreznem magam, csak ez nálam nem jön össze.
- Undokabb vagy, mint a többi diák. - javítom ki. A többivel talán egyetértek. De csak talán. És hogy tényleg ne hagyjam most már nyugton, így további kérdésekkel bombázom, mert az nekem olyan jó. Ja nem.
- Miért vagy ilyen kaktusz?

Nem válaszol. Oké, fogadjuk el a tényt, hogy ilyen is lehet. Már egyébként hozzászoktam a vitakörben, hogy amikor valaki nem tud vagy nem akar semmivel sem érvelni, akkor alkalmaz más megoldásokat. Értem én, hogy nem érdekli, de ő kezdett el bunkózni velem. Engem meg nem különösen rettent el a tudat, hogy kicsoda is az anyja. Felőlem aztán bárki rám küldhetné akár magát a mágiaügyi minisztert is, akkor sem tojnék be tőle, mert igazából nem csináltam semmi rosszat.
Azzal azt hiszem aligha volt tisztában, hogy ha egyszer kötekszik, akkor én nem szoktam annyiban hagyni. És nevezzen gyerekesnek vagy bármi másnak, nem is fogom hagyni magam. Néha tényleg belém tudnak kötni, de soha egyszer sem hagyom szó nélkül egyik esetet sem. Tény, hogy nem tudom átérezni azt, milyen lehet sok más hemzsegő gondolatától létezni, de nem is emiatt vagyok most olyan, amilyen.
- Képzeld, megtanítottak. Bár ezt már jó előre hallhattad is... - teszem hozzá egy picit bizonytalanabbul ez utóbbit és ezzel el is felejtem hirtelenjében, hogy mivel akartam még érvelni ezen kívül. Az most nem fontos, hogy apa nem épp kompetens sok dologban és nem is akarok belegondolni, hogy mi mindenben. Inkább el is terelem a gondolataimat arra, hogy kinyissam a könyvem és elolvassam az első mondatot. Olvasás közben is lehet ám vitázni.
- Gondolj, amit akarsz. Nem szeretem csak az igazságtalanságot. - vágok vissza, miközben próbálom megszokni, hogy bizony már úgyis jóval előre tudja, hogy mit szeretnék neki mondani. Ezaz, menni fog így is. Csak fő a határozottság. Azért egy félmosolyt megengedek magamnak a megjegyzésére. Nem is azzal, amit mond, hanem ahogy mondja. Nem veszi komolyan, mondjuk már lehet igazából én sem. Csak az arcom marad komoly, bár ilyenkor mit számít a pókerarc, ha a gondolataim nyitott könyvként regélnek előtte?
- Mert ehhez szoktam hozzá. Sokkal többet is tudok, csak kérned kell. - ha ő bosszant engem, akkor én is őt. Meglátjuk, hogy ki bírja tovább. De békejobbot is nyújthatunk egymásnak és akkor eltűnök. Csak kérnie kell. Nekem meg gondolnom. Felé is sandítok ismét, de közben már olvasni kezdek. Csak figyelmeztetem, hallani fogja minden mondatát annak, amit elolvasok.

Ritkán adódik olyan, hogy valakit tényleg igazán ne kedveljek. Olyan pedig még ritkábban, hogy végig neki álljon feljebb és hiába minden türelmem, egyszerűen ne menjen az érvelés, mert megzavar már csak a tudattal, hogy olvas a gondolataimban. De biztos vagyok benne, hogy közben ő baromira jól szórakozik, mert végülis Bagman lánya.
- Egy sakkjátszmába nem szokás közbeszólni. Bármilyen szándékkal is teszed azt. - illem vagy nem illem, engem megzavart és el is felejtettem az egészet, akkor is, ha a következő lépés igazából már a matt lett volna. Én szerettem volna azt meglépni és nem akartam, hogy ő arassa le ezeket a babérokat olyan megjegyzésekkel, hogy mennyire bénán játszok egyébként. Nem szoktam minden nap fejben játszani, teljesen más lenne a helyzet, ha látnám a táblát.
Rögtön megakaszt azzal, hogy cukkolni kezd. Az első oldalt sem sikerül úgy végigolvasnom, hogy ne ráncoljam aztán a szemöldökömet össze és gorombán ne nézzek végül rá. Miért nem tud leállni egyszerűen? Ennyire zavarja, hogy olvasni akarok? De annyira könnyen nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kisajátítsa a könyvtárat és békésen tanulhasson. Az én bűnöm is csupámn ennyi lett volna. De nem, megtartóztatom magam a válasszal, de a szám már idegesen megrándul.
De ha még mindez nem lenne elég, akkor folytatja. Én csak csöndben hallgatom, mert udvarias vagyok és végighallgatom. Nem tudom elödönteni, hogy a gúny, az irónia vagy az okoskodás árad-e belőle jobban, de a nagy litániáját végighallgatom. Tényleg, egy piszmogás és minden nélkül. Tudom, hogy mekkora nyeregben érzi magát, tudom, hogy még meg is engedhetné igazából mindezt magának. De elég aljas dolog ezzel vagdalkozni és visszaélni. Nem tudom, hogy mit gondol, miért kerülik mások, de az biztos, hogy az anyjának köze van hozzá.
- Remélem szeretnéd alátámasztani azoknak a szavát, akik azt mondják, hogy te mindent megengedhetsz magadnak, amiért anyád lánya vagy. Mert én nem gondoltam eddig azt, hogy visszaélnél ilyenekkel. De lehet tévedek. Megesik. Lehet néha undok vagyok, az is megesik. De azt nem tudtam, hogy akaratlanul is hallod mások gondolatait. Nem tartozok azok közé, akik szeretnek mások dolgain csámcsogni, lehet neked nem úgy tűnt. És akkor ha most megbocsájtasz, én magadra hagylak a KÖNYVTÁRADBAN tanulni. Én csak ezért jöttem. És hogy hozzád hasonlóan tanulhassak. - nem veszít a szavam a határozottságából, bár eléggé nehezemre esik megállni, hogy elbizonytalanodjak egy pillanatra is. De a tekintetét végig állon.
- És köszönöm, nem kell mutatnod, merre menjek. Kitalálok magam is. - hangosan tolom hátra a széket magam mögött és határozott léptekkel indulok el kifelé. Még nem tudom, hogy lesz-e ennek következménye. De nagyon remélem csak, hogy nem.