Irtó hosszú napom volt és ne vágyok másra csak egy jó forró fürdőre. Tárgyalásról tárgyalásra rohantam, az egyik üzleti partneremnek kifogásai voltak a számokkal, szóval rendesen vitakört kellett rendeznem ahhoz, hogy meggyőzzem a saját butaságáról. Mert persze minden rendben van velük, csak ő nem értette ezt meg. A lényeg hogy túl vagyok rajta, meggyőztem és továbbra is folyhat zökkenőmentesen a közös munka. Betette volna a kaput az üzletnek, ha ők most visszamondják a partnerséget, elvégre közvetetten de belőlük élek. Aztán még találkoztam a programozómmal, aki az egész dizájnt csinálja, mert most nagy megújulások vannak tervben, aztán egyeztetni kellett hogy szerinte hogy lenne jó, meg szerintem hogy lenne jó. Vele azért jóval könnyebb volt egyességre jutnom, mint a komor üzletasszonyokkal. ez a srác fiatal, jó fej és tudja a dolgát. Meg persze azt is, hogy mi kell a népnek. Na de ezek után végre hazamehettem. Mostanában kicsit több időt töltök a lakásomban, valahogy úgy hozta az élet, hogy Londonba kötnek a dolgaim. A szűk és kényelmetlen hivatalos cuccok sorra kerülnek le rólam, ahogy egyre beljebb csörtetek a hálószoba felé. Hol egy félpár magassarkút hogy egy ceruzaszoknyát találhatna valaki, ha most kívánna meglátogatni. Bár remélem mindenki ennél alkalmasabb időpontot választ majd, mert jelenleg a hátam közepére sem kívánok senkit. Jó, mondjuk, vannak néhányan akiket azért nem rugdosnék ki, de ők azért jelentősen kevesebben. Rendelek két adag kínai kaját, elképesztően éhes vagyok, ha meg nem eszem meg most mindkettőt akkor legalább holnap sem kell emiatt fájjon a fejem. Míg várom a futárt kitalálom milyen illatú habfürdőben áztatom ma a habtestem. Szeretem ezt a kifőzdét, harminc percen belül már nálam van a kaja, és ez persze most sem történhet másként. Mire lemosom a sminkem, előkerítem a köntösöm és kiengedem a tűzforró vizet már csengetnek is, ám a dobozok az asztalon landolnak. A kaja ráér később, a víz viszont kihűl.
Ha az ember élete nagy részében le van égve, mint a kurvaélet, de ezzel párhuzamosan szeret másoknak örömet okozni, akkor igazán kreatív lesz az ajándékok terén. Velem sem volt ez másképp, szerettem adni, látni a mosolyt mások arcán, mikor kicsomagolták a meglepetésüket, de többnyire a galleonok hiányát eredeti ötletekkel kellett kompenzálnom. Általában elégedett is voltam a végeredménnyel, de most, Frida születésnapja alkalmából nem volt elég egy egyszerűen csak jó ajándék. Nem, nekem a tökéletes kellett - és lehetőleg minél kisebb összegből, mert legális munkahely ide vagy oda, azért még mindig nem volt tömve a zsebem és annak a pénznek is egy jelentős részét vissza kellett forgatnom az Eddie-vel folytatott kutatásainkba. Bár kétségkívül jobb - vagy legalábbis társadalmilag elfogadottabb - módja volt ez a pénzköltésnek, mint elbaszni minden keresetemet a Zsebpiszokban egy dílerkollégánál néhány gramm anyagra. Egyszóval tanácstalan voltam Frida születésnapi ajándékát illetően. Akadtak ötleteim, de mindet nevetségesnek éreztem vagy túl kevésnek, és hiába tudtam a lelkem mélyén, hogy valójában egy csomag zsebkendőnek is nagyon örülne, akkor is valami igazán nagy durranást akartam összehozni Frida szülinapjára. Ő a legjobbat érdemelte mindenből... A legnagyobb tanácstalanság közepén jutott eszembe, hogy ismertem valakit, akinél tökéletesebb segítséget keresve sem találhattam volna. Oké, elismerem, talán nem volt a legjobb ötlet megkeresni valakit, akivel ezer éve nem is találkoztam - mentségemre szóljon, nem csak vele, hanem nagyjából minden régi ismerőssel leépítettem a kapcsolataimat, a "gyógyulási folyamat" részeként vagy faszom tudja minek illett nevezni, hogy tisztaság és visszaesés között pingpongoztam tavaly óta -, volt közöttünk egy futó valami még évekkel ezelőtt és néha az volt a benyomásom, hogy igazából csak szánalomból állt velem szóba utána, mert... hát igen, általában azért nem töröltek ki az emberek az életükből. Még ha bizonygatták is az ellenkezőjét, nekem valahogy nehéz volt elhinnem, hogy őszintén élvezték a társaságomat. De szerencsére a gátlásosság sosem tartozott színes jellemvonásaim hosszú és elbaszott sorába, így semmi sem tarthatott vissza attól, hogy megkeressem Laylát, a tökéletes ajándékötlet reményében. Csak reménykedni mertem benne, hogy még mindig ugyanott lakik és nem valami random nyuggerhez kopogok be, aki kihívja rám az aurorokat. Habár halleluja, mostanában kevésbé néztem ki úgy, mint egy hajléktalan a Zsebpiszokból... Milyen gyors változással jár, ha az ember nem tol magába intravénásan minden szart rekreációs foglalkozásként, nem igaz? Bekopogtam, és ahogy kinyílt az ajtó, olyan vidáman öleltem meg Laylát, mintha két napja találkoztunk volna utoljára. - De jó, hogy még mindig itt laksz, már féltem, hogy egy otthonkás vérnyuggerhez kopogok be. Ezer éve nem láttalak, de pont olyan jól nézel ki, mint mindig - közöltem vele teljes természetességgel, mintha nem is az én hibám lett volna, hogy régóta nem találkoztunk. - Bejöhetek, ugye? Nem zavarlak ám sokáig, csak van egy hatalmas problémám. Ne érts félre, nem az aurorok keresnek már megint, jó útra tértem, rehab, kiscsalád, meg minden szar, tudod... Most másról van szó. A tökéletes szülinapi ajándékot keresem valakinek és azonnal rád gondoltam, hogy te tudnál segíteni.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Jún. 27, 2021 4:00 pm
Börti & Lájlá
Habtestem csobban a kádban, nyakig ellep a habfürdő által generált színes-illatos hab. Közben üvölt a zene, én meg üvöltök vele, és pont magasról leszarom, ha valakit zavarok vagy ilyenek. A szomszédok megszokták, hogy ritkán vagyok itthon, de akkor nagyon. Nem ritka, hogy bulit rendezek, vagy csak én magam vagyok olyan hangos, hogy azzal nagyjából mindenkit is zavarok az egész tömbben. Persze, szoktam bűbájokat szórni a lakásra, hogy legalább ne premier plánban mindent halljanak. Érdekes, hogy azt azért meghallom, ha kopognak. Mármint nem tudom, lehet csak azért, mert olyan fülem van mint egy macskának, vagy éppen figyelek erre, mert nincs csengőm. Mindenesetre hallom, hogy kopognak, így zene le, én ki a kádból, és caplatok kifelé. Jó, azért a törülközőm magam köré tekerem, hogy senki ne kapjon szívbajt, legyen az bárki igazából. Mert bárki lehet, én már nem lennék meglepődve semmin sem. Nyitom az ajtót, és láss csodát, micsoda régen látott kedves ismerőssel találom szembe magam. - Bertie! Ezer éve - ölelgetem meg én is a kedvenc Ollivanderem. - Hát örülhetsz is, lehet ő nem lenne ilyen boldog, hogy láthat - nevetem el magam. A megjegyzését, miszerint még mindig olyan jól nézek ki, mint mikor utáljára látott csak egy szemforgatással jutalmazom, nekem itt ne bókolgasson, ezzel nem fogja kiváltani, hogy meddig felém se nézett. - Persze, gyere beljebb - állok arrébb, hogy ne álljam el teljesen az utat befelé, és a szó szoros értelmében beljebb tessékelem. - Elszaladok, veszek mahamra valamit, de közben mondhatod - csukom be utána az ajtót, és én eltűnök a hálószobába vezető ajtó mögött. Na nem mintha nem vállalnám fel magam törülközőben is, az igazság inkább az, hogy nem valami kényelmes viselet, így ezért döntök a csere mellett. Míg öltözködöm, figyelmesen hallgatom, míg a tárgyra tér. Megnyugtat, hogy nem kell elbújtatnom és hazudnom érte, és kíváncsivá tesz, hogy milyen ajándékról lenne szó pontosan. - Mesélj kicsit a megajándékozandó személyről. Ki ő, hány éves, lány-fiú, milyen kapcsolatban vagytok, ilyenek - sorolom, hogy mire van még szükségem, hogy tudjak segíteni, miközben kifelé jövök a hálóból. Mert így nem lehet ajándékozni, hogy puff, találj ki valamit.
