I am human, and that's all I've ever wanted to be - Achilles & Samuel

Végtelenül látványosan szenvedve lapozgatom az előttem lévő könyvet, miközben hanyagul hintázok a széken. Már órák óta itt esz a fene a könyvtárban, pedig kint olyan szép idő volt egész délután, nem is értem, miért szenvedtetem magam ebben a sötét lyukban… ja hogy közelednek a vizsgák? Kezdek elérni arra a pontra, amikor már ez sem tud érdekelni, de nekem friss levegőre van szükségem. Még egyszer fintorogva a végtelenül vastag könyvre pillantok a kezemben, meg az alig látható bolha méretű betűkre, és teátrálisan sóhajtok. Miért is akartam én elsőkörben gyógyító lenni? Ez az a pillanat, amikor már vagy századszorra is elátkozom azt a napot, amikor a bátyám úgy döntött, hogy ezt a hivatást választja. Ha ő nem ezt akarta volna, akkor ezer százalék, hogy nekem meg sem fordult volna a fejemben. Egy elkeseredett pillantást vetek a kinti időjárásra és az épp lemenő napra, majd továbbra sem túl lelkesen visszatérek a könyvhöz, de érzem, hogy nem sokáig fogom ezt így folytatni, és szükségem lesz valami szünetre, különben biztos ki fognak esni a szemeim. Még egy fél órát sikerül a szövegre koncentrálnom, de utána megint újra kezd elterelődni a figyelmem, ezt pedig jelnek veszem és lecsapom a könyvet egy hangos puffanással az asztalra és megmasszírozom az orrnyergemet. Haza akarok menni… vacsorát főzni és együtt lenni Frødoval, hogy legalább csak egy kis időre elfeledtesse velem azt a kilométer hosszúságú beadandót ami még vár rám, arról nem is beszélve, hogy még bőven lenne mit tanulnom. Tekintetemmel kétségbeesetten keresek bármit, vagy épp bárkit, aki egy kicsit is enyhíthetne a mérhetetlenül rossz hangulatomon. Nagyon sok lehetőséget nem látok: a könyvtár kifejezetten kihalt annak ellenére is, hogy erőteljesen közelednek a vizsgák, de úgy látszik mindenki inkább úgy döntött, hogy kihasználja a jó időt, és a szabadban tölti, vagy épp egészen máshol, ami tökéletesen érthető.

A tekintetem hamar tovább siklik két vihogó lányon, akiket most képtelen lennék elviselni, ahogy egy nagyobb tanulócsoporton is, akik épp lelkesen vitatkoznak valamiféle teóriáról. Az pedig, hogy a szaktársamhoz csatlakozzak, aki híres arról, hogy mindig mindent tud, na az teljességgel kizárt, nekem szünetre van szükségem, nem okoskodásra, se felesleges fecsegésre. Végül a szemeim megállapodnak egy szőke fiún, aki egyedül ücsörög az egyik asztalnál. Na, ő egészen ígéretesnek tűnik. Nem úgy néz ki, mint aki az a tipikus stréber lenne, és olyannak se látszik, aki a halálba idegesítene. Megér egy próbát. A gondolatomat egyből tett is követi és felpattanok a székből, majd invitálás nélkül lehuppanok az ismeretlen fiúval szemben.
- Szia. - Köszöntöm a legbarátságosabb mosolyommal, igyekezve nem egyből a “fura gyereknek” tűnni.
- Zavarhatlak? Muszáj szünetet tartanom, különben bele fogok őrülni abba a sok blablába, amit ma még meg kellene tanulnom és te tűntél a legjobb társaságnak az itt lévők közül. - Ennyit arról, hogy nem fogok furának tűnni. Gratulálok, Samu.
- Egyébként Samuel vagyok. - Mutatkozok be abszolút nem zavartatva magam. Tényleg bármit megtennék, hogy elszabaduljak egy kicsit attól az unalmas könyvtől, amiben különböző testrészeket ecsetelgetnek oldalakon keresztül.
- Te melyik szakon vagy? - Érdeklődöm kíváncsian.