Egyik legnagyobb álmom volt, hogy apa lehessek. Nem a biológiai értelemben, engem nem zavart volna az sem, ha ázsiai a gyerek, de fel akartam nevelni legalább egyet. De inkább még sokkal többet. Már évekkel korábban eldöntöttem, hogy ha megöregszünk Richarddal, árvaházat vagy nevelőotthont nyitunk, ahol a rászoruló gyerekek olyan családban élhetnek, szerető szülőkkel, amilyet megérdemelnek. Az állami örökbefogadási listákon már régóta rajta volt a nevünk, persze sejtettem, hogy nem fogunk Richarddal egyhamar gyereket kapni. Az általános felfogás és a társadalmi elvárások értelmében mi meg sem közelítettük a tökéletes szülő fogalmát. Pedig tartom magam ahhoz, hogy sokkal jobb apák lennénk mint sok más szülő, akik elvileg tényleg tökéletesek. Persze nem agyaltam soha olyan sokat ezen, akadtal elkeseredett napjaim, amikor a világ minden bánatával ültem egy csésze tea felett és gondolkodtam azon, hogy vajon miért nem érdemlem meg az apaságot, de többnyire nem jutott ilyesmi eszembe. Beértem azzal is, hogy itt lehettem a Roxfortban, gyerekeket taníthattam és ha máshol, máshogyan nem is érhettem el sikereket ebben, de itt, tanárként sok diákon segíthettem. Mindig örömmel töltött el, amikor a diákok megbíztak bennem annyira, hogy felém forduljanak segítségért, pláne ha még tudtam is segíteni rajtuk. Azonban nem mindig szerettem annyira a gyerekeket, legalábbis nem mindet. A mai megint egy olyan nap volt, amikor azon kaptam magam, hogy az egyiket szívesen rongyosra átkoznám. Kyle Briggs, a Roxfort fenegyereke, az összes elsős rémálma, a gyengék bántalmazója és a legrosszabb, amitől egy lányos apa féltheti a lányát. A Mágiaügyi Miniszter unokaöccse volt, gyakorlatilag minden alól könnyedén ki tudott bújni mindenféle büntetés nélkül. Ki is használta az ezzel járó privilégiumokat, előszeretettel esett neki mindenkinek és élvezetből bántotta azt, akit csak akart. Mi pedig nem tehettünk ellene semmit, ha nem akartunk elbúcsúzni az állásunktól és akár még többtől is. Előző évben forrt a vérem, amikor napok alatt elsikáltak neki egy potenciális nemi erőszakkal kapcsolatos ügyet, amit egész biztosan ő követett el. A diákok meg sem tudták, nem figyelmeztethettük a lányokat, hogy vigyázzanak, ugyanúgy meg volt kötve a kezünk, mint máskor. A bántalmazott lány már félévkor átiratkozott a Beauxbatons-ba, jobb helye is lesz ott, mint itt. Ma megint láttam Kyle-t, ahogy éppen egy másodikos fiút rúgott újra és újra hasba, pedig szegény már szinte sírva kuporgott a földön. Mikor odasiettem és kérdőre vontam, kiderült, hogy a fiú egyszerűen csak nem hagyta neki, hogy tönkretegye a könyvét. Mintha ez akkora bűn lenne. Megint nem tehettem semmit, azon kívül, hogy elzavartam és inkább a másodéves kisfiúval foglalkoztam helyette, hogy ő biztosan rendben legyen. - Kibaszottul elegem van ebből az egészből -vágtam be magam után a Richarddal közös szobánk ajtaját, amikor visszaértem a folyosóról. Trappoltam végig, mint egy ideges óvodás, amikor nem kap cukrot, pedig közel sem ilyen apróság miatt voltam dühös. -Miért van az, hogy ezen a világon semmi sem igazságos? Ledobtam magam a kanapéra és tüntetőleg az ölembe vettem egy párnát, amiből már egyszer sikerült kiküzdenem egy cérnaszálat. Úgy döntöttem, most találok még egyet, inkább azt pusztítsam, mint például a falat.
Vendég
Vas. Nov. 03, 2019 12:43 pm
Rody & Richard
The kids in the dark
Harmadik napja dolgoztam egy cikken a Mágiatörténeti Szemlébe, Grindelwald retorikájának egyértelműen meghatározható forrásait dolgozta fel. Éppen Nietzsche és Grindelwald gondolatai között vontam párhuzamot, a sokadik bekezdést írtam, teljesen elmerültem a földön felsorakoztatott könyvek egész seregében. Mindegyikből mágikusan odaragasztott cetlik lógtak ki, ahol éppen megjelöltem egy-egy gondolatot, mellékeltem egy gyors jegyzetet, amit később akartam felhasználni. Kenyér békésen aludt mellettem, a szájában egy plüssállattal, rágás közben nyomta el az álom. Imádott rágni, rengeteg bútort tönkretett, amióta hozzánk került. Valószínűleg azért, mert Rodyval sosem tudtuk igazán leszidni, a "Kenyér, ez nagyon csúnya dolog volt" és "kérlek, Kenyér, többet ne csinálj ilyet" nem bizonyult valami hatásosnak. Lyle azt javasolta, hogy kenjük be a bútorok lábát valami csípőssel, a macskájuknál ez bevált, de nem volt hozzá szívem és természetesen Rodynak sem. Úgyhogy maradt a pusztítás. Elfért amellé, hogy a kutya elrántott minket pórázon és mindent terelni próbált, ami mozgott. De hát így szerettük... a szomszédaink pedig így gyűlölték. Hirtelen vágódott ki az ajtó, annyira megrémültem, hogy majdnem kiborítottam a padlóra helyezett tintatartót, még időben utánakaptam, mielőtt mindent eláztatott volna. Rody trappolt be a folyosóról, olyan hévvel és olyan ideges arccal, mintha McGalagony éppen most rúgta volna ki. - Megint kinevették a bajszodat? - Másra nem tudtam gondolni, utoljára akkor sértődött meg ennyire, amikor két elsős kisfiú ugratni kezdte a bajszával. Azt gondolták, véletlenül néz ki így, napokig ápolgatnom kellett a lerombolt egóját az eset után. Bárhogy is tagadta, Rody néha nagyon érzékeny és drámai tudott lenni, olyasmin kapta fel a vizet, amire más csak legyintett volna. Mindig ilyen volt, heves típus, aki a fejjel a falnak életérzés mellé mindent borzasztóan a szívére vett. Még szerencse, hogy a diákjai rajongtak érte, így ritkán érték ilyen negatív élmények. Leraktam a pennát és felálltam a földről, kezdtek elzsibbadni a tagjaim, amit ezelőtt az elmélyült munkában észre sem vettem. Kenyér is feltápászkodott a földről, majd Rodyhoz sietett és felugrálva próbálta üdvözölni, miközben furcsa nyöszörgő hangokat adott ki. Mindig így örült.
Mogorván meredtem a párnára, amit olyan erővel szorítottam, hogy elfehéredtek az ujjaim. Nem, nagyon nem bírtam az igazságtalanságot, semmilyen módon, azt pedig végképp nem, ami mostanában itt folyt a Roxfort falain belül. Kezdtem azt érezni, hogy lassan jobban fogom utálni ezt a munkát mint az aurorit, pedig azért az elég nagy szó. - Igen, az is megtörtént, de nem az a bajom... -morogtam. Már másodszorra történt meg, hogy kinevették a bajszomat és ugyan most is nagyon megviselt, ezúttal nem foglalkoztam vele. Majd talán holnap, ha megint eszembe jut, elsírom ezt a bánatomat is Richardnak. Felemeltem Kenyeret az ölembe, a kis szafaládé teste hamar megnyugtatott, főleg ahogy a farok nélküli seggét rázta. Szegénykém máshogy nem tudott csóválni, de én azért értékeltem a próbálkozásait. Hagytam neki, hogy összenyalogassa az arcomat, egészen addig, amíg majdnem belenyalt a fülembe, akkor már muszáj volt eltolnom magamtól. Megelégedett azzal is, hogy lefeküdt az ölembe és rágta a kezemet. - Briggs összevert egy másodikos gyereket -közöltem, miközben a szabad kezemmel kifordítottam Kenyér fülét. -Tudod, miért? Mert tönkre akarta tenni a kissrác könyvét, az meg nem adta neki oda. Mikor odaértem, a fiú a földön kuporgott, ő meg csak rúgta és rúgta... Elzavartam, aztán segítettem a gyereknek, úgyhogy ne lepődj meg, ha Runcorn megjelenik egy órán belül, hogy kaptam egy szóbeli figyelmeztetést, amiért felemeltem a hangom "egy diák" előtt. -Mindig ez történt, Kyle Briggs gyakorlatilag sérthetetlen volt.
Vendég
Hétf. Dec. 23, 2019 9:49 am
Rody & Richard
The kids in the dark
Ha ne tűnt volna ennyire idegesnek, valószínűleg óvatosan megjegyeztem volna, hogy éppen tönkreteszi a kedvenc díszpárnámat. De végül nem tettem, szörnyen zaklatottnak tűnt és jelenleg a párna épsége volt a legkevésbé fontos. Még akkor is, ha imádtam a türkizkék színét és Kenyér még nem szőrözte össze, de... szóval elengedtem a díszpárna kérdését. Tényleg. - Mondtam már, hogy ne foglalkozz velük. Nekem így is tetszel. - Állandóan a bajszával cukkoltam, de sosem komolyan. Nekem teljesen mindegy volt, hogyan nézett ki, mindenhogy szerettem. Amíg a jelleme olyan maradt, mint amiért beleszerettem, más nem számított. Márpedig Rody nem sokat változott azóta, hogy tizenhét éves koromban megismertem. Ez persze azt is jelentette, hogy gyakran borzasztóan gyerekesen tudott viselkedni, de a jó tulajdonságai mindezt ellensúlyozták. Rody volt a legjobb ember a világon és nem érdemelte meg, hogy ennyire rosszul kelljen éreznie magát. Kenyér szokás szerint boldogságrohamot kapott, mikor Rody felemelte. Mindig ezt csinálta, ahogy egy kicsi figyelmet is kapott, máris szinte belehalt az örömbe - mintha nem állandóan szeretgettük volna, amikor csak tehettük. Neveletlen kutya volt, de ettől még imádtuk. - Hogy mit csinált? - kaptam fel a fejem döbbenten. Nem kellett volna így meglepődnöm, Kyle Briggsnek nem ez volt az első ilyen húzása. Más diákot már rég kirúgtak volna a rengeteg erőszakos cselekedetért, amit elkövetett, de ő még büntetőmunkát sem kapott érte. Sérthetetlen volt, védte a neve és Runcorn, még az igazgató asszony sem tehetett ellene semmit. Mégis minek kellett történnie ahhoz, hogy Kyle megkapja, amit megérdemelt? Még a nemi erőszakot is megúszta, pedig a tanári kar egy emberként állt az áldozat mögé. És ez sem volt elég. Ilyen világot értünk. - Biztos vagyok benne, hogy Runcorn hamarosan itt lesz. Ne hagyd, hogy felhúzzon, biztosan azt akarja majd, hogy mondj valamit a kis kedvencére. Csak bólogass és hagyj rá mindent. Nem akartam, hogy megrángassák ezért Rodyt. Bőven elég csalódás volt neki, amikor ott kellett hagynia az aurorparancsnokságot, már csak az hiányzott, hogy Runcorn kirúgassa. Lapulnunk kellett, bármennyire undorítónak is találtuk mindketten a gondolatot. A mai világban az ember nem kockáztathatta az állását, könnyen elbúcsúzhatott tőle, ha rosszkor mondot rossz dolgokat. Mi pedig hihetetlenül hálásak lehettünk a szerencsénknek, hogy egyáltalán még itt taníthattunk. A "magunkfajtákat", ahogy Runcorn mondta volna, nem kedvelte ez a rendszer. Leültem Rody mellé a kanapéra és szorosan átöleltem. Nem tudtam neki mit mondani, hiszen ebben a helyzetben nem léteztek megnyugtató szavak.
