Sosem voltam jó alvó. Gyakran éjszakáztam, Rody sosem értette meg, ő az a típus volt, aki korán feküdt és korán talpon volt, kocogással indította a napot és két másodperc alatt álomba szenderült esténként. Nekem ez sosem ment, valószínűleg ezt is a szorongásaim számlájára írhattam. Vagy a rengeteg regényére, ami ott várt az éjjeli szekrényemen, hogy elolvassam őket. És ha az ember másokkal együtt vacsorázik, de a baglyokhoz hasonló a bioritmusa, könnyen megeshet, hogy hajnalban megéhezik - például egy bögre forrócsokoládéra és egy adag sütőtökös derelyére a roxforti konyháról. Rody fel sem ébredt rá, amikor kimásztam a takaró alól, felvettem egy melegítőnadrágot és egy vastag pulóvert, majd hónom alatt a Szólíts a neveden-nel elindultam a Roxfort sötét folyosóin. Hallottam, hogy Kenyér átfordult a másik oldalára, mielőtt becsuktam volna az ajtót, de ő sem riadt fel. Micsoda remek házőrző lett volna belőle... Sikeresen elkerültem Hóborcot és a legzsémbesebb festményeket, amíg leértem a konyha bejáratáig, a csikis körtét ábrázoló csendéletig. Hugrabug Helgának lehetett egyfajta humora, ha reális ötletnek értékelte, hogy így lehessen bejutni az iskola konyhájába. Olykor felmerült bennem a gondolat, hogy nem is ő volt, hanem Griffendél Godrik. Ez olyan ötlet volt, amit Rody tartott volna viccesnek. Magányra, legfeljebb néhány alvászavarral küzdő házimanóra számítottam - eddig senkibe nem botlottam bele az ilyen éjfeli kiruccanásaim alatt, pedig elég gyakran döntöttem úgy, hogy rászorultam egy második vacsorára is. Ha tudtam volna, hogy ott találom az egyik pultnál Carol Dolohovot, aki éppen szendvicset készített magának, valószínűleg sokszor átgondoltam volna, hogy megfelelő öltözet-e a pizsama fölé felkapott pulóver, ami még csak nem is az enyém volt, vagy az a melegítőnadrág, amiben otthon sétáltattam Kenyeret a hajnali órákban, vagy éppen a göndör madárfészek a fejem tetején. Sok mindennel meg lehetett vádolni, de igénytelen külsővel biztosan nem. Apám annak idején piperkőcnek nevezett, meg másnak is, valószínűleg senkinek sem bonyolult kitalálni, milyen b betűs jelzővel illetett. Nem ő volt az egyetlen azóta, de manapság már nem érdekelt. Szerettem jól kinézni, jobban éreztem magam a bőrömben, ha reggel gondosan összeállíthattam, mit akarok felvenni. Rody... nos, ő ebből a szempontból nem illett a sztereotípiákba, de valószínűleg bárkit megvert volna, aki megkiabálja az ízlésemet. Egyszóval nem számítottam senki társaságára, különösen nem egy diákéra. - Carol? - torpantam meg a küszöbön, zavartan piszkálva a kezemben tartott regény védőborítóját. - Eddig azt gondoltam, sosem fog fény derülni a kínos második vacsoráimra. Valószínűleg büntetőmunkát kellett volna adnom neki a házirend szerint, de ez az a helyzet volt, amiről jobb kölcsönösen hallgatni. És amúgy sem hittem a büntetőmunka hasznosságában.
Rendesen elhúzódott ez a mai színházlátogatás. Ezúttal egyedül mentem, apa nélkül, ami azt jelentette, hogy egyáltalán nem volt kikérőm és úgy kellett meglógnom. Sebaj, már nem először csináltam ezt, szinte rutinszerűen surrantam ki a Roxfortból és a bejutás sem volt egyáltalán nehéz. Idővel megtanulja az ember, hogyan lehet a legkönnyebben megkerülni ezeket az aprócska akadályokat. Szóval nem sikerült olyan rövidre a színdarab, mint terveztem, pontosabban az előadás nem volt hosszú. Az már annál inkább, amikor ott maradtam először az egyik statisztával beszélgetni, akivel jóban voltam, később pedig majdnem az egész stábbal. A színészek közül csak egy-kettővel sikerült találkoznom - be kell vallanom, hogy mindig nagyon megszeppentem mellettük, annyira nagyra tartottam őket -, de velük igazán sokáig tárgyaltunk az előadásról és minden másról is. Olyannyira élveztem, hogy időt tölthetek el hozzám hasonlóan színházrajongó emberekkel, hogy csak nagyon későn vettem észre, mennyi az idő, azt is csak azért, mert kezdtem iszonyatosan megéhezni. Hát így kötöttem ki a Roxfort konyháján, színházhoz illően kiöltözve, szépen megigazított hajjal és egyáltalán nem házimanók közé a konyhába illően. De mégis ki láthatna meg itt így, ilyenkor? Úgy tűnik, Avery professzor. Teljes nyugalommal kentem meg jó adag krémsajttal a félbevágott hagymás baguette-et és pakoltam rá irreálisan nagy mennyiségű sonkát, rukkolát és pirított hagymát. Többször is készítettem már ilyen szendvicset és ennél jobb a világon nem létezett. Éppen a második ugyanilyenre pakoltam rá a sajátát (mert egy ugyan kinek lenne elég?), amikor meghallottam a saját nevemet a hátam mögül és majdnem eldobtam mindent ijedtemben. Úgy fordultam hátra, mint aki éppen dementort lát. - Nos... én is ebben a hitben éltem -pislogtam nagyokat. Hirtelen gondolni sem tudtam semmire, hogy hogyan húzzam ki magam ebből a helyzetből. Innen nem nagyon láttam kiutat, elég nehéz lett volna bemesélni, hogy ilyen ruhában alszom a hálóteremben és csak megéheztem tanulás közben. - Összedobjak egy szendvicset a professzor úrnak is? -Ha más nem, marad a kedveskedés.
Nem igazán hittem a tanári tekintélyben, úgy általában a tekintélyelvű nevelésnek semmilyen formájában sem. Apám ezt alkalmazta, sosem szerettem, csak valami félelemmel vegyes tiszteletet éreztem iránta, ami aztán egyszerű félelemmé redukálódott, mostanra pedig mély utálattá. Nem meglepő, hogy tanárként sem erre hagyatkoztam, nem azzal akartam kivívni a diákok tiszteletét, hogy én vagyok a professzor, felettük állok és amúgy jobban teszik, ha rettegnek tőlem. Ez olyan alapelv volt, amihez mindig is ragaszkodtam, bár hallottam róla pletykákat, hogy a témazáró dolgozataimat horrorisztikusnak tartották, beleértve az osztályzást is. Ez már egy más kérdés... Annyi viszont biztos, hogy pizsamában, éjszaka találkozni egy diákkal még az én laza tanár-gyerek viszonyról alkotott elképzeléseimbe sem fért annyira bele. Akkor sem, ha amúgy Carollal a kapcsolatunk túlmutatott a semleges történelemtanár és diákja felálláson, a színjátszókörnek hála többet beszélgettem vele, mint a Roxfort bármelyik másik tanulójával. - Ugye jól sejtem, hogy te nem a klubhelyiségből osontál ki? - Alapvetően nehéz volt átverni, sok mindennel meg lehetett vádolni, de naivitással nem. Mindig, minden helyzetben a legrosszabbat feltételeztem. De egy ilyen hazugságot még Rody sem hitt volna el, pedig ő tényleg borzasztóan hiszékeny és optimista volt. Carolra elég volt ránézni és tudtam honnan jött: már megint kilógott a színházba és nem az apjával. Nem küldött kikérőt és legjobb tudomásom szerint minden alkalommal az iskola főbejáratáig kísérte Dolohov, hogy aztán átadja valamelyik járőröző kollégának. Dolohov pedig nem volt sehol, és az ő mamutfenyő termetét nehéz nem kiszúrni. - Elég jól néz ki az a szendvics, de köszönöm, nem kell. - Tényleg jól nézett ki, de én valami édeset akartam enni. Nagyon sok édeset. Bármit megadtam volna Rody felülmúlhatatlan almáspitéjéért, de ő békésen szundikált és valószínűleg nagyon ideges lett volna, ha felébresztem és megkérem, süssön nekem egy pitét. Bármit megtett nekem, örömmel, de ez még neki is túlzás lett volna. Vagy fél percig álldogáltam a konyhaajtóban, mire végül feladtam és sóhajtva megkérdeztem: - Forrócsoki? Tudok egy nagyon jó receptet. Vissza kellett volna zavarnom a hálókörletébe, legalább száz pont levonásával a Mardekártól, de... most már úgyis mindegy, nem? Attól még kiszökött az iskolából és takarodó után itt volt a konyhában. Akkor akár ihatott is velem egy forrócsokit, egyedül az úgysem az igazi. És különben is kételkedtem benne, hogy a házimanókon kívül valaha bárki is főzött neki ilyesmit. Ismertem Levint, biztosra vettem, hogy egy teát sem tud és akar megcsinálni, Daphne Greengrass ugyanilyen benyomást keltett még annak idején.
Igazság szerint nem is reménykedhettem volna jobb éjféli találkában ennél. Akarom mondani... ez is eléggé kellemetlen volt, de McGalagony szerintem szálanként tépte volna ki a hajamat, ellenben Avery professzorral, akiről ezt nagyon nehezen tudtam volna elképzelni. És persze az sem mellékes, hogy vele együtt vezettem a színjátszókört, amit nagyon nagy szerencsének tartottam ebben a pillanatban. Annak hála sokkal személyesebb lett a kapcsolatunk, közel sem olyan, mint egy rendes tanár-diák kapcsolat. Igen, határozottan mázlim volt ma, remélem, nem fogok egy nyúllábat sem találni a zsebemben reggel. A színjátszókör nagyon szuper téma lett volna, hogy a helyzet kevésbé legyen kínos, elvégre a jövő héten extra hosszú próbát terveztünk, szóval akadt is miről beszélnünk. Csak az elég nyilvánvalóan rosszul jött volna ki, ha rögtön ezzel nyitok. Azért nekem is be kellett látnom, hogy a helyzet nem kívánja meg ezt a mértékű lazaságot. - Hát... szeretem a szép ruhákat és a jó sminket, de annyira sajnos nem, hogy aludjak is benne. Pedig apám felesége nagyon büszke lenne rám. -Fiona ízlése messze mindenkiét meghaladta, a képessége arra, hogy mindig csodálatosan fessen, pedig még rátett egy lapáttal. Nem mondom, én is sokat tanultam tőle, de azt egészen biztos nem, hogy még álmomból felkeltve is kifogástalanul nézzek ki. Talán arra még ő sem volt képes, bár ki tudja. - Egy forrócsokit mindig szégyen visszautasítani -mosolyodtam el, határozottan elégedetten a jelenlegi helyzettel. Ennél sokkal rosszabbul is végződhetett volna mindez. Visszafordultam a szendvicsemhez és gyorsan befejeztem a rukkola rádobálását, aztán rányomtam a baguette tetejét. Kihúzogattam belőle a kilógó salátaszárakat, mert nehogy már csúnya legyen szegény szendvics, aztán rögtön le is haraptam belőle egy jókora darabot. - És a professzor úr hogyhogy ébren van ilyen későn? -A válasz egyértelmű volt: éjjeli bagoly mint én.
