épteim tompán hangoztak a boltíves folyosókon átkelve. A kastély hátsó részébe igyekeztem, de útközben itt-ott belefutottam egy-egy könyvét bújó diába, vagy egy-két élettelen, szemét rám meresztő gótikus szoborba. A legtöbb mágus a kastély közkedveltebb pontjain talált magányra, vagy éppen társaságra, ez a hely viszont nem tartozott azok közé, főleg nem tavasszal, ugyanis mindenki ilyenkor a parkban tülekedik, vagy éppen a kastélyon kívüli részeken. Minden esetre, hogyha ismertem az adott tanulót, ki mellett elhaladtam, akkor intettem neki, vagy egy kimért bólintással tudattam az észlelést. Az ódon kaput becsukva magam mögött, egy kissé hullámos talapzatú fedett hídra értem. A mai mugli mérnökök, bizonyára a fejüket fognák a látványtól, de szerintem épp ez a kis pontatlanság tette ezt a helyet oly varázslatossá. Itt már jóval többen voltak, mint a már faképnél hagyott ajtó mögött. Volt olyan ki a tériszonyra fittyet hányva a korláton csücsült, egyik lábát hanyagul lelógatva a mélységbe. Mindig is csodáltam, ki ennyire tesz a veszélyre, viszont most én se tehettem másképp, mivel nemsokára úgy is az égben emelkedek. Mindig is vonzott a repülés, ám még a kviddiccseel ezt sohasem próbáltam elképzelni. Ha társaim hívtak, kimentem a meccsekre, de megint más ezt a sportot nézni, mintsem átélni. Hogyha belegondolok újra a veszélybe, valamint a magasságba, rögtön szétárad a testemben az a tömérdek mennyiségű adrenalin és így már megértem…már tudom miért rabjai ennek a játéknak annyian. A hatalmas füves pusztán, már látni lehetett a házak színeibe bújtatott tornyokat. A szél bel-belekapott a lelátókat takaró textilbe. Csakis egy seprűt hoztam magammal, pontosabban egy nimbus 2017-est, amelynek ében színű nyelén látszottak az előző tulajdonosának keze nyomai. Úgy gondoltam, nem a legmodernebb, de így legalább van személyisége ennek a tárgynak. A nyélen átvetettem egyik lábamat, mikor egy másik személyt közeledtét vettem észre. Szemöldökömet felvontam, majd enyhén felereszkedve, elébe repültem. A megállás nem ment túl zökkenőmentesen, így nagy kapkodó léptek közepette sikerült csak megállni. - Üdv! Nem gondoltam, hogy más is lesz itt. – jelentettem ki, mikor alaposabban is szemügyre vettem a hölgyet. Nem is akárki állt előttem, hanem egy évfolyamtárs, kivel néha szoktak közös óráink lenni. – Josephine, remélem nincs a Mardekárnak épp most edzése. Ugyanis a csapatkapitányunkat megkérdeztem, és ő kijelentette, hogy most szabad a pálya. Vagy…te is gyakorolni jöttél? Alig egy hete kerültem be a Hollóhát csapatába, ezért, ha időm adódik rá, akkor gyakorlok, persze egy ilyen tapasztaltabb játékosra is ráférhet a gyakorlás, csakhogy ne rozsdásodjon be.
