Nem töltöttem sok időt a gyerekeimmel, ezt nem tagadhattam. Mentségemre szóljon, másokkal sem, akikkel nem szigorúan munkakapcsolatban álltam. A magánéletem Fiona mellett is amolyan másodlagos dologgá korcsosult, különösen mostanság. Fiona ezt szerencsére nem bánta, Carol és Alexander pedig a Roxfortban voltak, pusztán annyi időt kellett rájuk szánnom, amíg válaszoltam a leveleikre. Azonban Carollal a szabadidőm hiánya ellenére is kialakult egyfajta rituálénk. Nem volt gyakori, de minden tanévben legalább néhányszor megejtettünk egy közös színházlátogatást. Carol rajongott a színházért, amióta először betette oda a lábát, tudtam, hogy ezzel okozhatok neki a legnagyobb örömet - ezzel pedig eloszlathattam a bűntudatot, amit a rossz apaság miatt éreztem. A tanárai habozás nélkül rábólintottak az alkalmanként érkező kikérőkre, talán miattam, talán Carol panaszmentes diákélete miatt, tulajdonképpen nem is számított. A lényeg az volt, hogy Carol gond nélkül távozhatott egy hétvégi estére a kastélyból, hogy megnézzük a IV. Henrik főpróbáját. Alig lehetett rá jegyet kapni, szerencsére nekem megvoltak hozzá a megfelelő kapcsolataim. Lényegében mindenhez megvoltak, két félretett jegy egy kényelmes színházi páholyba nem számított különös kiváltságnak az életemben. A darab jó volt - kiváló színészi alakítás, újszerű látásmód, különleges színpadképek, remekül átalakított szövegkönyv, de mégis tiszteletteljes volt az eredeti színmű iránt. Éppen olyan volt, amit kedveltem. Meglepő, de Carollal általában egyetértettünk ezekben a kérdésekben, amit egy kamaszlányt nevelő apa mindig értékel. Nem sok mindenben gondolkodtunk egyformán, érthető okokból. A színházból kilépve az Abszol út macskaköves sétálóutcájára meggyújtottam egy cigarettát, mielőtt feltettem volna a kérdést, amire sejtettem a választ: - Hogy tetszett? Ismertem Carolt, a nyakamat mertem tenni rá, hogy néhány másodperc múlva melyik színészről fog áradozni és melyik jelenetet, melyik díszletelemet fogja megnevezni a kedvenceként. Mégis mindig megkérdeztem, ez is a rituálénk része volt, én pedig szerettem a megszokottat.
Szavakkal nem tudtam volna leírni, mennyire szerettem a színházat. Az egész létezésem középpontjában állt mind a Helios, mind a színészkedés maga és nem is tudom, ki lennék ma, ha mindez nem képezné az életem részét. Már nem is igazán emlékszem, milyen volt azelőtt, mivel foglalkoztam, milyen hobbijaim voltak. Igazság szerint azt sem tudtam volna teljes bizonyossággal megmondani, hogy miért fontos nekem ez ennyire és miért éppen itt kötöttem ki. Azt viszont nagyon is tudtam, hogy a színdarab valahogy mindig akkor volt a legjobb, amikor nem egyedül néztem, hanem valakivel. Akkor meg különösen fantasztikusra sikeredett, amikor ez a valaki apa volt. Nem mondanám, hogy mindig töretlenül jó kapcsolatom volt apával. Nagyon szerettem őt, sokat adtam a véleményére és fontos volt nekem, de igazán akkor kezdtem el kötődni hozzá, amikor anyám elhagyott minket. Akkor hirtelen sokkal inkább egymásra lettünk utalva, kisebb lett a családunk és egy személy szőrén-szálán eltűnt belőle, valahogy fel kellett dolgoznunk ezt az egészet. Azóta sokkal inkább értékeltem minden apával eltöltött percet, sokkal nagyobb szerepe lett az életemben, aminek úgy érzem, nem mindig örült. Elvégre ki akarja a tinédzser lánya panaszait hallgatni? Nem mintha olyan sokat panaszkodtam volna... Nagyon lelkesen vártam már napokkal előre apa érkezését. A bagoly pár nappal korábban érkezett a hírrel, hogy foglalt nekünk két jegyet és már a kikérőt is elintézte McGalagonnyal (valaki áldja meg a professzort, hogy ennyire kedvel engem és ilyen kedves), úgyhogy onnantól kezdve felhőtlenül jól teltek a napjaim. Már az első nap Hunter agyára mentem vele, ahogy magyaráztam neki megállás nélkül, hogy mennyire várom ezt a darabot, már milyen régen készültem rá és milyen jókat hallottam eddig a stábtagoktól, akikkel a sok látogatásom miatt szinte baráti viszonyt ápoltam. Ha nem tesz rá megjegyzést, hogy lassan a Henrikre jobban hallgatok mint a saját nevemre, talán abba sem hagyom soha. Utána persze megtartottam magamnak az izgatottságomat és folytathattuk bizonyos emberek kibeszélését, ami mindig is az első számú elfoglaltságunk volt a kviddics mellett. Nem csalódtam, az az igazság. Pontosan olyan volt a színdarab, amilyenre számítottam, vagyis inkább vágytam. Elképesztően boldoggá tett, hogy nem okozott csalódást és joggal voltam úgy rálelkesedve. Azt hiszem, apa is láthatta rajtam, ha egy pillanatra is rám nézett, hogy milyen átéléssel néztem a műsort, talán a számat is elfelejtettem egyszer-kétszer becsukni. - Meg fogod bánni, hogy feltetted ezt a kérdést... -somolyogtam, miközben még mindig túllelkesedve lépdeltem apa mellett az utcán. Aztán belefogtam egy hosszú monológba, ahol jelenetről jelenetre elmondtam, mi tetszett a legjobban, mi volt a legtökéletesebb csúcspont az egész előadásban, ki volt a kedvenc színészem (ez sosem volt kérdéses, ami azt illeti) és még azt is, hogy milyen jó volt a fénytechnika. Nem értem, hogy nem idegesítem fel. -De jó hosszú volt, nagyon megéheztem. -Ez egy tíz perces előadás után is elhangzott volna tőlem.
Szívesen hallgattam Carol véleményét, akkor is, ha nem fogta rövidre. Azon kevés politikus közé tartoztam, akik sokra tartották a vitát és a diskurzus minden formáját, nem volt ez másként a magánéletemben sem. Carol pedig, ellenben rengeteg emberrel, nem is untatott halálra és nem ölt meg az ostoba fecsegésével. Persze az én lányom volt, nincs ebben semmi meglepő. Nem szakítottam félbe, csak figyelmesen hallgattam, miközben a cigaretta egyre kisebbre égett a kezemben. - Egyetértek - bólintottam végül. - Egyedül a közönség rontott az élményen. Nem is értem, hogyan lehet ilyen minősíthetetlenül viselkedni egy színházban. A szomszédos páholyban és a nézőtér alattunk elterülő részén is ült két család a neveletlen kölykeikkel, akik végig visították a darabot. Sosem rajongtam a kisgyerekekért, irritált a fegyelmezetlenségük - vagyis feltehetően inkább az idegesített, ahogy a szülők kezelték a viselkedésproblémákat. Carol ötévesen sem üvöltött volna egy színházi előadás alatt, Alexander szintén nem. - Ehetünk valamit. Nyílt egy új étterem a főutcán, nemrég teszteltem és tényleg jó. - Daphne régebben teljesen jogosan nevezett "menthetetlen sznobnak". Nem vettem fel akármilyen ruhát, a kutyáim többe kerültek, mint másnak több havi keresete összesen és nem voltam hajlandó akármit megenni. Nem csoda persze, szorgos házimanók között nőttem fel, akik nem éppen a sarky kebabos minősíthetetlen főztjét tették elém. Szerettem a minőségi ételt, még akkor is, ha gyakran annyira lekötött a munka, hogy enni is elfelejtettem. Lekanyarodtunk az egyik sarkon egy másik macskaköves utcára, néhány kávézóból még fény szűrődött ki. Az egyik éppen az volt, ahol még évekkel ezelőtt megismertem Adát. Régóta nem jártam ott, miután a kedvenc baristámból auror lett, már nem láttam okát, hogy éppen ott vegyek kávét. - Alex hogy van? Nem válaszolt a legutóbbi levelemre, pedig olyan jó kifogásokat szokott kitalálni, hogy éppen miért nem ér rá velünk jönni a színházba. Látszik, hogy az én fiam, kreatívan tud hazudni.
Az ostoba fecsegés nem is szerepelt a repertoáromban, hacsak nem állt érdekemben megtenni. Persze ez nem volt gyakori, nem igazán akadtam össze olyan emberrel, akivel így tudtam volna megkedveltetni magam, az ilyen emberek társaságát nem kerestem. Meg ők sem igazán az enyémet. Mindenesetre apánál meg sem próbáltam volna ilyesmit, egyikünk sem rajongott az ilyesmiért. Mindig ezt értékeltem a leginkább a kapcsolatunkban, hogy még ha nem is értettünk egyet mindig mindenben, attól függetlenül remek vitákat és mély beszélgetéseket tudtunk lefolytatni erről-arról. Volt rá példa, hogy apa megjegyezte, belőlem is jó politikus válna, ha erre hajtanék, de sosem figyeltem oda rá. Egyáltalán nem érdekelt ez a pálya, engem egyes egyedül a színház vonzott, de az elképesztő erővel. Egyébként is lehet, hogy csak kedvességből mondta. - Ne is mondd -grimaszoltam. -Ennél még Boo is jobban tudna viselkedni, pedig az azért nagy szó... -Odáig voltam Fiona shiba inujáért, nem annyira mint Normanért, de őt is nagyon szerettem. Az a kutya egy megátalkodott kis pokolfajzat volt, nem is neveletlenség vagy hasonlók miatt, hanem mert egyszerűen ilyen volt. És rendszeresen nekiállt visítani, meg rémisztően emberi hangokat kiadni, amikor kifejezetten hisztis kedvében volt. A hugrabugos Weasley srác macskájára emlékeztetett. Ezek a gyerekek pedig még őt is felülmúlták. Sosem akarok anya lenni, nem túl jók a kilátásaim. - Ha te azt mondod, hogy jó hely, akkor nem is kérdezek semmit, mehetünk oda enni. -Mindig megbíztam apa ítéletében, határozottan kifinomult ízlése volt, amit sok téren én is eltanultam tőle. Hasonlóan szerettem a jó ételeket és italokat, de még inkább a hasamat, ahogy ruhából sem vettem akármilyen turkálós rongyot. Nem mintha bármi probléma lenne azokkal a ruhákkal, nem vetek meg senkit, aki onnan szerzi be az öltözékeit, de én soha nem lettem volna képes más levedlett rongyait magamra venni. Ahhoz túlságosan másképp voltam nevelve. - Nem tudom, az elmúlt héten alig beszéltem vele. Valamibe nagyon bele volt merülve mindig, általában bőszen írt valamit. Nem tudom, hogy levelet a Mikulásnak vagy dolgozatra tanult, de határozottan írt, és nem volt rám ideje. Elég furcsa volt, most hogy jobban belegondolok. De nem hinném, hogy komolyabb baj lenne vele. Majd rákérdezek valamelyik nap. -Szerencsémre jó kapcsolatot ápoltam az öcsémmel és kölcsönösen megbíztunk egymásban minden téren. Sokmindent tudtam róla, amit apa lehet, hogy soha az életben nem fog hallani, még hírből sem. Jobb az úgy.
Fiona shiba inujának említésére vágtam egy fintort. Rajongtam a kutyákért, de az a shiba... néha az idegeimen táncolt, lényegében minden alkalommal, amikor egy légtérbe kerültem vele. Szörnyen viselkedett, nem hallgatott senkire és lehetetlen ötletei támadtak. A domináns, ivaros kan dobermanommal könnyedén elbírtam, egyetlen intésemből értett, de az a Boo nevű bestia magasról tett rám. Könyörögtem Fionának, hogy vigye el kutyaiskolába, tanítsa otthon vagy grabancolja meg vagy fene tudja, de nem érdekelte különösebben, szerinte így volt tökéletes. - Ne is emlegesd azt a kutyát... Életem csődje. - Carol sejthette, hogy érzékenyen érint Boo viselkedése, mindig büszke voltam rá, hogy a kutyáim viselkedése hibátlan és mindezt nem azzal értem el, hogy ütöttem-vágtam őket. Apám is annak idején kutyákat tartott, a dobermanok voltak a szíve csücskei, de a nevelésük nála kimerült a grabacolásból, verésből és fojtónyakörvekből. Persze tőle senki sem remélt mást, a gyereknevelésről is hasonló elképzelései voltak. - Honnan tudod, hogy nem fogod gyűlölni? - vontam fel a szemöldököm. - Kiskorodban semmit nem ettél meg, amiben szerinted paradicsom vagy paprika volt. Még jó, hogy elég könnyen meg tudtalak győzni bármiről. Carol sosem volt hisztis gyerek, egyszerűen csak szilárd elképzeléssel rendelkezett mindenről, például arról is, hogy a paradicsom és a paprika undorító. Már nem az ízük, mert vidáman megevett bármilyen olasz ételt, egyszerűen csak nem tetszett neki a külsejük... vagy valami ilyesmivel indokolta meg, sosem értettem. De ha azt mondtam neki, hogy az a tészta sosem látott paradicsomszószt, akkor megette. Értetlenül ráncoltam a homlokom, őszintén szólva elképzelni sem tudtam, min dolgozhatott Alexander. Ez persze nem meglepő, valójában semmit nem tudtam a fiamról. Talán nem igyekeztem eléggé, talán minden kamaszfiúval ez a helyzet, én sem beszéltem meg semmit az apámmal. Talán én is olyan apa voltam, mint ő. Sosem mertem elmerülni ezekben a kérdésekben. - Ez elég különös. Biztos írónak készül. - Ezt én sem hittem el, bár ki tudja... arról sem tudtam volna, ha írt volna egy teljes regényt a nyári szünetben. Elnyomtam a cigarettacsikket és bedobtam egy kukába, mielőtt elértünk volna az étterem teraszáig. Kifejezetten csípős volt az idő, nem kint akartam enni. Kitártam az ajtót Carolnak, előreengedtem és utána én is beléptem az elegáns, modern berendezésű étterembe. Egy házimanó ugrott elénk, majd egy kétszemélyes asztalhoz vezetett minket és elénk lebegtetett két étlapot és külön egy borlapot.
Nem tudtam nem nevetni apa reakcióján. Tudtam, mennyire kiborítja Boo, hiszen Norman és Winston nagyon nem ilyenek voltak. Kiskoromban mindig csodálattal néztem, amikor apa a kutyáit tanította, hogy mennyire hallgatnak rá és milyen könnyedén bánik velük. Nagyon fontosak voltak neki azok az állatok és tudtam, mennyi időt fektetett abba, hogy tökéletesen viselkedjenek. De Boo... Boo nagyon más volt. Ő nem nevelte és nem is nevelhette, mert Fiona nem engedte, hogy az ő kis tündérkéjét Levin nevelni merje. Igen, konkrétan így nevezte Boot, de csak akkor, ha apa is hallotta, másképp volt már sátán és bolond kurva is, de gondolom, nem véletlen bosszantotta apát ezzel. Nagyon élvezte. Úgyhogy nem lepett meg, apa mennyire kiborult Boo viselkedésétől nap mint nap. - Neked sosem esett nehezedre meggyőzni, mindig hallgattam rád. -Nagyon apás gyerek voltam már egészen picinek is, szinte már bálványoztam. Akármennyire határozott is voltam, ha apa azt mondta, az nem úgy van, akkor hittem neki. Persze minden gyerek agya könnyen befolyásolható, de rám csak ő volt ilyen erős hatással. Nem tudom, miért, de nem is érdekelt. Azóta is megmaradt a jó kapcsolatunk. -Egyébként azóta is tartom magam ahhoz, hogy a paprika és a paradicsom is hülyén néz ki és egy gyerek okkal utálja. Hiába finom... -Már kérdés nélkül megettem mindkét zöldséget, nem is panaszkodtam, ha kellett, bár nem is voltam válogatós. Nagyon szerettem enni és bármit befaltam, amit leraktak elém, feltéve, hogy finom volt. - Én sem tudom, mire készül, de nem is nyaggattam annyira. Magánügy, hogy kinek vagy minek írogat. Erősen kétlem, hogy drogokat rendelne vagy mugli fegyvereket, hogy kiirtsa a fél Roxfortot. Addig pedig nem zavar, amíg nem látom azt, hogy probléma lenne vele. Szerintem rendben van. -Nem adott rá okot, hogy kifejezetten aggódjak érte, addig pedig nem is akartam nagyon zaklatni. Utáltam az étlapokat, ennek pedig az egyszerű magyarázata az volt, hogy nem tudtam választani. Szívem szerint mindenből is ettem volna, az lett volna a legegyszerűbb, ha letesznek elém egy két embernyi adagot akármiből. De nem, így válogathattam.
Tényleg mindig hallgatott rám. Sosem értettem, miért kötődik hozzám ennyire, amikor élete első néhány évében szinte nem is látott. Nem játszottam vele, nem adtam neki enni, nem olvastam neki estimesét, talán csak havonta egyszer került sor ezek közül bármelyikre. Ő mégsem neheztelt rám, egyszerűen csak a páréves kislányok utánozhatatlan lelkesedésével kérlelt, hogy az épp akutális kedvencét olvassam fel neki vagy éppen hadd jöjjön el velem kutyát sétáltatni. Utólag néha bántam, hogy ennyire nem törődtem vele és az öccsével. Mentségemre szóljon, huszonegy-huszonkét évesen a saját életem egyengetése is éppen elég súlyként nehezedett a vállamra, nem tudtam felelősséget vállalni még két pici gyerek neveléséért is. Nem is akartam gyereket olyan korán, feltehetően Daphne sem, de hatalmas nyomás volt rajtunk. Eszünkbe sem jutott más életutat választani. Pedig ha mertünk volna új pályára lépni, talán még most is boldog házasságban élhettünk volna. De ezen már kár rágódni, ahogyan azon is, mennyire elhanyagoltam a lányomat és a fiamat az életük kezdetén - és még most is, csak most már nem szorultak rá, hogy betakargassam őket esténként. - Tudom, sokan példát vehetnének rólad - mosolyodtam el. Például azok, akik Briggst istenítették. Vagy az öccse, aki szóba sem állt velem, mintha közünk sem lett volna egymáshoz. - Nagyjából hétéves koromban apám azt hazudta nekem, hogy nem fognak felvenni a Durmstrangba, ha nem eszem meg mindent. Egyszer még egy habanero paprikát is megetetett velem, úgy magában. Azóta sem kedvelem túlzottan. Mármint a habanerót. Apámat sem kedveltem, de ez már más kérdés volt. Szerettem a csípős ételeket, de a habanerora ránézni sem bírtam, amióta gyerekként majdnem lefordultam miatta a székről. Nem csoda, hogy nem lettem válogatós, tulajdonképpen esélyem sem volt rá. És a Durmstrangban tényleg nem tűrték meg a finnyáskodást, ettem, amit leraktak elém, máskülönben nem is bírtam volna a folyamatos szellemi és fizikai megterhelést. - Azért én nem vagyok benne teljesen biztos, hogy az öcséd rendben van. Nagyon megviselte a válás és nem hiszem, hogy túltette magát rajta. Tudod, hogy rajongott anyátokért. - Alexander mindig Daphnén csüngött, elbújt a szoknyája mögé, gyakran szó szerint is. Kisfiúként az anyjával akart aludni, vele akart játszani, vele osztotta meg a legapróbb gondolatait és félelmeit is. Tőlem semmit nem szeretett volna. Úgy szerette Daphnét, mintha egy istennő lenne, nem is egyszerű földi halandó - aztán elhagyta és azóta legfeljebb néhány havonta nézett rá Alexre. Az asztalhoz ülve felcsaptam az étlapot, közben a házimanó elsietett felvenni mások rendelését is. Gyorsan választottam, általában nem meditáltam rajta sokat, hogy mit akarok enni. Alig tíz perc múlva a manő visszatért egy megbűvölt papírtömbbel és pennával, hogy felírja, amit diktálunk neki. Kértem egy fácán consommét, egy fűszeres marhapofát és hozzá egy üveg pinot noirt, majd várakozásteljesen Carolra pillantottam. Hirtelen eszembe jutott, amikor kiskorában Daphne egy éttermi vacsorán könyörgött neki, hogy ne kérjen magának egészben sült halat az előétel után, mert úgysem fogja megenni. Carol végül kierőszakolta és gond nélkül elpusztította az egészet, majd desszertet is kért. Akárhányszor visszatértünk oda, a pincérek emlékeztek a hatalmas étvágyú, törékeny, szőke kislányra.
Én magam sem találtam meg soha a választ rá, hogy miért voltam ennyire apás. Persze erre jöhetnek a freudi elméletek, hogy a lány mindig az apjához, a fiú meg az anyjához kötődik, mert első szerelem és péniszirigység, meg superego... Nem is tudom, miért olvastam el én Freud elméleteit, olyan kibírhatatlanul furcsák voltak. Ilyen helyzetben könnyű volt az ő elméletére fogni mindent, hiába nem sikerült egyáltalán. Egyszerűen csak már kicsiként is éreztem, hogy sokkal jobban hasonlítok apára mint anyámra, és nem csak a külsőnk miatt. Abban talán nem is volt annyi egyezés. De a gondolkodásunk elég sok téren hasonló volt, ahogy az elveink is több téren összeértek. Nem is tudom, mindig éreztem, hogy vele sokkal könnyebben megtalálom a közös hangot mint talán bárki mással. Aztán megeshet, hogy őt Normannel asszociáltam, akiért a kezdetektől fogva odáig meg vissza voltam és csak a kutya miatt szeretem annyira... Elég szomorú lenne. - Ugyan már, ha mindenki csak úgy inná a szavaidat, unalmas lenne az élet. Néha jó egy kicsit küzdeni. -Nagyapám említésére kissé elment a kedvem mindentől, de ez az arcomon egy pillanatra sem tűnt fel, mintha nem is mondott volna semmit apa. Nem kedveltem az öreget, pedig talán pár hónaposan ha találkoztam vele, de lehet, már akkor sem. Nem tudtam volna felidézni az arcát, úgyhogy lehet, sosem ismertem. Ennyi családtag mellett nehéz lenne követni a születési és halálozási dátumokat... Mindenesetre nagyfatert gyűlöltem, már apa sztorijai után is. Néhány embernek nagyon furcsa elképzelései vannak a gyereknevelésről. - Igen, tudom, bár azóta sem értem. Mármint... azt még elfogadom, hogy ragaszkodott anyánkhoz, amíg kicsik voltunk és foglalkozott velünk, de azok után, hogy elhagyott minket és ránk sem néz azóta, nos, nem igazán tudom megérteni. -Nem kellett már nyomatékosítanom apában, hogy soha nem fogok megbocsátani anyámnak azért, amit tett. Nem magam miatt, engem nem tört meg annyira a dolog, de Alexander azóta is eléggé maga alatt volt sokszor, pedig évek teltek el azóta. Fionát sem tudta megkedvelni, pedig nagyon próbálkozott és milliószor jobb volt mint anyánk valaha. Csak egy esélyt kellett volna adnia neki, de nagyon nem volt rá hajlandó... Jobban megérdemelte volna pedig, mint anyánk, aki után még mindig úgy sóvárgott. Nem néztem túl sokáig az étlapot, most igyekeztem bízni a megérzéseimben. Egyrészt nem akartam évekig itt ülni a választék felett, másrészt pedig biztos lehettem abban, hogy ha valamin megakadt a szemem, az okkal történt. Úgyhogy végül kértem egy acquacottát előételnek, főételnek pedig egy nagy adag ossobuco alla milanese-t, mert már a hús gondolatára is összefolyt a nyál a számban. És természetesen nem hagytam ki a desszertet sem, egy epres zabaglionére mindig van hely az ember gyomrában. A pincér kicsit furcsán nézett rám, de készséggel felírta az egész rendelésemet.
Néha jó egy kicsit küzdeni... Az életemben ez nem csak néha fordult elő, bár ezt valószínűleg kevesen feltételezték. Aranyvérű, gazdag, remek kapcsolatokkal rendelkező férfi - a varázsvilágban ez szinte a privilégium definíciója is lehetett volna. Ennek ellenére nem hullott az ölembe a siker, igaz, kétségkívül sokat segített a Dolohov-vagyon és a nevemből származó egyéb előnyök, beleértve apám igencsak hasznos kapcsolati tőkéjét. Azzal már kevesebben törődtek, hogy bőségesen voltak hátrányai is a Dolohov névnek. Bizonyos körökben érdeklődve szemléltek fiatal fiúként, ha meghallották ki vagyok, pusztán az apám iránt érzett tiszteletük miatt. Máshol azonban homlokráncolás és rosszallás fogadott, és ez volt a gyakoribb. Senki nem felejtette el, miért ült a nagybátyám az Azkabanban. - Így van, szeretem a kihívásokat. Persze néha jól esik megtapasztalni a monoton, egyszerű hétköznapokat is. - Valójában nem esett jól. Gyűlöltem, ha a nap végén nem éreztem magam kiemelkedően produktívnak, igényeltem a szellemi és fizikai kimerültséget, a folyamatos terhelést, máskülönben rosszul éreztem magam a bőrömben. Persze, egy negyedórás cigarettaszünet a Minisztériumban nekem is felért egy megváltással, de nem pislogtam előtte percenként az órára, hogy mikor szabadulok az irodából, mikor mehetek haza pihenni. Nem mintha otthon pihentem volna. Carol is tanúsíthatta, hogy otthon is ritkán látott relaxálni, valamin mindig dolgoztam. - Alex nem olyan, mint te, ő... egyszerűen nehezebben lép túl a dolgokon. Mindig is nagyon érzékeny volt, elképzelésem sincs honnan örökölte. Ha nem hasonlítana rám ennyire, azt gondolnám, hogy nem is az én fiam. Valamiért megrögzötten azt gondolja, hogy ez engem zavar, pedig nem. Tényleg nem értem őt, de próbálkozom és nekem teljesen mindegy, hogy milyen... hogy milyenek vagytok mindketten. De ezt nehéz elmondani neki, ha szóba sem áll velem és arra vár, hogy anyátok kegyeskedjen foglalkozni veletek. - Daphne a mai napig fájó seb volt számomra, de meg tudtam érteni, hogy miért hagyott el, racionális, felfogható okokat tudtam és tudott ő is felsorakoztatni a válás mellett. De azt a mai napig nem értettem, miért hagyta rám kérdés nélkül a gyerekeinket, akikkel sosem törődtem eleget és akiknek nem volt rám szükségük. - Azt mondják, mindenki olyan párt választ, amilyenek a szülei voltak. Nagyon remélem, hogy ez rátok nem igaz. Alexander belehalt volna a szívfájdalomba egy olyan típusú nő mellett, mint Daphne. Carol pedig... ő megölte volna a férjét, ha olyan, mint én. Ismertem a lányomat, tudtam, hogy nagyon szeret, de megőrülne tőlem, ha nem az apja lennék. A házimanó húsz perccel a leadott rendelésünk után tért vissza az első fogással, két tányért reptetve a feje felett, olyan eleganciával, mint aki éppen bűbájtan záróvizsgán prezentálja a vizsgabizottságnak a lebegtetőbűbájt.
Én igenis szerettem küzdeni. Persze, nagyon kényelmes volt apa pénzén élni, abból venni a szebbnél szebb ruhákat, amiket színházba vettem fel, egyáltalán színházba járni a pénzén és hogy soha nem kellett attól félnem, hogy nem tudok miből vacsorát venni magamnak. Határozottan megkönnyítette a dolgomat. Mégis, olyan unalmas volt... Nem olyan szuper dolog, ha az ember ölébe hullik minden, nem akkor, ha élvezné a kihívásokat és a kalandokat, én pedig határozottan élveztem. Azt hiszem, ezt azzal kezdtem elérni, hogy éjjelente titokban lógtam ki a színházba, amiről még mindig meggyőződésem volt, hogy egyetlen tanár sem tud. Aztán ki tudja. Mindenesetre ez és a kviddics volt az, amiben találtam némi adrenalint. Nem, határozottan nem volt rossz dolgom és álszent lenne arról magyarázni, hogy milyen szar nekem, mert versenyseprűvel kviddicsezhetek és éjjelente szökni szoktam... de nekem jelenleg csak ennyi jutott a küzdésből. Tizenhét évesen bőven elég is ennyi. Anyámról meg ne beszéljünk. - Annak is megvan a maga szépsége, de csak rövid ideig. Unalmasak a hétköznapok. -Kérdezd csak mega anyámat, ő is azért ment el, mert túl unalmas volt neki a családja. Hát, sajnálom. Ha ennyire unalmas vagyok, akkor még jobb is, hogy elhagyott. Véletlenül sem akarnám, hogy rosszul érezze magát szegény szerencsétlen aranyvérű nő, akit nagyon szeretett a férje és jó gyerekei voltak, elnyomjon ez a borzasztó élet. Nem kéne gondolnom rá, általában sikerül is, de így, hogy feljött a téma, egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből. Ami mindig sikeresen felidegesít. - Anyánk inkább ne akarjon foglalkozni velünk -vágtam rá, a kelleténél ingerültebben. -Ha eddig nem kellettünk neki, akkor ne jöjjön vissza csak azért, mert éppen olyan kedve van. Ha meg is tenné, hogy idetolja a képét, akkor is heteken belül megint lelépne egy szó nélkül. Éppen elég idő ahhoz, hogy felkeltse Alexben a reményt és utána még jobban lerombolja, amikor eltűnik. Nem akarom, hogy ez még egyszer megtörténjen, mert akkor a lelket is kiátkozom belőle. Az öcsémmel senki sem szórakozhat. -Meg velem sem. De én már régen elengedtem az anya-témát. Azt hiszem. -Én határozottan nem úgy választottam. Legalábbis én semmi közöset nem látok bennetek. -Valóban nem, ami elég meglepő volt. Én nem sokat gondolkodtam rajta, mert nekem csak az volt fontos, hogy szerettem Huntert is és apát is, mindegy, hasonlítottak-e vagy sem. Persze apának annyira nem volt mindegy, ami azért szép ellentmondás azzal, hogy ne válasszunk olyat, amilyenek ők anyánkkal.
- Tudom, igazából engem is untatnak. Elképzelni sem tudom, milyen lehet egyy unalmas, nyugodt élet. De azért néha mégis kényelmes lenne. Hogy is volt a darabban? "Én, koronás fő, nem pihenhetek", igaz? Valahogy így volt. Némi önteltséggel, de aláírom, tényleg így van. - Nem kedveltem az álszerénységet és még kevésbé gyakoroltam. Tudtam, hogy fontos ember vagyok, nem mindennapi célokkal és képességekkel, tehát bátran hasonlíthattam a helyzetemet Henrik királyhoz. Valóban nem pihenhettem, még ha koronát nem is raktak a fejemre, hasonló súly nehezedett a vállaimra, amit büszkén és zokszó nélkül cipeltem, de attól még fárasztóan teltek a napjaim. És mennyi, de mennyi problémám született belőle. Ha nem lettek volna ilyen ambícióim, talán most Daphne is itt ült volna közöttünk. Talán nem. Már sosem fog kiderülni, hogy akkor is elhagyott-e volna, ha többet foglalkozom vele és a közös gyerekeinkkel. - Ha vissza is jönne, nem engedném Alex közelébe - ráztam meg a fejem. - Téged ebből a szempontból kivételesen nem féltelek, helyén kezelnéd, de az öcséd biztosan nem. Persze kétlem, hogy anyátok a közeljövőben felbukkanna, bár bevallom, nem tudok róla semmit és ezen nem is szeretnék változtatni. Nem akarok megint ezen őrlődni és remélem, hogy nem is kényszerít rá egy hazalátogatással. Brocksbyn kívül soha, senkinek nem mondtam ki nyíltan, mennyire megviselt a válás. Egyszerűen képtelen voltam a fájdalmaimról beszélni másoknak, még a családomnak sem tudtam megnyílni. Brocksbynak is pusztán azért, mert kötötte a titoktartás és mert úgy ítéltem meg, hogy valóban hasznos lehet olyannal beszélni, aki együttérző vállveregetésen kívül mást is tud tenni. Kínosan ügyeltem rá, hogy a gyerekeim végképp ne lássanak semmit a gyötrődésemből a válóper után, többet dolgoztam és többet ittam, mint máskor, de semmi konkrét jelét nem adtam annak, hogy valami borzasztóan fájt. Nem az ő érdekeiket néztem, csak a saját önbecsülésemet. Épp csak felemeltem a kanalat, hogy nekilássak az evésnek, amikor félúton megálltam a mozdulatban. Én semmi közöset nem látok bennetek... Mégis kivel? Carolnak lett volna valakije, akit eddig egyszerűen elfelejtett megemlíteni? Hogy tessék? - Kivel? Neked van egy... egy fiúd? - A hangomból olyan döbbenet áradt, mintha az imént közölte volna velem, hogy a színészi pálya helyett inkább Maurice Briggs kabinetfőnöke szeretne lenni. - És ezt most csak úgy mellékesen megemlíted? Ki az a kölyök? Ideges voltam, még szép, hogy kis híján szétvetett az ideg. Az egyszem lányom összeszedett egy kangörcsben szenvedő, tizenéves fiút, akik közül még a legjobb példány sem érdemelte meg Carolt. Nyilván. Én is voltam kamaszfiú, az akkori barátaimra is emlékeztem, és amilyenek akkor voltunk, azt a legkevésbé sem akartam a lányom közelében látni.
- Aztán érkezik Warwick és Surrey, hogy jó reggelt, felség. -Túl sokszor láttam már a darab valamelyik feldolgozását? Meglehet. Túlságosan szerettem Shakespeare-t? Nem lehet túlságosan szeretni Shakespeare-t. -De nem is nekünk való az az élet. Én sem szeretem, ahogy te sem, szerintem jobb is, ha nem próbálkozunk hasonlókkal. Mondjuk én kipróbálni sem igazán akarom. -Az unalom elég relatív dolog volt. Hunternek már az is unalmas volt, ha a padban kellett ülnie Avery professzor óráin, én pedig nagyon érdekfeszítőnek tartottam azokat az órákat. Mindenki teljesen másképp működik. Abban viszont teljesen megegyezett apával a véleményem, hogy a monoton, eseménymentes élet sokkal unalmasabb volt szinte mindennél. A jóslástannál talán nem. - Lehet, hogy a helyén kezelném, de azért nem akarok találkozni vele. Biztosan nagyon megsérteném és leüvöltenék róla minden hajszálat. Megérdemelné, de nem szeretek kiabálni. -Egészen biztos voltam benne, hogy ha találkoznék anyámmal, úgy ahogy van, mindent a nyakába zúdítanék, minden érzésemet és gondolatomat vele kapcsolatban, amit az elmúlt években csak raktároztam és raktároztam magamban. Megérdemelné, még többet is, jóval többet. De nem akartam megtenni, nagyon mélyre süllyednék azzal. Addig nem is esett le, hogy mit mondtam, amíg apa vissza nem kérdezett. Mintha egyszerre sápadtam és vörösödtem volna el, másképp nem is tudom leírni azt az érzést, ami nagyon hamar elárasztott a kérdés után. Nagyon nem akartam még beszélni neki Hunterről, annyira friss volt az egész és nem akartam feleslegesen felidegesíteni vagy halálra ítélni Huntert, ha valamiért nem jönne össze. Pár másodpercig internalizált pánikkal a fejemben néztem meredten apára, azt fontolgatva, hogy vajon melyik módszerrel tudom magam jobban kivágni: a szarral, a még szarabbal vagy a legszarabbal. Végül nem is válaszoltam azonnal, hanem gyorsan kiittam a pohárból az utolsó cseppig a kitöltött bort és újratöltöttem. Valaki segítsen... - Elhiszed, ha azt mondom, hogy csak viccből mondtam? Tudod, jó poén, meglepődtél, miegymás, haha. Haha. Ha... -Még egy pohár bor. Valaki öljön meg.
Elmosolyodtam a válaszára. Minden szülő másért volt büszke a gyerekeire - néhány apának a sporteredményektől dagadt a melle, nekem attól, hogy a lányom tizenkét éves kora óta fejből idézett Shakespeare-t, kiskorában pedig előbb kért orosz klasszikusokat estimeseként, mint Bogar bárd tündérmeséit. Már amennyire azokat tündérmesének lehetett nevezni azok után, hogy Potter megtalálta a Halál Ereklyéit, de ez nem idetartozik. Pont eleget bámultam a Durmstrang padjaiba vésve és firkálva azt a szimbólumot ahhoz, hogy kevésbé érdekeljen, mint másokat. - Nagyszerű hír. Akkor téli szünetben pihenés helyett jöhetsz velem kampányolni. - Csak ugrattam, nagyon ritkán engedtem a gyerekeimet a munkám közelébe, pedig kétségkívül nagyot dobott minden alkalommal a népszerűségi indexemen, ha a Szombati Boszorkány valamelyik oldaláról a szép szőke kislányommal és kisfiammal az oldalamon mosolyogtam. Nem szerettem volna belerángatni őket a munkámmal járó csatározásokba, így lemondtam erről a ragyogási lehetőségről, bár ahol reprezentálni kellett, mint családos, szimpatikus férfi, azért mindig ott feszített mellettem a feleségem és a két gyerekem. A látszatra adni kell, de tényleg megpróbáltam a lehető legkevesebbre redukálni azokat az alkalmakat, amikor Carolnak és Alexnek végig kellett szenvedniük egy-egy kampányeseményt vagy jótékonysági licitet. - Szerencsére nem látok rá sok esélyt, hogy mostanság visszatér az országba. - Daphne sosem szeretett egyhelyben lenni. Én is szívesen utaztam, a munkámból adódóan gyakran meg is tettem és a nyarakat is mindig külföldön töltöttük. Durmstrangos koromban a nyári szüneteket igyekeztem az otthonomtól minél távolabb tölteni, minden évben másik ország került terítékre, bár a legemlékezetesebb kétségkívül Olaszország volt. Tizenhat évesen el sem tudtam szebbet képzelni, mint drága bort vedelni hónapokig olasz lányok társaságában, klasszikus regények és versek, múzeumlátogatások és városnézés közben. Amióta pedig megszülettek a gyerekek, minden augusztusban eltöltöttünk egy-két hetet Franciaországban az egyik nyaralóban, amit apámtól örököltem. De Daphne nem így tekintett az utazásra, számára nem kikapcsolódás volt, hanem szükséglet. Én szerettem a biztonságot nyújtó megszokásokat, ő nem. Sosem illettünk össze igazán, de ezt olyan fiatalon kihívásként fogtuk fel. Ingerülten vártam Carol válaszát, de ő csak újabb pohár bort töltött ki, húzta az időt. Az arca vörös volt, utoljára valószínűleg akkor láttam elpirulni, amikor kislány korában zavarba jött egy ijesztő idegentől. Carol nem az a típus volt, aki bármitől hebegni-habogni kezdett, elvégre az én lányom volt. - Nem hiszem el. Szóval ki az a kölyök? - ráncoltam a homlokomat. Elvettem tőle a borosüveget, mielőtt újból lecsapott volna rá és a saját poharamat is újratöltöttem. - Miért nem akarod elmondani? Merlinre, mondd, hogy nem egy ötvenes vénember, ugye nem? A legrosszabb lehetőségek pörögtek le az agyamban. Természetesen nem volt olyan opció, ami tetszett volna, de egy kedves, intelligens, jó családból jövő tizenhét éves fiút talán el tudtam volna fogadni. Talán. De mindenképp jobban fogadtam volna, mint egy nálam is idősebb vén pasast.
Sokan tartottak furcsa gyereknek, és valahol igazuk is lehetett. Egy átlagos tizenegynéhány éves gyerek még nem Shakespeare drámákért és Byron versekért rajong, hanem seprűkért, kviddicsjátékosokért, babákért, mesékért... Annyi mindent fel lehetne sorolni, de egész biztosan nem középkori drámák és kora romantikus versek szerepelnének a listán. Igazság szerint nem érdekelt már, mit gondoltak mások erről, én határozottan nagyra tartottam azt magamban, hogy művelt vagyok és szerencsére ez sosem múlt el. A színház azóta is életem értelme volt. - Ha jól megjátszhatom magam, akkor benne vagyok, nagyon élvezném. -A kelleténél jobban élveztem, amikor műmosolyogni kellett apa oldalán valamilyen rendezvényen, ami nem csak az aranyvérű bálokban merült ki. Szerettem a benne lévő kihívást és a sikert és elismerést, amit azért kaptam, hogy milyen szép, jólnevelt és mutatós gyerek vagyok apám mellett. És az határozottan nem volt rossz, hogy ez apának milyen sikereket ért el, mindig jó érzéssel töltött el, hogy legalább ennyivel hozzájárulhattam a munkájához. Pedig amúgy sosem érdekelt és vonzott a politika, de apa sikerei fontosak voltak. Nem reagáltam semmit anyámra, csak vágtam egy sokféleképpen értelmezhető grimaszt. Az egyik részem rettentően örült neki, hogy nem akarja visszatolni ide a képét azok után, hogy elhagyott engem és az öcsémet, a másik felem viszont meg is ölte volna azért, amiért még mindig nem jött vissza. Nem vágytam rá, a legkevésbé sem akartam az életem részének tudni, de Alexnek szüksége volt rá, engem pedig megölt, hogy tudom, mennyire megviseli őt a hiánya. Még én magam is összezavarodtam a saját gondolataimat illetően, ami rettentően bosszantott. Szívesen kiugrottam volna most a Griffendél toronyból. El sem tudtam képzelni ennél rosszabb helyet és időt a párkapcsolatom és a szerelmi életem megvitatására, pláne nem apával. Túlságosan védelmezni akart engem, még attól is, amitől igazán nem kellett, és noha ez a legtöbbször jó érzéssel töltött el, most nagyon nem vágytam rá. Elviselhetetlen lesz ezek után. - Dehogynem, Pollux Black életem új szerelme -forgattam a szemem. -Már gyereket is tervezünk, nemsokára a ciklusom is peteéréshez ér. -Túl sok infó? Túl sok infó. Leszarom, amúgy sem mondtam igazat. -Biztos, hogy fontos ez? És éppen most? Olyan szépen indult ez az este, nem akarom, hogy szar vége legyen. -Felesleges próbálkozások. Úgysem hagyja annyiban.
