his little hands stole my heart

Alex && mom

► No one prepared me for just how much love I would have for my children. ◄

Visszatérni Londonba nem jelenti azt, hogy visszatérek a régi életemhez, ugyanakkor hordoz magában lehetőséget arra, hogy megpróbálkozzam azzal, amiben eddig nem tudok túl sok eredményt felmutatni. Nem csak a házasságomat hagytam itt évekkel ezelőtt, hanem a gyerekeimet is. Talán éppen akkor, mikor a legnagyobb szükségük lett volna arra, hogy mellette legyen az anyjuk. A karácsonyi üdvözlőlapok nem kárpótolják a hiányomat, és meglehet, hogy nem is kíváncsi már rám a Dolohov család, amiért önző módon hátat fordítottam nekik, mégis úgy érzem, hogy legalább annyival tartozom az irányukba, hogy megteszem az első lépést.
Mikor levelet írtam Alex-nek, abba a hitbe ringattam magam, hogy ezen áll vagy bukik majd minden, és ha vele nem tudok néhány szót váltani anélkül, hogy kihallanám a szavaiból mennyire gyűlöl, a nővérénél kár is volna próbálkoznom. Előre sejtem, hogy Carol lesz a keményebb dió, de egyszerre csak egy dologra koncentrálok. Most éppen arra, hogy az immár 16 éves – szinte felnőtt – fiam szemébe tudjak nézni anélkül, hogy csupa olyan érzést váltanék ki belőle, ami szégyenkezésre ösztönözne. Hiába tudom, hogy a lehetőségemhez mérten a legjobb döntést hoztam meg akkor, amikor a válás mellett döntöttem és egy másik országban kezdtem új életet. Még mindig az a véleményem, hogy ezzel velük is csak jót tettem, bár nem kétlem, hogy Dolohovék mást állítanának erről.
A Mézesfalás persze semmit sem változott az évek alatt. Furcsa érzés ide visszatérni, újra Roxmorts utcáin járni. A varázsa felidézi a gondtalan diákéveimet és jónéhány fájó sebet is. Érkezés után csak helyet foglalok az egyik asztalnál és úgy teszek, mintha az itallapot venném szemügyre, pedig csak nem akarom meredten bámulni az ajtót, azt várva, hogy mikor érkezik meg a fiam. Hiába váltottunk egymással több levelet az évek során, rég nem láttam őt.
Mikor belép az ajtón, egyből tudom, hogy ő az, pedig szép számmal hemzsegnek a diákok a roxmortsi hétvége miatt a helyen. Felnőttből ilyenkor nincs túl sok, és bár a hajamat már másképp hordom, mint mikor legutóbb látott, talán még megismer engem. Nem tagadom, hogy izgulok is miatta, de a viszontlátás öröme messze túlszárnyalja az érzést. Nem múlt el minden anyai ösztön, csak elnyomtam őket és ez sokkal jobban hiányzott, mint gondoltam volna.
Apró mosollyal az arcomon intek felé egyet, ha észrevesz, de nem hívom fel mással a figyelmet magamra. Ha pedig végül nem menekül ki az ajtón, mikor meglát és vállalja, hogy leüljön velem egy…  - szégyen, de fogalmam sincs, hogy a kakaót, a teát vagy a kávét preferálja - akkor üdvözlésképp felállok és ölelésre tárom a karjaimat felé.
- Szervusz Csibém! – köszöntöm némi hezitálás után. Régen is mindig így becéztem, bár hat évvel ezelőtt még valóban egy szőke kiscsibe jutott volna eszembe róla. Most pedig, ha nem lenne rajtam magassarkú, a fejem fölé tornyosulna. - Örülök, hogy eljöttél.. - bizony nagy kő esik le a szívemről, ugyanis megvan bennem az elhatározás, hogy mindkét gyerekemmel jó kapcsolatot alakítsak ki.

Alex && mom

► No one prepared me for just how much love I would have for my children. ◄

Rég töltött el várakozással az idő, most mégis ez történik. Egy pillanatra még arra is visszaemlékszem, hogy milyen volt itt több mint húsz évvel ezelőtt. Nos, Roxmorts azóta alig változott, az emberek viszont annál inkább. De most nem az elmúlt húsz év távlata aggaszt, sokkal inkább az a hat, amit távol töltöttem. Nem tudom mire számíthatok most a családtagjaimtól. Talán a fiam az a személy, aki nem gyűlöl minden erejével. Annyira.
Alex érkezése minden kétséget kizáróan a napom fénypontja. Egy apró sikernek könyvelem el, de ettől még nem bízom el magam. Eszembe sem jut felróni neki, hogy nem ölel meg, a helyzet akár kínos is lehetne, de gyorsan leeresztem a karjaimat és alkalmazkodom hozzá. Nem vártam, hogy majd a nyakamba ugrik, azt pedig a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Anyának hív. Ennek hatására nagyot dobban a szívem és nyelek is egy hatalmasat, mielőtt intenék neki, hogy foglaljon csak helyet.
- Mikor én jártam ide, a Mézesfalás még sokkal… Egyszerűbb volt.. De az már régen volt, öreg vagyok… – mosolyodom el, hátha ez valamelyest a feszültséget is oldja. – Te szoktál ide járni a barátaiddal? Biztos szoktál… - legyintek a saját ostoba kérdésemre. Mi tagadás, zavarban vagyok a saját fiam előtt. Egészen eddig csak levélben beszélgettünk és bár annak is örültem, hogy méltat annyira, hogy válaszol, egy felszínes levélnél sokkal jobb a mai találkozó. Bízom benne, hogy ez így is marad. Nem véletlenül készültem olyan témákkal, mint a kviddics, a köpkő vagy a varázslósakk. Csupa-csupa olyan téma, amiről már beszéltünk a levelezéseink alkalmával és amikről tudom, hogy szereti őket.
- Szóval mit rendeljünk? – veszem kezembe az előttem heverő brossúrát, hogy alaposan megnézzem újra a kínálatot. Ezúttal ténylegesen is, nem csak tettetve. – Ez a sütőtökös bársonylatte jól hangzik, mondjuk kis édességgel.. Van esetleg kedvenced? – tudakolom ki óvatosan és ha segítségemre lesz azzal, hogy el is árulja, megrendelem kettőnk uzsonnáját, majd újra leteszem a papírt a kezemből.
- Tudom, hogy ez a helyzet most elég furcsa.. – kezdem aztán néhány perc csend után. – De szeretném, ha tudnád, hogy komolyan gondoltam, amit írtam. Biztos nem könnyű neked ez a helyzet és ezer kérdésed van, amikre persze válaszolni is fogok, de előbb szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom…  – szakad ki belőlem. Ez nekem sem egyszerű, főleg, hogy most már talán számításba vehetem azt a tényt, hogy talán Alex nem csak most az egyszer hajlandó szóba állni velem. – Az elmúlt hat évet és hogy nem voltam melletted. Mellettetek. A múltat már nem tudom megváltoztatni, de hajlandó vagyok bebizonyítani, hogy még mindig szeretlek titeket.. – sóhajtok fel a végén. Nem terveztem, hogy egyből egy vallomással indítok a rég nem látott kisfiamnál, a szemébe nézve azonban az első gondolatom az, hogy mielőtt bármit kérdeznék tőle, a bocsánatát kell kérnem, mert látnia kell, hogy komolyan gondolom. Ha ezt nem látja, minden próbálkozásom teljesen felesleges.

anya és fia

Idáig látom, ahogy meghatódik. Nem tudom, hogy attól, hogy láthat, vagy hogy anyának szólítom. Mi másnak is hívnám? Biztosan nem tudnám azt mondani neki, hogy Daphne, vagy hogy Miss Greengrass. Az annyira idegen lenne. Mármint attól, hogy ezt tette, még az anyám maradt. Tartom a három lépés távolságot, nincs ölelés, nincs puszi, csak a szavak, a puszta szavak.
- Inkább a Három Seprűbe szoktunk járni, de néha ide is benézünk – bólintok szavaim mellé. Nem akarok túl sokat beszélni, nem is tudom, mit mondhatnék. Igyekszem hát a kérdésre válaszolni, egyébként pedig nem dumálni. Félő, hogy akkor egészen zárásig itt lennénk, és még csak nem is jutna szóhoz a velem szemben ülő, mert ha zavarban vagyok, akkor hajlamos vagyok túlzásba esni a beszéddel. Erről sajnos nem tudom leszoktatni magam, akárhogy is akarom.
- Kedvencem? Nem hiszem, nem. Jó lesz az, amit te kérsz – bólintok ismét aprót. Úgy tűnik, ez a kevés szó és a sok bólogatás délutánja lesz, főleg ha azt így folytatjuk tovább. Márpedig nem igen hiszem, hogy egyszer csak átveszem az irányítást, megragadom a gyeplőt, és csak úgy dobálgatom majd a témákat.
Csendesen hallgatom, ahogy kifakad. Tekintetem az asztallapra tapad, ujjammal zavartan kopogok combomon. Még hogy nem könnyű, meg ezer kérdésem van… Francokat. Ez egy baromi nehéz helyzet, nem is az, hogy itt hagyott, hanem hogy most vissza akar kéreckedni az életembe, mintha ez olyan egyszerűen menne. Végre elengedtem volna, erre visszatér. Sajnálja, hát hogyne, én is nagyon sajnálom, meg szeret. Erre most mit kéne mondanom? Hogy én is szeretem? De hát… nem tudom mit érzek, hazudni meg nem akarok. – Egyetlen kérdésem van: miért pont most jutott eszedbe, hogy akarsz minket? – Pillantok végre rá, barna tekintetemmel az övét keresve. Azt hiszem, láthatja ebben az egyetlen pillantásban mindazt a fájdalmat és szenvedést, amit okozott, mikor itt hagyott.

Alex && mom

► No one prepared me for just how much love I would have for my children. ◄

Nem tudom, hogy azzal rosszabb-e szembesülni, hogy szótlan vagy azzal, hogy én annyi mindent mondanék, mégis a legtöbb szó a torkomon akad, mert azt sem tudom, hogy fogjak hozzá. A levelekkel egészen más a helyzet, olyankor nem kell szembenéznem a vádló  és talán egy kicsit kíváncsi tekintettel, amivel fogad. Lehetne rosszabb...
- Értem, rendben. Átmehetünk oda is, ha szívesebben töltenéd ott az időt.. - vetem fel neki az ötletet, bár nem gondolom, hogy szívesen mutatkozna velem a barátai előtt, akik gondolom ott mulatoznak. - Vagy maradhatunk itt... - nyugtázom végül, a választás még mindig az övé. Nem szeretném, ha egy percig is azt érezné, hogy rá akarom erőszakolni a helyet vagy a társaságomat. Végülis igent mondott a találkozóra, ebből arra jutottam, hogy hajlandó adni nekem egy esélyt, hogy megmagyarázzam a döntésemet, ami végül ide juttatott minket.
Apró mosollyal az arcomon bólintok és az emlékezetemre hagyatkozva leadom a rendelést egy-egy lattéra és egy kis süteményre. Talán a fahéjas keksszel nem lövök mellé, kiskorában imádta. Főleg, ha együtt álltunk neki sütni, karácsony előtt. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy érdemes nosztalgikus emlékeket ébresztenem benne, de talán ettől egy kicsit majd közlékenyebb lesz.
Végül csak sikerül elmondanom neki tömören és egészen röviden, hogy miért is kerestem meg épp most
- Mindig akartalak titeket, Alex... Mindig szerettelek. Talán nem emlékszel már rá, mikor legutóbb találkoztunk, mélyen depressziós voltam. Tudom, hogy évek teltek el és közben ti felnőttetek.. De most tudok elétek állni és azt mondani, hogy tudom, hogy szar anya vagyok. Tartozom ennyivel. És szeretnék egy második esélyt. - öntöm ki a szívemet és nagyon remélem, hogy a fiam nem most gondolja majd azt, hogy nem kíváncsi rám a továbbiakban, mert őszintén szólva, nehezen kezelném, ha minden reményem egyetlen pillanat alatt foszlana semmivé.

anya és fia

- Jó lesz itt is. – Nekem igazából tökre mindegy, hogy hol ücsörgünk csendben nézve egymást, szóval tényleg jó lesz itt is. Meg hát, lehet még jobb is így, mert így legalább nem fog minden alkalommal eszembe jutni a helyről ez a kis találkozó, ami valószínűleg jobb is lesz. Őszintén, nem sok esélyt látok rá, hogy boldog lesz a végkimenetele.
A fahéjas keksz hallatán összefolyik a nyál a számban, és eszembe jutnak azok a karácsony előtti közös sütögetések, a gyerekkorom szép emlékei közül néhányat. Előttem van a szöszke kisfiú lisztes arca, az, ahogy Carollal viccesebbnél viccesebb formájúra alakítottuk a tésztát, ahogy anya segített a kis gyerekkezünknek kinyújtani a tésztát, vagy mikor tüsszögőrohamom lett a fahéjtól. Mindre szívesen emlékszem, de már ott van az a kis fájdalom a szívemben, ami nem engedi, hogy őszinte örömmel tekintsek vissza. Mert ilyenkor mindig eszembe jut az első olyan karácsony, amit nélküle töltöttünk, az első születésnapom, amin nem volt ott, és minden olyan emlék, amikor fájón lüktetett a hiánya a levegőben. Eszembe jut az is, hogy mennyire utáltam Fionát, hogy mennyire haragudtam rá, holott szegény nő egyébként semmiről nem tehetett vagy tehet.
- Szóval második esélyt akarsz? És mit szeretnél, ott lenni azokon a karácsonyokon és szülinapokon, amiken nem voltál? Szeretnéd, ha elsírnám neked mindazt, amit az elmúlt években nem tudtam mert nem voltál ott? Hogy megbocsátsam, hogy évekig felém sem néztél? Nem felejtek anya, mégis, hogy adjak második esélyt? – Nem emelem fel a hangom. Nem kiabálok, nem vagyok ideges, még csak kimondottan dühös vagy csalódott sem. De annyira rideg vagyok, mint a befagyott tó tükre, vagy a frissen hullott hó. Nem adom meg magam, ne higgye, hogy ilyen könnyen vissza tudom őt engedni az életembe.