Rettentő hosszúnak tűnt a következő időszak. Minden szabad percemben azon kattogtam, hogy mit kezdjek ezzel az újonnan beállt helyzettel. Az volt a feladatom, hogy közel férkőzzek a Briggs kormányhoz és lényeges információkat juttassak el róluk a MACUSA felé, de nem hiszem, hogy éppen erre gondoltak, amikor rám sózták ezt a munkát. Nekem sem éppen az volt az aktuális tervem, hogy majd szépen összekavarok az egyik családtagjával és így szerzem meg a szükséges infót, hogy leszálljanak rólam az amerikai aurorok, de jelenleg ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. Legalább nem szenvedés volt felszedni ezt a Briggset, éppen elégszer másztam rá pasikra, akiktől undorodtam, hogy most ne akarjam megtenni. De igen, ez volt most a célom, és reményeim szerint nem is lesz akkora nagy munka, hogy közel férkőzzek hozzá. Nagyon szar emberismerő lehetek, ha ennyire félreértettem mindent, ami azon a lepratelepen történt, de határozottan azt éreztem, hogy kölcsönösen kedveljük egymást. Innentől már egyenesnek kell lennie az útnak. Ugyanakkor nem kerestem én őt. Persze ebben az is benne volt, hogy ha valóban rosszul értelmeztem valamit, akkor legalább tudom azáltal, hogy nem keres majd meg, hiába beszéltük meg. Másrészről pedig nem akartam túl nyomulósnak tűnni, jobban ráfeszültem erre az egészre mint egy normális párkapcsolat esetén. Na nem mintha sokat foglalkoztam volna “normális” párkapcsolatokkal, de valószínűleg ha energiát fektettem volna egybe is, az nem közelítené meg soha azt, amivel itt próbálkoztam. De ha meg kell tenni, hát meg kell tenni. Aztán jött egy levél végül. Kissé féltem, hogy csak a fotó lesz majd a borítékban és ennyivel le kell tudnom az egészet, de szerencsére ott várt egy levél is, hogy találkoznunk kellene. Esküszöm, a fellegekben jártam, amikor elolvastam, természetesen csakis azért, mert így újabb lépést tettem a szabadságom felé. Semmi másért. Péntek este már ott ültem a kocsmában, ahová megbeszéltük a találkozót. Tökéletes helynek ígérkezett, bár a sörnek eléggé húgyíze volt. Szar brit vizelet szénsavval. Undorító. Nem vágtam azért a pultos fejéhez, csak türelmesen várakoztam a korsóba bámulva, remélve, hogy attól majd elfogy gyorsan és nem nekem kell meginnom az egészet.
Minden reményem és önbizalmam ellenére tovább eltartott a szektás köcsögök kihallgatása, mint azt elképzeltem. Nem hajtotta őket sem a bűntudat, sem a félelem, sem pedig a racionális önérdek, látszólag teljesen mindegy volt számukra, hogy milyen hosszú börtönbüntetés várt rájuk és mennyit javíthattak volna a helyzetükön az együttműködő magatartással. Nem hatott a szokásos pszichológiai terror, sem a fenyegetőzés, de még az sem, ha a szó szoros értelmében rájuk borítottam az asztalt vagy két lábbal tiportam az emberi jogaikban. Végül mégis sikerült megpuhítani őket és beszélni kezdtek, többek között arról is, honnan ismertek ilyen fejlett és az európaitól ennyire eltérő rúnamágiát - azt, hogy ennek a fajta mágiának nem sok keresnivalója volt a Felföldön, persze nem saját magamtól találtam ki, hanem egy kedves, amerikai átoktörő súgta meg, akinek még tartoztam egy fotóval és egy válasszal a feltett kérdésére. Természetesen arról sem feledkeztem meg ezidő alatt, hogy róla is többet megtudjak. Csak kérnem kellett és azonnal kiadták a papírjait, amelyek akkor kerültek be a Minisztérium aktái közé, mikor az Egyesült Királyságba érkezett. Nem volt bennük semmi különös, eltekintve a családnevétől: Lorena Ruby Fontaine. Sosem érdekelt annyira a politika és a fontos emberekkel való jó kapcsolatápolás, mint a fivéreimet, de számon tartottam sok mindenkit. Azokat, akikre lehetett számítani, akik potenciálisan veszélyt jelentettek, akikre ilyen-olyan okokból figyelni kellett. A Fontaine név is ezek közét tartozott. A családjukból a MACUSA-ban egy egész aurorrészleget ki lehetett volna alakítani, statisztikailag kész csoda volt, hogy én éppen egy átoktörővel találkoztam közülük. Ha nem vettem számításba, hogy egy pedigrés amerikai aranyvérű volt - őket nem szerettem együtt emlegetni a beltenyésztett britekkel, legalább koponyás tetoválással a karjukon nem gyilkolásztak muglikat -, semmi, de tényleg semmi különöset nem írtak róla. Csak egy átlagos átoktörő, aki munkát vállalt kis hazámban. Végül, ahogy ígértem, elküldtem neki a horrorházban készült fénykép egyetlen példányát, mellékelve hozzá egy levelet is. Nem írtam neki túl sokat, sosem volt szokásom, éppen csak közöltem vele, hogy amennyiben továbbra is érdekli a rúnamágia, amit a helyszínen látott, most már be tudom avatni a piszkos részletekbe. Természetesen érdekelte, ebben nem is kételkedtem egy percig sem. Néhány nappal később, egy londoni pubban beszéltünk meg találkozót, én kifejezetten szerettem a helyet és úgy gondoltam, hogy egész Londonban ott csapolták a legjobb ale-t. Utáltam késni, azonban mégis legalább negyed órával a megbeszélt időpont után érkeztem csak meg. Nem feledkeztem meg semmiről, pontosabban nem én voltam az, aki bármit is elfelejtett: Russelnek el kellett volna vinnie a feleségét a Mungóba kiváltani a gyógyszereit. Lydia nem volt jól, Kyle halála óta egy inferusban több élet volt, mint benne és annyi nyugtatót szedett, amennyi egy ménesnek is elég lett volna. A bátyámnak el kellett volna kísérnie a feleségét, de más programja akadt, a részletekbe nem avatott be, csak megkért, hogy vigyem el helyette a sógornőmet. Természetesen zokszó nélkül megtettem, más választásom úgysem volt. A kocsmába belépve azonnal kiszúrtam az egyik asztalnál Ms Fontaine-t, erősen kilógott a tömegből. Intettem felé, majd mielőtt helyet foglaltam volna vele szemben, kértem magamnak a pultnál egy pint sört. Rám fért, sok volt a munka a héten és a legkevésbé sem hiányzott a délutánomból, hogy Lydia lelkét is ápolgassam és kísérgessem, mint egy kisgyereket. Nem az én dolgom lett volna, kurvára nem... De most nem akartam ezen idegeskedni, csak lazítani szerettem volna egy jó sör és egy még jobb nő társaságában. Megérdemeltem. - Hiába bámulja ilyen undorodva azt a sört, attól még nem fog valami gejl amerikai kólás-vattacukros szarrá változni - dobtam le magam a szemközti székre. - És térden csúszva esdeklem a bocsánatáért, közbejött egy családi ügy, csak most szabadultam el.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szer. Márc. 24, 2021 11:58 pm
Holden & Lori
It’s time to take a shot ● 2021. január
Ha valaki rákérdez, nem vallom be, hogy beleraktam az egyik keretbe azt az elbaszott fotót. Sok “kincsem” volt otthon, meg egy jó részét elhoztam ide is, Angliába, ezek között pedig pont jó helye volt a rólunk készült képnek. Nem tűnt kínosnak, mivel nem ez az egy fotó akadt a sok tőr, kard és szablya mellett, amiket eddigi utazásaim során összeszedtem, hanem sok másik is. Nem mellesleg pedig még hasznos is lehetett a későbbiekben, ha úgy alakultak a dolgok, ahogyan én azt elterveztem. Minden ajtónyílásra felnéztem, amikor közeledni kezdett a megbeszélt időpont, utána pedig főleg. Elhatároztam, hogy mindenképpen megjegyzést teszek majd neki a késésre, nem azért, mert szíven ütött és sajnáltatni akartam magam, hanem mert szórakoztató ötlet volt. A múltkor is nagyon élveztem a piszkálgatását, legalább olyan ember volt, aki vissza is vágott és lefolytathattam vele egy kisebb csatát. Aztán megérkezett, én pedig az azonnali megjegyzés ellenére csak mosolyogva visszaintettem neki. - Nem szeretem a vattacukrot, minden úgy ragad tőle, mint a franc. De még azt is előbb leküzdeném a torkomon mint ezt az undorító lőrét, amit itt sörnek gúnyolnak. Őszintén sajnálom a briteket, amiért senki nem mondta el nekik, hogy a sört általában nem macskahúgyból szokták készíteni. Vagy a csaposéból, nehezemre esik eldönteni. -Fintorogva arrébb toltam a korsót magam elől, legfeljebb kiborítom majd, ennyit erről is. Inkább odahúztam magam elé a zöld tündérrel megtöltött pohárkát, amit mondjuk azt, hogy előrelátólag kértem ki a sörrel együtt, nem pedig azért, mert mindenképpen le akartam aljasodni, mielőtt bármi is történik. Az abszintot legalább nem lehet elrontani. -Igazán megtisztel vele, hogy én vagyok az, aki előtt hajlandó letérdelni. Bár megjegyzem, Amerikában inkább fordítva szokott lenni és a nők térdelnek a férfiak előtt. -Felhajtottam a kis pohárka tartalmát, de közben nem vettem le róla a szemem. Nagyon kellett figyelnem, mire hogyan reagál. -De ezt a mentséget el tudom fogadni, a család fontos dolog. Most hogy mondja, nekem is illene már felkeresnem az öcsémet. Előredőltem a széken, megtámaszkodva az asztalon és várakozva, lelkesen néztem rá. Lehet, hogy nem ez volt a fő célom, de tényleg nagyon érdekeltek a perui rúnák és tudni akartam, hogy hogyan kerültek azok Skóciába, amikor az inka temetkezési helyeket leszámítva sehol nem láttam még ilyet. - Ne fogja vissza magát, mindent tudni akarok! Hacsak nem derült ki, hogy valami nagyon unalmas sztori az egész, mert akkor inkább megmaradnék a fantáziámnál.
Vágtam egy leplezetlen fintort. Én tényleg nagyon szerettem a sört, amit itt csapoltak, sőt, általában az angol söröket. Sosem voltam egy nagy partiállat, még az akadémiai éveim alatt sem lazítottam túl sokat. Nem jártam házibulikba és szórakozóhelyekre, egyedül egy-egy kocsmatúrára tudtak elrángatni a barátaim, ha éppen volt rá időm a tanulás mellett. De azért a jó sört vagy whiskyt tudtam értékelni és természetesen fogyasztani is. Nem voltam én szent, csak túl elfoglalt és introvertált. - Egyáltalán nem lepődtem meg, hogy nem értékeli. Egy petri-csészében több kultúra van, mint az Államokban... - Vele ellentétben nekem tökéletesen megfelelt, amit kaptam, így húzóra kiittam a pohár felét. Merlinre, de kellett ez egy ilyen hét után... Szektások, tornyokban álló papírmunka és ma még Lydia kísérgetése is, ami önmagában felért minden más lelki teher sokszorosával... Vajon rendbe jön valaha is a sógornőm? Kételkedtem benne, ő is odaveszett a fiával együtt. - Biztosan sok tapasztalattal rendelkezik, ha ilyen magabiztosan mondja - álltam a tekintetét. Pedig nem volt egyszerű, és nem a beszélgetés témája miatt, hanem azért, mert úgy itta ki azt a pohárka abszintot, mintha sütőtöklé lett volna. Ezek után már az sem lepett volna meg, ha a szemem láttára puszta kézzel leterít egy hegyi trollt. - De mindenképp észben tartom, mi az amerikai szokás, véletlenül sem akarom megsérteni a szokásaikat. Sajnos engem nem lehetett zavarba hozni, különösen nem egy ilyen megjegyzéssel. Ha az volt a célja, ennél kreatívabbnak kellett lennie. - Az Akadémiára jár az öccse, igaz? - Egy másodpercig sem akartam titkolni, hogy többet tudtam róla, mint amennyit legutóbb elárult. A varázsbűn-üldözési kommandó parancsnoka voltam, ugyan mi mást várt? Nem túlzott legutóbb, tényleg őszintén érdekelte, amit abban az épületben látott. Megértettem a lelkesedését, hiszen engem is éppen ennyire jellemzett az olthatatlan kíváncsiság a mágiaelmélet iránt. A mai napig lázba tudott hozni egy új átok vagy védőbűbáj, amit korábban nem ismertem és szívesen foglalkoztam sajátok kitalálásával is a szabadidőmben. Hasznos volt persze, de inkább a tudományos érdeklődés vezérelt, nem a várható előnyök. - Egyáltalán nem unalmas. Beletelt néhány napomba, amíg kiszedtem belőlük, amit tudni akartam, makacs eszelősök voltak és nem működött nálunk a kedves kérlelés - gyújtottam rá egy cigarettára mesélés közben. Valószínűleg ő is sejtette, hogy a szektásokat nem éppen Disney mesébe illő módszerekkel sikerült beszédre bírni végül. - Kiderült, hogy néhány éve Dél-Amerikában járt a tagok közül két kretén. Újságírók voltak, arról írtak volna egy cikket, hogy a turizmus mennyit árt az ősi mágikus helyeknek és az elszigetelten élő varázsközösségeknek vagy valami hasonló faszság. Mire lejárt a kint töltött munkaidejük, teljesen elnyelte őket a sok beteg ősi mágikus szar, amivel ott találkoztak és kitalálták, hogy világmegváltó dolog lenne itthon is gyakorolni, amit ott tanultak. Vérmágia, véráldozat és hasonló ínyencségek. Szerintük csak így lehet megváltani a mai elfajzott modern emberiséget, ezt legalább százszor végig kellett hallgatnom, az ötvenedik után finoman megkóstoltattam az egyik homlokával az asztalszegélyt, de nem sokat ért, okosabb nem lett tőle. Nagyjából ennyi a történet, így került perui rúnamágia Skóciába.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Csüt. Márc. 25, 2021 1:30 pm
Holden & Lori
It’s time to take a shot ● 2021. január
Nem tudtam megérteni, hogy képes meginni ezt az undorító lét, de láttam rajta, hogy vidáman teszi. Hát legyen, akkor majd odaadom neki a saját adagomat, ha az övé elfogy. Legalább kárba ne vesszen, ha már megvettem, azért nem szívesen borítottam ki. Az egyetlen, amit sajnáltam benne, hogy így nem esett nehezemre elképzelni, milyen sörszaga lesz nemsokára. De ez a legkevesebb, az orromat nem bántotta annyira ez az undormány mint a nyelvemet. - Ez így igaz, kár is tagadni -vontam meg a vállam. -Nem is az amerikai sörökre gondoltam, hanem sokkal inkább a belga vagy cseh kézműves sörökre. Na az az igazi sör, nem ilyen macskahúgy ízű, felvizezett okádék. -A legnagyobb hátránya annak, ha az ember sokat utazik és mindenhol belekóstol egy kicsit a kultúrába - akár szó szerint is, mint a sör esetében -, nem tudja ugyanúgy értékelni a hétköznapi dolgokat, mint előtte. Nehéz is jónak találni egy egyszerű bolti csokoládét, miután az ember ecuadori kakaóból készült csokit tolt be tonnaszámra, ahogy az angol sör sem volt olyan csábító egy mennyei belga sör után. Felvontam a szemöldököm egy pillanatra, ahogy félig kiürítette a korsót egyetlen húzásra, mindezt majdnem egyidőben az én ivásommal. Őszinte leszek, ez eléggé felcsigázott. Végre emberemre találtam, aki pont olyan ügyességgel vedelt mint én. Talán ez nem erény más szemében, de én szerettem a kihívásokat. Itt helyben el is határoztam, hogy egyszer rászedem egy ivós játékra vagy éppen ivóversenyre. Le akartam győzni, természetesen. - Lehet, hogy fiatal vagyok, de sokmindent tapasztaltam már -somolyogtam, közben visszarakva a poharat az asztalra. Az ital égette a torkomat, de ugyanakkor kellemesen át is melegített belülről. Még egy-két kör és még felszabadultabb leszek. -Rendkívül kedves öntől, hogy a petri-csészényi kultúránkat ennyire kedvesen próbálja tiszteletben tartani, Mr. Briggs. Kezdek meghatódni. Néhány hosszú másodpercig csak néztem rá, miután benyögte az Akadémiát. Nem kellett volna meglepődnöm rajta, hogy azonnal utánam nézett, ahogy ideje lett rá, mégis egy kicsit váratlanul ért. Csak egy másodpercre futott át rajtam a rémület, hogy már most lebuktam, de utána rögtön realizáltam, hogy az irataimban semmi az ég világon nem szerepelt, aminek nem kellett ott lennie. Meg merem kockáztatni, hogy ha így lenne, akkor most nem ilyen kedélyesen beszélgetne velem, hanem én is ott lennék a kihallgatóban. Hamar rendeztem a vonásaimat. - Igen, medimágusnak tanul. Legalább ő valami tisztességesnek tűnő munkát fog majd végezni. De látom, most már mindent is tud rólam, Mr. Briggs. Meglep, hogy nem zavarja, hogy egy aranyvérűvel kell beszélgetnie, úgy tudom, a családja nem nagyon kedveli a magunkfajtákat. Az arcomra kiülő grimasz egyre határozottabb lett, ahogy a történet végére ért. Néha nehezemre esett felfogni, hogy ilyen emberek létezhetnek és komolyan hisznek ezekben a dolgokban. Persze, évszázadokkal ezelőtt más volt a helyzet, de ahogy a magnixok tudománya, úgy a miénk is sokat fejlődött és hittem abban, hogy ennél azért normálisabbak az emberek. Ismét nagyot kellett tévednem. - Undorító, hogy egyesek mire képesek. Lehet, ők is benyaltak valami átkot Peruban, az inkák nagyon… hogy is mondjam, beteg népség voltak és olyan varázslatokkal és rúnákkal védték le a temetkezési helyeket és a templomokat, hogy őrültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki átoktörői képzés és tapasztalat nélkül nekivágjon. Én sem egyedül mentem, hanem csapattal, és mi sem maradéktalanul tértünk vissza, vagy éppen egy darabban. Nekem is csak a szerencsén múlt, hogy nem hagytam ott egy testrészemet vagy az ép elmémet. Bolondnak kell lenniük ahhoz, hogy ilyen mágiával kísérletezzenek.
- Ezt azért ne mondogassa túl sokat és túl hangosan, a szomszéd asztalnál például írek ülnek, nagyon érzékenyek rá, ha valaki leszólja a söreiket. - A szomszéd asztalnál ülő írek valószínűleg már azt sem tudták, hogy mi a nevük. Bár az is lehet, hogy nem is írek voltak, csak már annyit ittak, hogy a beszédük brutális corki akcentussá mosódott össze. Nem tudtam, milyen válaszra kell számítanom tőle. Ő dobta fel a magas labdát, amit le is ütöttem, de ezen a ponton a legtöbb ember kihátrált volna egy ilyen kínos szócsatából. Ő nem tette, csak tovább fokozta, bennem pedig felmerült a kérdés, hogy csak én láttam túl sok szándékot a szavai mögé vagy valóban jól értelmeztem a jeleket és akart tőlem valamit. Nem okozott gondot olvasni az emberekből, a nők viselkedéséből sem, de mégis kissé abszurdnak tűnt, hogy egy oszladozó hullákkal teli házban, munka közben ilyen gondolatokat ébresztettem benne. Nem volt gond az önbizalmammal, nem azt találtam hihetetlennek, hogy érdekeltem őt, egyszerűen csak a szituáció bizarr volta miatt sántított ez az egész. - Egészen biztos vagyok benne, hogy itt Angliában is új tapasztalatokat gyűjt majd. - Hát az egyszer kurva biztos, ha így folytatta... - Azért nehogy sírva fakadjon, nem bírja az érzékeny lelkem. Mindig kicsordulnak a könnyeim, ha sírni látok másokat. Valószínűleg ezt örömmel (és rettegve) cáfolta volna meg minden újonc auror, akiket az évek során sikerült pusztán önmagam szórakoztatására megsiratnom. Voltak egy páran, és némelyik esetben szánalmasan kevés energiát kellett beleölnöm a lelkükbe tiprásba. Az arcára kiült a meglepetés, pedig nem volt benne semmi megdöbbentő, hogy minden fellelhető információnak utánanéztem. Szerettem tudni, hogy kikkel dolgoztam együtt, általában nem kényszerültem rá, hogy idegeneket is megtűrjek a csapatomban, akiknek a képességei és a megbízhatósága egy nagy kérdőjel volt. És nyilván piszkálta a kíváncsiságomat egy olyan különös átoktörő, mint ő. Nincs ebben semmi meglepő. - Rosszul tudja, ez így, ebben a formában nem igaz. A családom, beleértve engem is, nem az aranyvérűeket nem kedveli, hanem a halálfalókat - javítottam ki. - Tudtommal egyetlen Fontaine sem gyilkolt muglikat és mugliszületésűeket, de javítson ki, ha tévedek. Abban az esetben valóban nem kedvelem a magukfajtákat. Ez nem volt feltétlenül igaz. Tényleg nem kedveltem a legtöbb aranyvérűt és nem csak a bűneik miatt. Zavart a sznobizmusuk, az értelmetlen pénzszórásuk, hogy túl sokat gondoltak magukról és túl keveset másokról... De egyelőre nem adta jelét, hogy ő is ilyen neveltetést kapott. - Most tényleg politikáról akar beszélni? Ne sértődjön meg, de szerintem nem sok rálátása van a brit belpolitikára ahhoz, hogy bármiről is ítéletet mondjon. Könnyű ítélkezni, mikor maguknál Grindelwald rövid amerikai kiruccanása óta egyetlen eszelős sem járt. Vele ellentétben engem nem igazán viselt meg ez a történet. A munkám során ezerszer rosszabbat is láttam már szektás bolondoknál, ennél százszor durvább sztorikat kellett végighallgatnom egy szobába zárva bűnözőkkel. - Meglepődne, hány épelméjű tesz ennél sokkal rosszabb dolgokat - vontam meg a vállam. - Láttam ennél ezerszer undorítóbbat is, és annak semmi köze nem volt az inkákhoz és rúnákhoz. Nem kell hozzá semmi ősi hókuszpókusz, hogy gyomorforgatót alkossanak az emberek. Még mielőtt kineveztek parancsnokká, '13-ban, ha jól emlékszem, lekapcsoltunk a Zsebpiszok közben egy szervezetet, akik kvibli gyerekekkel és lopott házimanókkal kereskedtek, képzelheti mire kellettek. Semmi rúnamágia, semmi kaszabolás, de életem legundorítóbb melója volt, amit ott találtunk. Persze nem kizárt, hogy ezek a szektás barmok tényleg megzakkantak, de ezt majd eldönti egy medimágus, ha rajtam múlna, így is, úgy is dementorcsókot kapnának.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Csüt. Márc. 25, 2021 11:49 pm
Holden & Lori
It’s time to take a shot ● 2021. január
- A Guinness finom -ellenkeztem azonnal. -De csak az, és az is hidegen. Egyszer valaki adott nekem egy pohár Guinnesst, ami nem volt behűtve, azt hittem, elsírom magam. Nem lehet így elrontani egy jó kis sört… -Pedig megtörtént, mégpedig Lachlan álnok tette volt ez. Jó írként nyilván tudta, hogy a Guinness csak hidegen jó, úgyhogy remekül szórakozott az undorodó arckifejezésemen. Akkor még vicces is volt, most már megtéptem volna érte. Ezért is. -Egyébként nem zavar, ha visszaszólnak, úgysem érteném, amit mondanak. -Ha pedig támadnának, azzal se lenne gondom. Nem vagyok egy ártatlan kislány, meg tudom védeni magam. Nehéz volt megtalálni a megfelelő utat hozzá. Lehet, hogy nem erre számított tőlem, féltem, hogy esetleg gyanakodna, hogy túlságosan határozott vagyok… de igazából nem is játszottam meg magam annyira. Nagyon igyekeztem úgy lavírozni, hogy az a lehető legjobb arcomat mutassa felé, de mégis önmagamat adtam. Nem voltam elég jó színész ahhoz, hogy csak úgy felöltsek egy teljesen idegen álarcot. Azt hiszem, egész autentikusan tudtam viselkedni. - Ez lenne a célom, hiszen ezért jöttem ide. tanulni -vontam meg a vállam mosolyogva. Közelebb hajoltam hozzá, hunyorogva vizslatva a szemeit néhány másodpercig. - Nem szeretek vádaskodni, Mr. Briggs, de szerintem ön most hazudott nekem. Nincsenek is könnycsatornái. -Nyilvánvalóan nem gondoltam komolyan, csak szórakoztam vele, de abban biztos voltam, hogy nem éppen az a típus, aki simán sírva fakad a nagy semmitől. Valószínűleg jó régen nem hullajtott könnyeket, bár az is lehet, hogy csak a saját dolgaimat vetítettem ki rá és otthon, a munkáján kívül sokkal érzékenyebb ember volt. Azért erre nem tettem volna fel sok galleont. - Magnix. -Nálam nem volt kényszeres a javítás, de azért nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. -Úgy tudom, nem történt ilyesmi, legalábbis apám sosem mondta, hogy a rokonaink közül bárki is ilyesmire vetemedett volna. De tegyük fel, hogy mégis… mi értelme lenne engem gyűlölnie? Vagy mondjuk a testvéreimet, esetleg apámat? Én tudom magamról, hogy sosem bántottam magnixokat. Tettem már megkérdőjelezhetően morális dolgokat? Kétségkívül. De attól még soha nem süllyedtem ennyire mélyre. Akkor én most hol vagyok? -Megráztam a fejem. -Bocsásson meg, néha elmerülök az ilyen filozofikus kérdésekben. Csak soha nem értettem, hogy miért kell a gyereket gyűlölni az apja tetteiért. Vállat vontam a megjegyzésére. Igaza volt, nem volt belelátásom a politikájukba és őszinte leszek, telibe szartam a politikát. Az amerikait is, nem még a britet, amihez annyi közöm volt, hogy… nos, jelenleg elég sok közöm, de az mindegy. Érdekelni nem érdekelt a dolog. - Nem ítélkezni akartam, sajnálom, ha ez így jött le. Engem inkább az ön álláspontja érdekelt, nem az itteni politika. Nem akartam tapintatlan lenni. -Őszinte válasz volt, amit nem csak azért kapott, hogy bevágódjak nála. Azt biztosan nem egy ilyen beszélgetéssel fogom elérni. Tényleg érdekelt, hogyan áll az aranyvérűekhez, még akkor is, ha a hasznot is kerestem benne, attól még nem az volt az elsődleges célom. Leplezetlen undor ült ki az arcomra a szavaira. Kviblik és házimanók, mint eladó dolgok, tárgyak… Nem tagadtam, hogy ez valószínűleg megtörtént, mert biztos voltam benne, hogy ilyen létezik. Nem csak itt, odahaza nálunk is, de létezik. - Hogyan tudja ezeket kikapcsolni? -kérdeztem vissza válasz helyett. -Mármint… annyira megrázó lehet ilyenekkel találkozni, meg amikor fiatal lányokat bántalmaznak, akik rohadtul nem szolgáltak rá… Én tudom magamról, hogy hamar túl sok lenne minden, és nem lennék képes tovább folytatni. Megdöbbent, hogy van, aki ezt képes kikapcsolni.
- Jó, ebben igazat kell adnom, langyosan tényleg undorító. - Az írekre vonatkozó megjegyzésén muszáj volt elmosolyodnom. Alá kellett írnom, az ír akcentus tényleg elég sajátságos volt. - Van egy skót kollégám. Néha jobban örülnék, ha jelbeszéddel kommunikálna, azt legalább érteném is. Valójában tényleg érdekelt, miért jött Angliába, de ez a párbeszéd nem az volt, ahol fel akartam tenni ezt a kérdést. Nem akartam puhapöcsnek tűnni, aki terelte a beszélgetést, mintha kínosan éreztem volna magamat. Mert egyáltalán nem volt kínos, egyszerűen csak foglalkoztatott, hogy miért éppen a mi esős kis országunkban akart dolgozni, amikor nyilvánvalóan nem kedvelte túlzottan a hazámat. - És tanult már valami hasznosat? - kortyoltam bele a maradék sörbe. Felvontam a szemöldököm, mikor közelebb hajolt, de nem mozdultam és nem húzódtam el tőle. Általában éppen én voltam az, akinek a tekintetét nehezen állták az emberek. - Talán kicsit tényleg túloztam. Valójában csak akkor erednek el a könnyeim, ha nagyon ostoba emberekkel találkozom. Önnek még nem sikerült megsiratnia. - Nem voltam érzékeny ember, és bár a Minisztériumban az a hír járta, hogy egy dementorba több érzelem szorult, mint belém, ez nem volt igaz. Nagyon is sok mindent éreztem, éppen csak abban voltam tehetséges, hogy ezeket az érzéseket félresöpörjem, mikor nem volt rájuk szükség. Ezt a képességet már nagyon korán elsajátítottam, nem engedhettem meg magamnak már gyerekként sem, hogy gyenge legyek. Miután apám lelépett, anyám pedig meghalt, nem akartam a család többi tagjára terhelni a saját nyomoromat, ehhez az elvhez azóta is tartottam magam. Én voltam az, akinek mindig erősnek kellett lennie, akkor is stabil pont maradtam a többiek életében, mikor Kyle-t megölték. - Mugli - vágtam vissza azonnal, hiába csak arra ment ki a játék, hogy engem idegesítsen. - Szerintem nem jól közelíti meg ezt a kérdést. Az emberek viselkedését nagy részben a neveltetésük határozza meg. Egy halálfaló nyilván a saját nézetei alapján neveli a gyerekeit, akik utána ezt fogják tovább vinni még nagyon sokáig, hacsak nem történik valami csoda, de jellemzően azokat kitagadják, akik eltávolodnak ezektől az elvektől. Lehet, hogy egy halálfaló gyereke nem ölt meg egyetlen muglit sem, mert nem adódott rá alkalma, de attól még abban nőtt fel, hogy a varázstalanok kevesebbet érnek nála. És innen már csak egy lépés, hogy ne csak otthon, a négy fal között gondolja ezt. Vannak persze kivételek, de mondom, őket jellemzően még a családfáról is leégetik. Senki nem tudott volna meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Szerettem azt gondolni, hogy az emberekről alkotott értékítéletem teljesen racionális, de a lelkem mélyén azért tudtam, hogy nagy szerepet játszottak benne a személyes sérelmeim is. Megölték az anyámat és még ki tudja mit tettek vele. Nem ártott senkinek, csak egy átlagos, jóravaló boszorkány volt, aki próbálta egyedül felnevelni a három fiát... Ó, hát persze, aranyvérű barátaink szerint ő nem is nevezhette magát boszorkánynak. - Akkor ennyi az álláspontom: gyűlölöm a halálfalókat és az ivadékaikat. El sem tudja képzelni, hogy mi volt itt '98-ban... - Nem láttam értelmét, hogy szépítsek a nézeteimen, még Maurice sem tette, akkor nekem miért kellett volna? Én nem tartottam magam szélsőségesnek emiatt, nem én öltem ártatlanokat a származásuk miatt. Soha nem emeltem még pálcát olyanra, aki nem szolgált rá, az én lelkiismeretem tiszta volt. - Ezt nem lehet kikapcsolni, ott marad az emberrel minden, amit lát - ingattam a fejem. - Sokan nem is bírják néhány évnél tovább. Egyszerűen meg kell tanulni kezelni és félretenni a személyes érzéseket. Valakinek ezt a munkát is el kell végeznie, nem túl nagy áldozat néhány tucat ember lelki egyensúlya és testi épsége az egész társadalom biztonságáért. Szerintem ennek a felelősségnek a tudata és a sikerek segítenek túllendülni a munka árnyoldalán. De kikapcsolni tényleg nem lehet, csak megtanulni együtt élni vele. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen beszélgetés közepén találom majd magam, mikor beléptem ebbe a kocsmába. Ezelőtt az aurorkollégákon kívül soha, senkivel nem folytattam még le ilyen eszmecserét, és eddig meg sem fordult a fejemben, hogy tulajdonképpen én szívesen beszélnék erről. Megvolt a maga terápiás hatása. - De meglep a kérdés, mert úgy sejtem, hogy átoktörőként is látott már cifra dolgokat. Azt miért lenne könnyebb elfelejteni?
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Márc. 30, 2021 7:50 pm
Holden & Lori
It’s time to take a shot ● 2021. január
Megértettem, hogy nem szívesen hallgatja a skótokat beszélni, mert teljesen érthetetlenek. Egyszer volt csak szerencsém eggyel együtt dolgozni, annak is állandóan a fejéhez vágtam, hogy legközelebb hozzon magával tolmácsot, mert ez ugyan nem angol, ami kijön a száján. - Attól függ, hogy mit tekintünk hasznosnak. Szakmailag nem mondanám, hogy sokat fejlődtem, habár egy skót szekta perui rúnamágiával teli háza határozottan egy első alkalom volt. -Az nem is kérdés. De nagyon örültem neki, hogy ezt is megtapasztalhattam, mert ha mást nem, legalább ebből tanulhattam egy kicsit Angliában. És nem mellesleg segített közelebb hozni ahhoz a célomhoz, hogy lerázzam magamról a nyakamba lihegő aurorokat. - Ezt határozottan bóknak veszem -mosolyogtam rá derűsen, miközben visszadőltem a székembe. -És teljesen meg is értem, a nagyon buta emberektől nekem is mindig sírhatnékom lesz. Azért általában könnyebb arcon röhögni őket, mint elsírni magad, bármennyire is szomorú, hogy ennyire mentálisan akadályozottak néhányan. -Valóban siralmas volt, hogy néhányan milyen alacsony szinten tudtak funkcionálni a mindennapokban, mindezt anélkül, hogy meghaltak volna, ami valljuk be, egy kisebb csodának minősül esetükben. De nem hiszem, hogy tudtam volna sírni rajtuk, ahhoz túlságosan jól szórakoztam a nyomorukon. Egyébként is meglehetősen ritka volt, ha én a könnyeimet hullajtottam. - Magnix -vágtam rá én is gyorsan, halkan, majdnem súgva, mintha egy kis ördögöcske próbálná a fejébe verni, hogy az bizony magnix. -Én ezzel nem értek egyet. Aranyvérű vagyok, arisztokrata is, apám egy iskola igazgatója és pontosan úgy is viselkedik, ahogy az ember egy ilyen embertől elvárná. Engem is így nevelt gyerekkoromban, megtanított jól táncolni, az illemre, az etikettre, tudom, hogy a tucat kiskanál közül melyik mire jó, satöbbi, mégsem vagyok olyan mint ő. Én nem kapok agyvérzést a gondolattól, hogy koszos legyek, sőt, nem egyszer kellett már dagonyáznom a sárban, nem zavarnak a sérülések, nem sírok az első apró horzsolástól, és rohadtul nem akarok csak azért férjhez menni, mert apám azt mondja, hogy az nekem jó lesz. Mégsem vagyok kitagadva, elfogadta, hogy én ilyen vagyok, ahogy azt is, hogy a nővérem is egész hasonlóan gondolkodik. Persze tudom, ez nem feltétlenül ugyanaz mint a halálfalók esetében, de biztos vagyok benne, hogy az ilyen családi dolgok hasonlóképpen működnek. Én nem tudok elítélni valakit csak azért, mert az apja, az anyja, a testvére, a fia, a lánya, a szomszédjának a kiskutyája milyen ember. Ha ugyanolyan, legalább tudom, hogy távol kell tartanom magam tőle és okkal gyűlölöm, de megadtam neki az esélyt, hogy bebizonyítsa, ha esetleg más lenne. Őszintén tettem fel neki az eredeti kérdésemet, de nem gondoltam, hogy ennyire a mélyére fogunk ásni ezeknek a dolgoknak. Én teljesen megértettem az álláspontját és biztos voltam benne, hogy okkal érez úgy, ahogy, mindazonáltal nem értettem vele egyet. Annyiféle embert ismertem már meg életemben, annyiféle helyen jártam, hogy már képtelenségnek tűnt kívülről megítélnem valakit. Nem azért, mert kedves lettem volna, hanem mert tudtam, hogy mindig azok vernek át a leginkább, akiktől a legkevésbé várnád el és azok állnak melletted, akiktől nem számítottál rá. - Tényleg nem tudom elképzelni, Amerika egy nyugodt hely volt az utóbbi száz évben. És jogosnak tartom, hogy gyűlöli a halálfalókat, de azt nem, hogy a gyerekeiket is. Elvégre nem ők kérték, hogy oda szülessenek, ahová. Nem hiszem, hogy ez a felfogás különb lenne az övéknél. -Azt hiszem, elég merész volt ezt így kimondanom, de megtettem és nem is bántam meg. Szomorú, ha nem látta, hogy éppen úgy gyűlölködik, mint azok, akiket éppen emiatt ítél el. Az üres poharat forgattam az ujjaim között, miközben hallgattam. Igazából nem tudtam nem egyetérteni vele, biztos voltam benne, hogy a legtöbbeknek rámegy az egészsége egy ilyen munkára és nagyon sok a pályaelhagyó. De igen, ezt is meg kell valakinek csinálnia, mert sokkal rosszabb lenne a világ, ha nem lenne egy ilyen kontroll. Még akkor is, ha egy bizonyos Fontaine nem túl legális ügyleteit is lebuktatják. - Nem lehet egyszerű feladat… Azt hiszem, eléggé egy adott embertípust igényel ez a munka és egy olyan erős személyiséget, aki képes rá, hogy relatíve egészséges maradjon. Nekem határozottan nem menne és nem hiszem, hogy az ismerőseim között van-e egyáltalán olyan, aki alkalmas lenne ilyen munkára. -A kérdésére megvontam a vállamat, mert őszintén nem tudtam, mi erre a jó válasz. -Fogalmam sincsen. Komolyan. Láttam embereket meghalni, hittem azt, hogy haltak meg ismerőseim és barátaim, sőt azt is, hogy én magam fogok meghalni. Utóbbi sosem zavart, azt hiszem, nem félek a haláltól, sőt némileg élvezem is azt az izgalmat, amit egy halálközeli élmény okoz, akármilyen furcsán is hangzik. De mások esetében… nem tudom, azt hiszem, megszoktam és elfogadtam, hogy a munka ezzel jár. A szeretteimre vigyázok és azokra is, akiket megkedveltem, de általában - nekem szerencsére - olyanokat veszítünk el, akikkel akkor dolgozok először együtt, már ha van éppen ilyen. Szeretek inkább egyedül lenni, vagy maximum egy-két emberrel, akikben meg is bízom. Nem tudom. Nekem másnak tűnik. Nagyon jólesett ilyesmiről beszélgetni, mert ezelőtt soha nem tettem meg senkivel. Nem azért, mert nem érdekelt a téma, hanem nem volt igazán kivel ilyesmit fejtegetnem, aki valamennyire átérezte, hogy milyen is az átoktörői munka.
- Rettentően sajnálom, hogy nem sikerült hozzájárulnunk a szakmai fejlődéséhez, az egész kommandó nevében bocsánatot kérek - forgattam a szemem. Valószínűleg nem túlzott, tényleg semmiség volt neki és a kollégáinak járhatóvá tenni azt a házat, ami nekünk, auroroknak egy időzített bomba volt és beletört volna a bicskánk. - Én is ezt gondoltam, de amióta minden évben aurortanoncokat kell vizsgáztatnom, rájöttem, hogy van az a szint, amikor már nem tud nevetni az ember. Életem leggyötrelmesebb órái közé sorolom azokat, amiket velük kellett elbasznom. - Amíg Jerry Preston brit auror volt és együtt vizsgáztattuk a taknyos kölyköket, kifejezetten szórakoztatónak találtam ezt az amúgy kellemetlen kötelezettséget. De Jerry lelépett Amerikába, a többi auror kolléga pedig ebben sem érhetett a nyomába. Jerry Preston egyedi volt és megismételhetetlen, nekem pedig nehezemre esett beismerni, hogy akárhányszor eszembe jutott az a bunkó feje, azért hiányzott. Nélküle nem lettem volna ma az az ember, aki voltam. A szó szoros értelmében seggbe rúgott néhányszor, hogy tudjam hol a helyem és mi a dolgom az életben. Nem csak azt tanultam meg tőle, hogyan kell leteríteni valakit egyetlen átokkal, bár lehet, hogy a jellemformálás nem volt tőle tudatos mellékszolgáltatás a kiképzés alatt. - Akkor is mugli - vágtam rá hasonlóan halkan, állva a tekintetét. Teljesen lényegtelen részlet volt, de ahogy az életben semmi másból, úgy ebből sem akartam engedni. - Éppen ez a lényeg. A brit aranyvérűek nem ilyenek, ők nem fogadják el, ha valaki másmilyen. Ők kitagadják és kiirtják őket. Ha itt született volna bele egy aranyvérű családba, akkor most nem járná a világot átoktörőként, hanem szép sorban szülné a pedigrés gyerekeket valami beltenyésztett pszichopatának. Nem tudott meggyőzni a saját álláspontjáról. Szinte mindenben szilárdan képviseltem a saját véleményemet és nem voltam túl nyitott másokéra, de ha létezett olyan kérdés, amiben lehetetlen volt meggyőzni, az ez volt. Túlságosan személyes téma volt számomra, egy olyan fájó pont, amin nem lehetett túllépni és végképp nem lehetett lezárni. És milyen nehéz volt elképzelnem őt az első benyomás alapján olyan aranyvérű kislánynak, amilyennek leírta magát... De nem akartam ezen filozofálni, mert tökéletesen szembe ment azzal, ami mellett éppen érveltem. - Én nem hiszek benne, hogy mindenkinek adni kell egy esélyt, csak azért, hogy ettől morálisan felsőbbrendűnek érezhessem magam. - Beszívtam a cigarettafüstöt, szinte nem is látszott, mikor kifújtam, mert amúgy is töményen állt a füst a kocsmában. Minden asztalnál dohányzott valaki, nem meglepő. - Különb? Leszarom, hogy különb-e, nagyon hidegen hagynak az ilyen liberális idealista utópiák, hogy mindenki fogadjon el és szeressen mindenkit. Ilyen soha nem volt az emberiség történetében és soha nem is lesz. A különbség csak annyi, hogy az én bátyám nem rendeli el senkinek a kivégzését a származása miatt. Úgyhogy talán mégis különb ez a felfogás, mint az övék. Győzködhetett, ahogy akart, egy falnak is több értelme lett volna felsorolni az érveit. Kiittam a maradék sört a pohárból, épp csak egy kevés hab maradt utána. Furcsa mód, hiába nem értettünk egyet és hiába fűzött túl sok érzelem a témához, mégsem zavart, hogy erről beszéltünk. Az pedig végképp nem, amikor a munka nehézségeiről. Habár bevallotta, hogy ő nem lett volna képes aurorként dolgozni, valami mégis azt súgta, hogy sokkal jobban megértette másoknál, miről beszéltem. - Azért nem olyan szörnyű munka, mint amilyennek tűnik. És nem hiszem, hogy pont egy átoktörőnek kéne elmesélnem, milyen nehéz lenne egy irodában ülni naphosszat, ha egyszer az embernek volt alkalma megtapasztalni, milyen adrenalinlöketet ad ez a fajta munka. Lélekölő és sok a stressz, ez tény, de megőrülnék, ha egy íróasztalnál kéne ülnöm és tologatnám a papírmunkát, amíg véget nem ér a műszakom. Taníthatnék az akadémián, jó a fizetés és kisebb rá az esély, hogy megölnek, de mindig is ezt akartam csinálni és nem cserélném el a biztonságos kényelemre. - Amióta az eszemet tudtam, auror akartam lenni, már akkor is, mikor először betettem a lábam a Roxfortba. Ez az elhatározás akkor vált gyerekes fantáziálásból valós életcéllá, mikor anyám meghalt. Akkor már tudtam, hogy semmi mással nem akarok foglalkozni, hogy számomra nem létezett más jövőkép. - Valószínűleg tényleg más. Nem tudom, elképzelésem sincs róla, mert én egy állandó csapattal dolgozom együtt és értük minden túlzás nélkül az életemet is odadobnám, fogalmam sincs, milyen lehet lényegében idegenek társaságában kockára tenni az életemet. Szerintem rosszabbul hangzik, mint bármi, amit nekem aurorként tennem kell. Bár tény, így kevésbé fáj, ha esetleg valaki nem jön vissza élve. Nem voltam szociális ember, nem igényeltem az állandó társaságot, de a bajtársi kötelékeket nagyon sokra tartottam. Akikkel együtt dolgoztam, azokért tényleg bármit megtettem volna és a magam csendes módján ragaszkodtam is hozzájuk. Elképzelni sem tudtam, milyen lehet ilyen bizalom nélkül kockázatos melóba kezdeni vagy mennyire viseli meg az embert egy ilyen jelentéktelen, arctalan munkatárs elvesztése, akit akkor lát először. Valószínűleg igaza volt és ez cseppet sem hasonlított ahhoz, amit én aurorként tapasztaltam. - Még egy kör? - mutattam a poharára. - De hozhatok egy Guinnesst is, szigorúan lehűtve, természetesen.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szer. Márc. 31, 2021 6:58 pm
Holden & Lori
It’s time to take a shot ● 2021. január
- Elfogadom a bocsánatkérést, de csak a két szép szeme és a csodálatos fotónk miatt -nevettem fel. Tényleg csodálatos volt az a fotó, de azért nem szívesen mutogattam, mert biztos voltam benne, hogy néhányan rám hívnák azt a kommandót, akinek a parancsnoka éppen ott állt mellettem a képen is. Habár meglehetősen jót röhögnék rajta, ha megtörténne… lehet, mégis kirakom a nappaliba. - Kicsit rémisztő a gondolat, hogy ezek az emberek azok, akik ránk, hétköznapi emberekre vigyáznak… Még szerencse, hogy én meg tudom védeni magam, de ez nem mindenkiről mondható el. Azt hiszem, egyre kevésbé érzem biztonságban magam ebben az országban. Mindjárt haza is menekülök. -Csöpögött a hangomból az irónia, mert nem elég, hogy otthon is hasonló kontárok dolgoztak az aurorparancsnokságon, még a nyakamon is voltak és úgy szorongattak, mintha lennének tökeim, amiket csavargathatnak. És ha akartam, sem mehettem volna haza, mert abban a pillanatban tárt karokkal várnak a zárkában, ahol leülhetem a rám kiszabott időt. Csodálatos. Összeszűkült szemmel néztem rá, meglehetősen nehezen elnyomva a mosolyomat. Élveztem ezt a kis harcot kettőnk között, még akkor is, ha ilyen jelentéktelen apróságról volt szó, hogy magnix vagy mugli. Persze nyilván az előbbi volt a helyes… Mindenesetre most nem válaszoltam neki, csak ráhagytam, mert majd később lesz enyém az utolsó szó. - Nehezemre esik elhinni, hogy ez még most is így megy -ingattam a fejem homlokráncolva. -A huszonegyedik században vagyunk, komolyan ez lenne még a szokás náluk? Jó, persze, Amerikában is igyekszenek sokan fenntartani a vértisztaságot, de nem erőszakkal, ha valaki ki akar szakadni, azt is elfogadják és nem tagadják ki ilyesmiért. Egyre kevésbé tetszik Anglia. Nem mozogtam otthonosan ebben az országban, de ezzel nyilvánvalóan ő is tisztában volt. Nem véletlenül hittem el neki, hogy végül is, akár tényleg ez is lehet itt a helyzet. Elég bizarrnak tűnt, de Nagy-Britanniában nem ez volt az egyetlen bizarr dolog, amit eddig láttam. Mégis ki hívja rubbernek az erasert? - Én sem hiszek az ilyesmiben, nem is mondom, hogy ez lenne a tökéletes világ vagy hogy ilyenben szeretnék élni. De elég szegényes felfogás kell ahhoz, hogy valakit külsőségek alapján ítéljünk el. Ön például megérdemelné, hogy leköpjem, csak azért, mert mondjuk nem szeretem a nálam magasabb embereket? Gondolom, nem pumpálta tele magát növekedési hormonnal, hogy ekkora legyen, ez nem egy olyan dolog, amit az ember magának dönt el… általában. De mindegy is, kicsit úgy érzem, mintha a falnak beszélnék. -Határozottan ilyen érzés volt és nem állt szándékomban véka alá rejteni a negatív érzéseimet. Nem bosszantott fel vele és nem is éreztem megsértve magam, de egyáltalán nem tartottam jó dolognak, hogy ennyire szélsőségesen gondolkodik. Tényleg nem volt így különb, azt leszámítva, hogy tettlegességig nem fajulnak el a dolgai. Nagyon furcsa érzés volt, hogy éppen ő az, aki mintha megértené, miért választottam ezt az életet és miért szeretem annyira a munkámat, ahogy a nehézségeit is eddig ő látta át egyedül. Ennyire hasonlított volna egymásra ez a két munka? Erősen kétlem. Valamiért mégis átláttuk egymás akadályait, amikkel szembe kellett néznünk, és ez nagyon jólesett. - Ezzel annyira egyetértek, hogy kedvem támadt megölelni -mosolyodtam el. -Végre valaki, aki átérzi, miért olyan jó ezt csinálni. Engem eddig mindig bolondnak tartottak, amiért a halálba is taszítanám magam egy jó kaland kedvéért, de soha, senki nem fogta fel, hogy mennyire szeretem ezt az életet. Engem nem érdekel a halál, nem érdekelnek a sérülések és a fájdalom, mert szeretem és élvezem az adrenalint, amit ad nekem egy ilyen munka. Ha ettől nem vagyok normális, akkor nem vagyok, igazság szerint rohadtul nem érdekel mások véleménye. Csak kellemetlen, amikor senki nincs, aki megértené. -Megvontam a vállam a válaszára. -Nem is bízom meg bennük. Nem szeretek csapatban dolgozni, mert az ereklyevadászat nagyon alattomos és aljas biznisz tud lenni, ahol többen szúrnak hátba, mint ahányan kihúznak a szarból. Jobb szeretek egyedül járni, de ha szükségem van rá, akkor is maximum egy-két embert viszek magammal, akikre legalább egy kicsit rá merem bízni az életemet. Megráztam a fejem. - Maradok inkább a zöld tündérnél. Egyszer ittam csak abszintra sört, azóta nem emlékszem rá, hogy mi történt aznap este.
- Remélem, bekeretezve kitette azt a fotót valahova, ha már el kellett küldenem. - Nem volt túl nagy áldozat, és ugyan nem mondtam ki, de én is nagyon viccesnek találtam azt a képet. Még akkor is, ha nem sok mókás volt egy hullában és igazából rólunk sem volt valami előnyös fénykép. Bár én sosem voltam valami fotogén, a rokonoktól mindig megkaptam, hogy olyan arcom volt, mintha meg akarnék ölni a környezetemben mindenkit. - Otthon se várjon többet. Egyetlen MACUSA aurort ismerek, aki ér valamit, és ő is brit. Maguknak nagy ajándék, nekünk nagy veszteség, hogy Jerry Preston a MACUSA-nak dolgozik. - Fogalmam sem volt róla, hogy mondott-e neki bármit is ez a név. Az aurorok között felért Merlinével is. - Beszélgessen néhány brit aranyvérűvel és meglátja, hogy nem túloztam - vontam meg a vállam. - Ugyan, Anglia lenyűgöző hely, csak a megfelelő helyet és társaságot kell keresnie. Az észrevétele jogos volt és nem is vettem zokon - mármint azt, hogy egy falhoz hasonlított. Az már határozottan zavart, hogy nem látta az én álláspontom lényegét és valami olyanról akart véleményt alkotni, amiről igazából fogalma sem volt. - Nevezheti szegényes felfogásnak, ha akarja, nem érdekel. Nyilván nem tudjuk meggyőzni egymást, mert fogalma sincsen arról, milyen átélni egy háborút és végignézni, ahogy sorra halnak meg maga körül az ártatlan emberek, csak mert mindenki hagyta, hogy hatalomra jussanak azok az állatok. Tartson nyugodtan korlátoltnak, ha szeretne, de ha már ennyire nyitottnak próbál tűnni, akkor képzelje csak el, hogy milyen érzés... Képzelje el, hogy egyedül neveli az anyja magát és a testvéreit, minden segítség nélkül, erején felül, menekülniük kéne az országból, mert az anyja származása nem megfelelő, de nem tudnak. Aztán az anyját egyik napról a másikra beidézik egy tárgyalásra és soha többet nem jön haza. Talán csak egy Avadát kapott, talán dementorcsókot, talán kínozták is előtte, fasz se tudja, nem is számít igazán... Csak képzelje el és utána próbálja meg őszintén azt mondani, hogy az előítéleteken túl kell lépni. Nem hittem, hogy bárki, aki őszintén beleképzelte magát ebbe a helyzetbe, képes volt hazugság nélkül jogtalannak nevezni a hozzáállásomat. Tényleg hihetetlennek tűnt, hogy éppen mi értettük meg ilyen jól egymás munkához fűződő viszonyát. Még csak nem is auror volt, mégis jobban megértette, amiről beszéltem, mint néhány kolléga... Hol volt ebben logika? - Majd az abszintra fogjuk az érzelgősségét. - Keptelen voltam elfojtani a mosolyomat. - Aki félti a saját bőrét és még sosem tapasztalta ezt az érzést, az soha nem fogja megérteni. Ők csak a veszélyt és a félelmet látják benne, el sem tudják képzelni, hogy milyen valójában. Képzelheti, politikusokkal vagyok körülvéve, tőlük ez teljesen idegen, csak fogják a fejüket, ha kényszerszabadságra kell mennem, mert bekaptam egy átkot vagy végig kell hallgatniuk egy bevetés eseményeit. Sosem tudtam eldönteni, hogy az adrenalinsokk miatt vonzott a veszély vagy az részegített meg jobban, ha igazán fontosnak és nélkülözhetetlennek érezhettem magam. Mert kár volt tagadni, mindennél jobban szerettem azt érezni, hogy nélkülem megállt volna a világ, ez értelmet adott mindennek és valamiféle furcsa kicsavart módon én éppen ettől éreztem magam biztonságban és stabilan. - Legalább most már ezt is tudom. Jobb vigyázni az átoktörőkkel, mert átvágják az embert. Mindenképp észben tartom. Felálltam az asztaltól, hogy hozhassak magunknak még egy kört, bár nem értettem, hogyan képes még egyet meginni abból a folyékony öngyilkosságból. - Pedig nincs mitől félnie, én biztosan nem élnék vissza a helyzettel. - Ebben tényleg nem kellett kételkednie. Az ilyen hajlamok a családomban másoknak jutottak. Visszamentem a pulthoz és kértem magamnak egy második sört, mellé pedig még egy abszintot. Már attól éreztem a holnap reggeli másnaposságot, ha csak ranéztem a "zöld tündérre". Visszanavigáltam magam az asztalunkhoz a sok részeg között, sikerült anélkül, hogy akár csak egy csepp is kilöttyent volna.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Csüt. Ápr. 01, 2021 2:02 pm
Holden & Lori
It’s time to take a shot ● 2021. január
- Még nem, de csak azért, mert nem találtam megfelelő keretet hozzá. De biztosíthatom, hogy ott fog virítani a könyvespolcon a nappaliban. -Annyira nem is volt nagy hazugság, hiszen éppen ebben a percben határoztam el, hogy az a fotó kikerül majd a polcra. Már tényleg csak egy képkeretet kell vennem valahol. Homlokráncolva gondolkodtam egy kicsit a néven, hogy hallottam-e már ezelőtt, de nem rémlett. Valószínűleg ő nem azok közé tartozott, akik egy illegálisan működő átoktörővel foglalkoznak és olyan feladatot bíznak rá, mint amilyen ez is volt. - Nem hallottam még a nevét, de valószínűleg csak azért, mert nem vagyok auror, a rokonaim munkája meg nem éppen foglalkoztat. -Akadtak családtagjaim, akik ezt a munkát választották maguknak, de sosem foglalkoztatott igazán. Amíg nem ölték meg magukat, én csak örültem, hogy nem kell semmit tudnom a munkájukról. Be kell vallanom, eléggé a torkomon akadt a szó, ahogy szóba hozta az anyja halálát. Nem tudtam róla, hogy ilyesmi érte őt és a testvéreit, és habár számítanom kellett volna rá, mégsem tettem. Elvégre csak kell valami egy embernek, hogy ilyen mértékű gyűlöletet érezzen emberek iránt. Azt hiszem, így máris minden érthetőbb volt. - Nem szeretnék ilyesmibe belegondolni -válaszoltam végül, erőszakkal törölve ki a fejemből annak a gondolatát, hogy anyámmal vagy a családom bármely tagjával ilyesmi történjen. -De abban biztos vagyok, hogy a gyűlölködés nem fog semmit megoldani és az édesanyját sem hozza vissza. -Ezzel én lezártnak tekintettem a témát, nem akartam többet ilyesmiről beszélni. Féltem, hogy olyan sebeket tépnék fel vele, amik még láthatóan a begyógyulás közelében sem voltak. Jobbnak láttam nem közölni vele, hogy ha nagyon csúnyán bekarmolok az abszinttól, tényleg túl érzelgős leszek. Nem szerettem ilyen gyengének mutatkozni és egész biztosan nem ma akartam kipróbálni, hogy milyen lenne, ha mégis megtenném. Erősen kételkedtem benne, hogy nagyon vonzónak találná. - A legtöbb ember nem is szereti ezt a fajta izgalmat, valószínűleg tényleg mi vagyunk a furcsák. De elhiheti nekem, hogy a legkevésbé sem érdekel mások véleménye, mert ha én meg akarom öletni magam, akkor meg is fogom tenni. Mégis ki állítana meg benne? -Belekortyoltam az asztalon maradt sörbe, aminek még mindig undorító íze volt, de legalább a buborékok majd jól feltolják az agyamba az abszintot. -Azért egyelőre nem szeretnék ténylegesen meghalni, még sok dolgom van. És majdnem az orromon jött vissza a sör. Az átoktörők átvágják az embereket… Szerettem volna azt hinni, hogy én más vagyok, de hatalmas hazugság lett volna, tekintve, hogy még most is éppen azt csináltam. Inkább nem válaszoltam semmit, csak próbáltam kínos mosoly helyett inkább valami sunyit az arcomra varázsolni, hátha úgy nem lesz olyan gyanús. Valaki öljön meg, mégis meg akarok halni. - Nem hiszem, hogy zavarna, ha visszaélne vele -küldtem felé egy ártatlan mosolyt, ami egyáltalán nem tükrözte a szavaimat. Szerettem volna egy kicsit összezavarni, habár nem valószínű, hogy annyira félreérthető lenne, amit mondtam. Azért a plusz egy abszint határozottan jól jött most. Alapból nem voltam egy visszafogott ember, de a kis tündérke segített még jobban felengedni ebben a helyzetben.
- Ez nagyon hízelgő. - Nem hittem benne, hogy tényleg kiteszi a könyvespolcára és különösebben nem is érdekelt, hogy megteszi-e majd. Csak egy buta fotó volt, aminek nem is szabadott volna elkészülnie, ha elég komolyan vettem volna az etikai kódexet. De az ilyen szabályok betartása sosem állt túl közel hozzám, valószínűleg ezért függesztettek fel már kétszer is és fenyegettek meg ezen túl is több alkalommal, hogy újból megteszik. - Ha már a rokonainál tartunk... Ha még egy auror rokona lenne itt, azt megérteném, a brit mágiaügyi minisztérium egészen szoros kapcsolatot ápol a MACUSA-val... De egy amerikai átoktörő miért éppen itt keres munkát? - Megvoltak a magunk mágikus helyei tele ereklyékkel, tudtommal mindig adódott munka a Gringotts átoktörőinek és azoknak is, akik magáncéget alapítottak ilyen céllal. De ez nem magyarázta, hogy egy külföldi átoktörő miért éppen itt akart karriert építeni, amikor valószínűleg sokkal több munkalehetőséggel és - ahogy ő fogalmazott - szakmai fejlődési lehetőséggel kecsegtetett egy egzotikusabb ország. Nyilvánvalóan kellemetlenül érezte magát a válaszom miatt és nekem éppen ez is volt a célom. Könnyen beszélt igazságosságról és elfogadásról, amíg nem volt érintett semmilyen téren a kérdésben. Győzelemként éltem meg, hogy lényegében visszavonulót fújt, még ha megkérdőjelezhető is volt, hogy mennyire fair egy vitát rövidre zárni az anyám meggyilkolásának felemlegetésével. - Nem, valóban nem hozza vissza semmi. - Ezzel én is befejezettnek tekintettem kettőnk nézeteltérését, egyrészt nem is volt miről tovább vitatkoznunk, másrészt nem szívesen beszéltem az anyámról. Nem voltam már gyerek, utoljára tizenhárom évesen sírtam tele a párnámat miatta, de attól még fájó, soha be nem gyógyuló seb maradt utána és nem szerettem volna túl sokat gondolni rá egy kocsma közepén. Különösen nem ilyen társaságban - mert bármennyire is nem értettünk egyet bizonyos kérdésekben, attól még tagadhatatlanul volt benne valami megkapó. - Azért szerencsére egészen tehetségesen elkerülte eddig a halált és a maradandó sérüléseket. Vagy csak jól leplezi, hogy már megszabadult néhány végtagjától. - Az aurorparancsnokságon az ember könnyen belefuthatott olyan kollégákba, akiknek már elvitte egy karját vagy a lábát egy-egy átok, esetleg máshol viselte a maradandó nyomokat. Nekem sosem volt szerencsém Alastor Mordonhoz személyesen, de állítólag ő tartotta a nem eredeti testrészek rekordját az utolsó néhány évtizedben. Mindig a kiemelkedő munkára törekedtem, de ebben pont szerettem volna alulmaradni, és eddig szerencsém is volt, megúsztam az aurorkarrieremet néhány kisebb-nagyobb heggel, amiket amúgy is eltakart a ruha. A válaszára felszaladt a szemöldököm, egyáltalán nem számítottam tőle erre a reakcióra. Az abszint számlájára írtam, persze előfordulhatott, hogy semmi köze nem volt az italhoz. Nem ismertem túl jól, könnyen lehet, hogy ő mindig ilyen gyorsan... ismerkedett. - Ó, egész biztosan nem zavarná. - És határozottan nem zavart volna engem sem. Intelligens volt, szórakoztató, sok-sok kilométeres körzetben garantáltan nem találtam volna nála vonzóbb nőt, és különben is, mennyi idős lehetett? Huszonnégy-huszonöt? Nálam egy tízessel biztos fiatalabb, Russel erre mondta volna, hogy "kész főnyeremény a csaj, vágd gerincre". Igen, szó szerint ezt mondta volna, mert legalább egy tucatszor hallottam már tőle ezt a mondatot, és még százszor egyes szám első személyben, mikor ő akart gerincre vágni valakit. Nyilván ez volt gyakoribb, mert én vele ellentétben nem hajkurásztam a kalandokat. Azért fakír sem voltam, hogy egy ilyen lehetőséget veszni hagyjak. A második kör italból aztán harmadik, negyedik és sokadik lett. A munkáról egyre személyesebb kérdésekre terelődött a téma, ahogy végül a magázódás is tegeződéssé kopott, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Megtudtam ezt-azt róla és a rokonairól, végighallgattam a legizgalmasabb történeteit az átoktörő munkáiról, de még az Ilvermorny bizarr beosztási ceremóniájáról is. Én is feloldódtam az alkoholtól, így könnyebb volt megosztani vele a legviccesebb anekdotákat az aurorparancsnokságról, különös tekintettel Jerry brutális kiképzési módszereire, de megemlítettem egy-két apróságot a családomról is, nem mintha igazán fontos információ lett volna, hogy Maurice a legénybúcsúja óta ránézni sem tudott a ginre vagy hogy az unokahúgom elolvastatta velem az összes Éhezők Viadala könyvet. De ez nem is igazán számított, könnyen jöttek egymás után a mondatok, majdnem olyan könnyen, mint az italok, amíg már nem is egymással szemben ültünk, hanem két szomszédos széken - Merlin se tudja mióta, talán akkor keveredtünk egymás mellé, amikor megpróbáltam lerajzolni neki egy szalvétára, hogyan nézett ki egy mugli Xbox. Mugli, nem magnix.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Pént. Ápr. 02, 2021 12:48 am
Holden & Lori
It’s time to take a shot ● 2021. január
- Ez a szuperképességem. Fenébe a látókkal és a metamorfmágusokkal, a hízelgés sokkal jobb szupererő. -Valójában abban nem voltam profi és inkább megmaradtam az animágiánál, amikor szükségem volt rá. De ezt inkább nem hangoztattam, elvégre még Amerikában sem voltam bejegyezve, nem még itt, a Minisztériumban. Egyébként is csupán a hasznossága kedvéért sajátítottam el, annak reményében, hogy mondjuk egy madárrá tudok majd változni, aki könnyedén átrepül a brazil esőerdők felett és nem a bozótban kell megoldanom magamnak az útkészítést. Ez sajnos nem jött össze, de a párducommal is meg voltam elégedve, meglepően nagyot tud egy ilyen állat harapni, a fára mászás pedig csak egy nagy bónusz mellé. - Mondjuk azt, hogy elcsesztem egy-két dolgot az egyik munkám során, amit muszáj helyrehoznom, ha nem akarom, hogy a nővérem kitekerje a nyakamat. Egy múzeumnak dolgozik, velem együtt, és azt hiszem, jogosan tekerné ki a nyakamat, ha mindkettőnket munkanélkülivé tenném. Ehhez viszont Angliába kellett jönnöm, mert itt él a volt partnerem, akinek nagyon szeretném kitekerni a nyakát, amiért átvágott. Nagyjából ennyi a sztori. -Egyre inkább azt vettem észre, hogy minél kisebbet hazudik az ember, annál kevésbé érzi rosszul magát. Hosszú távon is jó ötletnek tűnt, így legalább tudtam követni, hogy miket mondtam eddig el neki. Merlinre, de rossz érzés volt ez így. A megjegyzésére elgondolkodtam egy percre, aztán levettem a bőrdzsekimet és a mellettem lévő székre dobtam. A bal karomat az asztalra vágtam, hogy a borzasztó fényviszonyok ellenére is látható legyen a nagy forradás rajta. - Egyszer majdnem sikerült félkarú rablóvá válnom, de valahogy csak megúsztam. Ez a legcsúnyább hegem, szerencsére, bár nem a legcsábosabb helyen van. Na mindegy, legalább nem nézek ki úgy, mint egy kihányt acsarka. -Nem szégyelltem a sérüléseimet, sőt, meglehetősen büszke is voltam rájuk. Legalább bebizonyították, hogy mennyi szart túléltem már, és nagyon szuper emlékek kapcsolódtak hozzájuk. Nekem biztosan azok voltak… Nem kellett volna ennyit innom. Ezt elég hamar megállapítottam, mert a harmadik abszint után már én is csak sört kértem, mert hiába volt szar az íze, mégsem akartam teljesen kiütni magam. Annak semennyire nem láttam volna hasznát, hiszen olyan szép volt ez a lehetőség, annyira kár lett volna elszalasztani… Sosem gondoltam volna, hogy ennyire könnyű lesz megkörnyékezni egy Briggset, bár eléggé sajnáltam, hogy éppen ő lett a kiszemelt. Jobbat érdemelt volna ennél. De legalább adok neki egy szép éjszakát majd, úgyis egyre inkább látszott rajta, hogy hasonló gondolatok járnak a piától zúgó fejében, mint a sajátomban. Nekem pedig nem állt szándékomban nem élni ezzel. - Te most azt akarod bemagyarázni nekem, hogy van egy doboz, amit ha összekötsz egy másik dobozzal meg egy gombos kis valamivel, akkor tudsz emberekre lőni és verekedni vele? Mondd csak, nem nézel kicsit hülyének? -Őszintén nem akartam elhinni neki, hogy amit nagy lelkesen magyaráz nekem, az egy valós dolog. Láttam én már mugli dolgokat életemben, de ez hatalmas hülyeségnek tűnt. -Inkább hozok még egy sört. Felálltam, kissé túl nagy lendülettel, amiből megszédülés lett. A tengelyem körül megfordulva sikerült megtámaszkodnom, mielőtt hatalmasat borultam volna, ezt pedig merő véletlenségből úgy intéztem, hogy éppen Holden vállain támaszkodtam meg, a mellkasommal elég közel az arcához. És eskü ez még nem szándékos volt. - Most, hogy jobban belegondolok, talán mégsem kell még egy sör. -Azzal inkább visszaültem mellé, a mozdulat közben nem csak elemelve a kezeim róla, hanem végigsimítva a nyakát is közben, ha már az állt kézre. Ez már határozottan nem véletlen volt.
- Minden túlzás nélkül. Elég sok időt töltök politikusokkal, úgyhogy én már csak tudom... - Maurice és Russ is csodálatosak voltak a hízelgésben. A valóságban egyikük sem volt érdeklődő vagy éppen empatikus, eltekintve a szűk családi körtől (bár Russel néha velünk szemben sem tanúsított túl sok empátiát), de bárkivel el tudták hitetni, hogy kedvesek, isszák a beszélgetőpartnerük minden szavát és a világon senkinek a társaságában nem lennének szívesebben. Egy politikusnak muszáj volt birtokolnia ezt a képességet, ha sikeres akart lenni, márpedig a testvéreim mindenkinél nagyobb sikerre vágytak. - Szóval a vérbosszú motiválta, jó tudni, majd mondom a kollégáknak, ha esetleg a közeljövőben találnának egy kitekert nyakú átoktörőt. - Nem faggattam róla, pontosan mit cseszett el. Nem volt hozzá közöm, ha el akarta volna mondani a részleteket, akkor már nyilván megtette volna. Abban nem volt semmi meglepő, hogy viselt magán hegeket, ilyen az, ha az ember nem egy irodában töltötte a munkaidejét. Egy egyszerű kartörést vagy vágást a medimágusok nyom nélkül meg tudtak gyógyítani, de az átkokat, különösen a fekete mágiát nem lehetett csak úgy maradéktalanul eltüntetni. Ha egy bevetésen megvágtam magam, lehorzsoltam valamimet, rám esett valami, azt még aznap rendbe hozták és másnap már teljesen épen mehettem újból dolgozni. De ha bekaptam egy átkot, az akár több hetes kényszerpihenőt is jelenthetett. Inkább az volt különös, hogy egyáltalán nem szégyellte a forradást - minden szexizmus nélkül gondoltam azt, hogy a nők általában nem szívesen mutogatták az ilyen hibákat magukon. Nem mintha lett volna ebben bármi visszataszító, elvégre nem a fél arcát szakították le. - Gondolom, nem egy tündérmanótól van. Ilyen nyomot nem hagy akármi... - Nem úgy nézett ki, mintha egy tündérmanó harapta volna meg, határozottan nem. - Ha nem probléma, én nem tartok bemutatót, mert ha nem csal az emlékezetem, a nyilvános vetkőzést tiltja a törvény, és a közszeméremsértést talán még nekem sem nézik el.És nem is szívesen kerülnék emiatt az ügyvédem szeme elé, az az igazság. Nem tudtam eldönteni, hogy "az ügyvédem", akit történetesen tizenegy éves korom óta ismertem, a könnyeit törölgette volna a röhögéstől vagy szálanként kitépte volna a hajam. Bár Vivet ismerve talán csak megjegyezte volna, hogy végre sikerült elengednem magam - bár nála jobban senki nem tudta, hogy mennyire el tudtam engedni magam, ha elég alkohol került a képbe. Most is ez történt. Minden kiürült pohár után könnyebben ment a beszélgetés, már ha azt nem nevezzük nehézségnek, hogy egyszerűen képtelen voltam megértetni vele, mi az az Xbox. - Az életemre esküszöm, hogy létezik - bizonygattam olyan hévvel, mintha a saját becsületemet kellett volna megvédenem. - Sőt, még más emberekkel közösen is lehet benne lövöldözni és verekedni, mondjuk én egyedül jobban szeretek. Sosem reklámoztam, hogy a szabadidőmet szerettem mugli videojátékokkal tölteni, a varázsvilágban az én generációm még mindig igyekezett távolságot tartani a mugli kütyüktől, és amúgy sem tartozott a legfelnőttesebb, legérettebb hobbik közé egy képernyő előtt ülve lövöldözni. Így ha valaki megkérdezte, mit szerettem csinálni, akkor csak az olvasást említettem meg, mert az társadalmilag sokkal elfogadottabb tevékenység volt egy harmincas férfitől. Pedig a Call of Dutynál jobb stresszoldás nem létezett a világon... Mielőtt megkérhettem volna, hogy hozzon nekem is még egy sört - nem mintha szükségem lett volna rá, már így is sikerült emberesen bebasznom -, majdnem megnézte közelebbről is a padlót. Nem, talán még sem volt szükségünk még egy körre. - Szerintem sem. Nem akarlak bevinni a Szent Mógusba - emlékeztettem a múltkori bakijára, miközben elkaptam a derekát, nehogy tényleg összetörje magát. Nem hazudott, amikor nem is olyan régen megemlítette, hogy az abszintot nem bölcs dolog keverni. Hiába zúgott a fejem az alkoholtól és hiába éreztem magam teljesen tompának, az érintése a vállamon és a nyakamon akkor is egy villámcsapás intenzitásával hatott. Nem létezett az a piamennyiség, amitől ez nem villanyozott fel. És én hülye még azt gondoltam, hogy néhány sör után hazamegyek, befejezem azt a krimiregényt, amit néhány napja elkezdtem, aztán egyedül elalszom... Merlinnek hála hatalmasat tévedtem. - Akár el is indulhatunk, mielőtt beüt az alkoholmérgezés. - Félretoltam az üres poharamat és közelebb hajoltam hozzá. - Csak pár sarokra lakom. Amúgy. Nem szerettem húzni az időt és felesleges köröket futni. Nyilvánvaló volt, hova tart ez az este, akkor minek kerülgetnénk az egyértelmű végkifejletet? Nem olyannak tűnt, aki igényelte volna a felesleges násztáncot egy ilyen kérdés előtt bárkitől is - vagy nagyon félreismertem és ezzel az egyetlen mondattal sikerült kiszúrnom saját magammal.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Pént. Ápr. 02, 2021 11:52 pm
Holden & Lori
It’s time to take a shot ● 2021. január
- Nagyon örülnék, ha elnéznék nekem, mert én tényleg szeretném kicsit erősebb mozdulatokkal megsimogatni a buksiját. Ha véletlenül belehal, majd azt mondom, baleset volt. Igazából megérdemelné az a köcsög. -Ezt az egész szaros vermet, amibe belezúgtam, úgy ahogy van, Lachlannek köszönhettem. Nem véletlenül irányítottam rá minden haragomat, ami csak előjött, akár volt köze a szituációhoz, akár nem. Nagyon szívesen odamentem volna hozzá és megmutatom neki közelről a saját segglyukát, ha tudtam volna, hol keressem. De sajnos nem tudtam, így csak gyűjtöttem magamban az egyre több ellenszenvet és gyűlöletet iránta. Én nem tudtam szégyellni a sérüléseimet, pedig valami azt súgta, hogy talán kellett volna. Elvégre a legtöbb azt is jelenthette (és jelentette is), hogy majdnem megöltem vagy megölettem magam egy munkám során, ami valljuk be, nem a legszexibb dolog a világon. De én nem így fogtam fel és nagyon sajnáltam azokat az embereket, akik ilyen negatívan látták az életet. Ennyi erővel szerelembe esni is milyen szar dolog, hiszen egyszer vagy véget ér, vagy valamelyik fél meghal. Nem, inkább leszek szerelmes és inkább leszek büszke arra, hogy nem tökéletes a bőröm. - Hát, ha mindent meg kéne mutatnom nekem is, tényleg mehetnénk a nudista strandra… De ez a legcsúnyább, Tibetben szereztem egy elhagyatott, ősi templom átkutatásakor. Az volt az eddigi legrosszabb küldetésem, félbe is kellett hagynom, annyira veszélyes volt. Egész biztosan nem maradtam volna életben, ha tovább folytatom, így is meglepő, hogy nem hagytam el a fél karomat. De hamar megértettem, hogy miért tartottak bolondnak, amiért elvállaltam, mert rajtam kívül senki más nem volt rá hajlandó. Azóta is ott rohadnak a kincsek. -Bosszantott még mindig az az eset, hogy nem tudtam megoldani, habár logikus volt. Nálam százszor meg ezerszer tapasztaltabb átoktörők sem merték megpróbálni, én meg a nagy egómmal nekivágtam, hogy akkor majd én leszek az, akinek a tojáshéj is még a seggén van, de azért megoldja. Azóta sokkal jobban odafigyeltem arra, mit vállaltam el és mit nem. Hitetlenkedve ingattam a fejem, mert hiába bizonygatta annyira, én akkor sem hittem el, hogy ez a gépezet létezik és tényleg így működik. Egész biztosan kamu és addig fogja most mondogatni, amíg el nem hiszem és az arcomba nevethet, hogy csak sikerült átvernie. - Na jó, ez egyre hihetetlenebb. Azt még talán, talán elhinném, hogy egyedül lövöldözhetsz a kis dobozodra, de azt, hogy egymásra tudtok lőni egy másik emberrel… nem, ez már tényleg túl sok. Te megát akarsz engem baszni. Küldtem felé egy nagyon gonosz arcot, amikor szóba hozta a Szent Mógust, pedig az igazság az, hogy ismét elfelejtettem, hogyan is hívják azt a rohadt ispotályt, úgyhogy megint rá tudtam volna vágni, hogy Szent Mógus a neve. Sebaj, ha minden jól alakul, sosem kell közelebbről meglátogatnom. A szavaira megdermedtem egy kicsit, de egyáltalán nem a rossz értelemben. Mondjuk inkább azt, hogy kiszáradt a szám és kellett néhány másodperc, amíg megtaláltam a hangomat, biztosan a sok pia és a közelsége tette ezt velem. Egész biztosan. - Szeretnéd megmutatni a lövöldözős játékodat? -kérdeztem meg egy sunyi mosollyal az arcomon, ahelyett, hogy gyorsan letudtam volna kettőnk között azt az egészen rövid távolságot. Pedig őszintén meg akartam tenni.
- Talán majd szólok néhány jó szót az ügy érdekében, ha szükség lesz rá. - Nyilván nem tettem volna, a rokonaimon kívül senkinek, semmit nem segítettem volna elsimítani. Nekik gyakran megtettem, ott volt legutóbb Russel ügye, mikor lekapcsolták a Zsebpiszokban a Baziliszkusz bárt, ahol ő is rendszeres vendég volt, könnyen elintéztem, hogy az ő neve még csak fel se merüljön a nyomozás során. De ő a bátyám volt, nyilván megtettem érte bármit. Habár azt valóban értettem, hogy miért kereste a folyamatos izgalmat és kihívást a szakmájában, mit sem törődve a veszéllyel (sőt, kifejezetten élvezve a rizikót), de azt már kevésbé tudtam felfogni, miért motiválták minderre a feltáratlan kincsek. Persze, sokat értek, nagyot lehetett velük kaszálni, de engem nem vonzottak eléggé az anyagiak ahhoz, hogy pusztán emiatt vásárra vigyem a bőrömet. A saját szakmámban legalább úgy éreztem, volt egy magasabb rendű cél, amiért tényleg megérte vállalni a veszélyt - vagy egyszerűen csak mindketten élveztük az adrenalint valamilyen ki nem mondott lelki defekt miatt és nem kellett volna okokat és különbségeket keresnem. - Talán majd néhány év múlva, több tapasztalattal... - Nem értettem az átoktörő munkához, de laikusként nekem úgy tűnt, hogy határozottan jó volt a szakmájában. Ez viszont önmagában nem volt elég. Én is jó auror voltam, felesleges álszerénykedés lenne mást állítani, tudtam magamról, hogy kurvára a legjobbak között voltam, amióta csak betettem a lábam a Minisztériumba. De ettől még kezdőként gyakran akadályokba ütköztem, amit nálam kevésbé tehetséges, de tapasztaltabb kollégák viszont gond nélkül leküzdöttek pusztán a rutinjuk miatt. Ennyi évvel a hátam mögött, parancsnokként is még voltak olyan helyzetek, amikor hibáztam, csupán mert ismeretlen helyzetbe kerültem és nem a legjobb döntést hoztam meg emiatt. Ő a maga huszonvalahány évével valószínűleg még nagyon sokszor fog ilyet tapasztalni és örülhetett, hogy eddig megúszta igazán nagy károkkal a vakmerőségét. Elítélni persze nem tudtam érte, kezdő aurorként én is azt gondoltam, hogy én vagyok a világ királya és közepe, nekem minden sikerül és jobb vagyok mindenkinél. Nyilván hamar megtanultam, hogy ez legfeljebb a fantáziámban volt így. - Nem szoktam hazudni. Tényleg létezik, bármilyen mugli boltban, ahol árulnak ilyet, ugyanezt fogják mondani neked - erősködtem. Nem voltam szakértő a mugli holmikban, nem mondanám, hogy aktív része volt az életemnek bármelyik varázstalan felmenőm, de nála kétségkívül jobban ismertem ezt a világot. Hah, aranyvérűek... Ha nem akartam volna rövid időn belül az ágyamban látni, biztosan tettem volna egy szúrós megjegyzést a származására, de még ennyi alkohol elfogyasztása után is éreztem, hogy ez nem lett volna túl célravezető. Nem közölte velem, hogy basszam meg magam vagy keressek más hülyét, aki kíváncsi rám - habár ettől nem is tartottam igazán, de az ember sosem lehet száz százalékig biztos a sikerben -, fellélegezhettem az este végkimenetelével kapcsolatban. Nem így terveztem, de ezúttal biztosan nem zavart a spontaneitás. Nem tartoztam azok közé, akiket hatalmas örömmel töltött el a szingliség mint a lehetőségek tárháza, jobban szerettem az ismerkedés izgalmánál a stabilitást és a megszokásokat... de ezúttal rohadtul nem bántam, hogy hónapok teltek el azóta, hogy az utolsó komolyabb (vagy valami olyasmi) párkapcsolatom véget ért egy "baszódj meg, Holden, neked kezeltetned kéne magad, ha végre kimásztál a bátyáid seggéből" mondattal. Igazából azóta sem értettem, pontosan mire célzott ezzel, de jelenleg nem is akartam arra az unalmas, hisztis picsára gondolni, mit számított az már? Mindenféle válaszra számítottam, de erre biztosan nem. Talán az alkohol is rásegített, hogy ennyire viccesnek találtam ezt a béna kérdést, de őszintén kitört belőlem a nevetés, annyira abszurd volt ebben a helyzetben ez a mondat. - Nagyon szeretném megmutatni a lövöldözős játékomat. - Néhány centire az arcától nem éppen a Call of Duty töltötte ki a gondolataimat és őt sem feltétlenül az Xbox kontroller nyomkodása közben szerettem volna elképzelni a kanapémon. Elnyomtam a hamutálban a félig elszívott cigarettát - ki tudja már hányadik volt az este folyamán, sosem számoltam -, mielőtt piától és a közelségétől ködös fejjel megcsókoltam volna. Merlin bassza meg, hogy én mekkora mázlista voltam, ezt a főnyereményt...
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Vas. Ápr. 04, 2021 12:13 am
Holden & Lori
It’s time to take a shot ● 2021. január
A világ minden boldogságával mosolyogtam rá, pedig nem voltam ostoba. Tudtam, hogy nem fogja megtenni, ő tipikusan az az ember volt, aki úgy követte a szabályokat, mintha kőbe lettek volna vésve. Mármint a saját szabályait, ha azok párhuzamban álltak a törvénnyel, akkor az csak egy adott bónusz hozzá. De nyilván nem vártam el tőle, hogy ilyesmit megtegyen értem, alig ismertük egymást, és a terveim szerint ő soha nem is fog engem igazán megismerni. Nem voltak ezek konkrét tervek, persze, de ha minden jól megy, talán nem csak az ágyába édesgetem be magam, hanem egy kicsit, egy egészen kicsit a családjába is. Éppen annyira, hogy legyen infó, amit a MACUSA megkaphat tőlem, én pedig jó hamar megszabadulok tőlük, aztán a Briggsektől is. Ennyi. Soha nem a kincsek vonzottak igazán, legalábbis nem abban az értelemben, hogy vagyonszerzési módként tekintsek rájuk. Persze az értékük sem volt utolsó szempont, de a történetük és a történelmi jelentőségük sokkal jobban foglalkoztatott. No meg persze az út, amit megtettem, hogy a kezemben tudhassam őket. De nem véletlenül dolgoztam elsősorban egy múzeumnak, nem pedig egy varázslóbanknak vagy magángyűjtőknek. - Nem hiszem, hogy egyhamar ráfanyalodnék még egy szuicid merényletre. Oda a bankjuk minden embere sem lenne elég, hogy áttörjön a védelmen és a csapdákon. Én mondom, oda átoktörő csak dicső halálért megy. -Nem neveztem volna azért dicsőnek a halálba rohanást, hiába tettem meg ezt én magam is. Persze engem rohadtul nem érdekelt, hogy halok meg, mások fektettek csak erre akkora hangsúlyt, mintha bárkinek is számítana, hogy gyufásdobozban vagy koporsóban lesz-e eltemetve. Addigra már úgyis mindegy lesz. Meglöktem a vállát, nem túl erősen, mert egyrészt nem akartam felborítani, másrészt meg a zöld tündérnek hála már nem volt bennem annyi erő, hogy rendes mozdulat legyen belőle. - Még sosem jártam magnix boltban, de biztos, hogy hülyének néznének és kiröhögnének. Még a két szép szemedért sem fogom megalázni magam, Briggs. -És akkor is magnix. Nem gondoltam volna, hogy ennyire viccesnek találja majd, amit mondok, mert a legutóbbi találkozásunkkor abban is kételkedtem, hogy képes nevetni. Úgy fest, civilben egy teljesen más emberré vált, mint aki a munkája során volt. Nem is baj, ezt a társaságot kifejezetten jobban élveztem, mint a parancsnokot, még akkor is, ha az az egyenruha kifejezetten jól nézett ki rajta. - Akkor ne várass meg, nagyon kíváncsi vagyok arra a lövöldözős játékra. Úgy csókoltam vissza, mintha mi sem lenne ennél természetesebb, közben logikus magyarázatot keresve a kellemesen szaltózó gyomromra. Végül arra jutottam, hogy csak az abszint miatt történt ez is, mint minden más is, a tenyerem pedig csakis azért simult tökéletesen az arcára, mert ilyen jó színész voltam. Véletlenül sem azért, mert oda lett teremtve és ott volt az egyetlen jó helye. Nem tudom, végül mennyi ideig ültünk így, szinte légvétel nélkül, de mire elhúztam tőle a fejem, már majdhogynem az ölében ültem. - Nagyon remélem, hogy tényleg csak pár sarok az a pár sarok.
Szerencsére éppen csak megbillentett, ahogy nekifeszült a vállamnak, ugyanis már az én egyensúlyérzékem sem volt a csúcsok csúcsán. Fogalmazzunk úgy, hogy jelen állapotomban elhasaltam volna az éves rutin ellenőrzésen a parancsnokságon - már ha rám vonatkoztak volna ilyen szabályok, nem éltem vissza a helyzetemmel ebből a szempontból, de valószínűleg a mágiaügyi miniszter öccseként akár részegen is megjelenhettem volna egy belső vizsgálaton, akkor is megtarthattam volna a jelvényem. Már ha Potter és Granger nem akartak minden áron kibaszni velem, de talán ennél több eszük volt... - Tényleg, még azért sem? Pedig állítólag nagyon szuggesztíven tudok nézni. De valóban hülyének néznének, ha olyan értelmetlen szavakat használnál, mint a magnix. - Szándékosan csinálta. Biztosan szánt szándékkal fűzte bele a lehető legtöbbször a mondataiba azt az idióta kifejezést. Eszem ágában sem volt megváratni. Persze, szórakoztató lett volna táncolni az idegein, de ehhez nem voltam elég türelmes és józan, magamat ugyanúgy gyötörtem volna az időhúzással. Nehéz lett volna bármiféle összetett gondolatot formálni, miközben szinte már az ölemben ült, már ha azt nem tekintjük komplex gondolatnak, hogy hol és mit szerettem volna vele csinálni - de erre valószínűleg az ösztönállapot egy találóbb kifejezés lett volna. - Hát hazudnék én bármiről is? - Arról biztosan nem, hogy tényleg csak pár saroknyira laktam innen, ami jelenleg valóban egy nem elhanyagolható tény volt, mert ennyi ital után hoppanálni felért egy öngyilkos vállalkozással. És akármilyen szívesen mutattam volna rá a Szent Mungó bejárata feletti feliratra, hogy "látod, nem Szent Mógus a neve", most a szavakról való gyerekes vitatkozás nem hozott annyira lázba. Ahogy elhagytuk az asztalunkat, egy másik társaság már el is foglalta a helyünket, szerencsére nem is terveztünk visszatérni. Odakint csípős januári hideg fogadott minket, bár az alkohol sokat segített... majdnem olyan jól felmelegítette az embert, mint amikor egy másik test simult hozzá. A kettő együtt pedig a téli éjszakák legjobb ellenszere volt, ezt most is megtapasztaltam. Valószínűleg gyorsabban megtettük volna azt a néhány utca távolságot, ha nem állunk meg annyiszor egymásba feledkezve, de Merlinre, nehéz lett volna addig türtőztetni magam... Végül csak elértünk a lakásomhoz, sikerült feljutnunk az első emeleti ajtóhoz anélkül, hogy a részeg botladozásunkkal felvertük volna az egész lakóközösséget (habár egy szavuk sem lehetett, igazán jó szomszéd voltam, nem sok vizet zavartam). Úgy zuhantunk be az előszobába, egymáson csüngve, majdnem el is felejtettem visszazárni az ajtót. Nem számítottam ma este társaságra, de szerencsére nem volt miért magyarázkodnom, a lakásom sosem emlékeztetett egy tipikus agglegény lakásra. Talán túl rendezett is volt, bár ebből most nem látszott sok lámpafény nélkül, ahogyan a nappali falát beborító rengeteg könyvespolcból, a könyvek előtti bekeretezett fotókból - Gen és én Roxmortsban, majd a diplomaosztónkon, Kyle-al kviddicsezünk a kertjükben, Harper és én a korcsolyapályán, Maurice legénybúcsúja, a 2020-as kommandós csoportképünk -, a felsorakoztatott kitüntetésekből és még az Xbox-ból sem. - Látod? Nem hazudtam, tényleg csak pár sarok volt - araszoltam beljebb vele, miután elfordítottam magunk után a kulcsot a zárban. Éppen csak ennyi időre vettem le róla a kezem, tovább egy másodpercig sem akartam távol engedni magamtól.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Vas. Ápr. 04, 2021 10:14 pm
Holden & Lori
It’s time to take a shot ● 2021. január
Azt hiszem, jelen állapotunkban mindketten borzalmasan teljesítettünk volna, nos, gyakorlatilag bármiben. De ha így kellett volna dolgoznunk, egész biztosan otthagyjuk a fogunkat. Még szerencse, hogy este volt, és a legnagyobb munkának az tűnt, hogy megálljunk a lábunkon és eltaknyolás nélkül juttassuk el magunkat Holden lakására. - Ó, biztosra vettem, hogy szeretsz bugyit áztatni a szemeiddel -horkantam fel. Azt már nem tettem hozzá, hogy ez sikeres is volt, mert még véletlenül sem szeretném, ha elbízná magát a kis drága. -Legalább nem használok olyan szavakat, mint a maugli. Szerintem itt nem én vagyok a bolond. -Persze, hogy szándékosan csináltam, egyszerűen nem lehetett igaza és nem nyerhetett ő. Már csak azért sem, mert a magnix tényleg milliószor jobban hangzott mint a mugli, de amúgy sem. Pusztán azért, mert én akartam nyerni, ennyire egyszerű volt a helyzet. Szívem szerint kinevettem volna a kérdésére, annyira bizarr gondolat volt elhinni, hogy ő a világ legőszintébb embere lenne. Nem azért, mert szeretne hazudni, hanem mert nem éppen annak a fajtának tűnt, aki nagyon könnyen megnyílna és beszélne magáról. De ki tudja, lehetséges, hogy nagyon félreismertem. - Nos… eddig még nem tetted. -Diplomatikus válasz, mást nem is adtam volna most. Engem nem zavart a kinti hideg, pedig nem rajongtam érte. Ezen egyrészt nagyban segített az alkohol, másrészt pedig az, ami nem alkohol volt, de ugyanúgy belülről fűtött. Ha rajtam múlt volna, nem megyünk el a lakásáig, teljesen beértem volna a sikátorral is, csak ugorjunk már neki. És nem, nem vagyok egy türelmetlen ember, csak amikor úgy érnek az emberhez, nehéz visszafognia magát. De csak elértünk a lakására, és őszinte leszek, a legkevésbé sem érdekelt, hogy mi hogyan néz ki odabent. Valószínűleg úgyis inkább csak megrémisztett volna a katonás rend, nekem közel sem volt hasonló. Az egyetlen szoba, ami igazán rendezett volt, a gyűjteményemet tárolta, mert nyilvánvalóan azt tartottam a legnagyobb becsben. Értéke galleonokban nem nagyon volt, a magnixok biztosan többet fizettek volna értük, de az mellékes, az én szememben sokkal többet ért még annál is. - Még ez is túl sok volt, ne mondd már -húztam vissza magamhoz, amint bezárta maga után az ajtót. Merlin faszára, hogy nem tudok betelni vele, nem lenne szabad így éreznem.
Nem számítottam rá, hogy ilyen jól fogok aludni majd Holden mellett, pedig ha lefekvés előtt az ember iszik és fizikai aktivitást végez, általában könnyebben álomba merül. De nem hinném, hogy ez volt az oka, inkább az, hogy nem egyedül feküdtem az ágyban, hanem volt mellettem valaki, akihez oda tudtam simulni. Nem, még mindig nem kellett volna így éreznem, de jelenleg meg sem próbáltam állítani. Hiszen ez nem volt több, mint munka, csak munka. Ébredni viszont már egyedül ébredtem, amikor a nap úgy döntött, hogy egyenesen a szemembe akar sütni az ablak mögül. Tüntetően morogva elfordultam, előre nyújtva a karomat, hogy biztos lehessek benne, nem vagyok egyedül… de egyedül voltam. Itt már nem is volt kedvem tovább aludni, csak kissé fáradtan, de annál másnaposabban felültem az ágyon. Holden tényleg nem volt sehol, én pedig nem akartam megvárni, amíg visszajön, mert az orromat megütő égett szag arra engedett következtetni, hogy vagy ránk gyújtja a lakást vagy igen. Felvettem az éjjel a földre hajított ingét és azt vettem magamra, hogy ne anyaszült meztelenül vánszorogjak ki a szobából. Nem tudtam, merre kell menni és merre találom Holdent, de a szagot követni egyszerűbb volt és hamar a konyhában találtam magam. Ott állt a pultnál, háttal nekem, de nyilvánvalóan valami éppen odaégett a kezében. Ki akartam nevetni, de túl másnapos voltam, úgyhogy végül csak odacammogtam hozzá és hátulról átöleltem, az arcom a vállai közé fúrva. - Jó reggelt, kis kukta.
Másnap reggel felébredve két gondolat rohamozott meg elsőként: egyrészt, hogy baszott másnapos voltam és megváltás lett volna a halál, másrészt az előző éjszaka enyhén alkoholmámoros, de annál szebb emlékképei. Nem tudtam volna megmondani, hogy utoljára mikor találkoztam olyan nővel, aki ennyire megfogott. Még csak nem is azért, mert nem mostanság fordult elő, hogy ilyen jó csaj feküdt alattam - szó se róla, az egyenruha tényleg vonzotta a nőket, de azért ekkora szerencsém ritkán volt, már ami a felszínes külsőségeket illeti -, bár nyilván ez sem volt elhanyagolható tényező... De ha megerőltettem a másnapos agyam és felidéztem az előző estémet, nem csak az jutott eszembe, ami a lakásomba és a hálószobámba bezuhanva történt, hanem éppen az is olyan jó emlékként maradt meg, ami előtte történt. Mikor éreztem magam utoljára ennyire jól bárkinek is a társaságában? Azért a vidám gondolatokat csúnyán beárnyékolta a hasogató fejem és a kavargó gyomrom, valószínűleg ezek is szerepet játszottak abban, hogy én keltem fel elsőként, bár átlagos napokon sem aludtam túl sokáig. Egy rövid lelki rákészülést követően kimásztam az ágyból, félig-meddig felöltöztem és kivonszoltam magam a fürdőszobába megmosakodni, hátha akkor jobban érzem majd magam. Nyilván semmit nem ért, úgyhogy beletörődtem a ténybe, hogy a következő néhány órám nyomorultul fog telni. Elszívtam a szokásos első reggeli cigimet az erkélyen, ahonnan végignéztem, hogy a szomszéd már megint nem szedte össze a szart a kis görcs kutyája után, majd átmentem a konyhába főzni egy kávét és összeütni valami reggelit, mert az éhség még sosem segített a rosszulléten. Húszévesen nem okozott gondot lealjasodni egy koleszos ivászaton, részegen elaludni valaki mellett, majd másnap reggel nyolckor maximális pontszámmal zárthelyit írni, a nap hátralevő részét pedig aurorkiképzésen tölteni anélkül, hogy nyakon hánytam volna Prestont. De már nem voltam húszéves és jobban megviselt a másnaposság, mint szerettem volna. A hűtőre mágnessel felerősített heti edzésterv lehangolóan emlékeztetett rá, hogy a ma reggel esedékes intervall futásra biztosan nem lesz erőm. Ahogyan a mellé mágnesezett bevásárlólistával sem akartam foglalkozni, pedig bőven lett volna mit pótolni a konyhában, a napokban túlságosan lefoglalt a munka, csak aludni jártam haza. Nem mintha máskor akkora konyhatündér lettem volna, ezt bizonyította az is, hogy sikerült konkrétan szénné égetnem a reggelinek szánt tükörtojást. Merlinre megesküdtem volna, hogy csak néhány másodpercre kalandoztam el a pultnál állva, bocsánatos bűn egy ilyen éjszaka után, amikor egy ilyen nő még mindig az ágyamban aludt békésen... De mire újból a tojásra pillantottam, az már jobban emlékeztetett a hűtő ékköveként szolgáló Kyle-Harper-Mason-féle "Hepy Birthday Unkle Holden" feliratú gyerekrajz szétkenődött vízfestékkel pingált napocskájára, mint emberi fogyasztásra alkalmas reggelire. - Baszd meg, baszd meg, baszd meg... - morogtam, de mielőtt az egészet a kukába boríthattam volna, megéreztem magam körül két kar ölelését. - Mit szólnál, ha most úgy tennél, mintha ezt nem láttad volna? Besöpörtem a szemetesbe a tükörszéntojást, majd megfordultam, hogy szemben lehessek Lorival. - A kávé azért iható, azt hiszem... - öleltem át a derekát, magamban pedig reménykedtem, hogy nem látott sokat abból a förtelemből, amit a reggelijének szántam. Nem akartam, hogy kinevessen, habár még mindig jobb forgatókönyv volt, mintha előző éjszaka kapott volna röhögőgörcsöt a teljesítményemtől. Fő az optimizmus - és nem is volt olyan nehéz optimistának lenni, mikor ezen a borongós januári reggelen itt állt a konyhám közepén mindössze az előző éjszaka levetett ingemben... Tényleg egy kibaszott főnyeremény.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szer. Ápr. 07, 2021 1:21 pm
Holden & Lori
It’s time to take a shot ● 2021. január
Amikor az ajtóból megláttam Holdent a fekete füstfelhővel a háttérben, újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy ez munka. Semmi több, én éppen dolgozom, azért vagyok itt, mert ez a feladatom, és nem a saját szórakoztatásomra kerültem ebbe a helyzetbe. Nagyon nehéz volt ezt megtenni, amikor olyan remekül éreztem magam tegnap. Végig önmagamat adtam, amennyire csak tudtam és akármennyire nem értettem egyet Holdennel bizonyos dolgokban, mégis úgy éreztem, hogy ő volt az, aki engem igazán megértett. És azt hiszem, fordítva is így volt. Nem volt egyszerű elvonatkoztatni ezektől a dolgoktól és úgy állni mindenhez, hogy ez csak egy munka, amit ha elvégzek, a MACUSA leszáll rólam. Alapvetően nem az én stílusom volt, és minél inkább megkedveltem őt, annál rosszabbul éreztem magam mindemiatt. - Abban ne is reménykedj, sajnos már mindent láttam, amit kellett. -Azért ennyire kedves ember nem vagyok, és rettentő vicces volt, ahogy küzdött egy nyomorult tojással. -Hadd találjam ki, kiskorodban szakács akartál lenni, aztán először fogtál serpenyőt a kezedbe és rájöttél, hogy azzal jobb csapkodni. -Reméltem, hogy soha nem akart szakács lenni, mert egész biztosan nem jeleskedett volna benne. Igazából már az is meglepő, hogy ilyen főzési tudománnyal egyáltalán életben tudott maradni ennyi ideig, pláne, hogy egyedül él. Egészen kicsit elhúzódtam tőle, de csak addig, amíg megfordult, utána vissza is bújtam hozzá. Kicsit enyhítette a közelsége a fejfájásomat, de lehet, hogy ez is csak egy placebo hatás volt, aminek nem kellett volna létrejönnie. - Azért az is több mint a semmi. De ha megengeded, inkább készítek én valamit reggelire. -Lábujjhegyre álltam, hogy felérjem egy gyors csókra, aztán a válaszát meg sem várva elléptem tőle, hogy keressek valami ehetőt, amiből akár reggeli is születhet. Reményeim szerint nem rontotta el az összes fellelhető tojást, amit a konyhában találni lehet. Ha zavarta is a kutakodásom, az sem érdekelt, mert benéztem én mindenhová, ahol talán étel vagy alapanyag volt található. Nem igazán volt miből válogatnom, bár ezen nem lepődtem meg annyira a tojásos művelete után. Végül találtam némi lisztet meg egy régen lejárt élesztőt (amit inkább nem is mondtam ki hangosan), úgyhogy a maradék tojásból és tejből (ami szerencsére nem volt lejárva) össze tudtam dobni egy jó kis amerikai palacsintát. Csak és kizárólag azért, hogy kedvesen rásüthessem a magnix szót a palacsintája tetejére. - Gondolom, rendelni szoktad a kaját -jegyeztem meg, miközben elkezdtem összekeverni a masszát. Bemehettem volna a szobába a pálcámért, de semmi kedvem nem volt hozzá, úgyhogy megoldottam kézzel.
Nem voltam büszke a szénné égett tojásra, de már nem lehetett mit tenni. Az aurorképzőben és az akadémián sem tanították, hogyan lehet egy elrontott reggeliből emberi fogyasztásra alkalmasat varázsolni, pedig a hétköznapokban talán hasznosabb tudás lett volna, mint bevágni a fél latin szótárat - bár utóbbiból jelesre vizsgáztam, a főzésből valószínűleg még egy Thaddeus Selwyn színvonalú előadás után sem remekeltem volna. Na, nem mintha Selwyn profból kinéztem volna, hogy szabadidejében a feleségének és a gyerekeinek főzőcskézik otthon... - Oda a jó hírem, mi lesz most velem? - forgattam a szemem. - Igazából az törte össze a szakács ambícióimat, amikor Maurice nyakon vágott engem és Russelt egy serpenyővel, mert összeverekedtünk valami miatt a konyha közepén. Talán tönkretette a kviddicstaláromat, már nem emlékszem, mindig csinált valami faszságot... De igen, a serpenyővel verekedés kétségkívül közelebb áll hozzám, mint a sütés-főzés. A történetből csupán annyi nem volt igaz, hogy valaha is voltak szakács ambícióim. A vendéglátásban sosem akartam elhelyezkedni, de Russellel tényleg rendszeresen egymás torkának ugrottunk gyerekként, akkoriban még a korkülönbség miatt annyi fizikai fölénnyel rendelkezett, hogy könnyen elgyepált... egy ideig, aztán egyetlen nyár alatt lenőttem és utána nem találta jó ötletnek így lerendezni a konfliktusainkat. Maurice nagy örömére, hiszen mindig neki kellett rendet tennie, főleg anyánk halála után. Ellenkezni akartam, bukásnak éltem meg, hogy nem sikerült a reggeli és ő akarta elkészíteni helyettem, másrészt kifejezetten utáltam, ha valaki pakolászott a lakásomban. Idegesítő rigolya volt ez a részemről, de tényleg nehezen viseltem, ha valaki akár csak fél centivel is arrébb pakolt valamit a holmijaim közül, márpedig ez elkerülhetetlen volt, ha ő akart főzni. Talán ő is érezte, hogy ellenkezni fogok és ezért előzte meg egy gyors csókkal minden ellenvetésemet, annyi biztos, hogy hatásos volt és elvesztem benne annyira, hogy utána már el is felejtettem panaszkodni az ajánlata miatt. Végül nehezen, de tudomásul vettem, hogy talán tényleg jobb lesz rá bízni a reggelit, elpakolni én is el tudtam utána, de nem volt itthon annyi felesleg a hűtőben, hogy még néhány adagot felgyújtsak főzés címszóval. - Eltaláltad. Egyszerűbb úgy és ehetőbb is. Hétvégente pedig meghívatom magam a rokonokhoz, az a legjobb verzió. - A hétvégéket többnyire tényleg valamelyik bátyámnál töltöttem ebédidőben, bár ez ritkán volt tisztán családi összejövetel, sokkal inkább hasonlított politikai tanácsadásra. Ezt viszont nyilván nem akartam megosztani vele. Leültem a konyhaasztalhoz egy csésze kávéval és onnan figyeltem, ahogy már-már otthonosan ügyködött a konyhámban. Sikerült megállnom, hogy szóvá tegyem, mikor nem megfelelő helyre tett le valamit vagy nem pont azt a kanalat használta az adagolásra, amit én gondoltam. Nehéz volt, de sikerült, és csak azért, mert inkább arra koncentráltam, hogy mennyire attraktív volt az alulhasznált konyhámban. Egyszóval, ha rajta legeltettem a tekintetem, akkor könnyű volt elfeledkezni a borzalmas rendetlenségről. - Ugye nem valami amerikai borzalom lesz mályvacukorral és hotdogokkal a tetején?
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szomb. Ápr. 10, 2021 12:39 am
Holden & Lori
It’s time to take a shot ● 2021. január
Engem nem tudott zavarni a szénné égett tojás látványa vagy az, hogy nem mozgott otthonosan a konyhában. Biztosan volt jobb dolga is annál, hogy főzőcskézzen a szabadidejében, én is csak azért tanultam meg, mert nagyon szerettem főzni és különféle új recepteket összeszedni a világ különböző pontjairól. Például a ceviche is a kedvenceim közé tartozott, mert egyszerű és pokolian finom. Egyszer talán azzal is megetetem Holdent, ha sort kerítünk rá. Vagy ha addig tart a munkám. - Valahogy nem vagyok meglepve, hogy összeverekedtél a testvéreddel -forgattam a szemem. -Pontosan annak a típusnak tűnsz. Én is sokszor megtettem az öcsémmel és a nővéremmel is össze tudtunk néha kapni dolgokon, de vele inkább nem húztam ujjat. Matthiast könnyebb volt elgyepálni, mert kisebb volt. -Én jó gyerek voltam, esküszöm. Csak nagyon jól lepleztem és leplezem mind a mai napig. Éreztem a tekintetén, hogy nem igazán rajong a pakolászásomért, de úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Örüljön inkább, hogy kap reggelit a siralmasan felszerelt konyhája legmélyebb bugyraiból, ha már a tojást nem volt szerencséje nem tönkretenni. Én pedig majd figyelek, hogy mit hová rakok vissza, akkor nem lesz túl sok oka hisztizni. Persze ezt is csak akkor, ha nem tesz megjegyzéseket, mert akkor szándékosan és tudatosan pakolok majd mindent rossz helyre. De okos fiú ez a Holden, nem csak a szeme szép, tudja, hogy velem kár ujjat húznia. - Az mondjuk nem egy rossz megoldás. Én szeretek főzni, csak sajnos elég ritkán akad időm rá. Általában az esőerdő vagy a sivatag közepén nem igazán vannak fölös perceim, amikor megéri főzőcskézni. Meg persze nincs is miből… de szeretem csinálni és azt hiszem, nem is vagyok csapnivaló benne. A dél-amerikai fogásokban kifejezetten jó vagyok, minden egoizmus nélkül. -Meg azzal is. Igenis kurva jó a cevichém. Hátranéztem rá, amikor megjegyzést tett az ételre, de nem válaszoltam neki, csak küldtem felé egy olyan ártatlan mosolyt, ami csak tőlem telt. Biztosan sejtette már ebből, hogy ne számítson semmi jóra. Persze nem tettem tönkre emiatt a reggelijét, egyszerűen csak megbizonyosodtam róla, hogy igenis kell bele az a felirat. Úgyhogy amikor leraktam elé a palacsintáját, azon szép nagy cicomás betűkkel ott virított a MAGNIX szó. Nagyon büszke voltam a kis alkotásomra, ami az arcomra is kiült elég látványosan. - Jó étvágyat, kedvesem -nyomtam egy csókot az arcára.
