Nem tudom melyik óvatlan pillanatban engedtem olyan közel magamhoz, hogy itt kössünk ki. A Három Seprűben történt békülés után napokig kerülgettük egymást, mindig minden lépést kiszámolva, pontosan lépve egy előre megtervezett koreográfia szerint. Aztán egyre többször akadtunk össze a folyosón beszélgetni, nevettünk együtt vacsora közben és tanultunk együtt a könyvtárban. Lassan, de biztosan eljött az az idő, hogy feloldódtam mellette és megbíztam benne annyira, hogy azt mondhassam: barátok vagyunk. Szürreális kép, azt hinném, hogy álom, de mégsem. Teljesítette amit ígért és láttam, látom az igyekezetet is rajta, mert komolyan gondolta, mikor azt mondta, hogy szeretné ha barátok lennénk. Nem akarom elfogadni, hogy ott van valami, valami a háttérben. Talán egészen apró és halvány még, de nem tudom legyőzni magamban. Az érzés, amit szeretnék elfelejteni, ami minden problémám okozója, ami bosszant, idegesít és elszomorít. Nem veszek róla tudomást, de tudom, hogy vonzódom hozzá. Azzal nyugtatom magam, hogy majd elmúlik. Csak az újdonság varázsa és semmi több. De képtelen vagyok túltenni magam ezen, amiért hihetetlenül haragszom magamra. Szóval így tudott befűzni, hogy tartsak vele ezen a kora tavaszi szombat estén, mert hogy rám férne egy kis lazítás. Pontosan jól tudtam, mikor beleegyeztem is, hogy a kis lazításnak szinte teljességgel biztos, hogy köze lesz valami tökéletesen illegálishoz, de mégis igent mondtam. A helyet én javasoltam, elvégre ebben az isten háta mögötti toronyban ahova a madár se jár egy évben legfeljebb kétszer néznek fel a prefektusok – hálát adok a jó kapcsolataimért, meg azért, hogy Alina ennyit szeret beszélni. Nem most járok itt először, többször menekültem már ide a magányt keresve. Jó választás, mert nehezen található meg az ajtó, ha valaki nem tudja hol keresse tán sosem jön rá. Szóval épp ideális arra, amire készülünk. A tervnek megfelelően előbb érkezem. Az túl feltűnő lenne, ha mindketten épp egyszerre járnánk arra, én meg amúgy is szeretnék kitakarítani kicsit, mert biztos, hogy mindent belepett a por. Ahogy felérek a lépcsősor tetejére bebizonyosodik, hogy igazam van, így két pálcaintéssel segítek a problémán. Remélem aki feltalálta a takarítóbűbájokat még életében megkapta a megérdemelt kitüntetéseket. Van idefent néhány pokróc, ezeket már itt találtam mikor először voltam itt. Összehajtom őket, bántja a szemem a rendetlenség, pedig tudom, hogy én csináltam káoszt legutóbb. Aztán várok. A csodára. Vagyis inkább Giddy érkezésére. Bár lehet, hogy ez már egy és ugyanaz.
Izgalom. Nem, nem ebben a formájában kellett most a szó. Izgatottság. Igen, ez volt az, ami leírta most az érzéseimet. Finoman szólva sem gondoltam volna azt, hogy a Három Seprűben tett beszélgetésünk után, valóban barátokká válunk Alexszel. Külső szemlélőnek szürreális képet alkottunk, ahogyan együtt tanultunk vagy vacsoráztunk és nevettünk. Valahogy azonban nem érdekelt más véleménye. A sleppem, ahogyan azt Alex hangoztatta mindig, kissé megorrolt rám. Ez várható volt. Elvégre mindig együtt bántottuk Alexet, akivel elástuk a csatabárdot. Kezdetben volt is miatta nem kevés összeszólalkozásunk a haverjaimmal, de aztán belátták, hogy más áldozat után kellett nézniük. Hogy miért voltam izgatott a mai nap miatt, azt nem tudtam volna megmondani, ha valaki kérdezte volna. Lehet, hogy azért, mert hosszú idő után, rá tudtam venni arra, hogy kettesben legyen velem és lazítsunk ez kicsit. Előbbi nem volt teljesen igaz, mert ugye a tanulást is ketten végeztük, de az mégsem volt olyan. Hiszen a könyvtárban voltak mások is, ahogyan ebédnél meg minden másik alkalomnál. Szóval érthető, hogy kicsit másabb volt ez az egész. A helyet hagytam, hogy Alex válassza ki, én meg gondoskodtam arról, hogy megfelelő eszközök legyenek a spontán bulihoz. Beszereztem kettő kisebb hordós vajsört, minden ízű drazsét és valami kis titkos dolgot is. Ahhoz ugyan kellett némi segítség egy idősebb diáktól, de a cél szentesítette az eszközt. Emellett még otthonról kértem egy régi játékot, hátha ezzel is felkeltem majd az érdeklődését. Azért a beszélgetés mellett, egy kis játék is jól jött. Táskámmal a hátamon, melyben lapult minden a tágítóbűbájnak köszönhetően, indultam meg a toronyba, ahol már minden bizonnyal várt rám Ő. Meg kellett hagyni, eléggé eldugott volt és fel is merült bennem a kérdés, hogy miért is nem tudtam én erről a helyről eddig. Rá kellett jönnöm, hogy még van mit felfedeznem a kastélyban, és nem is biztos, hogy megtalálok mindent az itt töltött éveim alatt. Egy biztos volt, most óvatosan osontam, mert nem akartam belefutni senkibe sem. Feltartana csak, azt meg nem akartam, mert Alex még a végén azt hinné, hogy átverem. Pedig nem… Az az időszak már elmúlt és elég is volt. Fontos lett számomra a jóléte, a boldogsága és a nevetése. Ha boldog volt, én is az voltam… Ha nem, akkor én sem. Megmagyarázhatatlan, nem? – Fuu… Jó eldugott hely, meg kell hagyni –csuktam be magam mögött az ajtót, megékezésemet követően. Ő már bent volt és nem is voltam rest közelebb menni hozzá. Lépteim szaporák voltak, magam sem vettem észre, hogy miért is pontosan. Szívem húzott felé túlságosan is. – Amúgy szia –köszöntem neki vigyorogva, mert ez ugyebár elmaradt. Táskámat letettem az egyik pokróc mellé, én meg huppantam is le arra. – Honnan tudsz te erről a helyről? –Pislogtam fel rá táskámban turkálva könyékig. Még válaszát vártam, kivettem a minden ízű drazsét, a két hordócskát meg a két poharat. Egyelőre a meglepetés dolgokat benne hagytam, nem szabad mindent előre lelőni.
Míg várok kikönyökölök az ablakpárkányra. Szerencsére az ablakok könnyen nyílnak, így nem okoz gondot. Persze gondolom, hogy kiülni már nem tudnék, a védőbűbájok miatt. Pedig az lenne az igaz! Ülnék és lógatnám a lábam a birtok felett, úgy, hogy senki nem tudná hogy itt vagyok. Én látnék mindenkit, de engem senki. De szép világ lenne! De persze a tornyok mindegyike rendelkezik azzal a bűbájjal, amint az öngyilkos hajlamokkal megáldott tanulók miatt fejlesztettek és terjesztettek ki az iskola teljes területére. Nem tudom, hogy történt-e valaha tragédia, ami erre sarkalta az akkori vezetőséget, vagy mindösszesen szerették volna megelőzni a bajt - a lényeg az, hogy megtörtént és ha ilyesmikkel kísérleteznék, hogy a könyököm helyett a fenekem pakolnám fel a széles párkányra biztosan visszadobna. Hát marad ez, a felfelé bámulás. A nap lassan lenyugszik, festői színekbe vonva ezzel a tavat és az erdőt. Ha nem nagyon mélyen - olyan mélyen, ahol már meg sem találom - veszett el volna bennem el a művész akkor biztosan megörökíteném valamilyen formában ezt a pillanatot, így azonban be kell érnem a memóriámmal. Úgy tűnik, ez a mai eddig a kompromisszumok estéje. Az ajtó nyikordulását hallva kissé riadtan fordulok hátra, majd fújom ki a benntartott levegőt jól hallható módon. Nyugodt, békés mosoly költözik arcomra, ahogy odaintek Giddynek. Hát eljött. Egyedül. Féltem, na jó, rettegtem, mint az elmúlt időszakban szinte mindig, hogy ez az egész mégsem lehet valóság. Olyan valószerűtlen az egész, hogy nem létezhet, hogy tényleg megtörténik. De azt hiszem itt és most kezdem igazán felfogni, hogy nincs ebben semmi hazugság, csak a színtiszta igaz valóság. - Épp ezért ideális - vigyorodom el kissé megbátorodva. Mert valóban, ha nem lenne ennyire eldugott nem lenne ennyire ideális sem, a kettő remekül következik egymásból. - Amúgy szia - ismétlem el nevetve, mielőtt én is lehuppannék mellé. Az ablak nyitva marad, de nem bánom, legalább a hűvös szellő segít a fejemet is tisztán tartani. Emlékeztet arra, hogy tartsam a megfelelő távolságot. ű - Tudod, a jó kapcsolatok... meg hát kellett egy hely ahol kibőghetem magam anélkül, hogy bárki megtalálna. - Ez csak úgy kicsúszik a számon, de ha már voltam olyan figyelmetlen, hogy elkotyogtam lazán megvonom a vállaimat, mintha mit sem jelentene ez az egész. Mintha nem arról árulkodna, hogy gyenge vagyok és semmirekellő, férfinak nem nevezhető. Mielőtt eluralkodnak rajtam a negatív gondolatok tekintetemet a táska előkerülő tartalmára vezetem. Jó, ebben nincsen semmi veszélyes. Egy kis vajsör meg mindenízű drazsé nem árthat.
Talán magam sem hittem el, hogy kettesben voltam Alexszel egy toronyban addig, még be nem csuktam magam mögött azt a bizonyos ajtót. Ha bezárnám, valószínűleg gyanús lett volna, nem? Én a helyében biztosan megrémültem volna, ahogyan a zár kattanását hallanám. Pedig én csak tényleg azt akartam ott, abban a pillanatban, hogy senki ne tudjon megzavarni minket. De végül nem zártam be az ajtó, sőt… ha jobban belegondoltam, még a pálcámat se tudtam megmondani, hogy hol volt. Ennyire elvette az eszemet a velem szemben lévő szőkeség, hogy még azt is elfelejtettem volna, hogy hova tettem? Áhh, biztos benne volt a táskámban, a sok másik kacattal együtt. – Az biztos. Eldugott, csendes, nyugis. A táj is szép innen és senki nem zavarhat meg minket. –Közelebb léptem hozzá, onnan néztem ki az ablakon. A beáramló hűvös szellő jól esett. Még szerencse, hogy a megszokott fekete cipzáras pulcsim rajtam volt, különben még fáztam volna. De csak addig a pillanatig, még az alkohol fel nem melegített volna. Vagy inkább Alex közelsége, hiszen nevetése akarva-akaratlanul is arra késztetett, hogy nevessek vele. Pláne, hogy leült mellém, így kellett valami, ami elterelte a gondolataimat. – Gondolom olyankor is idemenekültél, mikor bántottunk… –húztam el a szám kelletlenül. Valószínűleg így volt, mert soha nem találtunk meg olyankor, de ez már a múlt. Most már tudtam a rejtekhelyét, tudtam azt, hogy merre kellett keresnem, ha vele akartam lenni és nem találtam meg máshol az iskola falai között. A különbség csupán annyi volt, hogy már nem akartam bántani… Magamhoz akartam húzni, és átölelni, de ennek gondolatától is rettegtem. Épp ezért is, még mielőtt akaratlanul is megléptem volna ezt, töltöttem is ki az első adag vajsöröket. Az egyik poharat át is adtam Alexnek, a sajátomat pedig koccintásra tartottam. – Igyunk arra, hogy soha többet nem bőgsz. Vagy, ha nagyon muszáj, legalább szól nekem. –Mert akkor mellette lehettem és megvigasztalhattam. Ez pedig megint szürreális képnek hatott volna másoknak. Én, aki mindig előidézte nála azt, hogy sírjon és megalázta… most azt a szerepet töltené be, aki éppen vigasztalja. Ha külső szemlélőként néztem volna azt a képet, tuti kiröhögtem volna magam, amiért így öngólt rúgtam. De meg kellett hagyni, hogy az ember változott. S ezt a koccintással reméltem, hogy be is bizonyítottam neki. Kortyoltam párat, magam mellé tettem a poharat és egyszerűen hanyatt feküdtem. – A többiek ugye leszálltak rólad? –Félve tettem fel neki a váratlan kérdést, de tudnom kellett a választ.
Nyílik az ajtó, aztán csukódik, felbukkan a szőke fej és ösztönösen mosoly költözik ajkaimra. Mostanában mindig nagyon boldog vagyok, ha együtt vagyunk és ez nem tudom, hogy tetszik-e. Mármint persze, sokkal jobb mint a rettegés, csak egyszerűen… hihetetlen és kész. - Innen szerintem az egyik legjobb a kilátás – pillantok rá a vállam felett. Észre sem veszem, hogy mélyebben szívom be a levegőt, ahogy közeledik hozzám, megállom, hogy hátra lépjek. Ezúttal nem azért szeretnék menekülni, mert megijeszt a közelsége, vagyis de, csak épp máshogy. Az ijeszt meg, ahogy a hasamba melegség költözik és a végtagjaimat elfogja az a kellemes bizsergés. Nem jó ez így. A pulcsim valahol a földön hever, pakolászás közben hagytam el, így viszont a fuvallat kellemesen simít végig mezítelenül maradó alkaromon. Nem kéne ilyen lengén öltözködnöm, Carol ha látna biztos rám adna még három réteg ruhát. De nekem jó így. Nem fogok megfázni. - Megesett, persze – bólintok aprót. Olyankor megtette egy üres tanterem, de néha szükségem volt arra, hogy tényleg elmeneküljek. A termekben azért erősen kockázatos a lebukás veszélye, hogyha valaki meglát egy elsuhanó árnyat vagy meghallja a hangokat akkor felfedez, mint történt az egyszer Alinával is. Bár állítása szerint akkor a golymókja talált meg, de nyilván ő is ilyen módszerekkel. Az az állat sem csodatevő. - Igyunk erre – mosolyodom el halványan, mielőtt halkan összekoccannának poharaink. Aztán ajkaimhoz emelem a poharat, hogy a vajsör odakerüljön, ahová való. Minek ide pulóver, a vajsör felmelegít. Hála Merlinnek. Nézem, ahogy nemes egyszerűséggel hanyatt dől és szívem szerint követném a példáját. Ehelyett ülök itt görcsösen és fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem. Semmi nem tűnik jó választásnak. Látszik milyen ember vagyok, még egy ilyen egyszerű helyzetben sem vagyok képes viselkedni. - Nagyjából. – Remélem, ezzel megnyugtatom. Mert valóban, az ő sleppje nagyjából leszállt rólam, tőlük már csak egy-két rosszalló pillantást és beszólást kapok. De egyértelmű volt, hogy a teljes Mardekárt nem fogja tudni leállítani, márpedig elég sokan laknak még a pincében ahhoz, hogy ne lehessen nyugtom. - Hogy fogadták? Nagyon megorroltak rád? - nem akarom, hogy miattam legyen haragban a barátaival, elvégre ők voltak itt előbb.
– Ezzel nem vitatkozok. –Az biztos volt, hogy tetszett a kilátás. Meg a táj is, amit az ablakból kinézve tárült elém. Kicsit el is időztem annak bámulásával, mielőtt leültem volna a földre és kutakodni kezdtem volna a táskámban. Egy biztos volt: még sokat fogok idejönni. Egyrészt, mert tényleg szép volt innen a táj, másrészt pedig itt lehettem kettesben Alexszel. S utóbbi mindennél fontosabb volt most számomra. Még Simot is elhanyagoltam miatta, de Ő is most mással volt elfoglalva. Inkább hagytam, hogy élje az életét, de mindig tudtam, hogyha szükségem volt rá, kereshettem minden bajommal. Főleg, amikor a kedvenc csokimat kellett begyűjteni tőle. – Sajnálom… –sóhajtottam egy aprót, lesütött szemekkel. Számtalanszor bocsánatot kértem már emiatt, de ahányszor eszembe jutott egy újabb rossz cselekedetem a másikkal kapcsolatban, mindig késztetést éreztem a bocsánatáért esedezni. – Meg ne fázz. A gyengélkedő ágyai nem a legkényelmesebbek, a Mardekárba meg nem csempészhetlek be, hogy figyeljek rád. –Mi? Ezt most tényleg hangosan kimondtam? Nem is ittam még egy kortyot sem, hogy arra foghassam a szavaim… Gideon, te hülye! Zavartan vakartam meg inkább a tarkómat, mert vissza már nem szívhattam a mondatom. Jobban belegondolva nem is akartam, de azt sem, hogy hangosan kimondjam. Nem, még nem volt itt az ideje az ilyesmiféle bóknak… meg amúgy sem szabadott erre gondolnom. Pusztán az aggodalom és szabadon lévő alkarja váltotta ki belőlem ezt, mert én tényleg csak féltettem attól, hogy lebetegszik. A koccintás szerencsére jókor jött. Kizökkentett a kicsit kétértelmű gondolataimból. Mosolyogva figyeltem, ahogyan Alex tünteti elfele pohara tartalmát, már ez csak azzal jelentett egyet, hogy hamarosan tölthettem újra az italt. Nem hagytam én, hogy üres legyen a korsó és azt sem, hogy kiszáradjon. Hát milyen barát lennék én? Na ugye. De még nem volt itt az ideje annak, hogy kicsit jobban felöntsünk a garatra. Egyelőre a nyugodtabb beszélgetés volt a terv, aztán jöhetett a meglepetések egyike, amit őrzött a táskám. – Ez azért jó hír. Hogy rám? Eléggé, mert elvettem a kedvenc célpontjukat, de ez van. Egy-két átkot benyeltem, de keményebb fából faragtak, mint ami látszódik. Nekem megérte, mert a barátságod többet jelent. –Ellenkező esetben nem békültem volna ki vele, és ez az egész este sem jött volna most össze.
Azt hiszem azzal, hogy beavattam ebbe a titokba egyfajta közös titkot csináltam a toronyból és a jövőben már nem csak én járok majd ide, hanem megeshet, hogy őt is itt találom. Persze legszebb álmaimban szeretném azt gondolni, hogy miattam fog idejárni, de mint azt már megbeszéltük a csodás kilátás, a csend és a magány jóval csábítóbb, mint a társaságom. De ábrándozni azért még talán szabad. Bár nem kéne, mert csak a saját kedvem rontom vele. - Megbeszéltük már, hogy nem kell többet bocsánatot kérned. – Biztatóan mosolygok rá, hogy higgye csak el: valóban nem haragszom. Többször átrágtuk már magunkat a témán, kértem és ígérte, de még mindig ide lyukadunk ki. Én csak szeretném elfelejteni és lezártnak tekinteni, de ehhez az kell, hogy ő se hozza szóba. - Nem lesz baj, ne aggódj – nevetem el magam. Alig vagyok beteg, leginkább a kviddics miatt szoktam a gyengélkedő ágyait nyomni. De milyen édes, hogy így aggódik értem… elvégre ezt teszik a barátok. Én is mindig aggódok a barátaimért. Igen, nincs ebben semmi. – Azért aranyos vagy – villantom meg féloldalas mosolyom, mielőtt a pulóverem után nyúlnék. Szimpla fehér belebújós darab, azonban a kedvencem, látszik rajta néhány soha el nem tüntethető folt halvány körvonala, a kissé kibolyhosodott részek és a varrás finom foszlása néhány helyen. Ez az a darab, ami ha tönkre megy addig javítgatom, míg újra használhatóvá nem válik. Egyszerűen csak az eszmei értéke miatt. Túl sok szép emlékem kapcsolódik hozzá, hogy csak úgy kidobjam. A pulcsi szorosan követi felsőtestem minden vonalát, kicsit kinőttem már, de kit zavar. Amíg rám jön örökké az enyém marad. Pont úgy nézhetünk ki, mint két régi jó barát. Ülünk a titkos találkozó helyünkön, vajsört vedelünk és az élet nagy dolgairól beszélgetünk. Milyen idilli kép. Ha mást látnék így biztos megmosolyognám, hogy milyen jó dolga van. - Sajnálom. – Nem akartam én sosem, hogy ez legyen a vége. Elfog a bűntudat és talán ez a furcsa érzelem késztet arra, hogy finoman megsimítsam a hozzám közelebb eső kézfejét. Nincs ebben semmi különös. Közvetlen fiú vagyok, ez pedig csak egy egyszerű baráti gesztus volt együttérzésem és sajnálatom kifejezésére. Legalábbis ezzel próbálom beetetni magam. –Mindenesetre örülök, hogy barátok vagyunk. – Elszánom magam én is a kidőlésre, de szigorúan a másik irányba teszem a fejem, mint ahol Giddyé van. Most amolyan fejtől-lábtól fekszünk a torony hideg padlójától elválasztó vékony ki pokrócon. Szépen vagyunk, mint valami friss szerelmespár. De így legalább nem kell a szemébe nézve mondanom a hülyeségeim. Ez is egy előny.
– Jó, jó tudom… –húztam is el miatta szám. Az elmúlt napok sokszor teltek azzal, hogy bocsánatot kértem tőle valami korábban ellene elkövetett csínyem miatt. Persze ezt megbeszéltük már, hogy nem volt rá szükség, de mindig mardosott érte a bűntudat, amikor eszembe jutott és önkénytelenül is kicsúszott a szó. Mint ahogyan a mondat is, amit az előbb mondtam neki és nem akartam. Vagyis nem pont most, de már mindegy volt. Teljesen összezavart most ez az egész szituáció. Kettesben lehettem Alexszel, mindenkitől távol. Érzelmeim kavarogtak folyamatosan. Egyik vállamon az ördög azt súgta, hogy ne gondoljak ebbe többet, mint barátság. A másik kis ördögöcske meg arra biztatott, hogy lépjek már, mert halálra unja magát és már neki fájt, hogy bénáztam… De minek kockáztassak egy olyan miatt, aminek nem tudtam a kimenetelét? Mintha nem lett volna már erre példa… csak ez a szituáció akkor is más volt. – Rendben. Tüzet úgy is tudunk csinálni, ha fel akarunk melegedni. –Még sütögetni is lehetett volna, csak ez a toronyban nehezen kivitelezhető. A végén kigyulladna itt minden, aztán büntetőmunka lenne a vége. Nálam ez is megszokott dolog volt, csak Alexszet nem akartam belekeverni. A bókja miatt kicsit feljebb szökött a vér az arcomba. Ezt gyorsan a poharam tartalmával korrigáltam, mert így ráfoghattam arra, hogy amiatt történt meg. Lassan fújtam ki a mélyen beszívott levegőt is. Ezzel próbáltam nyugtatni magam és normalizálni arcszínemet. Közben néztem, ahogy Alex felvette az egyszerű, látszólag is régi fehér pulcsiját. Helyes. Fő a biztonság, mert tényleg nem álltam volna jót magamért, ha megbetegszik. Az ablakot is becsukhattuk volna inkább, de az túl egyszerűnek bizonyult jelen pillanatban. A friss levegő jól jött és egy kis fázás megérte. – Ne butáskodj, nem a te hibád. Tudtam nagyon jól, hogy nem fog nekik tetszeni és számoltam is a következményekkel. S mint mondtam, a barátságod fontosabb. –Nem szerettem volna, hogy emiatt bánkódjon, de tudtam jól, hogy ezzel már akkor elkéstem, mikor válaszoltam a feltett kérdésére. Gyengéd érintése abban a pillanatban összezavart, hogy keze kézfejemre simult. Még szerencse, hogy a mennyezetet néztem abban a pillanatban és talán el tudtam rejteni zavarodottságomat előtte. Végigfutott rajtam a hideg a kellemes, jól eső érzés miatt. Szabad kezemmel nem túl feltűnően próbáltam kicsit meggyűrni a pokrócot is, hogy nyugtassam magam. Nem… nem szabadott semmit belelátni ebbe. – Hát még én. –Aztán láttam, hogy ő is elfeküdt, de fej a másik irányban volt. Kár volt csodás arca és mosolya miatt. – Jut eszembe. Van kedve játszani? –Ültem fel hirtelen, úgy nézve a másikra. Töltöttem még magamnak vajsört és a másiknak is, ha kért, és válaszától függött, hogy mit vettem ki a táskámból. Ezt a játékot nem lehetett nem élvezni!
Bólintok s ezzel részemről lezártnak tekintem a témát. Nem akarok erről többet beszélni, legalábbis ma nem. Szórakozni jöttünk, vagy mi fene, nem hiányzik hogy ez a hangulat ránk telepedjen és megmérgezze a közösen töltött időt. Merlinre, kezdek úgy gondolkozni, mint egy szerelmes csitri. Abba kell ezt hagynom, de sürgősen, különben csúnyán megégetem magam. - Még a végén felgyújtanánk a tornyot és kicsapnának – nevetem el magam. Amilyen szerencsétlen vagyok biztos, hogy ez lenne a vége, mert hiába vagyok jó mágus valamiért elszabadulna a kis varázstűz és puff, odalenne a torony. Akkor aztán kész csoda lenne ha mindketten éppen kijutnánk. Pedig nagyon nem szeretném, hogy valami baja legyen. Nem magamat féltem, nekem igazából már régen mindegy, de érte… nagyon nagy kár lenne. A kissé zord külső nagy értékeket takar, nem akarom idő előtt elveszíteni. Fel sem merül bennem, hogy becsukhatnám az ablakot is, csak azután, hogy a pulcsi már rám kerül. Így meg már mindegy, majd talán kicsit később ha nagyon fázunk vagy ilyesmi. Nem is értem, hogy miért nem ez a legkézenfekvőbb megoldás számomra. Általában hamar átlátom a dolgokat és megtalálom az egyszerűbb utat, de azt hiszem a racionális felem kezd elveszni, és ez nem a vajsör hibája. Fenébe. - Oké, oké. Értettem. – Én is azt kértem, hogy ne firtassa hát nekem sem kellene ezt többet szóba hozni. Kölcsönösen kerülnünk kell a témát és ezzel meg is oldjuk a problémát. Tiszta haszon. Ahogy megérintem egy pillanatra mintha zavar suhanna át az arcán. Persze, érthető, valószínűleg én is megzavarodnék ha valaki letapizna. Annyira kínos vagyok, nem is értem, hogy hogy bírja mellettem, hogy miért nem fogta még menekülőre, mint tette volna azt bárki más a helyében. Az azért megnyugtat, hogy örül, hogy barátok vagyunk. Észrevétlenül sóhajtok egyet, mielőtt fejem a padlóra érne. Azt hiszem, egy perc sem telhet el aközött, hogy lefekszem és Giddy felül. Először aggódva pillantok rá, hátha baj van. Olyan hirtelen és gyorsan pattant fel, nem tudhatom, hogy nem fáj-e valamije, vagy nem érzi-e rosszul magát, vagy ki tudja. Akármi megtörténhet. De aztán megkérdezi, hogy van-e kedvem játszani. – Az attól függ, mit. Nem vagyok valami nagy játékos, de amúgy benne vagyok – vonom meg vállaimat. Sakkozni tudok egy kicsit, de mindig kikapok, meg persze a köpkő is megy, de erősen kétlem, hogy eközül a kettő közül szeretne választani. Ha nagyon rossz lesz, legfeljebb abbahagyjuk, amúgy meg mindent ki kell próbálni egyszer, nem igaz?
Nevetett. Ezt szerettem hallani tőle, mert engem is vigyorgásra késztetett. Így már sokkal jobb volt a hangulat és ezt remélhetőleg még fokozni is tudom majd. – A kicsapás miatt leteszek a gyújtogatásról. Csak, mert a múltamat ismerve, valahogy nem hinnék el nekem, hogy az egész baleset volt, nem pedig szándékos lépés. –Neki talán még hittek is volna, ha csak a kiérkező tanár nem döbben halálra, amiért velem volt. Több, mint valószínű, hogy azt is a nyakamba varrnák, hogy Alexszet akartam eltenni láb alól. Ám szerencsére a tűzrakás nem történt meg és minden bizonnyal nem is fog. Az ablakon beáramló szellő, ha nem vigyáznánk, elfújná a lángunkat. Abból meg gond is lehet, ami a torony lángba borulását is jelenthette. A kellemetlen témákon is túl voltunk. Mind azon, hogy megbetegedhetett, amiért egy szál pólóban fesztett itt mellettem –hozzá kell tennem, hogy más körülmények között nem érdekelt volna. Csak hát ugye a hideg levegő és az emiatti megfázás és esetleges láz ugyebár… Véletlen sem más körülmények, ugyan. Meg természetesen azon is túllendültünk, hogy a sleppem megorrolt rám, amiért vele töltöttem az időmet és nem azért, mert bántottam. Kellett öt hosszú év ahhoz, hogy tudatosodjon bennem, hogy Alex nem volt rossz ember. Csak szegény annyira könnyű célpont volt, hogy egy ideig nem láttam túl ezen a jelzőn. Igazság szerint, ha nem pillantok ott és akkor a szemeibe, valószínűsíthető, hogy ez a pillanat soha nem történt volna meg. Ez sokkal kellemesebb volt, és én is jobban éreztem magam emiatt. Melegség és boldogság járt át, már csak attól is, hogy a másikra pillantottam. Aggódó pillantása érthető volt. Alig, hogy megpihent a földön, abban a pillanatban keltem fel a helyemről. Mentségemre szólt, hogy el akartam terelni a gondolataimat valami lepkék a gyomorban dologról, mert abból nem sültek volna ki jó dolgok. – Egy mugli játék igazából és nagyon egyszerű is. –Táskámért nyúltam, és vettem is elő belőle a dobozt. Egyszerű papírból készült, kicsit már kopottas volt a sok használat miatt. Kisebb koromban rengeteget játszottunk otthon a szüleimmel. Igaz, hogy mind a két felmenőm képes volt mágiát használni, de anya mugliszületésű háttere miatt, kaptam egy kis ízelítőt abból a világból is. Felnyitottam a dobozt közben és ki is öntöttem a földre annak tartalmát. Muszáj volt a pokróc mellé, hiszen zavartalan talaj kellett a fahasáboknak. – A játék lényege, hogy minél magasabb és stabilabb tornyot építsünk. Az alap úgy néz ki, hogy egy sorban három ilyen tégla van, vagy hogyan nevezzem. Aki jön, valahonnan ki kell venni-e egyet és a torony tetejére kell tennie, mindig az ellenkező formában. –Ahogy magyaráztam, mutattam is, hogy pontosan mit kell majd csinálni. Fel is építettem így a tornyot, de nem hagytam ennyiben még az egészet. Táskámból előhalásztam egy újabb üveget, aminek címkéjén a lángnyelv whiskey felirat virított. – Egy kis csavar azért jön. Akinél ledől a torony, annak innia kell ebből az üvegből. –Mi tagadás, kellett egy kis izgalom és motiváció a játékhoz. – Ha gondolod, akkor kezdhetsz. –Jenga time!
- Azt hiszem inkább becsukom az ablakot – mosolygok rá, majd feltornászom magam, az ablakhoz lépek és bezárom. Lehet, hogy megoldhattam volna egy pálcaintéssel is, de ez valahogy sokkal kézenfekvőbb, jobb megoldásnak tűnik. Néha jó érzés emlékeztetni önmagam, hogy nem csak varázslat létezik ezen a világon, hogy a mugli megoldások lehetnek ugyanolyan hasznosak és célravezetőek. Át kell verekednünk magunkat a nehéz témákon ahhoz, hogy utána a könnyedebbek következhessenek. Ez így van rendjén, mindig így volt, most is így van. Nincs ebben semmi rossz, legfeljebb annyi, hogy egyikünk sem beszél szívesen ezekről. Elégedett sóhajt szakad fel belőlem, mikor látom, hogy nincs baj. Egy pillanatra átfutottak bennem a legrosszabb gondolatok, hogy mi minden történhetne. Alapvetően optimista természet vagyok, szeretem pozitívan látni a jövőt, de ilyenkor valahogy… nem vagyok rá képes. De ezek csak átmeneti dolgok, szerencsére amilyen hamar jönnek olyan gyorsan el is tűnnek és képes vagyok újra derűsen látni mindent. Érdekes ötlet, hogy játsszunk, de igazából nincs ellenemre. Jó program, közben lehet beszélgetni is, de mégsem csak ülünk és nézzük egymást, hanem foglalatoskodunk valamivel. Félrebillentett fejjel figyelmesen hallgatom, ahogy a játékot magyarázza. Közben bólogatok is, hogy neki is értésére adjam, hogy értem miről van szó. Nem tűnik olyan nehéznek, legalábbis a szabályok elég egyszerűek eddig. Talán felépítenie egy ilyen tornyot sem lehet túl nehéz, azt meg csak kilogikázom, hogy mikor honnan kell kihúzni valamit ahhoz, hogy stabil maradjon a szerkezet a továbbiakban is. A kézügyességem annyira nem rossz, hogy alapvető hátrányból induljak, szóval nem aggódom túlságosan. Alaposan szemügyre veszem az előkerülő üveget. Elvégre nem mindegy, hogy mit akar velem megitatni. Na nem mintha nem bíznék benne, meg hát az alkoholok terén sincs túl nagy tapasztalatom, de azért már annyi van, hogy kialakuljon egy halvány kép, mi az amit egyáltalán nem vagyok hajlandó meginni. – Sosem ittam még lángnyelv whisky-t… - sóhajtok, majd bólintok egyet, még mielőtt megszólalnék. – De legyen. Nagyon rossz nem lehet. – Vagy ha mégis legfeljebb nem iszok többet. Vagy nem tudom. Nem hiszem, hogy nagyon rossz lehet, rendes whisky-t egyszer ittam és az egész iható volt, akkor nem lehet olyan nagy különbség. Különben is, itt bátran elengedhetem magam, nem lát senkit, csak Giddy, de ő meg nem fog beárulni, tegyek akármit is. Legalábbis ebben bízom. – Szerintem jobb lenne, ha inkább te kezdenél – dobom vissza a kezdés jogát. Nem szimplán udvariasságból, hanem inkább bizonytalanságból talán. Mármint tudom, hogy itt igazából nem sokat számít, hogy ki kezd, meg hogy hogy csinálja, de így biztosabbnak érzem a dolgot.
Csupán Egy bólintással jeleztem az ablak becsukásának szándékát. Részemről megkönnyebbülés is volt, mert nem kellett tovább aggódnom a másik egészsége miatt. A sajátom kevésbé érdekelt. Mindig a másik miatt aggódik jobban az ember. Az viszont tagadhatatlan volt, hogy akaratlanul is végig néztem a másikon. Na, nem mintha nem láttam volna még eddig vagy nem láttam, mikor beléptem ide, csak értitek… most valahogy másképp futott végig rajta a tekintetem. Még az volt a szerencsém, hogy gyorsan el tudtam fordulni és inkább koncentrálni másra. Örültem annak, hogy belement a játékba. Így nem az volt, hogy feküdtünk egymással ellentétes irányban, mint krumpliszsák a földön. A kínos csend dolgokon már túl kellett lennünk az elmúlt időszakot tekintve. Részemről elég volt a Három Seprűben azt megélni, hogy randiszagú legyen a dolog. Habár ez is olyasmi… talán… lehet… nem biztos. A gondolataimból az ébresztett fel közben, hogy magyaráztam a szabályokat és gondosan ügyeltem arra, hogy felépítsem a stabil tornyot. Olyan annyira, hogy észre se vettem azt, hogy nyelvem hegyét kidugva koncentráltam az építkezésre. Csak akkor húztam vissza azt, mikor elővettem az üveget és kicsit megbolondítottam a játékot vele. – Már ne is haragudj, de nem is nézel ki olyannak, aki szeret alkoholizálni. –Kicsit cukkolnom kellett szegényt, de mindent nem gondoltam teljesen komolyan. Az ártatlan ábrázata amúgy is azt sugallotta, hogy nem igazán ivott még erősebb alkoholt, de aztán benne volt a pakliban az is, hogy tévedtem. – De ha gondolod, ihatunk egy picit a játék előtt és ha nagyon rossznak minősíted, akkor maradhatsz a vajsörnél veszítés esetén. –Ez volt az a pillanat, mikor magam is teljesen elhittem, hogy Alex mellett teljesen más voltam. A régi énem biztosan leerőszakolta volna az üveg tartalmát a másik torkán és nem adott volna neki választási lehetőséget. Az is igaz, hogy a régi énem nem is játszott volna vele egy olyan toronyban, ahol a bagoly se járt, csak ritka alkalmak egyikén. De most itt voltam vele kettesben, és minden porcikám örömtáncot járt. Ha benne volt az előkóstolásban, akkor töltöttem is egy-egy felest az időközben kihalászott poharakba, melyek szintúgy a táskámban lapultak. Ha nem kért, akkor természetesen nem erőszakoskodtam vele, majd megízeli akkor, ha elbukik a torony miatta. – Egyébként nagyon tudja marni a torkot. –Emlékszem az első alkalomra, mikor ittam belőle. Hát… tüzet tudtam volna okádni, nem véletlen lángnyelv a neve, vagy mi a szösz. – Oké. –Nem ellenkeztem a kezdés ellen. Talán jobb is volt így, hogy megmutattam mit kellett csinálni élesben, mert a magyarázásom nem mindig volt igazi. Kiválasztottam az egyik könnyen mozdítható elemet és –ismét kidugott nyelvvel koncentrálva– gondosan helyeztem is a torony tetejére. Ez még nem volt annyira vészes, mert egy elem hiányától nem dől össze az építmény. Na majd a későbbiekben…
Bár biztosan tudnánk beszélgetni is valamiről, de ez a játék sokkal jobb ötletnek tűnik. Mármint így legalább ha be is áll a csend az nem lesz kínos, mert csak a koncentrációt és az izgalmat fejezi ki. Mert én biztos, hogy nagyon fogok izgulni, hogy jól csináljam, hajlamos vagyok kicsit így rágörcsölni ilyenekre. Mármint tudom, hogy nem kell minden versenyhelyzetben megfeszülni, de azt hiszem belém nevelték, hogy hajszoljam a győzelmet és mindig nyerni akarjak. Persze megtanultam veszíteni, el is tudom viselni, csak na. Mindenki jobban szeret nyerni szerintem, nem vagyok ezzel egyedül. Halvány mosoly szökik arcomra, ahogy nyelvét kidugva koncentrál. Olyan édes, esküszöm. De nem, nem szabad, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Nem is értem mit találok benne aranyosnak. Vagyis a mit nem kérdés, inkább a miért. Nem tudom, hogy miért kell ez nekem, hogy miért akarják ott fent valakik, hogy szenvedjek. Talán ha nem koncentrálok erre, akkor elmúlik. Talán, talán, talán. Túl sok bizonytalanság, túl kevés biztos pont. - Nos az attól függ – vigyorodom el féloldalasan. Tudom, hogy nem tűnök nagy alkoholistának, nem is vagyok az, de könyörgöm, kamasz vagyok, nem ragadtam le a mézesteánál meg a baracklénél én sem. Sok mindent ittam már, de sok minden várja még, hogy kipróbáljam. Például ez itt. - Benne vagyok egy kóstolóban. – Jobb lesz ez így, jobb lesz, ha előre tudom, hogy mire számíthatok. Mármint gondolom, hogy jobb lesz így, mert legalább egy, oldódom kicsit az alkoholtól, kettő, sosem árt az újdonság. – Az nem baj, hadd marjon – legyintek, mintha egy cseppet sem számítana. Mert tényleg, sokat nem oszt, nem szoroz azt hiszem, ebben az esetben legalábbis biztos nem. Ennyire azért vagyok kemény, hogy ettől ne rettenjek meg. – Hát akkor igyunk ránk – emelem meg poharam, mielőtt lehúznám a whsikyt. Az újdonság varázsával ható ízeknél ez a legjobb taktikám, de komolyan. Hamar-gyorsan eltűntetni aztán kész. - Olyan édes vagy, hogy így koncentrálsz – jegyzem meg halkan, mielőtt én is kihúznék egy téglát és a fiú mintáját követve én is a tetejére teszem az eltávolított darabot. Eddig nem olyan nagy kihívás ez, elvégre két elem nem a világ vége.
Szemöldököm szélsebesen szaladt fel a homlokomra. Még tovább is ment volna, ha önálló életre tudna kelni, de szerencsére nem így volt. Kétség sem fért ahhoz, hogy kijelentésével meglepett. Ezzel akarva-akaratlanul is vigyorgásra késztetett. Kivételesen nem olyat villantottam neki, mint akinek gonosz terve volt; pedig de. Csupán nem akartam elijeszteni azonnal. – Nocsak. Mr. Dolohov úrfi tele van meglepetésekkel. Kíváncsivá tettél, hogy miket nem tudok még rólad. –A megszólítás semmiféle gúnyt nem tükrözött. Próbáltam viccesnek beállítani inkább a helyzetet, s ez talán a vigyorom is sugallotta. Eszemben sem volt, hogy elrontsam is a dolgokat már most, de ezzel a kijelentésével tényleg meglepett. Olyan ártatlan képe van, hogy az ember soha nem feltételezné róla, hogy alkoholt fogyaszt. Itt természetesen az erősebb italokra kellett gondolni, mert egy vajsört mindenki kapott, ha lement Roxmortsba. Az amúgy se olyan, amitől az ember be tud csiccsenteni… oh wait… – Kezdem azt hinni, hogy kicseréltek egy másik Alexre. De ez jó, imponál, tetszik-tetszik. –Ezt nem kellett volna hangosan kimondanom. Annyira másabb volt most a helyzet kettesben vele, hogy olyanokat tettem meg mondtam, amiket valószínűleg normál esetben nem. Ám az is lehetett, hogy rájöttem arra, hogy keveset tudtam róla. Vagyis inkább nem beszélgettünk még ilyen dolgokról, mert nem jött szóba. Az alkohol témát nem is igazán lehetett kitárgyalni társaságban, mert nem tudni melyik sarkon mész bele egy tanárba, aki esetleg hallotta az egészet. Tudjuk mi is, hogy tudják azt, hogy iszunk, de lebukni azért nem volt jó sohasem. – Ránk! –A koccintás után egy húzóra tűntettem el az italt. Kegyetlenül jó érzés volt, ahogyan végimart a torkomon. Ki is élveztem minden cseppjét és már automatikusan töltöttem is a másodikat mind a kettőnknek. Az üres pohár nem jó pohár. – Hogyan? –Kicsit feljebb szökött a vér az arcomban. Ezt, ha rákérdezett, azonnal az alkoholra fogtam, de igazból nem tudtam eldönteni, hogy milyen érzést váltott ki belőlem a… bókja? Igen, ez határozottan egy bók volt, én így raktároztam el a képzeletbeli fiókban, ami „Alex és hozzákapcsolható dolgok” fémjelzéssel volt ellátva. Vörösödő arcom, azonban nem változott. Melegség járt át belül és eszméletlenül jól éreztem magam most. Olyan annyira, hogy nem engedhettem meg, hogy nyerjen. Pedig a szép sorban való pakolgatásunknak köszönhetően elég instabil lett már a torony. – Nagyon megy ez neked. –Nem volt mit tagadni. Ügyes keze van, az már biztos.
Nem csodálom, hogy meglepődik. Mármint na, tudom, hogy ezt sokan nem nézik ki belőlem. Halkan felnevetek, majd rendezem is arcvonásimat. Több komolyságot kérem, több komolyságot. – Szerintem sok mindent nem tud még, Mr. Turner – válaszolok hasonló mókás stílusban, csak hogy teljes legyen a poén. Nem vagyok én semmi jónak elrontója, sőt, kifejezetten benne vagyok az ilyen kis hülyeségekben. - Nem-nem, nem cseréltek ki, csak kezded megismerni a ritkábban látott oldalam – vonom meg vállamat mosolyogva. Mégis, szavai nyomot hagynak a szívemben, ahogy azt mondja, hogy imponál neki, hogy ilyen vagyok. Miért mond ilyeneket? Csak megnehezíti az életem és fájdítja a szívem. Olyan buta vagyok, nem kéne ilyenekre gondolnom, de tényleg. Jobb is hogy iszunk, az alkohol mámora talán majd elfeledteti velem az ilyen buta gondolatokat. Csak attól félek, hogy esetleg felbátorodom, és valami olyat teszek majd, amit nem kellene, amit utólag, később, nagyon meg fogok bánni. Vigyáznom kell magamra. Magunkra. Ebben azonban úgy tűnik, Giddy nem szándékozik segíteni, mert már tölti is újra a poharam, meg a sajátját is, de az egész más. Attól nem én fogok becsiccsenteni. Merlinre, csak mikor visszakérdez döbbenek rá, hogy megint olyat mondtam amit nem kellett volna. Félve pislogok fel rá, csak megrázom a fejem, és azt hiszem arcom az övéhez hasonló vöröses árnyalatot ölt. Bár nem látom magam kívülről, de érzem a lassan felfelé kúszó melegséget. Egész jól haladunk, a torony egyre instabilabb, de eddig nem történt baj. Eddig. Mert hogy elkezdek ezen kattogni, hogy már nem csak gondolom a butaságokat, de ki is mondom őket, és ezért nem gondolom át alaposan, hogy mit kéne kihúznom. Csak nyúlok az egyik tégla után, és még nincs is egészen a kezemben, mire a torony darabjaira esik szét. Hát ez kínos, pont azután elszúrni, hogy megdicsért… - Azt hiszem akkor most innom kellene – nézek rá néhány másodpercig kérdőn felvont szemöldökkel, majd húzóra eltűntetem a poharam tartalmát. Kiráz a hideg a torokomat maró italtól, de nem visel meg különösebben, talán csak kótyagosabbá válok kicsit tőle. – Visszavágó? – érdeklődöm hol a romokban heverő fa kockákat, hol a velem szemben ülőt bámulva.
Mellkasom előtt összefontam a karjaimat. Oldalra billentett fejjel, kíváncsi szemekkel kezdtem fürkészni a másik arcát. Mintha most kezdtem volna igazán megismerni a másikat, de ez nem igazán zavart. A komoly arcomat gyorsan elhessegettem és csak vigyorogtam rá, mint pár perccel ezelőtt. – Igazán örülök annak, hogy ezt sikerülhet megismernem. Talán te is láthatsz olyasmit tőlem, amit még nem. –Ez, ha az alkoholon múlik, minden bizonnyal ki fog derülni. Azt mondjuk magam sem tudtam, hogy jó ötlet lesz-e megmutatni Alexnek a részeg felemet, de ha szerencsém lesz, talán nem fogunk majd sok mindenre emlékezni. Én legalábbis, egy istenes berúgás után, csak az iszonyatos fejfájásra tudtam koncentrálni, nem pedig arra, hogy mit produkáltam az ivászat alatt. Ezt pedig csak úgy tudtam elősegíteni, ha nem hagytam kiürülni a poharakat. Azt nem mondtam, hogy csak a torony ledőlésénél kell inni… A torony abban a pillanatban dőlt, ahogyan megdicsértem. Kuncogtam miatta, de nem szerettem volna ezzel megbántani. – Pontosan, most kell innod. –De, hogy lássa mennyire is jó arc voltam, miután kiitta a poharát, töltöttem neki egy újabbat. Jó, én magam is megittam a sajátomat, ezzel kicsit át is hágva a szabályokat, de mikor is tartottam én be azokat? Erre azt hiszem, mind a ketten tudtuk a választ. – Jöhet a visszavágó! –Kicsit már éreztem az alkohol hatását, de még stabil volt annyira a kezem, hogy fel tudjam építeni az újabb tornyot. S ez jó darabig így is ment. Hol nálam, hol nála borult omlott össze a fatéglácskákból készült építmény. – Azt hiszem… kezdett elfogyni a whiskey… –lóbáltam meg Alexnek mutatva az üveget. – Már inkább el is fogyott… –A nyelvem meg kezdett össze is akadni a vége fele. Nem csoda, hiszen egy üveg lángnyelvet pusztítottunk el ketten és valami miatt, ezt nagyon nem is bántam meg. Berúgni Alexszel, egy pont, amit kihúzhattam a képzeletbeli listámról. Már csak arra kellett koncentrálnom, hogy semmi olyat ne tegyek, amivel elronthattam az idilli pillanatokat. – Kellett volna valami kaja. Szerzek! –Minden erőmet és bátorságomat összeszedve keltem is fel a földről. Az időközben lekerült cipőimért nyúltam, hogy majd felhúzom azokat… De persze annyira be voltam csiccsentve, hogy a bánázásom kerekedett fölül. Fel akartam húzni az egyik lábbelimet, de kibillentem az egyensúlyomból és szépen a földre huppantam… közvetlen Alex mellé. – Azt hiszem… a cipőim nyertek… és nem akarják, hogy lelépjek kajáért… bocsi… –Kínosan felnevettem a végén, és ezzel egyidejűleg néztem is bele a másik szemeibe… ohh baszki, olyan elragadóak…
- Ebben egész biztos vagyok. – Már most sok olyan dolgot tudok róla, amit eddig nem. Megismerhettem egy olyan Giddy-t, aki eddig rejtve volt előlem, és abszolút nem bánom, hogy végre megmutatta, milyen ő igazán. Szeretem ezt az énjét, amelyik nem utálatos és bunkó és gonosz. Mert ez az igazi énje, az meg csak az, amit magára húz mint valami maszkot, hogy a külvilág olyannak lássa. Nem tudom miért akarja ezt láttatni magáról, mikor amúgy annyira csodálatos ember. Mindketten ittunk, ha én borítottam akkor ő volt szolidáris velem, ha ő hibázott akkor én nem hagytam magára. Igen hamar elfogyott az az egy üveg whisky, holott esküszöm, hogy az előbb még tele volt. Nem mondom, legalább jól érzem magam. Feloldódott bennem minden gát és félelem, nem érzek más csak eufórikus boldogságot esküszöm. Folyamatosan nevetni akarok, vagy legalább vigyorogni, csak hogy megmutathassam a másik srácnak is, mennyire de nagyon jól érzem magam. Azt hiszem életemben először vagyok részeg, ennyire legalábbis még sosem ártott meg alkohol. - Jaj hagyd mááár - elnyújtom az utolsó magánhangzót, és utánakapok karommal, de elhibázom, és tehetetlen, haszontalan testrészem halkan puffan mellettem a földön, míg ő a cipőjével birkózik. Nem kell ide kaja, megvoltunk eddig is nélküle, különben is csak felszívná a még be nem ivódott alkoholt. Arra meg nincs szükségünk, szerintem. Mármint na, mindketten sokkal oldottabbak vagyunk így, némi alkoholos segítséggel. - Béna vagy– nyújtom ki nyelvem kisfiúsan, hogy aztán azért még közelebb másszak, hogy megnézzem nincs-e baja. – Minden oké? Nem ütötted be semmid? Adjak gyógypuszit? – Józanul sosem tennék fel egyszerre ennyi kérdést, pláne nem ilyen kínosabbnál kínosabbakat. De jelenleg nem érdekel, ha szeretné szívesen adok neki egy gógypuszit, hogyha fáj valamilye, akkor hamar segíthessünk rajta. Mert mindenki tudja, hogy ettől nincs jobb megoldás sérülésekre.
Megéltük azt a pillanatot, hogy berúgtunk. Az volt a szerencsénk, hogy Alex tudta ezt a jól eldugott helyet. Ennek hiányában hatalmas bajba kerültünk volna. Igaz, még azt is meg kellett oldani, hogy később visszajussunk a saját ágyunkba… Jelen pillanatban viszont minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy lelépjek. Még a cipőim is ellenem voltak, ezért se sikerült felvennem őket és estem vissza Alex mellé. – Ezt nem tagadom –nevetve kaptam a másik nyelve után, ha már kinyújtotta azt. Persze, ha visszahúzta, ha nem, nem fogtam meg. Kezem esetlenül hullott inkább a másik… térdére. Igen, ott még úgy voltam vele, nem okozok nagyobb gondot vele, de persze nagyot nyeltem, mikor a kérdéseit feltette. Hogy mit szeretne? Gyógypuszit adni? Le is fagytam hirtelenjében, mert hát ki ne akarna gyógypuszit kapni? Most kellene az a mondat, hogy mindenhol is fáj és akkor mindenhova is kapnék. Az agyam és a szívem azonban nem éppen voltak szinkronban. Még előbbi azt diktálta, hogy tagadjam le, hogy fáj valami, mert ezzel csak elrontom a helyzetet. Utóbbi pedig mondatni akarta velem az igazságot. Mondjuk Alex ajánlotta fel, akkor nem lehet annyira kínos, ha elfogadom nem? Vagy mégis? – Uhm jól vagyok, persze… Most még nem érzem, hogy fájna valamim, de várj csak… –Próbáltam időt nyerni magamnak. Olyan közel volt, mégis távol. Ellökném, mégis közel húznám magamhoz. Akartam az ajkait, mégis fájna a tudat, hogy megkaptam azokat… – Azt hiszem a kezem kicsit megütöttem… –S persze, hogy nem úgy cselekedtem, ahogyan azt kellett volna. Így közelebb kerülhettem hozzá, csak magam is vívódtam az egésszel kapcsolatban. Felemeltem másik karomat, hogy megkaphassam a gyógypuszimat a kézfejemre. Ahogy közelebb húzódtam Alexhez, már vállunk is összeért. Térdét ugyan már nem melengettem tenyeremmel, helyette inkább feljebb kúszott. Ujjaim óvatosan játszadoztak a felületen, tekintetem végig másikét keresve. Az alkohol ugyan bátorságot adott, de lépéseimmel még elijeszthettem a másikat. Ott tört volna el minden kapocs, amit eddig kovácsoltam vele. Érzéseimnek nem tudtam viszont tovább parancsolni, melyeket a lángnyelv whiskey felerősített. Játszadozó kezem megállapodtak Alex combján, gyógypuszizott kezem pedig óvatosan került a másik tarkójára. Szinte egy mozdulattal, gyengéden húztam magamhoz közelebb, ahogyan fejem is mozdult felé. Kiss jobbra döntve kobakomat, megléptem, amit már régen meg kellett volna: megcsókoltam. Ha nem pofon lett a vége, akkor nem is szakadtam el tőle, csak táncba hívtam ajkait.
Megpróbálom elkapni a fejem, kicsit megszédülök, majd hangosan kinevetem magam, meg őt is, mert ő is béna, mert puffan a karja, ahelyett, hogy elérné amit akar, ez esetben a nyelvem. Bár nem is baj, mert ne nyúlkáljon a számba, nem a keze való oda, hanem… na, szóval más. Merlinre, rossz hatással van rám az alkohol, nem kellett volna ennyit innom, de most olyan felszabadult vagyok és vidám, mint régen nem. Eltűnnek a belső frusztrációim és szorongásaim. - Akkor jó – még bólogatok is bőszen, hogy akkor jó, ha minden jó, mert annál jobb nincs, ha jó. Érti mindenki, nem? Nem? Nem baj, én igen, ez a lényeg. Szóval egyben van, de azért összevont szemöldökkel nézem, hogy milyen fáj mégis. Mert most úgy látom, hogy valamit mégiscsak beütött, aztán mondja is, hogy a keze fáj. Hát nincs probléma, akkor kap a kezére puszit. Közelebb is csúszik, vállaink összeérnek, a nemfájós keze meg a térdemre csúszik, amit én egy kissé értetlen, bár sokkal inkább kíváncsi pillantással jutalmazok. Mit csinál? Mindegy is. Óvatosan két kezem közé fogom az ő kezét, hogy aztán lágy csókot nyomjak kézfejére. Megérdemli. Megdermedek egy pillanatra, ahogy ujjai feljebb csúsznak a lábamon, de aztán bátorító vigyorra húzódnak ajkaim. Nem tudok tisztán gondolkozni, a védekezési rendszerem teljesen kikapcsol, mintha sosem létezett volna, és az agyamban csak egy gondolat kap helyet: akarom. Akarom őt magát, hogy megcsókoljon, hogy felvállalhassam, hogy vágyok rá. Nem ül ott a figyelmeztető angyal a vállamon, hogy nem szabad, ez rossz, nem kellene. Épp ezért hagyom, hogy tekintetünk összekapcsolódjon, és bízom benne, hogy azt üzenem, hogy tedd meg. Annyira azért még nem bátorodtam fel, hogy le merjem kapni, de ha megteszi, ellenkezni nem fogok. Vagy mégis? Kiszámíthatatlan, mi történik. Egész addig, míg meg nem történik. Kell egy röpke másodperc, hogy felfogjam, hogy ez tényleg megtörténik itt és most, hogy megcsókolt. Tényleg, igazából, ezek nem csak álmok és vágyképek, hanem a valóság. Fogalmam sincs, mit kéne tennem, ezelőtt csak felszínes látszat-csókokban volt részem különböző lányoknál, akik szívességből vagy csak mert amúgy is szerettek volna megcsókolni beadták a derekukat. Egyik sem tartott tovább tíz másodpercnél, de ez most éles helyzet! Azt hiszem, kezdek bepánikolni.
Kinevetett. Nem értem el a nyelvét, erre ez a büntetésem… Na szépen nézünk ám ki! Felfújt, duzzogó tekintettel néztem rá emiatt, de képletes haragom pillanatok alatt eltűnt és csak vele együtt nevettem. Meg kellett hagyni, hogy béna voltam. Egyébként se volt valódi célom megfogni a nyáladzó testrészét a kezemmel… Megkaptam a gyógypuszimat is, ami miatt csillogó, öt éveseket megirigylő tekintettel jutalmaztam Alexet. – Most már sokkal jobb, doktorbácsi. –Vigyorom széles volt a kiadó nevetés után, ami a becenév miatt volt. Egyébként sem fájt, csupán kíváncsi voltam arra, hogy meg meri lépni azt, amit felajánlott. Az este folyamán már okozott meglepetést, jó értelemben természetesen. Kételkedésemnek nem is lett volna helye, de ha elutasítom, most nem lenne ott ajkainak lenyomata a kézfejemen. Ugyan nem látszódott, mégis büszkén „viseltem” azt. Mint egy pecsét, de Alex ajkait máshol is érezni akartam. E gondolat is vezérelt, mikor megléptem azt, amit. Azt a vigyort nem tudtam hova tenni, amit láttam a másiktól kezem feljebb csúszásakor. Bátorítása is erőt adott és ezzel azt is sugallotta felém, hogy akarja ő is ezt az egészet. Vagy nem? Nem tudtam eldönteni, de már megléptem azt, amit akartam. Az agyam abban a pillanatban kikapcsolt, hogy ajkaimat az övéihez érintettem. Igyekeztem nem megijeszteni, de jól is csinálni ezt az egészet. Nem csak egy futó csók volt, amiket random váltottam másokkal. Ez számomra sokkal többet jelentett. Ösztönösen cselekedtem az egész pillanat alatt. Tarkóján lévő kezem feljebb kúszott és ujjaimat óvatosan fúrtam tincsei közé, ha még el nem lökött. Másik kezem ugyanott pihent, ahol eddig is. Azzal nem kalandoztam tovább, jó volt ott, ahol. Pár pillanat volt az egész, mégis óráknak tűnt a dolog. Elszakadni nem akartam, de mégis muszáj volt. Homlokomat a másikénak döntve néztem szemeibe. Apró mosolyra húztam a szám, úgy fürkésztem a tekintetét. El tudtam volna időzni lélektükreiben mindenféle kommunikáció nélkül is. Jól ment nekünk egyébként is a csendesség. – Azt hiszem most jön az a rész, hogy fogalmam sincs, hogy ezt miért is csináltam… –Ohh, dehogynem… de nem ez volt a legjobb pillanat bevallani mindent, mert még az alkoholra fogja, hogy az beszélt belőlem. Pedig az csak segített az egészben… Mindegy, akkor sem most vallok.
Durcás fejét látva nevetésem nemhogy csillapodna, hanem még intenzívebb lesz. Kész csoda, hogy nem dőlök el vagy pukkadok meg, mert azt szokták mondani, hogy megpukkad a nevetéstől. Bár nem tudom elképzelni az milyen lehet, hogy valaki egyszer így kidurran, vagy mi? Ezen még inkább nevetnem kéne, de aztán lendül a keze, én meg ahogy megfogom alábbhagy a nevetésem, mert a helyzet komolyodik, még ha poénkodunk is egymással. – Hát ezt örömmel hallom – még bólogatok is, hogy igen, ez komolyan örömteli hír. Mert ha nem fáj, akkor az mindkettőnknek jó, mert én is boldog vagyok, ha ő boldog. Lehet, hogy ennek nem így kéne lenni, sőt, teljesen nagyon biztos, hogy ennek nem így kéne lenni, de attól még így van, és ha már így van, akkor mit tudok tenni ellenne? Semmit. Na akkor legalább kiélvezem, ha nem baj. Sosem csókoltam még senkit szerelemből. Vagyis fogalmazzunk úgy, hogy vonzalomból. Egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy mit érzek, de igyekszem átadni mindazt ebben az egy csókban. Kezem megtalálja a combomon pihenő kezét, összefonom ujjainkat és akkor sem engedem el kezét, mikor ajkaink elválnak. Kár, élvezném még egy kicsit. Rámosolygok ahogy homloka a homlokomhoz ér. – Valószínű azért, mert tetszem neked, ahogy te is nekem – jelentem ki az ék egyszerű igazságot. Mert ez így van, és ha eddig nem tudtuk mindketten, akkor mostmár biztosan képben van ő is, hogy nem viszonzatlanok az érzelmei. Persze, lehet hogy nincsenek is itt semmiféle érzelmek, csak a részeg gondolatok vezérlik. - Mindegy, ezt úgysem szabad többet, mert nekem ezt így nem lehet. Én nem lehetek meleg – rázom fejem csalódott, szomorkás mosollyal. Mert tényleg nem, apa biztosan megölne ha megtudná, és nem kockáztathatok meg mást sem, mert ne csak én buknék a dolgon, hanem Giddy is, ez biztos. Nekem ezt így nem szabad.
Akartam. Túlzás lenne azt állítani, hogy csak az alkohol szólt ki belőlem, de nem így volt. Józan fejjel is ugyanúgy megléptem volna ezeket, csak kicsit lassabban. A pia csak segített feloldani a gátakat és természetesen másnapra mindent kitöröltetni az agyban, vagy legalábbis a nagy részét. Neeeeeem, ez nem tapasztalat, ugyaaaaaan. Ezeket a dolgokat azonban nem felejtem el. Azt, ahogyan csók közben összefűzte az ujjainkat, ahogyan mosolygott és nevetett velem. Nem, biztosan nem. – Tetszel? Finoman fogalmaztál. Egyenesen megbolondulok érted Alex… azt meg elképzelhetetlennek tartottam, hogy kölcsönös lenne ez a dolog. –De tényleg. Bolondnak kellett volna tartanom, amiért a sok bántalmazás miatt, amit elkövettem ellene, belém szeretett. Vagy csak az alkohol beszélt most belőle és valami buta játékot játszik? Nem vallana rá… vagy nem tudom. Zavaros volt most minden és szavai, amik ezután hagyták el csodás ajkait, még inkább kétkedésre adott okot. – Miért ne lehetnél? Ki tart ebben vissza? Megverjem? Hmm? –Kíváncsi tekintetem a másikéba fúrtam a kérdést követően. Minden bizonyra a családneve az oka ennek, mert eléggé neves. Valahol megértettem ezt, de ez baromság volt Beskatulyázni egy embert azért, mert kimutatta az érzelmei olyasvalaki iránt, akit szeretett? Bullshit. Persze nem akartam rosszat neki, mert szenvedett már miattam eleget, de ezt az estét nem akartam elengedni. – De, ha ez nem lehet többet, mi lenne, ha kihasználnánk az alkalmat és holnaptól akkor elfelejtjük az egészet. –Combján lévő kezem megindult egy bizonyos pont irányába… Csak mielőtt odaért volna, irányt váltottam vele és derekára fogtam. Ha hagyta, akkor úgy fordítottam, hogy háttal legyen nekem. Mögötte ültem, és óvatosan húztam magamhoz derekánál ölelve, mellkasomat hozzányomva. Államat vállán támasztva pihentettem tovább. – Részegen nehéz lenne visszajutni a saját ágyunkba, szóval mi lenne, ha… ha itt aludnánk? Mondhatsz nemet, de ha nem lehetünk többet együtt így, legalább ezt az alkalmat tegyük csodássá. –Azt persze nem tudtam, hogy ezek után hogyan fogunk egyáltalán beszélgetni. Nehéz napoknak néztünk elébe…
Nem tudom, mi történne, ha józanok lennénk mindketten. Azt hiszem, ez nem, mert belátnám, hogy egyikünknek sem jó, de ennyi pia után az is csoda, hogy képes vagyok gondolkodni és beszélni. Milyen vicces, hogy arról gondolkodom, hogy gondolkodom. Hát ez haláli szerintem, más is szokott ezen gondolkozni? Felejtsük el, figyelni kéne. - Hát ezt jó tudni. Asszem’ iagzából azért baszogattál, mert nem tudtál ezzel mit kezdeni és így könnyebb volt. Vagy mittomén’. – Annak ellenére, hogy a szavak néhány helyen összefolynak azért igyekszem érhető lenni. Fejben még úgy nagyjából képben vagyok, csak a testem nem feltétlen akarja azt csinálni, amit én akarok. Emlékezni viszont biztosan fogok. Ez a jobbik eset, legalább nem lehet megzsarolni semmi olyannal, ami meg sem történt. Tudom, rémeket látok, hiszen gyakorlatilag… szerelmet vallottak nekem, ha tetszik, ha nem. Szóval most kéne, hogy örüljek és élvezzem az életet, de nem, ehelyett marad a keserűség és a magány. - Levin Dolohov fia nem lehet meleg. Tisztes aranyvérű feleség és legalább két gyerek passzol a jövőjébe, férj semmiképp – csóválom a fejem elkeseredett lemondással. Nem gondoltam, hogy ez ilyen nehéz lesz. Magamat meggyőzni még csak-csak, de ellökni valakit magamtól, csak azért mert olyan családba születtem amilyenbe… Elképesztően rosszul érzem magam, mert nem akarom bántani őt. Tényleg nem. - Én… jó. Sosem foglak elfelejteni. – Egy pillanatra azt hiszem megfeszülnek izmaim, ahogy ujjai feljebb csúsznak, ám mikor megérzem hogy inkább a derekamat kapja el és próbál fordítani már sokkal készségesebb vagyok, és fordulok én magamtól, hogy utána hátulról egészen hozzám bújhasson. Fészkelődöm egy kicsit, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen, aprót sóhajtva dőlök egészen hátra. Azt hiszem, már egy szalmaszál sem férne kettőnk közé. – Legyen. Bár hideg lesz és kényelmetlen, de… jó. Azt hiszem mindennél jobb. – Mennyivel egyszerűbb így beszélni hozzá, hogy nem kell ránéznem. Mármint nem azért, szeretem nézni őt és látni, hogy hogy reagál szavaimra, de ez most akkor is könnyebb így.
– Nemtom… Eleinte azért, mert jól esett bántani téged asszem… Utána lehetséges, hogy azért, mert nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Demostmá’ sohasenem bántalak… Csak mindenki mást, aki bánt téged. –Ezeket a szavakat teljes mértékben komolyan is gondoltam. Aki bántani fogja Alexet, élete utolsó hibáját követte el. Persze azt nem tudtam, hogy mennyire lesz majd jó a kapcsolatunknak vagy mennyit fogok inkább ártani vele, de azt tudtam, hogyha nem teszek majd semmit az elkövetők ellen, akkor csak magamat okolom majd. Ezen persze kár volt még agyalni. Most inkább a pillanatot kellett kiélveznem, nem véletlen léptem meg azt, hátulról bújhassak hozzá. Még egy puszit is nyomtam a nyakára, csak szavai szomorítottak el utána egy kicsit. – Levin Dolohov tehet egy szívességet azzal, hogy megcsókolja a hátsómat. Egy másikat meg azzal, hogy hagyja a fiát, hogy szeresse azt, akit akar. Nem bírom én ezt az aranyvér baromságot… Ha kell meg is mondom neki, csak figyeld meg! –Túlzás azt mondani, hogy felbosszantott ezzel a dologgal? Nem hinném. Természetesen megértettem Alex hozzáállását is a dolgokhoz. A családneve elég híres volt a varázslóvilágban és hatalmas teher került már csak ezzel is szerencsétlenem vállára. Tovább kéne vinni ezt a nevet, de az úgy lehetetlen, ha velem volt együtt… Már mint ezt még nem lehet járásnak nevezni, meg az alkohol befolyásoltság, meg minden, de értitek. Azzal viszont az apja se tud majd mit kezdeni, ha Alex férfiassága nem reagál a csajokra… Nem szabadott önzőnek lennem vele szemben. El kellett engednem, mert ha magamhoz láncoltam, csak fájdalmat okoztam neki… – Összebújva nem lesz vészes, és ha fázol akkor még oda tudom adni a pulcsimat is meg ha nagyon kell, akkor a pólóm. De varázslók vagyunk, nem? Megoldjuk. –Halkan kuncogtam fel a végén és egyik kezemmel elengedtem a derekát. A pálcám nagy nehezen való megszerzését követően, kinyitottam vele az ablakot, aztán kigondoltam, hogy mik is kellettek pontosan. – Indító… izé, Invito párnák, paplanok. –Nehezen ment a koncentrálás és nem is gondoltam volna, hogy varázsolnom kell majd, de megtettem. A kért dolgok repültek is be az ablakon, amit be is csuktam ugyanazzal a mozdulattal, amivel kinyitottam. – Bár nem lesz ettől sem kényelmesebb, de nem fogunk annyira fázni. Mondjuk… van takaró, szóval… én ledobom a rongyot… ha nem zavar téged. –Képtelen voltam ruhában aludni. Természetesen a legutolsó ruhadarab, ami fedte a lényeget, mindenképpen maradt volna. Alexet nem akartam kínos helyzetbe hozni, meg semmi ilyesmi. Viszonylag gyorsan meg is ágyaztam: egy takaró a földre, a szép nagy párna a helyén és a jó nagy, melegséget adó pedig készen volt arra, hogy bebújjunk alá. Ruhában, vagy anélkül, de ha engedte, magamhoz húztam úgy, ahogyan ülve voltunk és oldalát cirógatva oltalmaztam.
- Ez olyan aranyos - pislogok rá nagy meghatott kiskutya szemekkel. Most elképzelem magam kívülről, és annyira cukinak látom magam, hogy hűha. Mármint na, szerintem amúgy is elég cuki vagyok a kis szőke fejemmel, olyan kisfiúsan cuki. Én bírom hogy nem lettem ilyen macsós az évek folyamán, nem illene a személyiségemhez valami nagy komoly csábító külső. Mondjuk azért hálát adok minden nap, hogy nem vagyok ronda sem. Most elképzelni is rossz de komolyan, hogy mi lenne, hogyha olyan patkány fejem lenne, mint annak a szegény mardekáros Stuartnak… fúj. Mondjuk nézhetnék ki úgyis, mint Peter, ő meg nem is tudom… azt hiszem egy csimpánzra hasonlít azokkal a nagy elálló lapátfüleivel. Szegény nem valami szép, én mondom. Halkan felkuncogok kifakadását hallgatva, valahogy így megfogalmazva nem is tűnik annyira komolynak ez az egész. Olyan bagatell apróságnak hangzik, amit csak így meg lehet mondani. - Giddy… Giddy figyelj… Nem kell ezt… - Próbálnám itt csitítgatni vigyorogva, de hát nem hallgat rám, csak mondja a magáét, szóval muszáj vagyok drasztikusabb eszközökhöz folyamodni, így mikor már ott tart, hogy na majd akkor ő megmondja apámnak a frankót, nos… megcsókolom. Így telibe a semmiből, ahogy azt kell. Eskü, még magamat is meglepem, mert fogalmam sincs hirtelen mitől bátorodtam meg ennyire. Az előbb még azt fejtegettem, hogy nekünk ezt soha többet nem szabad, most meg én kezdeményezek. Az alkohol csodákra képes, nem lehetnék minden nap részeg? - Igazad van - bólogatok egy sort arra, hogy nem lesz itt semmi probléma, mert ketten együtt szépen mindent megoldunk majd. Merlinre, ebbe nagyon fura belegondolni. Ketten együtt akarjuk megoldani a problémákat. Ketten. Együtt. Nem én és ő, hanem együtt. Hangosan felvihogok, mikor elrontja a varázsigét, nem tehetek róla, egyszerűen csak túl vicces, hogy ő is ilyen szerencsétlen részegen, mint én. Mert köszönöm szépen, tökéletesen tisztában vagyok a ténnyel, hogy úgy berúgtunk, mint az állat. Remélem, azért emlékszem majd legalább majdnem mindenre, ha ténylegesen mindenre nem is. Mindenesetre másodjára sikerül a bűbáj, aztán még nagyon kis aranyosan meg is ágyaz. Egyemmeg. És én erről fogok lemaradni csak azért, mert annak születtem, akinek. A világ legszerencsétlenebb balféke vagyok, ez már hivatalos. - Dehogy, nyugodtan. - Sőt, vele együtt én is vetkőzni kezdek, bár rólam csak a cipőim és a farmerem kerül le. Aztán ismét követve a példáját bemászok én is a rögtönzött kis ágyba, és hagyom, hogy magához húzzon. Elmerülök a pillanat varázsában, amíg lehet.
