Hogy tehettem ezt? Mit műveltem? Nemet kellett volna mondanom Russelnek és Maurice-nak... Reszkető kézzel fordítottam el a kulcsot a zárban, csak sokadik próbálkozásra sikerült kinyitnom az ajtót, túlságosan reszkettem. Nem nyomtam le azonnal a kilincset, a fejemet az ajtó fa felületének nyomtam. Folyt rólam az izzadtság, a hajam a homlokomra tapadt, a pulzusom hangosan dobolt a fülemben. Mittettemmittettemmittettem? Belekapaszkodtam a kilincsbe, mint egy segítő kézbe. Megálltam az előszobában, nem bírtam rögtön beljebb menni. Mintha valóságosabbá vált volna tőle, amit tettem, a lakásom sötét falai között. Nem akartam hazahozni magammal, amit műveltem. A küszöbön kívül akartam hagyni, elfelejteni, túllépni rajta. Meg kellett tennem. Russelért, igen, meg kellett. Becsuktam magam után az ajtót. Összeszorított szemmel álltam a sötétben, a torkom kapart. A szapora szívverésemen át is mintha újra és újra hallottam volna: "kérlek, ne, nem fogok beszélni, nem fogom elmondani senkinek. Az életemre esküszöm, eltűnök és kussolni fogok." Talán igazat mondott. Talán nem kellett volna megtennem. Mocskosnak éreztem magam. Muszáj lezuhanyoznom, lesikálni magamról... De mit? Ezt nem lehet. Beletúrtam a hajamba, megdörzsöltem az arcom. Össze kellett szednem magam. Szükséges rossz volt. A bátyámért, mindkét bátyámért. Mit számít egy buta prosti Russhoz és Moe-hoz képest? Valakinek meg kellett tennie és nyilván én voltam az a valaki. Öltem már, de miért volt ez most más? Ugyanazok a latin szavak, ugyanaz a zöld fény, még a test is ugyanúgy zuhant a padlóra. Minden ugyanolyan volt. Eltüntettem, tudtam hogyan kell, lehúztam pár évet a gyilkosságiaknál. Nyilván nekem kellett megtennem, éppen ezért. Tudtam, mi a dolgom, mindig tudtam. Logikus, hogy engem kértek meg. Elvárható volt, hogy megtegyem. A családért. De csak egy ostoba kislány volt. Tizenhét-tizennyolc, több nem lehetett. Még szőke is volt, mint Harper. Nem tudta mibe keverte magát. Felakasztottam a kabátom, még nyirkos volt a szitáló esőtől. Bárcsak lemosta volna rólam ezt a gyomorforgató bűntudatot. Nem tudtam kiverni a fejemből az arcot, ami még a rengeteg smink alatt is túl kislányos volt. Csak egy gyerek volt, akit csábított a könnyű pénz. Csak egy vallomást kellett volna tennie és Dolohovék gazdaggá tették volna... Volna, ha nem jövök én. Hirtelen mozgást hallottam a nappaliból. Felkaptam a fejem, az eddig gondolatoktól és sokktól letompult érzékeim kiélesedtek. Valaki volt a lakásban. Bassza meg, valaki volt a lakásban. Elmoroltam egy Homenum Reveliot - igazam volt, a varázslat apró fénnyel jelezte, hogy a nappaliban tartózkodott valaki. Lassan, macskaléptekkel közeledtem a nappali felé. Sötét volt a lakásban, de így is halványan kirajzolódott egy alak a szoba közepén. Nekem háttal állt. Könnyű préda. Ki a faszom lehetett ez és mit akart tőlem? Gyorsan és halkan vetettem rá magam, arra viszont nem számítottam, hogy ilyen hévvel fog védekezni, azok után nem, hogy ilyen óvatlanul ácsorgott a szobában, talpraesettebb volt, mint előzetesen gondoltam. Sikerült arcon könyökölnie, de fájdalmat nem éreztem, az adrenalin és a mai nap pánikszerű sokkja nem engedte. Nem érzékeltem reálisan az időt, talán csak néhány másodpercig dulakodtunk, talán percekbe telt, mire végre sikerült lefognom és letepernem a kanapéra. Pálcát szegeztem az arcára. Ekkor jutott el a tudatomig, kire rontottam rá. - Baszd meg, ne haragudj, Lori... Ne haragudj... Merlinre, sajnálom... Én... - dadogtam összevissza, még mindig felette térdelve. Kicsúszott a kezemből a pálca, alig maradt erő a tagjaimban. - Én csak azt hittem... Nem tudom... nem tudom, mit hittem. Reszketve néztem rá. Nem kellett volna itt lennie.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szomb. Ápr. 10, 2021 1:45 pm
Holden & Lori
They’ll be damn proud of me ● will they though?
Régóta ott ültem már Holden lakásán. Megbeszéltük, hogy ma találkozunk, hiszen már két hete nem voltam Angliában, mert egy norvég fjordnál fagyoskodtam végig, amíg a többiek dolgoztak. Merlinre, hogy én mennyire gyűlöltem a Gringottsnál dolgozni, hihetetlenül unalmas volt és egyáltalán nem értékelték a tapasztalataimat, pusztán azért, mert fiatal voltam. Engem egész biztosan nem küldtek volna Egyiptomba, Indiába vagy Tibetbe a jó és izgalmas munkákra, hanem csak serpának használtak, amíg az ő nagy és szuper átoktörőik dolgoztak. Nem gond, akkor azt teszem, amit mondanak. Végül is elég szórakoztató volt fél órát várni arra, hogy egy piszok egyszerű védelmet feloldjanak, amikor én pár perc alatt megoldottam volna, mert azzal speciel már találkoztam. Mindegy is. Hiányzott Holden. Gyűlöltem magam, amiért így éreztem, mert nem kellett volna ilyen közel kerülnöm hozzá, ez nem volt benne a tervben. Persze az egész az én ötletem volt, én csak annyi utasítást kaptam, hogy valahogyan szerezzek információt a Briggs-kormányról, onnantól kezdve csak magamnak köszönhettem, hogy ezt éppen Holden által akartam elérni. Nagyon csúnyán megnehezítettem a saját dolgomat és egyre több belső konfliktust okozott minden egyes levél megírása a MACUSÁ-nak. Kerestem a kiutat, hogy úgy szabaduljak meg a nyakamba lihegő auroroktól, hogy közben olyan embernek sem teszek keresztbe, akit nagyon szeretek. Mert a francba is, rohadtul szeretem. Nem hallottam a közeledtét, annyira elvesztem a gondolataimban a sötét nappaliban ácsorogva. Késett, de nem zavart, az ő munkája ilyen volt, akárcsak az enyém. Majd megérkezik, ha végzett a feladataival. Viszont így, hogy nem hallottam semmit, meg sem fordult a fejemben, hogy éppen ő lenne az, aki majd hátulról rám támad. Pokolian szerencsésnek éreztem magam, hogy már régen megtanultam megvédeni magam, mert azonnal hátralendítettem a karomat, a lábaimat is bevetettem, miközben próbáltam megszabadulni attól, aki rám rontott. Nem jártam sikerrel, nagyobb, erősebb és tapasztaltabb volt nálam, így végül a kanapén találtam magam, egy emberrel magam fölött. Már lendült az öklöm, de éppen úgy, ahogy az ő pálcája, az én kezem is megállt a levegőben. - A picsába, Holden, nem vagyok sötét varázsló -mordultam rá idegesen. Éreztem, hogy hangosan dobol a szívem a közelharc utáni adrenalintól és szívem szerint jól megtéptem volna… csak aztán megláttam az arcát. A kezemet nyújtottam felé, megérintettem a most még vörös, holnapra lilává változó foltot az arcán, ahol megütöttem, aztán kisöpörtem a haját a szeméből. - Valami baj van? -néztem rá némi aggodalmmal a szememben. Sosem kérdeztem a munkájáról, ha nem akart beszélni róla, nem kényszerítettem. De nem láttam még ennyire kiborulva. -Ugye senkinek nem esett baja? -Az első, ami eszembe jutott, hogy valaki a családjából megsérült vagy bajba került. Más biztosan nem borítaná ki ennyire.
Nem volt sötét varázsló. Mégis úgy bámultam le rá, mintha maga a Sötét Nagyúr várakozott volna a nappalimban. Nem kellett volna itt lennie. Mi a faszt csináljak most? Majdnem bántottam. Merlinre, majdnem ártottam neki... Hogy néztem volna tükörbe utána? Hogy fogok ezek után tükörbe nézni? - Tudom. Csak elfelejtettem, hogy már visszajöttél - válaszoltam bizonytalan hangon. - Ne haragudj, nem akartalak bántani. Nem lennék rá képes. Biztos? A mai nap után már úgy éreztem, hogy semmiben sem voltam biztos saját magammal kapcsolatban. Felesküdtem arra, hogy megvédem az embereket, hogy a társadalom jobbá tételén fogok munkálkodni, erre... az történt. Nagy faszt történt, én tettem, nem csak úgy megesett. Ezek után hogyan bízhattam meg saját magamban? Annyira hallani szerettem volna tőle, hogy tudja, hiszen ismer, hogy nem tennék ilyesmit. Bárcsak kimondta volna, neki még talán el is hittem volna... Elhúztam tőle a fejem. Nem akartam, hogy hozzám érjen, undorodtam magamtól. Rettegtem tőle, hogy egyetlen érintés után rájött volna mindenre, megérezte volna rajtam azt a láthatatlan mocskot. Nem tudhatta meg, ezt soha. Rám sem bírt volna nézni, biztos voltam benne. Talán fel is nyomott volna, én biztosan azt tettem volna a helyében. - Nem, dehogy. Miért esett volna baja bárkinek is? - Remegve álltam fel a kanapéról. El kellett tűnnöm ebből a szobából, nem akartam, hogy rám nézzen. Hiába volt sötét, biztos látta, Merlinre, biztos érezte... Újból kezdett elönteni a pánik. Nem tudtam hova, csak menekülni akartam. El innen. El tőle. El magamtól. Faszomat bele, csak minél messzebb. - Lezuhanyzom. Aztán lefekszem aludni. Bocs, nagyon fáradt vagyok, muszáj aludnom. - Tudtam, hogy az útjáról kéne kérdeznem. Bármikor máskor ezt tettem volna. Kifaggattam volna minden részletről, megittunk volna egy sört, néztünk volna egy mugli (nem magnix) filmet, sorozatgyilkosokról, mert azt mindketten szerettük, talán a hálószobáig el sem jutottunk volna, a kanapé is bőven megfelelt volna egy "üdv újra a mindig borongós Londonban" menetre... De ez nem az a nap volt. Félredobtam a pálcám a dohányzóasztalra, pedig soha nem mentem nélküle sehova, ha hajnalban kivánszorogtam a konyhába egy pohár vízért, még oda is magammal vittem. Most viszont ránézni sem bírtam. Szabályosan kimenekültem a fürdőszobába, megváltás volt a hátam mögött becsukódó ajtó. Görcsösen kapaszkodtam a pultba, miközben hideg vizet locsoltam az arcomra. Semmit nem használt. Hánytam, bár egész nap alig ettem valamit. A forró zuhany sem használt. Kiléptem a víz alól, újból rókáztam, visszamentem zuhanyozni, de nem éreztem tőle tisztábbnak magam. Magamra csavartam a törölközőt, még mindig remegtem, de nem a hidegtől. A tükörből szinte egy ismeretlen ember bámult vissza rám, semmi magabiztosság, semmi tekintély, egy rémült őzre emlékeztettem magam, akit mindjárt elcsap egy mugli autó. Lüktetve fájt az arcom, ahol Lori megütött, de nem érdekelt. Az sem érdekelt volna, ha laposra ver. Legalább addig sem kellett volna a sokkal gyötrőbb emlékképekre koncentrálnom. A fürdőszobából kilépve ott volt a nyelvem hegyén a kérés, hogy menjen haza, de nem bírtam hangosan kimondani. Túl gyanús lett volna. Miért éppen ma kellett hazaérnie?
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szomb. Ápr. 10, 2021 6:10 pm
Holden & Lori
They’ll be damn proud of me ● will they though?
Homlokráncolva néztem fel rá, egyik szeméből a másikba, a vonásaira… Nem, valami határozottan nem volt rendben nála és ez egyre jobban aggasztott. Sosem láttam még ilyennek, és csak remélni tudtam, hogy a munkája során viselte meg valami ennyire. Az lett volna a legjobb forgatókönyv, sokkal jobb, mint az, hogy valakinek baja esett, akinek rohadtul nem kellett volna. Még az idióta bátyjának sem, akit a legkevésbé sem tudtam megkedvelni. - Persze, hogy nem. Tudom. -A hangom bizonytalan volt, és nem azért, mert nem hittem a saját szavaimnak. Az elmúlt hónapok alatt jól kiismertem őt, ahogy ő is engem, és biztosra mertem volna mondani, hogy soha nem lenne képes bántani engem. Egyszerűen nem volt ilyen ember. Viszont nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, hogy ezt így ki kellett mondania nekem, mintha ő maga sem hinné el, amit mond. Én is felültem utána, de a kanapén ülve maradtam. Megdörzsöltem kicsit a karomat, amit az előbb sikerült nagyon kényelmetlen pózba tekernem, miközben egymással hadakoznunk. Nem zavart a fájdalom, egyik részről azért, mert már megszoktam, másik oldalról pedig nem volt olyan elviselhetetlen, éreztem már sokkal rosszabbat az életben. Holnapra tudtam, hogy elmúlik, és egyébként is, Holden sokkal jobban érdekelt most, amilyen szarul nézett ki. - Nem tudom… Csak mindig a legrosszabbra gondol az ember -válaszoltam csendesen, megvonva a vállam. Némán figyeltem minden mozdulatát, bár a sötétben nem sokat láttam. Az is éppen elég volt ahhoz, hogy egyre biztosabb legyek benne, hogy valami nagyon szétesett, amíg nem voltam itt. Hogy az az elmúlt két hétben történt, vagy a mai napon, nem tudtam, de igazság szerint nem is volt releváns infó. Végül elment zuhanyozni, én pedig szó nélkül engedtem neki. A kurva életbe… Amikor hallottam, hogy bezáródik mögötte a fürdőszoba ajtaja és folyni kezd a víz, előredőltem és a hajamba túrva támasztottam meg a fejem a tenyeremen. Nem éppen így képzeltem el ezt a mai napot. Nagyon vártam már, hogy találkozzunk, mert tényleg iszonyúan hiányzott, és terveim is voltak vele. Beszélni akartam, elmondani, hogy mi történt, hogy miért vagyok itt, vállalva a kockázatát annak, hogy páros lábbal hajít ki. De talán megérti, talán elfogadja, és ketten megoldjuk… Most mégsem tudtam beszélni vele, nem ez volt a megfelelő alkalom. Sikerült elbaltáznom, már régen el kellett volna jutnom idáig. De összeszedtem magam és inkább kimentem a konyhába. Még délután, amikor megérkeztem, készítettem neki egy jó adag füstölt sajtos pierogit, hogy meleg vacsora várja, de biztos voltam benne, hogy nem fog enni belőle. Úgyhogy elcsomagoltam az egészet és beraktam a hűtőbe, mielőtt visszamentem volna a nappaliba. Máskor talán nem így reagáltam volna arra, ha kijön elém egy szál törölközőben, de most még csak gondolni sem tudtam ilyesmire. Hosszú másodpercekig néztünk egymásra, miközben én a vállammal a falat támasztottam. Láttam az arcán, hogy mire gondol, nem volt nehéz kitalálni. - Szeretnéd, hogy hazamenjek, vagy maradjak itt veled éjszakára?
Erre a válaszra vágytam, mégsem hozott megnyugvást. Mintha ebben a percben egyikünk sem hitte volna el. Az agyam racionális fele tudta, hogy csak kivetítem rá a saját félelmeimet, hiszen ő nem tudta mit tettem, nem volt oka azt feltételezni, hogy félnie kéne tőlem - még az előbbi néhány perc tükrében sem -, de jelenleg nem tudtam racionálisan gondolkodni. - Én nem vagyok olyan. - Dehogynem. Éppen olyan voltam, ma bebizonyosodott. De ő nem tudhatta meg, soha nem szerezhetett erről tudomást. Köztem és a testvéreim között kellett maradnia mindennek. Végül is miben különbözött ez a korábbi feladatoktól, amiket rám bíztak? Csak a családunk védelmét szolgálta ez is. Erre kellett volna gondolnom, nem hisztiznem. Kommandós voltam, baszd meg, nem lehettem ekkora hiperérzékeny puhapöcs. Öltem már, fogok is még ölni, ez is ugyanolyan volt. De miért nem tudtam ezt érezni? - Senkinek semmi baja - jelentettem ki a tőlem telhető leghatározottabban, minden erőmet összeszedve, hogy elég magabiztosnak tűnjek. Eléggé önmagamnak, amilyennek most a legkevésbé sem éreztem magam. - Csak sok volt ma a munka és fáradt vagyok, ennyi. Még csak nem is volt rajtam egyenruha, be sem tettem ma a lábam a Minisztériumba, de képtelen voltam ilyen apró részletekre figyelni most. Nem érdekelt igazán, hogy mennyire volt hihető a hazugságom, csak menekülni akartam ebből a beszélgetésből, menekülni Loritól, mert rettegtem, hogy valami megmagyarázhatatlan módon átlát majd rajtam és hirtelen mindenre rájön. Legszívesebben ki sem jöttem volna a fürdőszobából, csak folyattam volna magamra megállás nélkül a forró vizet, a csodára várva. De nem maradhattam ott örökké, bármilyen kényelmesnek is tűnt. Így is túl sokáig bent voltam, gyanúsan sokáig, pánikkal töltött el a gondolat, hogy Lori talán tovább faggat majd. Nem akartam hazudni neki, nem akartam beszélni sem, igazából nem tudtam mit akartam. Egyedül abban voltam biztos, hogy a pánik nem szűnt, csak erősödött minden eltelt perccel. Mit műveltem? Hogy tehettem ezt? Először el sem jutott a kérdése a tudatomig, mintha tompán érzékeltem volna a külvilágot. Hosszú másodpercekig bámultam az arcába üres tekintettel, valami épkézláb válasz után kutatva. Azt akartam, hogy hazamenjen. De közben féltem is egyedül maradni. Nem szerettem volna döntéseket hozni, miért kellett ezt kérdeznie? Miért nem tudott békén hagyni? - Ahogy szeretnéd. - Szinte beiszkoltam a hálószobába felöltözni, nem éreztem magamban az erőt arra, hogy ennél tovább tartsam vele a szemkontaktust és válaszoljak még egy kérdésre. Felöltöztem, közben a tekintetem megállapodott a szekrényajtóról karfán lógó, holnapra kikészített és tökéletesre vasalt egyenruhámon. Látni sem akartam. Mit tettem? Auror létemre... Nem akartam, nem tudtam aludni, de jelenleg ez tűnt az egyetlen lehetséges menekülőútnak a kéretlen kérdések elől. Mégis csak álltam a szoba közepén, mint aki nem találja a helyét. Vajon Russel most éppen békésen aludt vagy valamelyik prostiját kúrogatta? - Szerinted egy tett akkor is eredendően rossz, ha jó szándékból és parancsra teszed? - bukott ki belőlem a kérdés, miközben még mindig az egyenruha kék anyagát bámultam. - Egyáltalán ki dönti el, hogy mi az, ami megbocsáthatatlan?
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szomb. Ápr. 10, 2021 8:21 pm
Holden & Lori
They’ll be damn proud of me ● will they though?
Annyira nehéz volt hinni a szavainak, mintha nem is az ő szájából hangzottak volna el. Láttam mozogni az ajkait, felismertem a hangját, de mégsem éreztem azt, hogy Holden lenne az, aki mindezt kimondja. Egyre jobban megijesztett, és nem azért, mert veszélyben éreztem magam mellette, hanem mert nem tudtam, mi történt vele, amitől így viselkedett. Átfutott a fejemen a gondolat, hogy talán ki kellene faggatnom, de tudtam, hogy úgysem mondana el semmit és csak még jobban bezárkózna, talán fel is bosszantanám vele. De most nem arra volt szüksége, nekem pedig bármilyen nehezemre esett ezt elfogadni, tartottam magam és nem estem neki. Átnézett rajtam. Nem volt ott fejben, nem véletlenül nem válaszolt azonnal. Már akartam volna visszakérdezni, hogy hallotta-e egyáltalán, amit kérdeztem tőle, amikor ismét magamon éreztem a tekintetét és megszólalt. Nem mondhatnám, hogy elégedett voltam ezzel a felelettel, de csak felsóhajtottam, félig bosszúsan, félig lemondóan és elindultam utána a hálószobába. Én azért nyugodtabb voltam, hátha az neki is hoz egy kis nyugalmat. - Megágyazok akkor a nappaliban, ott leszek, ha kellenék -álltam meg az ajtóban. Bár nem tudtam, mire kellhetnék, de ez tűnt a köztes megoldásnak. -Van étel a hűtőben, ha megéheznél, holnap is tudsz vinni magaddal. Rövid ideig még néztem az alakját a szobában, azon gondolkodva, hogy van-e még bármi, amit most tehetnék érte. Nyilván nem volt, de segíteni akartam, bármit megtettem volna érte, hogy tudjam, mi jár a fejében és meg tudjam valahogy nyugtatni. Végül megfordultam, hogy visszamenjek a kanapéra, de akkor megütötte a hangja a fülemet, és egy pillanatra mintha jeges vizet öntöttek volna a nyakamba. Rájött volna arra, amit én éppen tettem? Valószínűtlen, hiszen abban nem volt jó szándék, csak önös érdek. Mégis féltem ettől. - Ha ez így van, akkor nekem még több strigula lenne a rossz tetteim listáján, mint eddig gondoltam -feleltem végül. -De erősen kétlem, hogy ez ilyen egyszerű lenne. Az élet soha nem az, és a döntéseink, amiket meghozunk, sokszor nagyon sokáig kísértenek, hogy vajon megérték-e vagy jól választottunk-e. Én is sok mindent megbántam már, de nem hagyom, hogy ezek nehezítsék a lelkemet. Mert az élet megy tovább, mi pedig minden rossz döntéssel egyre jobbak leszünk. Legalábbis szeretném így hinni. -Nem tudtam, mit mondhatnék még neki. Őszinték voltak a szavaim, de nem voltam biztos benne, hogy odafigyelt rájuk.
Bármilyen más helyzetben ez a mondat egy néhány hónapos kapcsolat után egyenesen siralmas lett volna. De most ez érdekelt a legkevésbé, egyszerűen jelentéktelennek tűnt, hogy velem alszik-e vagy sem. Ha két nappal korábban jött volna vissza, el sem engedtem volna a közelemből, minden bizonnyal egymáson csüngtünk volna két hét távollét után. De most nem akartam közel lenni hozzá, senkihez sem. - Ahogy gondolod - ismételtem meg az előző mondatomat éppen olyan érdektelenül, mint akkor. Nem akartam megbántani, össze kellett volna szednem magam, hogy legalább neki ne ártsak, de nem ment. Bárhogy igyekeztem, bármit mondtam magamnak, nem bírtam megnyugodni. Sosem éreztem korábban ehhez fogható félelmet. Kellett már aggódnom amiatt, hogy megölnek, ez szinte állandó volt a munkámban és egy háborút is átvészeltem, de azt hiszem, a halál sosem rémített meg annyira, mint... mint ez. A lelkiismeretem vagy nevezzük bárminek is. - Kedves tőled, majd reggel megnézem. A legkevésbé sem érdekelt az evés, egy falat sem ment volna le a torkomon, pedig egész nap nem ettem és azok után, hogy kétszer is kidobtam a taccsot az elmúlt fél órában, lehet nem ártott volna enni. Nem tetszett a válasza, nem értette miről beszélek és csak még nyomorultabbul éreztem tőle magamat. Fogalma sem volt róla, mit tettem, akkor nem mondott volna ilyesmit. De neki meg sem fordult a fejében, hogy valójában mit műveltem, mert ő jó ember volt és a jó emberekben ez a gondolat még csak fel sem merül, nem hogy megtegyék... De akkor én mégis milyen ember voltam? Rossz? Egy szörnyeteg? De ha csak kérésre cselekedtem, azért, hogy megvédjek másokat... Ez mivé tett? - De nincs egy határ? Biztos van egy morális határ, amit nem lehet átlépni - fordultam felé, mintha nem tudtam volna, hogy feleslegesen várom tőle a feloldozást. Azt senki sem adhatta meg. Ha itt helyben mindent bevallottam volna neki, akkor sem éreztem volna könnyebbnek a lelkemet. Leültem az ágy szélére, mereven bámultam a kezeimet. Beakadt filmként pörgött le előttem újra és újra, amit tettem. A rémült arc, a könyörgés, a saját hezitálásom, a reszkető kezem, pedig máskor olyan biztosan szegeztem pálcát bárkire... - Szerinted mi tesz valakit igazán rossz emberré?
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Vas. Ápr. 11, 2021 12:47 am
Holden & Lori
They’ll be damn proud of me ● will they though?
Kezdtem egyre inkább bosszúságot érezni aggodalom helyett. Nem miatta, nem ő tehetett róla, egyszerűen csak a tehetetlenség tudata ezt váltotta ki belőlem, hogy ideges lettem. Mert valamit kezdenem kellett volna ezzel az egésszel, szegény tényleg nagyon ki volt borulva. Biztos voltam benne, hogy nem fog beszélni, hogy nem mondja el, mi történt és miért érzi így magát, amit egyrészt megértettem, hiszen én is éppen ennyire voltam hajlandó segítséget kérni tőle az elmúlt hónapokban. Talán akkor nem is jutottunk volna el ide, ki tudja… Még mindig nehezemre esett kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ez talán miattam van, annyira rettegtem attól, hogy elveszítem. Fizikailag is, mert jelenleg úgy tűnt, mentálisan nagyon nem volt itt, velem. - Ha nem akarod megenni, vidd be a takarítónéninek, csak kárba ne vesszen. -Kissé hideg válasz volt tőlem, de nem zavartattam magam. Sajnos nem toleráltam, ha valaki nem értékelte, amit érte tettem, attól függetlenül, hogy éppen hogyan érezte magát. Azért igyekeztem visszafogni magam, esküszöm. Teret kellett volna adnom neki, és én adtam is… csak ennél jobban és ügyesebben kellett volna csinálnom. Furcsa volt, hogy ilyeneket kérdezett tőlem. Összezavarodtam a saját dolgaim miatt, hogy vajon magáról beszél, rólam, vagy esetleg egy harmadik személyről, akiről nem is tudok, hogy most éppen szóban van. Sejtettem persze, hogy ő maga lehet a fókuszpontja ennek az egésznek, ami egyik oldalról megijesztett, másikról aggasztott, a harmadikról pedig bosszantott, mert így nem tudtam érdemi segítséget nyújtani neki. - Nem hiszem, hogy én vagyok a legjobb ember erre -feleltem őszintén és teljesen komolyan. -Az én életem nincsen túlságosan teletűzdelve morális határokkal, de ha vannak is, akkor sem látom őket. Amelyiket igen, azt meg eddig mindig átléptem. De azt hiszem, ez egy olyan téma, amin bármeddig lehet vitatkozni. Szerintem számítanak a körülmények, a cél, az érdek, minden, de sokszor még ez sem elég a döntéshez. Nem válaszoltam azonnal a kérdésére, csak csendben néztem a sötétben kirajzolódó alakját, ami mindig olyan nagy volt mellettem, és most mégis olyan aprónak tűnt. - Az, ha szándékosan árt olyan embernek, akit szeret, pusztán azért, hogy a saját bőrét mentse. -Hogy ez rám is igaz? Szomorú. Pedig pont ezt gyűlöltem annyira Matt Lachlanben. Megembereltem magam és odaléptem Holden elé. Nem értem hozzá, nem akartam, hogy tolakodónak érezzen most. -Nem tudom, mi történt veled, amíg nem voltam itthon. Nem tudom, hogy tettél-e valamit, parancsoltál-e valamit vagy csak láttál-e valamit, amitől így érzel. De te nem vagy rossz ember. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, hogy te egy jó ember vagy, ha nem is hiszed most el. -Valahogy meg kellett nyugtatnom, bassza meg… De úgysem fog segíteni ez sem, már most éreztem.
Érzékeltem, hogy ingerült, de ez nem váltott ki belőlem semmilyen érzést. Egyszerűen nem maradt hely bennem a pánikon és az undoron kívül semmilyen érzelemnek. Nem érdekelt, hogy mit sütött, az sem, hogy mi lesz vele, képtelen voltam most - az amúgy jogosan elvárható - hálára. Hogyan is foglalkozhattam volna most ilyen jelentéktelen dolgokkal? - Jó. Mindegy. Valahogy nehezemre esett elképzelni, hogy valaha is ekkora morális döntés előtt állt, mint amit nekem kellett meghoznom néhány órája. Nem is akartam elképzelni, képtelen voltam most bármiféle empátiát érezni, túl sok energiát felemésztett a saját lelkiismeretemmel való viaskodás. Mit viaskodás? Inkább a mélységes önutálat és rettenet... - De mi van, ha mégsem számít? Ha van olyan tett, ami eredendően rossz, függetlenül a körülményektől. Ami visszafordíthatatlan és megbocsáthatatlan... Kell lennie egy ilyen határnak, mert különben mindent megtehetnénk egymással a körülményekre hivatkozva. - Nem akartam igazán, hogy értse, miről beszéltem, de közben mégis zavart, hogy elbeszéltünk egymás mellett. De nem tudhatta meg, azt nem szerettem volna, csak muszáj volt kimondanom ezeket a szavakat, mert úgy éreztem, ha bennem maradnak, akkor beleőrülök és felrobbannok ettől a sok feszültségtől. - Nem arra gondolok, hogy kirabolj-e egy kurva templomot vagy faszom tudja... Igazi morális határokról beszélek, de úgysem érted. Nem ezt érdemelte. Tudtam, hogy nem kéne így bánnom vele, hiszen csak segíteni akart, amennyire tudott. - Igen, azt hiszem igazad van... - Szinte reménykedve emeltem rá a tekintetem. Végre valami olyat mondott, ami célba talált. Igen, szándékosan ártani a szeretteinknek önérdekből elfogadhatatlan... És nem számít-e szándékos rossz cselekedetnek megtagadni a segítséget, mikor rászorulnak, csak hogy a saját bőrünket és lelki békénket védjük? - És ha nem segítesz valakinek, aki máshoz nem fordulhat, pedig módodban állna segíteni rajta, csak kényelmesebb lenne nem megtenni... A szavaim inkább saját magamnak szóltak, mint Lorinak, hiába mondtam ki őket hangosan. Idegesen a hajamba túrtam, hiába zuhanyoztam az előbb, még mindig izzadtam, mint egy ló. Mit tehettem volna, hogy elmúljon ez a reszketés és sokk? Ezt meddig lehet bírni? - Semmi nem történt velem, mondtam már - csattantam fel. - És különben is, honnan a faszból tudnád megítélni, hogy milyen ember vagyok? Honnan tudná bárki megítélni? Mert van egy szép irodám a Minisztériumban és kaptam egy csomó kitüntetést? Húha, nagyszerű, tapsvihar, hozzám vágtak valamit, mert jól tudok gyilkolni, tényleg hatalmas érdem... Semmi összefüggés nem volt a mondataim között, de nem érdekelt, hogy tud-e követni.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Vas. Ápr. 11, 2021 7:57 pm
Holden & Lori
They’ll be damn proud of me ● will they though?
- Neked biztos mindegy… -Nem te álltál a serpenyő fölött. Karba tett kézzel néztem rá, nem értettem, miért éppen most kezd ezekről filozofálni. Vagyis értettem, persze, biztosan történt valami, ami felvetette benne ezeket a kérdéseket, csak nem gondoltam volna, hogy hangosan ki is mondja. Lehet, én ismertem kissé félre, de nem gondoltam volna, hogy ez ennyire foglalkoztatni fogja. És még azt sem volt hajlandó elmondani, hogy miért… - Biztosan van ilyen, nem tudom. Késő van már ahhoz, hogy ilyeneken agyaljak. -Rövidre akartam zárni a beszélgetést, mert érdemben úgysem tudtam volna mit hozzáfűzni, tekintve, hogy rébuszokban beszélt. De legalábbis nem tért rá a konkrétumokra, hogy tényleg meg tudjam nyugtatni a lelkét, amilyen feldúlt volt. Persze ez mentette fel az alól, hogy a következő megjegyzésétől idegesebb lettem, mint bármitől, amit most tehetett vagy mondhatott. Ezt hallgattam két héten keresztül és ezt hallgatom hónapok óta, amióta ebben a koszfészek országban vagyok, nem fogom még tőle is elviselni. -Aha, én nem érthetem, mert egy fiatal, buta liba vagyok. Köszi, de éppen eleget hallottam már, úgyhogy vagy befogod a pofádat, vagy olyat lekeverek neked, hogy a baglyodnak fog fájni. -Nem üres fenyegetés volt, tényleg felpofoztam volna. Annyira furcsa volt a tekintete… Percről percre újra meg kellett állapítanom, amióta hazaért és a kanapéra tepert, mert azt hitte, hogy… nos, nem tudom, mit hitt, mert azt sem tudta megmagyarázni. De ez a legkevesebb, auror volt, ösztönösen cselekedett. De nem tudtam mit kezdeni ezekkel a szemekkel és ezzel az arccal. Mintha valami végleg összetört volna benne. - Az szerintem egy rossz döntés lenne. Ha megteheted, hogy segíts valakin, aki rád szorul és akit szeretsz is, az a legkevesebb, hogy megteszel minden tőled telhetőt. Szerintem. Felvont szemöldökkel néztem le rá, ahogy kiabált, nem tudott megérinteni vagy megijeszteni vele. Össze-vissza zagyvált, és ha tudtam volna, hogy lehet vele normálisan kommunikálni, talán hagyom is, hogy kiordítsa magát, hátha az segít neki, de biztosra vettem, hogy semmi nem fog változni ezután sem. Amikor meguntam, a kezembe fogtam az állát, hogy kényszerítsem rá, hogy rám nézzen. - Én most hazamentem, mert neked teljesen elment az eszed. Majd ha tudsz normálisan kommunikálni, szólj, addig is ordítozzál a jó édes anyukáddal, kedvesem. -Azzal meg is fordultam és otthagytam egyedül a francba. Az én empátiám is véges.
Félreértett, de nem kezdtem magyarázkodni. Nem volt elég erőm és motivációm a sértettségével foglalkozni, aminek nem is volt jogalapja. Nem azt mondtam, hogy egy fiatal, buta liba - habár most erősen úgy viselkedett -, nem a korára vagy a képességeire céloztam amikor azt mondtam, hogy úgysem értheti meg, miről beszéltem. Ezt senki nem érthette meg - és nagyon úgy tűnt, hogy ő már nem is volt nyitott rá. Még jobban pánikolnom kellett volna, amiért magamra akart hagyni, de csak fásultan néztem a szemeibe és arra gondoltam, hogy "végre, baszd meg". Már nem bírtam sokáig tartani magam és ő volt az utolsó, akinek látnia kellett a teljes összeomlásomat. - Jó, akkor menj haza. - Mit mondhattam volna ezen kívül? Semmit, és nem is próbáltam marasztalni vagy bocsánatot kérni. Mindenkinek így volt a legjobb.
A következő néhány nap valamiféle delíriumra emlékeztetett. Reggelente futni jártam, akkora távokat, hogy a végén már fájt a tüdőm és remegett mindenem a kimerültségtől, pedig rutinos futó voltam. Bejártam dolgozni, gépiesen ültem a papírmunka felett, szótlanul meredtem magam elé a főosztály meetingjein, ingerlékenyebb voltam ugyan a szokásosnál, de senki nem vette észre, megszokták már a stílusomat. Pörögtek egymás után az órák, de én ebből alig érzékeltem valamit. Tettem a dolgom, de fejben nem voltam ott igazán. A gondolataim ott ragadtak valahol a Zsebpiszok közben, azzal a szerencsétlen lánnyal, akit soha a büdös életben senki nem keres majd. Ennyit ért a nyomorult kis élete... Egyedül feküdtem esténként az ágyban, zavarnia kellett volna, de nem éreztem ezzel kapcsolatban semmit. Ha eszembe jutott Lori, mindig arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy tulajdonképpen Merlin adta szerencse a hiánya. Mert nem igazán volt a napjaimban olyan perc, amikor ne szégyelltem volna előtte, hogy így kell látnia. És minden jel arra utalt, hogy ő amúgy sem akart látni engem. Elfogadtam, nyilván nagyon megbántottam, elfért a többi bűnöm mellett. Őt legalább nem... bassza meg, még mindig nem bírtam kimondani, mit tettem. A szavaknak túl nagy súlya volt még a saját fejemben is. Végül a szombat délután rántott ki ebből a rémálomszerű vergődésből. Russel ezt a napot választotta arra, hogy meglátogasson. Persze nem egy testvéri beszélgetésre vágyott, nem tudtam volna megmondani, utoljára mikor kerítettünk sort egyszerű, kötetlen beszélgetésre, amibe nem szivárgott bele a korrupt politika. Arról akart beszélni, bár a részletekre nem volt kíváncsi, azt mondta, jobb lesz úgy, ha ő nem keveredik bele. Neki jobb volt így, persze, könnyebben háríthatta a felelősséget, ha beütött volna a baj. De nekem nem volt jobb, nem akartam egyedül cipelni ezt a terher. El akartam mondani neki, meggyónni mindent, hátha az segít rajtam, de Russel nem engedte. - Ne legyél már ilyen érzelgős - morrant rám, miközben a konyhaasztal két végén ültünk és a kávéját kavargatta. - Csak egy buta prosti volt, nem kár érte. Mióta lettél ilyen puhapöcs? És amúgy se legyél ilyen álszent, mindketten tudjuk, hogy nem ez volt az első alkalom, strigulázhatnád, hány embert öltél meg eddig. Most nem villogtattad közben a jelvényed, na és? Megráztam a fejem, meg kellett értenie, hogy ez nem volt ugyanolyan. - Többet ne kérj tőlem ilyet - néztem rá szinte esdekelve. - Egyfolytában azon a lányon kattogok... Hogy lehetett-e volna másképp... Biztos volt valami más megoldás is, Russ. Nem szabadott volna idáig süllyednünk. - Ne beszélj többes számban, én semmit sem tettem, ha nem emlékeznél rá - javított ki. - Fejezd már be a hisztit, az a kis lotyó is kevesebbet panaszkodott nálad. - Ez nem hiszti, Russ. Gondolj bele... - Nem akarok belegondolni - szakított félbe. - És neked sem kéne belegondolnod semmibe, csak tenni a dolgod. A családunkért. Ez nem rólad szól, szedd már össze magad... A családért tetted, értem és Maurice-ért. Tartozol nekünk ennyivel, nem igaz? Nélkülünk nem lennél sehol. Úgyhogy kapd össze magad és ne hisztizz itt nekem, hogy többet ne kérjelek ilyesmire. Igaza volt. Tényleg neki és Moe-nak köszönhettem mindent. A kutyának sem kellettem volna anyánk halála után, csak rájuk számíthattam, felneveltek anyánk és apánk helyett. Nem kellett volna Russelnek panaszkodnom...
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Hétf. Ápr. 12, 2021 8:13 pm
Holden & Lori
They’ll be damn proud of me ● will they though?
És tényleg nem keresett, hogy simogatná meg egy ukrán vashasú sárkány… Mérges voltam rá, mit mérges, egyenesen dühös, amiért ezt tette, mert egyáltalán nem éreztem jogosnak azt, hogy ennyire kihagyott mindenből és ennyire nem érdekeltem. Talán inkább csak fájt és zavart, hogy nem tudtam beszélni vele arról, amiről nagyon kellett volna és hogy nem tudtam megölelni, amikor hazaértem két hét után. A franc essen ebbe a nyomorult Briggsbe… Pláne, hogy a haragom egy-két nap után elpárolgott, utána pedig csak az aggodalom maradt. Nem hogy személyesen nem keresett, még egy baglyot sem küldött, nem tudtam, hogy jól van-e, hogy minden rendben van-e vele otthon, semmit. A gondolataim elkezdtek százfelé csapongani, hogy vajon mi történt vele az elmúlt napokban, és mi történt az előző két hétben, amíg nem voltam mellette. Csak arra jutottam, hogy semmi jó, egyszerűen nem létezett más forgatókönyv. Szombatig volt türelmem, addig legalább a munka elterelte a figyelmemet ezekről a gondolatokról. Ezek a köcsög britek úgyis nagyon profin tudtak az idegeimen táncolni, nem meglepő hát, hogy mellette csak esténként maradt időm arra, hogy Holdenen kattogjak. Akkor viszont nagyon ment és sokat forgolódtam egyedül az üres, hideg ágyban. Aztán szombaton már nem maradt más, ami lefoglaljon, így nem akartam tovább a seggemen ücsörögni és várni a csodát. Hopp-hálózattal mentem, mert nem volt semmi kedvem megint magamon találni Holden pálcájának a hegyét, amiért csak úgy bemászom a lakására. Abba már nem gondoltam bele, hogy így lehet még inkább rám akar támadni, egyszerűen csak logikusabb lépésnek tűnt. Ki tudja. Mindenesetre utólag nagyon örültem, hogy így érkeztem meg, csendesen és észrevétlenül, mert elég hamar megütötte a fülemet a konyhából jövő két férfihang. Közelebb mentem, macskaléptekkel, ahogyan azt szoktam és jó kém módjára hallgatózni kezdtem. Nem számítottam semmi különlegesre, nem gondoltam, hogy talán kapok valami nagyon is használható infót odabentről, amit utána eljuttathatok a MACUSA felé. Csak válaszokat akartam, és félig kaptam is. Elég hamar felhúztam magam, nem kellett néhány mondatnál többet hallanom. Tudtam, ki az, felismertem Holden bátyjának irritáló hangját. Eddig sem volt a kedvenc emberem, már az első találkozásunk alkalmával megállapítottam, hogy egy utolsó kis féreg, és őszintén nem tetszett, hogy így beszélt az én faszimmal. Azzal, akinek idáig hallottam a hangján, hogy mennyire szarul van. - Nem hiszem, hogy bármivel is tartozna neked, vagy a szaros seggednek. -Nem kellett volna beleszólnom, nem az én dolgom volt, hogy mit művel a családjával, ezt nagyon jól tudtam. Éppen csak telibe szartam, nem vagyok én angol úrihölgy, hogy rájuk hagyjam. Nem beszélhet így Holdennel és kész. - Szerintem te maradj csak csendben, kislány -ugatott vissza, mintha csak a kutyával beszélne, de engem nem hatott meg. - Szerintem pedig éppen ideje lenne annak, hogy távozz. Kinevetett, egyenesen az arcomba nevetett, mintha egy ostoba kisgyerek lennék. Ó, kedvesem, te igazán jól ráérzel, hogyan húzz fel teljesen. Szó nélkül odaléptem hozzá és egy gyors mozdulattal az asztallaphoz koccintottam a fejét, bizonyára nem számított rá, hogy megteszem, mert csak meghökkenten bámult vissza rám. Nagy baja nem esett, éppen csak piros lett a homloka és a kávé borult ki az asztalra, de nem hagytam időt neki, hogy észhez térjen. Megragadtam a felsője nyakánál és valószínűleg nagyobb erővel mint amit feltételezett rólam kitessékeltem a lakásból. Kulcsra zárt ajtóval a hátam mögött hagytam a lépcsőházban, mielőtt visszamentem volna Holdenhez. - Most fogod elmondani nekem, hogy mi történt.
Jerry nyakon vágott volna, amiért képzett auror - kommandós, bassza meg - létemre észre sem vettem, hogy valaki volt kettőnkön kívül a lakásban. Mentségemre szóljon, a napokban éppen csak annyit sikerült aludnom, ami a létfenntartáshoz szükséges volt, az idegszálaim pedig lassacskán tényleg a szakadás szélére kerültek, egy ADHD-s ötéves is tovább tudott koncentrálni nálam a külvilágra. Először csak bambán néztem Lorira, a szavai el sem jutottak igazán a tudatomig. Máskor felpattantam volna a konyhaasztalhoz, hogy reflexből pálcát szegezzek a hívatlan vendégre, de most nem is volt kéznél a varázspálcám és túl fáradt voltam ahhoz, hogy gyorsan lereagáljak bármit is, még a videojátékaimban is folyton megöltek, mert nem vettem észre időben a veszélyt. Nem szóltam közbe, éreztem, hogy mondanom kéne valamit és elsimítani közöttük a készülődő konfliktust, de nem ment. Nem akartam villámhárítót játszani, most nem, amikor érzelmileg ennyire kimerültem. Különben sem szerepeltem túl jól, ha konfrontálódtak a családtagjaim... Nem tudtam szembe helyezkedni a testvéreimmel, ha valamiben nagyon nem értettem velük egyet, akkor inkább teljesen kivonultam a vitából, csak hogy ne kelljen veszekednem velük. Arra viszont nem számítottam, hogy idáig fajul egy egyszerű szópárbaj. Russ feje hangosan koppant az asztallapon, amin ugrott egyet a kávéscsésze, majd a tartalma végigfolyt a terítőn, le a padlóra. Lori megragadta Russelt, közbe kellett volna avatkoznom, legalább annyit mondani, hogy álljanak le, de csak bámultam őket, mint egy igazi idióta. Mit kellett volna tennem? Leteperni Lorit? Vagy megkérni a bátyámat, hogy beszéljen több tisztelettel a barátnőmmel? Előbbi még talán működött volna, utóbbiról tudtam, hogy veszett fejsze nyele. Lori kitessékelte az én lakásomból a tulajdon bátyámat, még hallottam, ahogy Russel odaveti neki az ajtóból: "hiába kúrogat az öcsém, ezt még nagyon meg fogod bánni, te ribanc". Tipikus Russel. Egy elgyötört sóhajjal felálltam az asztaltól és nekiálltam feltakarítani a kiömlött kávét, kézzel, mágia nélkül, egyfajta stresszlevezetésként. Nem néztem fel azonnal Lorira, mikor visszajött a konyhába, csak a kezemben szorongattam a kávétól csöpögő papírtörlő-gombócot. Bedobtam a kukába, majd újabb nagy adag törlőkendővel estem neki a földre csorgott kávénak. - Ha elmondanám, akkor meggyűlölnél. Tudom, hogy így lenne. - Már nem láttam értelmét tovább tagadni, hogy történt valami. Nyilván hallotta a beszélgetésünket. Nem akartam, hogy tudja, de... de mégis ott volt a késztetés, hogy kimondjam. Annyira jó lett volna végre meggyónni valakinek, szavakba önteni, amit éreztem. A mostani állapotnál minden csakis jobb lehetett. De mégis féltem... Mi van, ha feljelent? Ha elmondja valakinek? És hogyan várhattam el tőle, hogy meghozzon egy ilyen döntést és cipelje ezt a terhet ő is? - Nem akarod hallani, azt hiszed, hogy tudni akarod, de ha csak sejtenéd mi történt, akkor nem mondanád ezt... Megint faképnél hagyhatsz, végleg is, azt elfogadom és megértem, de ne kérj rá, hogy belekeverjelek ebbe az egészbe.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szer. Ápr. 14, 2021 4:04 pm
Holden & Lori
They’ll be damn proud of me ● will they though?
Rá sem mertem nézni Holdenre, amíg a bátyjával vitatkoztam, mert amit a szemem sarkából láttam, már éppen elég volt ahhoz, hogy az eddigieknél is dühösebb legyek. Nem rá, vagyis nem elsősorban rá. Nem örültem, hogy ennyire kizárt mindenből, amikor bassza meg, én voltam a nője és segítenem kellett volna neki, de az igazi haragom Russel felé irányult. Mert ő volt az, aki ide juttatta Holdent és szívem szerint rituálisan beleztem volna ki, úgyis sok olyat láttam már rengeteg kultúrában. - Sok sikert hozzá, seggfej -vágtam még hozzá ahhoz a taplóhoz, mielőtt a bejárati ajtó hatalmasat dörrent volna utáram. Igaza volt anyámnak, amikor azt mondta a kislánykori hisztijeimre, hogy egyszer még kiszakítom az ajtót a keretéből, ha így csapkodok. Elfordítottam a kulcsot a zárban és a másodperc töredékére ugyan átfutott az agyamon, hogy legalább egy mély levegőt vegyek, mielőtt visszamegyek Holdenhez, de amilyen gyorsan jött, úgy el is ment. Most nem fogom pátyolgatni a kis lelkét. Mire ismét a konyhába léptem, már csak azt láttam, hogy takarítja fel a kávét a padlóról, nem ám varázslattal, hanem a puszta kezével, mintha egy varázstalan házimanó lenne. - Ne beszélj baromságokat, nem foglak meggyűlölni. Azzal jobban elmarsz magad mellől, hogy nem állsz velem szóba és lassan egy tál mazsolába is több életerő szorult mint beléd. -Előhúztam a pálcámat, hogy feltakarítsak helyette, de végül csak leengedtem magam mellé a karomat. Minek is tenném? Lenne bármi haszna? Most legalább beszél hozzám, ez még mindig jobb annál, ami eddig volt, talán csak tönkretenném mindezt, ha elveszem tőle a rohadt papírtörlőit. Tudtam én, hogy történt valami, és mivel muszáj volt az elmúlt két hétben is folytatnom a kutakodásomat, mert a MACUSA nem igazán értette és érezte át a “párkapcsolati válság” fogalmát. Találtam leveleket, amikből már régen rájöttem arra, hogy Holden mennyi mocskot takarít fel a testvérei után és azt hiszem, akadt közöttük olyan is, ami egészen friss volt. Nagyon erős megérzéseim voltak, hogy mi történhetett most, ami ennyire kiboríthatta Holdent, de tőle kellett hallanom. Biztosan tudni akartam. - Valószínűleg pont ez a tervem, hogy itt hagyjalak egy életre és visszahoppanáljak Atlantába, mintha mi sem történt volna. Nyilván ezért vágtam ki innen a semmirekellő bátyádat is, mert le akarok lépni. -Csöpögött a hangomból az irónia, ezúttal még kevésbé próbáltam leplezni, mint máskor. -Nem rémlik, hogy kértem volna bármit is tőled, mert ez egyáltalán nem kérés volt. Tudni akarom, hogy mi történt, mégpedig most akarom tudni, és ha nem beszélsz, addig foglak ütni, amíg lilább nem leszel egy kurva nagy szilvánál is.
A papírtörlő gusztustalanul csöpögött a kávétól. Szinte már agresszíven téptem újabb és újabb törlőt a gurigáról, mire végre sikerült felitatnom a kiborult kávét. Nem tudtam, hogyan kéne megcáfolnom Lori állítását. Talán nem is akartam, annyira nyilvánvalóan igaza volt. Válasz helyett végül csak megeresztettem a vizet és nekiálltam elmosni a kiürült kávéscsészét, legalább addig sem kellett Lori szemébe néznem. Indokolatlanul sokáig babráltam azzal az egy csészével, és bár nem a mosogatás volt a kedvenc házimunkám, most mégis nagyra értékeltem volna, ha halomban állnak a mosatlan edények a konyhában - csakhogy nálam ez szinte sosem fordult elő. Nem, még most sem, amikor olyan nehéz volt bármihez is motivációt találni. A lakás rendben tartása legalább lefoglalt, a rendetlenség és a kosz csak tovább rontotta volna az amúgy sem túl magas komfortérzetemet. - Azért az túlzás, hogy nem állok veled szóba - ellenkeztem, bár nem túl sok hévvel és meggyőződéssel. Máskor hasonlóan iróniától csöpögő választ kapott volna, most csak kifejezéstelen tekintetre futotta tőlem. Ő talán nevetségesnek tartotta a gondolatmenetemet, de csak azért, mert nem látta át a helyzetet. Ha tudta volna, hogy milyen tett emléke gyötört napok óta, akkor megértette volna, miért tűnt számomra annyira magától értetődőnek és elfogadhatónak, hogy esetleg elhagy. Logikus lett volna, tulajdonképpen az egyetlen logikus döntés, amit ebben a helyzetben meghozhatott. - Nem mintha kértem volna, hogy hajítsd ki innen... A testvérem, akármennyire is zavar téged, és éppen beszélgettem vele. - A beszélgetés erős túlzás volt, hiszen én nem szóltam sokat és Russel akkor is félbeszakított. De ettől még nem voltam hálás neki, amiért kidobta a lakásomból a bátyámat, az én megkérdezésem nélkül. Nyilván nem kedvelte Russt, ez eddig is nyilvánvaló volt, de nekem ő akkor is a testvérem maradt és ezt Lorinak is el kellett fogadnia, ha velem akart lenni - márpedig eddig minden megnyilvánulása arra utalt, hogy bármekkora késztetést érzett a hajam szálankénti kitépkedésére, akkor sem akart könnyes búcsút venni tőlem. Hiába érdemeltem volna meg... Nem válaszoltam neki azonnal, éveknek tűnő másodpercekig bámultam az arcába és mérlegeltem. Tudtam, a józan eszemmel mindennél biztosabban tudtam, hogy hallgatnom kéne vagy legalább hazudni. Nem akartam, hogy elhagyjon és attól is féltem, hogy elmondja valakinek, bár ettől kevésbé, mint az elválástól, mert ismertem őt, a lelkem mélyén éreztem, hogy bármennyire is haragudna rám, ilyen módon nem ártana nekem. De ettől nem lett kevésbé ostoba gondolat, hogy beszélni kezdjek... Csakhogy az emberek sosem működnek pusztán racionálisan, bármennyire is szerettem volna most csak így gondolkodni. Mégis... ha csak elképzeltem, hogy végre meggyónhatom neki, mit tettem, mintha mázsás súlyok kerültek volna le a vállamról. Nem akartam egyedül cipelni ezt a terhet, mert kezdtem belerokkanni. Beszélni akartam róla és nem is, de talán előbbi érzés erősebb volt. Ha kimondanám, akkor kevésbé érezném magam rosszul? Végre leereszthetnék? Vagy csak még rosszabb lenne? Ki tudja meddig fürkésztem Lori arcát pislogás nélkül. Az ismerős vonások megnyugvást hoztak, ahogy rám nézett, abból éreztem, hogy tényleg komolyan gondolt mindent - de legfőképpen azt, hogy meg tud birkózni bármilyen rémséggel, amit rá készültem zúdítani. - Valaki megkért egy szívességre. Igazából... Russel kért meg rá. - Felesleges lett volna titkolni, az előbbiek után nyilván magától is kitalálta volna. - Nem akartam megtenni, egyáltalán nem, de muszáj volt... Vagyis akkor azt gondoltam, hogy igaza van és tényleg muszáj, nincs rá más megoldás. És azt is hittem, hogy nekem ez könnyen fog menni, de úgy néz ki, mégsem, mert egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből... Még mindig képtelen voltam hangosan kimondani, hogy mi történt, csak kerülgettem, szánalmas és gyáva módon. - Volt egy lány... igazából egy prosti. Russ fizetett neki párszor, gyakran megesik, én nem értem miért jó ez neki, nem is érdekel igazán, azt hiszem. - A padlót néztem, ahol pár perccel ezelőtt még egy kávétócsa volt. Most már bántam, hogy beszélni kezdtem, nemhogy könnyebb nem lett tőle a lelkem, hanem kezdtem rosszul érezni magam. Egy mocskos árulónak, amiért mindezt elmondtam most Russelről és meg sem próbáltam felmenteni vagy szépíteni rajta. - Csak egy volt a sok közül, jelentéktelen, ha úgy vesszük. Csak közben mégsem, mert tudott dolgokat. Dolgokat, amik nem derülhetnek ki, mert akkor borulna minden... Idegesen babráltam az ingem ujjával, majd megelégelve a tétlenséget ellöktem magam a konyhapulttól. Nem bírtam egyhelyben maradni, keresni kezdtem a cigarettás dobozt. Valahol a konyhában tettem le, de mostanság túl szétszórt voltam, még ennyit sem tudtam megjegyezni... - Dolohovék megtalálták a lányt. Pénzt ajánlottak neki, hogy tálaljon ki. Ők már csak ilyenek, a családi vagyonból nyilván futja erre is. - Megtaláltam a cigis dobozt, kivettem belőle egy szálat, visszacsúsztattam, aztán megint előszedtem. Én sem tudtam, mit akarok. Hosszú másodpercekig nem folytattam a történetet, csak a meggyújtatlan cigerattával babráltam. - Nem kotyoghatott ki mindent, valamit muszáj volt tenni. És én... nekem kellett. Ez logikus. Russ nem ért ehhez, és ki mást kérhetett volna meg? Magától értetődő, hogy nekem kellett intézkednem. Ő a bátyám, nem hagyhattam cserben, önzőség lett volna. - Még én sem tudtam eldönteni, hogy most magamat vagy a testvéremet próbáltam felmenteni. Pedig még ki sem mondtam, mi alól... Ott volt a nyelvem hegyén, a szörnyűség, amit műveltem, de olyan fájdalmasan nehéznek tűnt hangosan is kiejteni és várni Lori reakcióját. Nekidőltem a konyhapultnak, a semmibe bámulva valahol egy nem létező pontot Lori válla felett, de annyi biztos, hogy a szemébe nem néztem. Vártam, hogy újból rám törjön a pánik, de nem jött. Nem vert szaporán a szívem, nem éreztem megmagyarázhatatlan menekülési kényszert, inkább mintha minden lelassult volna körülöttem. Véletlenül sem volt ez megnyugvás, csak a sokk kezdett mindent elsöprő kimerültséggé változni. - Megöltem. Az a szerencsétlen lány könyörgött, hogy ne tegyem meg, de megtettem. Jó vagyok benne, most is az voltam. Gyors és precíz, mint mindig. De ez nem olyan volt, bassza meg, ez nem olyan volt, mint munka közben... Azt hittem ugyanolyan lesz, de nem tudom kiverni a fejemből, képtelen vagyok rá. - Másodpercekre becsuktam a szemem, nem akartam látni Lori arcát. - És tudod mi a legrosszabb? Igazából nem őt sajnálom, hanem magamat. Kurvára magamat.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Pént. Ápr. 16, 2021 2:16 pm
Holden & Lori
They’ll be damn proud of me ● will they though?
Karba tett kézzel álltam közel a konyhaajtóhoz, nem akartam beljebb menni. Ha megteszem, tuti megrángatom Holden idióta fejét, arra pedig most a legkevésbé sem volt szüksége senkinek. Enélkül is majdnem felrobbantam, amikor nekiállt mosogatni és minden önuralmamra szükségem volt ahhoz, hogy ne szóljak be rá valamit vagy ne verjem ki a kezéből azt a nyomorult kávéscsészét. Hatalmas volt a kísértés, de csak hátráltattam volna magunkat mindenben. - Tényleg? Különös, akkor vagy te hallucinálsz vagy én, mert az kurvára biztos, hogy az elmúlt három hétben egyszer beszéltünk és az sem volt valami tartalmas. -Azt mellékes információnak gondoltam, hogy nem is tudtunk volna beszélni abból két héten keresztül, mert nem voltam az országban. Nem mentség azok után, hogy amint hazaértem, ignorált, ráadásul pont akkor, amikor valami probléma volt. Meg kellett volna oldanunk, kettőnknek, mert bassza meg, nem csak dísznek voltam itt. De neki más tervei voltak, más ötlete. Gúnyosan felhorkantam a megjegyzésére. - Igen, éppen ez volt a mondandóm lényege, nagyon ügyes fiú vagy, mindjárt kapsz egy kekszet is érte. Rohadtul el lehetsz tévedve, ha neked ez beszélgetésnek minősül. Otthon a házimanónkkal szebben beszél mindenki, mint veled a drágalátos testvéred. Álltam a tekintetét, ugyanolyan csökönyösen néztem vissza rá, ahogy eddig is, olyan határozottsággal, amivel nem igazán lehetett vitába szállni. Biztosan tudta ő is, tisztában volt vele, hogy nincsen értelme hazudni vagy kerülni a dolgokat, mert úgysem hagyom addig békén, amíg meg nem tudom, hogy mi történt vele. De nem sürgettem. Azt akartam, hogy magától fogjon hozzá, mert éreztem, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. Egyszerűen csak próbáltam az előbb felé terelni a dolgokat. Egyszer sem szóltam közbe, ahogy beszélni kezdett. Nem számoltam hányszor akart felszakadni belőlem egy cifra káromkodás, de egész biztosan nagyobb volt a szám egynél. Helyette magamban tartottam a véleményemet, még akkor is, amikor a zakatoló gondolataim mögött eltompult a külvilág minden zaja. Csak én maradtam és Holden hangja, még a falióra is mintha megállt volna a ketyegéssel. A lelkem mélyén sejtettem, sőt tudtam, mit fog most elmondani nekem, nem voltam olyan naiv, hogy valami kevésbé rosszra számítsak. Mégis pofon vágott, mintha egy viharmadár csapott volna felém egy hatalmasat és ott álltam, zavarodottan, döbbenten és félve. Nem magam miatt féltem, hanem egyes egyedül Holdent féltettem, egyrészt a lelki békéjét (noha annak már szemmel láthatóan rég mindegy volt), másrészt pedig tudtam, mi lehet abból, ha ez kiderül és rohadtul nem akartam belegondolni. Meg sem fordult a fejemben a MACUSA felé való jelentési kötelezettségem, tudtam, hogy úgysem lennék hajlandó semmit mondani. Nem tehettem ezt Holdennel. - Oké -szakadt fel belőlem halkan a legkevésbé ideillő szó, amit csak találni lehetett. Ellöktem magam a szekrénytől, aminek időközben dőltem neki és kényszeresen nekiálltam fel-alá pásztázni a konyhát. -Oké, oké, oké… -Vettem egy mély levegőt, majd még egyet és még egyet, közben megdörzsöltem az arcomat. -Erről senki más nem szerezhet tudomást, így is túl sok a három ember. Russel biztos nem fog erről mesélni a szeretőinek, én sem fogom elmondani másnak és te sem teheted meg. Szívem szerint odavinnélek most egy pszichomágushoz, de nem tehetem meg, mert nem bízom bennük, hogy tényleg képesek lennének titkot tartani. Ha beszélni akarsz, hozzám jössz, bármi gond van, hozzám jössz, ha fel kell takarítani valami mocskot, kibaszottul hozzám jössz. Végre abbahagytam a mászkálást, csak megálltam egyhelyben és a helyzet súlyosságának tudatát próbáltam feldolgozni. Merlinre, ebből hatalmas balhé is lehet, amit én rohadtul nem akartam. Holdenre néztem, csak pár másodpercig fürkésztem a tekintetét, mielőtt odaléptem volna hozzá. - Minden rendben lesz, oké? -fogtam a kezeim közé az arcát. -Bármi is történt most, meg fogjuk oldani, helyretesszük a dolgokat és minden rendbe fog jönni. És megígérem, hogy nem foglak sem meggyűlölni, sem pedig itthagyni, mert szeretlek és legalább annyira szükségem van rád, mint neked most rám. -Nem esett le azonnal, hogy mit mondtam ki, hogy azt az egy szót, amit eddig minden igyekezetemmel magamban tartottam, akármikor tört rám az inger, most ilyen könnyedén kiejtettem a számon. Ez volt az utolsó szál, amibe kapaszkodtam, amivel magyarázhattam magamnak, hogy "ez csak munka", hogy még nem mondtam ki soha, mennyire szeretem őt. Most már ez is mindegy volt és azt hiszem, inkább segített a lelkemen mint plusz nehézséget rakott volna rá.
- Nem én tűntem el két hétre a világ másik felére, ezt ne akard rám hárítani - vontam meg a vállam. Nem zavart, hogy két hétig nem láttam. Hiányoltam persze, de elfogadtam, hogy az ő munkája ezzel járt, és már különben is hozzászoktam az egyedülléthez, tulajdonképpen az volt furcsa, hogy mostanság nem egyedül laktam. De nem hagyhattam, hogy rám verje a három hét hallgatást, ami kurvára nem miattam húzódott eddig. Legutóbb sem én zavartam el, ő sétált ki magától innen, bár ezt nem mondtam ki hangosan, mert nem akartam, hogy felemlegesse a legutolsó beszélgetésünket. Valójában nem is voltam benne teljesen biztos, hogy miket hordtam össze akkor. Teljesen sokkos állapotban voltam, összevissza beszéltem és olyan ködösek voltak az emlékeim, mintha részegen állítottam volna haza. - Ó, ne haragudj, hogy nem érünk fel a Fontaine családi mércéhez, majd jobban igyekszünk megfelelni. Tudod, én csak ilyen londoni alsó középosztálybeli suttyónak születtem, akinek sosem volt házimanója - horkantam fel. Tudtam, hogy nem erre akart célozni. Soha nem tette szóvá vagy érzékeltette velem a társadalmi osztályaink közötti különbséget. Persze, a bátyám a mágiaügyi miniszter volt, de ettől még ugyanazok a csóró londoni gyerekek maradtunk, akiket az anyjuk egy titkárnői fizetésből tartott el és akik egymás kinőtt cuccait hordták. Nem, ha fejünk tetejére álltunk, akkor sem tudtuk ezt levedleni és úgy viselkedni, mint egy Black, egy Dolohov... vagy egy kibaszott Fontaine. Máskor imádtam a makacsságát. Ezúttal nem tudtam eldönteni, hogy áldás számomra vagy ez fog tönkre tenni mindent - már ha még lehetséges volt tovább rontani ezt a helyzetet. Nem gondolkodtam semmin, csak egymás után dőltek belőlem a mondatok, könnyebben, mint azt előre sejtettem. Mintha ezt gyakoroltam volna napok óta... Az igazság az, hogy talán tényleg ezt tettem. Annyiszor végigpörgettem magamban az események láncolatát, hogy most már csak hangosan ki kellett mondanom a szavakat, mindenféle töprengés nélkül. Azt hittem, majd képtelen leszek kiejteni a számon, amit tettem, végül azonban olyan volt, mint mázsás súlyoktól szabadulni. Nem gyűlöltem magam és a tettem kevésbé, de eltűnt a hazugság gerjesztette feszültség belőlem. Nem kellett tovább titkolóznom előtte és hazudnom neki. Sokféle reakcióra számítottam - sokkra, haragra, sírásra, félelemre és menekülésre, mély undorral vegyes megvetésre -, de erre biztosan nem. Oké. Ennyit mondott először, mintha csak száraz tényekről csevegtünk volna, amikor egy halott lányról volt szó. Akit én öltem meg, a kurva életbe... Nem ezt kellett volna mondania, ez nem volt természetes reakció. Hosszú másodpercekig feszülten várakoztam, hátha lecsapódik benne a szavaim súlya és utána nekem esik. De hiába vártam, ez nem történt meg. Ott állt, nyilvánvalóan döbbenten, de határozottabban, mint amilyennek valaha is láttam. Nem mondott véleményt, nem kért semmire, csak tényszerű parancsokat közölt - és úgy tűnik, nekem kibaszottul erre volt most szükségem. Szabályokra, jól behatárolható keretekre, katonás parancsokra. Szinte megnyugtatónak találtam ezt az egyértelműséget. - Nem kell feltakarítani semmit. Megoldottam - ingattam hevesen a fejem. - Tudom, hogyan kell. Senki sem fog rájönni. Egy pillanatig úgy éreztem magam, ahogyan utoljára akadémiai hallgatóként és aurortanoncként. Mintha be kellett volna bizonyítanom, hogy nem voltam sültbolond és jó munkát végeztem. Jó munkát, egy fiatal lány holttestének eltüntetése hogyan lehetett volna az...? De a saját válaszom éppen csak bizonytalanná tett. Mi van, ha elrontottam valamit? Egy apró kis hiba is elég volt ahhoz, hogy boruljon minden... Kezdett újból elkapni a pánik, ahogy lepergett előttem a sok potenciális hiba, amit ejthettem. Váratlanul ért, amikor a kezei közé fogtam az arcomat. Ezúttal nem húzódtam el tőle, most már nem töltött el menekülési kényszerrel és saját magam iránt érzett undorral, ha megérintett. Hiszen tudott mindent, és mégis... - Nem ezt kéne mondanod. Gyűlölnöd kéne és félni tőlem - bukott ki belőlem. Mert szeretlek és szükségem van rád... Merlin bassza meg, rosszabb pillanatot nem is választhatott volna erre. Csak álltunk a konyhám közepén, egymásba kapaszkodva, mint két rakás szerencsétlenség és egyszerre annyi mindent éreztem, hogy már képtelen voltam megfogalmazni a bennem kavargó érzelmeket. Pánik, undor, elesettség, de közben meghatottság és nagyon halvány reménysugár is. Tényleg helyre tehettük együtt a dolgokat? Ketten, az ő támogatásával? - Én is szeretlek. De ne tegyél ilyen ígéretet. Nem akarom, hogy ilyeneket mondj nekem. Bassza meg, Lori, hát nem érted mit tettem? Nem szabadna ilyeneket mondanod... - Kiszáradt a torkom és éreztem, hogy szúrt a szemem. Legszívesebben a falba csapkodtam volna a saját fejem. Mikor fogott el utoljára a sírás? Kyle miatt, akkor is az otthonom magányában, mindenkitől távol... Nem lehettem ekkora puhapöcs, össze kellett kaparnom magam valahogy. Nem viselkedhettem így Lori előtt, így is szánalmas volt, amit az elmúlt egy hétben produkáltam. Milyen férfi viselkedik így? Gyerünk, kezdenem kellett ezzel valamit. - Muszáj kimennem rágyújtani.
