Kezd elegem lenni mindenből és mindenkiből. Manapság már festeni sincs kedvem, ami azt jelenti, hogy tényleg eljött a vég. Kiégtem, mint egy középkorú hivatalnok. Unom az óráimat, unom a családom, már Henry, aki eddig az egyetlen biztos pont volt az életemben, szóval már ő is idegesít. Változásra van szükségem. El kéne költöznöm otthonról, itt hagyni ezt az iskolát, sőt talán az egész országot is. El kéne húznom innen minél messzebb. Addig meg maradnak a mindennapi teendők. Bejárok az órákra, írom a beadandókat, tanulok és járőrözök, mint ma éjszaka. Megbüntettem két ötödéves mardekárost, akik úgy gondolták, hogy jó ötlet lesz különböző tökéletességgel félreérthető pozíciókba álligatni a páncélokat. Ott kellett állnom felettük és végignézni, míg minden páncél újra a helyére kerül, mert persze ha otthagytam volna őket, akkor másnap is ott díszelegne a hülye munkájuk, ami miatt engem vennének elő. Most legkevésbé sem hiányzik, hogy még valaki le is csesszen. Aztán visszafelé elcsíptem egy szerelmes párt, akik annyira egymásba voltka feledkezve, hogy háromszor kellett szólnom, mire sikerült kiugrasztanom őket a beugróból. Tőlük csak pontot vontam le, annyira rendes voltam. De végre vége, és mehetek vissza aludni néhány órát a reggeli előtt. Fáradtan motyogom el a jelszót a portrénknak, aki akadékoskodik egy sort, hogy az a múltheti jelszó, az ehetit szeretné. Komolyan, kinek van kedve az éjszaka közepén összeveszni egy festménnyel? Nekem nem sok, de muszáj, nincs más választás. Nagy kínlódások árán végre bejutok és elhiszem, hogy nyugtom lesz. Erre valaki ott figyel az egyik fotelban. ki az a hülye, aki nem tudja, hogy ilyebkor a hálóteremben kéne lennie? Hát persze, Dearborn. - Mit keresel idelent? – állok meg előtte, hogy számon kérjem rajta hogy mégis mit keres itt. Kell ez nekem? Le kéne mondanom, komolyan.
Gyakran elgondolkodom, hogy mi a francnak tartunk korrektorokat és lektorokat, ha csesznek a kurva munkájukra és a leadás előtt éjszaka rendszeresen ó nekem kell szórakozni azzal, hogy minden is rendben legyen. Már annyiszor, de annyiszor mondtam nekik, hogy ha így folytatják, akkor kiteszem őket, mégse léptem soha semmit. Most se terveztem. Hiába panaszkodtam miatta, most jól esett valami mással foglalkozni, valamivel, ami elvonta a gondolataim a történekről. Már ha lehetett egyáltalán így nevezni azt. Mert nem tudtam, sem ezt, sem pedig azt, hogy hogyan kéne viselkednem. Kéne-e egyáltalán valamit másképpen csinálni vagy beszélni róla? Fogalmam sem volt. Így tehát azt tettem, ami a legegyszerűbbnek bizonyult, éltem az életem mintha mi sem történt volna és kerültem Masont, jobban mint annak előtte. Noha ezt nem lehetett feltűnőnek nevezni, szerencsére már nem egy évfolyamon voltunk, ahogy barátoknak sem hívtuk magunkat. Sőt! De még ha a környezetét be is tudta csapni az ember - és könnyebben mint, mint vártam! - a gondolatait nem. Azok pedig, ha volt egy kis szabadidejük minduntalan válaszokat kerestek a történtekre és azokra a zavaros érzésekre is, amik azóta sem hagytak nyugodni. Ezért is örültem, hogy most - is - rám maradt ez a feladat, mert foglalkozhattam valami mással. Vagyis foglalkozhattam volna, ha valaki nem érzi úgy, hogy mindenképpen el kell állnia a fényt, ami elengedhetetlennek bizonyult az olvasáshoz. Egy fáradt sóhaj kíséretében pillantottam fel, nyelvem hegyén a kérdéssel, hogy ki és mit akar, amikor Fawley csinos, de meglehetősen bosszús arcával találtam magam szemben. Komolyan, mivel akar még megverni az élet? - Dolgozom? - emeltem fel a kezemben tartott papírokat, magasba szökő szemöldökkel. - Tudod, én vagyok az iskolaújság főszerkesztője és át kell néznem a beérkező anyagot - tettem hozzá, hátha szüksége van magyarázatra, bár őszintén: nem úgy nézett ki, mint akit érdekelne bármi is, amit mondok. - De neked ehhez mi közöd is van? - érdeklődtem kissé nyersen és bosszúsan, meg sem próbálva leplezni, hogy egyébként zavaró a jelenléte, mert miatta nem tudok haladni. Bár be kell valljam, a frusztrációm nem csak neki szólt. Egyszerűen csak ő jött ide és érezte úgy, hogy mindenképpen prefektust kell játszania, még akkor is, amikor éppen semmi szükség rá. - Nem a folyosón mászkálok, hanem a klubhelyiségben ülök csendben, nem zavarva senkit. Egy szabály sem mondja ki, hogy nem lehetek itt ilyenkor. Vagy de? - kérdeztem kihívóan, noha tudtam, hogy igazam van, így nem igen tudott rá mit mondani. - Menj aludni Fawley, elnézve téged rád fér és hagyd az embert nyugodtan dolgozni - intettem fáradtan a hálótermek felé. Sem kedvem, sem pedig türelmem nem volt az éjszaka közepén összekapni Helenával.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Pént. Ápr. 23, 2021 5:22 pm
Chrispy & Helena
mit akarsz tőlem?
Én ezt komolyan nem hiszem el. Még visszapofázik ahelyett, hogy meghunyászkodna. Mármint legalább annyi lenne benne, hogyha nem is kér elnézést vagy valami, akkor is szedje a sátorfáját és kotródjon. – Tudod, én meg prefektus vagyok és helyre kell igazítanom a szabályszegőket. – Ha már érdektelen és egyértelmű információkat osztunk meg, akkor nem maradok ki a buliból. Kit érdekel, hogy ő a főszerkesztő? Ez még nem jogosítja fel arra, hogy ellentmondjon nekem. - Ez itt nem a hálókörleted, és attól, hogy úgy gondolod, hogy neked van igazad, még nincs. – Nem tagadom, elbizonytalanít egy kicsit, de akkor se mondjon nekem ellent, ha valamiért mégis neki van igaza. Én szépen akarom elintézni, nem fenyegetőzöm pontlevonással vagy büntetőmunkával, szimplán szeretném, ha eltakarodna innen. Olyan nagy kérés ez? Ossza be jobban az idejét, aztán aludjon ilyenkor, mikor minden normális ember is ezt teszi. Nem olyan nehéz feladat ez, de ha alkalmatlan arra, hogy összefogja az alatta dolgozókat akkor mondjon le és probléma megoldva. Nem fájna senkinek különösebben szerintem, ha úgy általánosságban eltűnne ez a szenny, amit újságnak hívnak. Úgysem olvassa nagyjából senki sem, legfeljebb az interjúkat. - Nem gondolod, hogy kicsit ironikus, hogy pont te akarsz elküldeni aludni engem? – Egyrészről, én így dolgozom. Másrészről ő sem alszik, és nem is készül lefeküdni, tehát nekem ne szóljon be. Harmadrészről amúgy se mondja meg, hogy mit csináljak, mert hamar összetörik a türelmem és megátkozom a fenébe. Nincs végtelen türelmem, és ha felhúz lehet hogy eljár a kezem akkor is, ha nem akarom. Fáradt vagyok én vitatkozni most vele, ez meg az egyszerűbb út.
Meg akar verni az élet. Ebben immáron teljesen és visszavonhatatlanul biztos voltam, ahogy abban is, hogy ezt még véletlenül sem kegyesen kívánta csinálni. Nem tudom mit vétettem, de szerintem annyira durva nem lehetett, ami miatt ezt - jobban mondva Helena Fawleyt - érdemelném. - Elég nehéz lenne nem tudni, a jelvényed szinte kiszúrja a szememet - utaltam arra, hogy szemmagasságban volt a kis kitűző, ha egyenesen előre néztem nem pedig az arcára. Arról nem is beszélve, hogy tizenegy éves korunk óta egy házba, iskolába és évfolyamra jártunk. Még ha nem is voltunk barátok - tulajdonképpen ismerősök sem - tudtunk egymásról pár apróbb, alap dolgot. Én például azt, hogy prefektus. - Nem csak gondolom, hanem tudom, hogy nekem van igazam, Fawley - sóhajtottam fáradtan, miközben hátra dőltem a fotelban a papírokat pedig arrébb tettem a kisasztalra, nehogy a vita hevében lelökjem és összekeverjem őket. Nem úgy nézett ki, hogy ezt röviden és fájdalommentesen el lehetne intézni úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. Pedig oly’ egyszerű lett volna. Helena bejön, köszönöm, én visszaköszönök, aztán pedig mindenki csinálja a maga dolgát. - Ha nem hiszel nekem, keresd csak meg Lestrange-t és add neki elő, hogy Dearborn ilyen meg olyan galád módon ült a klubhelyiségben, éppen csendben foglalkozott a suli újság cikkeivel, a kutyát sem zavarva, amikor kéretlenül és nem mellesleg teljesen jogtalanul belekötöttél. Nem tudom eldönteni, hogy melyikünkre nézne csúnyábban. - De, nagyon is jól tudtam és minden bizonnyal Helena is, hiszen ez így nevetségesen hangzott. Mondjuk azért megnéztem volna Lestrange prof. arcát - és hát Avery prof.-ét is, mivel gondolom ilyenkor már bőven együtt tolták az estét a borzalmasan neveletlen kutyájukkal és az újdonsült gyerekükkel -, amint ezzel beállít hozzá. Remélem legalább olyan vehemenciával próbálná őt is meggyőzni a téves igazáról, mint engem. - Nem. De tudod mit tartok annak? - kérdeztem, bár ez határozottan költői volt. - Azt, hogy nem sokkal korábban itt minden békés és csendes volt, ami pontosan akkor változott meg, amikor beléptél azon az ajtón és elkezdtél pattogni nekem, valami faszság miatt, amihez közöd sincs, mert elmondom harmadszor: nem szegek szabályt. Tudtad egyébként, hogy a jogban azt, amit most csinálsz, úgy hívják, hatalommal való visszaélés? Ez amúgy büntetendő - tettem hozzá nyugodtan, szenvtelen mosollyal, annak tudatában, hogy ha Helena Fawley eddig nem robbant fel az idegtől, akkor most biztosan felfog.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Szer. Május 05, 2021 11:16 pm
Chrispy & Helena
mit akarsz tőlem?
Látja, de azért belém köt. Mennyei ez a ma éjszaka, én mondom. Komolyan, néha nem értem az embereket, vagy mondjuk inkább azt, hogy a legtöbbször nem értem az embereket. Annyira hülyén képesek viselkedni, hogy abban semmi logika és épp ezért nem is értem meg őket. Persze, nem kell nekem mindent és mindenkit érteni, de azért szeretem, hogyha úgy viselkednek, ahogy az elvárható és megérthető. - Dearborn, én csak annyit szeretnék, hogyha már úgyis van szerkesztőségi szobátok ne itt éjszakázz, hanem ott. A csúnya gonosz prefektusok ott nem találnak meg, béke és nyugalom lesz – fonom keresztbe karjaimat mellkasom előtt. Nem is értem, hogy ez miért nem jó neki. Mert úgy gondolja, hogy megteheti, hogy ő itt a valaki, pedig nem, csak a szája nagy. A gyomromban megjelenik az ismerős, kellemetlen szorítás, de egyelőre ellen tudok állni neki. Én sosem omlok össze mások szeme láttára. Egy Fawley nem engedheti meg magának, hogy bárki is gyengének lássa. Én pedig Fawley vagyok, méghozzá a kemény fajtából, nekem ő nem mondhatja meg. Vagy mégis. Mindenkinél eljön egyszer az a pont, mikor az utolsó utáni csepp kerül a pohárba, mikor elszakad a cérna és elveszti az irányítást. Mikor úgy érzi, hogy kicsúszik a talaj a lába alól, és eljön a vég, a teljes összeomlás. Ez egyszerűen ár túl sok nekem. Nem maga az, hogy ekkora a pofája, mert normális körülmények közt fel sem venné, hogy baszogat. Inkább az, hogy már prefektusként sincs semmi tekintélyem, elvesztettem az utolsó dolgot is, amibe eddig kapaszkodhattam. A családom egy csődtömeg, barátaim nincsenek, és az egyetlen dolog amiben eddig nyeregben éreztem magam most odavan. Le kell ülnöm, különben szégyenszemre el fogok ájulni. Mély levegő, fej a térd közé és nem lesz baj. Nem lesz semmi baj.
- És neked miért nem mindegy, hogy hol ülök csendben, amikor mind a két helyen szabad? - vontam fel a szemöldököm pontosan olyan nyugodtan, mint amilyen az egész beszélgetés alatt voltam. Nem különösebben értettem, hogy mi a fészkes fene ütött Fawleybe. Tény, hogy nem voltunk sosem barátok, legjobb esetben is csak ismerősök, akik véletlen egy házba és egy évfolyamra jártak, ennél mégis jobbnak gondoltam a kapcsolatunk. Már annál, hogy csak így, random belém köt az éjszaka közepén, amikor semmi olyat sem csináltam, amiért a csincsa jelvényét kellene villogtatnia és a hatalmát fitogtatnia. Vártam, hogy robbanjon, mert az eddigiek alapján szinte biztos voltam benne, hogy ez fog történni. Kikel magából és leordítja a fejem. Hát, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Már az is gyanús volt, hogy nem mond semmit, noha reménykedtem benne, hogy végre - valami csoda folytán - elismeri az igazam és mind a ketten mehetünk a dolgunkra békében és boldogságban. E helyett Helena olyan fal fehéren állt előttem, mint aki menten összeesik. Mi a fészkes fene történt pár másodperc alatt? Ötletem sem volt, ahogy időm se gondolkozni. Talán nem én voltam a legszívélyesebb ember ezen a földön, vagy éppen ezen az éjszakán, de azért nem néztem volna végig, ölbe tett kezekkel, ahogy egy lány elájul előttem. Anyám ki is tekerte volna a nyakam! Félretettem az eddig a térdemen pihenő papírköteget, majd olyan gyorsan nyúltam Fawley alkarja alá, ahogy csak tudtam. A derekára csak azért nem fogtam rá, hogy biztosabban tartsam, mert a végén, még képes lett volna és ilyen állapotban is megvádol azzal, hogy fogdosom. - Jól vagy? - kérdeztem végül, miközben segítettem neki leülni, akár akarta, akár nem. Szerencsére nem volt olyan erőben - meg amúgy sem, de ezt most hagyjuk -, hogy ellenkezzen. - Hozzak egy pohár vizet, hátha attól kicsit jobb lesz? - tettem fel immáron egy sokkal hasznosabb és sokkal gyakorlatiasabb kérdést, miközben leguggoltam elé.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Vas. Jún. 27, 2021 3:29 pm
Chrispy & Helena
mit akarsz tőlem?
Nincsenek illúzióim, pontosan jól tudom, hogy nem egy nagy összeesküvés áldozata vagyok, és hogy nem akar mindenki szándékosan kitolni velem, vagy éppen felidegesíteni. De mégis, mostanában kezdem úgy érezni, hogy már csak ez az egy elmélet jöhet szóba, más nem, mert annyira elszaporodtak az ilyen esetek. Csípőből válaszolnék, de akkor gyakorlatilag egyetlen másodperc alatt a feje tetejére áll minden. Nem is gondoltam volna, hogy én képes vagyok ilyen hirtelen hangulatingadozásokra, és kontrollvesztésre. Elképesztő megélni azt, ahogy szó szerint egy szempillantás alatt, egyetlen rossz szótól készen lesz az ember. A gyomrom felfordul, szédülök, mintha valaki körbeforgatott volna az elmúlt egy percben, a szívem túl gyorsan ver és úgy kapkodok levegő után, mintha lefutottam volna egy félmaratont. Nem ez az első ilyen eset, de az első, hogy valaki akinek nem kellene itt lennie, mégis itt van. Mert Dearbornnak rohadtul nem kellene ezt látnia, sőt, valójában leginkább senkinek nem kellene látnia, hogy milyen Helena Fawley, mikor pánikrohamot kap. A semmitől. Vagy mindentől? Nincs racionális magyarázat, hogy jelen helyzetben mi hozta ki belőlem. Talán a hirtelen jött páni félelem, hogy már prefektusnak sem vagyok jó? Hogy miután elbuktam gyermekként, unokaként és nővérként elveszítem az utolsó utáni mentsváram is? Nem tudhatom. Az viszont biztos, hogy mi hamarabb meg kell nyugodnom. Azonban az, hogy ennyire erőszakosan meg akarok nyugodni, hogy Chrispy ott áll felettem, és hülyeségeket kérdezget – most komolyan, szerinte úgy nézek ki, mint aki jól van? De legalább annyi esze van, hogy segít leülni. Erőtlenül megrázom a fejem, hogy nem, ezen a víz semmit nem segít, és megpróbálom magam visszakényszeríteni a normális keretek közé, azzal a légzőgyakorlattal, amit a nagyi tanított. Ő az egyetlen, aki tud ezekről a problémáimról, az egyetlen, akit be mertem avatni. Ő volt az, aki szakszerű segítséget kért, így neki hála vége egyedül is meg tudom oldani a problémáimat. Vagy valami olyasmi.
Nem értettem a betegségekhez, az ilyenekhez legalábbis nem. Ez betegség volt egyáltalán? Képtelen lettem volna megmondani, csak az volt teljesen biztos, hogy Fawley az egyik pillanatban még jól volt, nagyon osztotta nekem a - teljesen jogtalan - fejmosást, a következőben pedig majdnem elájult. Talán ha nem veszem észre, akkor valóban össze is esik, ebben nem lehettem biztos, lévén még mindig nem tudtam, hogy mi történhetett vele. Nem voltam beteges gyerek, ahogy Katie se. Tulajdonképpen a náthán, az influenzán, az asztmán és apa vérfarkas-kórságán kívül mást nem ismertem. Abban pedig biztos lehettem, hogy Helena egyikben sem szenvedett, azoknak ennél jóval jellegzetesebb tüneteik voltak. Mint a köhögés meg a vérfarkassá válás, ugye. Csak egy bólintással jeleztem, hogy értettem, nem kér vizet. Más ötletem nem volt, hogy mit tehetnék azért, hogy jobb legyen. Így, talán rettenetesen helytelenül, de azt tettem, amit a leghelyesebbnek véltem abban a pillanatban: kivártam. Talán jobb lett volna, ha dacolva a többi, Helenához hasonló szőrösszívű prefektussal, elszaladok a gyengélkedőbe, hátha még ott találom Abbottot. Vagy a lányát. Vagy bárkit, aki többet tud segíteni, mint én. Különös fintora a történteknek, hogy én amennyire pánikoltam, Helena nyugodtabbnak tűnt, hiába volt kettőnk közül az ő színe hasonlatos egy vizihulláéhoz. - Tudok valahogy segíteni, hogy jobb legyen? - kérdeztem óvatosan, némi hallgatás után, próbálva legalább minimálisan hasznossá tenni magam, már azon kívül, hogy leültettem. Az igazán nem volt nagy dolog. - Esetleg ide hívjak valakit? - azt hiszem, hogy voltak testvérei az iskolában. Egy biztosan, többről nem tudtam, de ez ugyebár nem jelentett semmit. Nem figyeltem én eddig annyira Fawleyt, hogy bármilyen módon is, de ismeretes legyen a családja dolgaiban.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Csüt. Júl. 15, 2021 10:34 pm
Chrispy & Helena
mit akarsz tőlem?
El kell képzelnem, hogy valahol máshol vagyok. Ahol csend van, béke, nyugalom és boldogság. Lehunyt szemmel magam elé képzelek egy homokos tengerpartot. A nap lemenőben van, kellemes szellő fújdogál, és Ott van velem Henry és a nagyi. Szinte érzem, ahogy a homok befurakszik a lábujjaim közé, hallom a saját hangom, ahogy nevetek valamin. Olyan ideális és harmonikus ez az egész. Kívülről persze egy fokkal kevésbé idilli. Dearborn annyit láthat belőlem, hogy lehunyt szemmel, előre támaszkodva a térdeimre ülök, és igyekszem egyenletesen lélegezni. Ahelyett, hogy kapkodnám a levegőt összpontosítok, és mélyeket lélegzek be, majd erőse fújom ki. Be és ki. Be és ki. Ez az első lépés, hogy visszaszerezzem magam fölött az uralmat. Ha a légzésemet tudom kontrolálllni, onnantól már ha nem is gyerekjáték az egész, de lényegesen könnyebb teljesen megnyugodnom. Bár, még így is beletelik egy jó tizenöt percbe, mire olyan állapotba kerülök, hogy meg tudok szólalni. Mire normalizálódik a szívverésem, nem remeg kezem-lábam és nem érzem azt, hogy itt helyben meghalok. - Ne haragudj. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, főleg nem itt, nem most és nem így – kérek tőle őszintén bocsánatot, mert tudom, hogy ez mennyire sokkoló tud lenni annak, aki még nem látott ilyet, aki még nem ált át ilyet. Elvégre ez olyan dolog, amin senki nem tud segíteni, legfeljebb az, aki benne van vagy volt valamikor. – De rendes tőled, hogy próbáltál segíteni. – Ennél emberibb és őszintébb pillanatom aligha akad. Ilyenkor képtelen vagyok megjátszani magam, nincs annyi erőm, hogy magamra erőszakoljam a szokásos flegma és nemtörődöm álcát. Pont annak látszom, ami vagyok: egy összetört, gyenge és védtelen lánynak.
Fogalmam sem volt arról, hogy mit csinál pontosan Fawley. Mármint nyilván nem voltam vak. Láttam, hogy előrehajol, ahogy a klubhelyiség csendjében hallottam a mély levegőket is, amelyeket vett. Először szaporábban, majd fokozatosan egyre lassabban és lassan, de azt, hogy ez miért és hogyan is segített neki ebben a helyzetben, arról elképzelésem sem volt. Így tehát jobb híján - mert amúgy fogalmam sem volt még mindig, hogy mit csinálhatnék - vártam, hogy Helena helyrejöjjön. Vagyis… sokkal inkább reménykedtem benne, hogy így lesz. Nem számoltam, mennyi ideig vátam tétlenül, percek lehettek csupán, mégis érzésre majd egy órának tűnt, ha nem többnek. - Ne legyél már hülye - túrtam a hajamba, hátha ezzel sikerül leleplezni a kezeim ideges remegését, ami hiába volt már jobban, csak nem akart elmúlni. - Nem te tehetsz róla, hogy rosszul lettél. Gyakran előfordul ez a… - rá kellett jönnöm, hogy valójában még mindig fogalmam sem volt arról, hogy mi történ vele az elmúlt percekben - ...az állapot? Fel nem foghattam, hogy miért van szükség egy köszönetre - még ha nem is feltétlen a hagyományos módon, inkább csak amolyan grumpy Helenásan -, hiszen ez kellett volna legyen a normális. Anyáék mindig is arra neveltek, hogy ne sétáljak el csak úgy az emberek mellett, segítsek annak, aki bajban van, ha tudok persze. Nyilván előfordulhatnak olyan esetek is szép számmal - lévén csak tizenhét éves voltam -, amelyek meghaladták a képességeimet, de ez akkor sem szolgálhatott mentségként, hiszen jobb esetlen mindig lehetettkeríteni, vagy értesíteni olyan embert, aki tud tenni valamit, bármit. Pontosan ezért volt az az első - vagy a második? - gondolatom, hogy menjünk Abbotthoz a gyengélkedőre. - Semmiség, a legtöbben ezt tették volna vagyis... ezt kellett volna tegyék - vontam meg a vállam végül, miközben lehuppantam mellé a kanapéra. Egy köszönetet, legyen az bármilyen burkolt, azért mégsem illett reakció nélkül hagyni.
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Vendég
Hétf. Jan. 24, 2022 9:58 pm
Chrispy & Helena
mit akarsz tőlem?
Ennyire rosszul még sosem voltam. Nem is értem, most mi lett velem. Talán csak megelégelt mindent a szervezetem, a kimerültség, a stressz, az állandó feszültség túl sok nekem. Meg kéne barátkoznom a ténnyel, hogyha megfeszülök sem lehetek elég mindenkinek, és azzal csak rontok az összes létező helyzeten, ha továbbra is túl akarom hajtani magam. Minél dekoncentráltabb vagyok, annál kevésbé tudom irányítani a fejemben zajló dolgokat, ami elképesztően sérülékennyé tesz. Bármilyen kezdő legilimentor behatolhatna a gondolataim közé, és képtelen lennék megakadályozni. Tényleg össze kell szednem magam, de nagyon. - Egyre gyakrabban – válaszolok egy mély sóhaj kíséretében. Eddig nem volt ennyire rossz a helyzet, de azt hiszem, ez is egy intő jel kellene, hogy legyen, hogy abba kell hagynom ezt, amit most művelek, mert nagyon hamar megüthetem a bokám, méghozzá nagyon. – Néha egészen véletlenszerűen, minden ok nélkül akár. Furcsa dolgok történnek a fejemben. – Fanyar mosolyom és a szavaimban megbúvó él azt hiszem eléggé árulkodó. Tudom, hogy baj van, csak azt nem tudom, hogyan tudnám kezelni. - A legtöbben nem tették volna. Szóval azt hiszem, büszke lehetsz magadra. Meg anyukádra is, amiért így megnevelt – toldom meg eredetileg szánt mondandómat egy eggyel őszintébb mosollyal. Kezdek jobban lenni, így már nem okoz gondot, hogy a magam furcsa, humortalan módján megpróbáljak elsütni egy poént, vagy legalábbis valami olyat, aminek egyértelműen az lenne a célja, hogy Dearborn is megnyugodjon végre, mert szerintem még mindig jobban be van feszülve, mint én. Pedig az már egy szint. - Befejezted, amit csináltál? – Igazából fogalmam sincs, hogy a munkafolyamat melyik fázisában zavartam meg, de most úgy illendőnek érzem megkérdezni, hogy mennyire tartottam fel. Mert másra végül is, nem volt jó ez az egész, csak hogy feltartottam.
- Furcsa dolgok a… fejedben? - kérdeztem vissza olyan hangsúllyal, mintha komoly szellemi fogyatékkal születtem volna - mint Gyilkoska -, holott értettem miről beszél. Legalábbis, az egymás mellé rakott szavak jelentését felfogtam, nyilván, hiszen nem voltak problémák a szövegértési képességeimmel, de hogy amúgy mire gondolhatott… biztosan nem arra, amire én. - Ez, bocsi a kifejezésért, de így elég parán hangzik.. Nem kéne vele tényleg elmenned egy medimgushoz, pszichomágushoz vagy ilyesmi? Lehet valamelyik tehetne valamit, hogy tudod, jobb legyen vagy ne legyen. - Csak egyszerű logika, semmi több. Ha az embernek fáj valamije, akkor orvoshoz megy, úgy gondoltam, ennek ebben az esetben sem kellene másképpen lenne, hiába tiltakozott korábban Helena a gyengélkedőt illetően. Mondjuk nem hiszem, hogy Abbott tudott volna neki érdemben segíteni. Nem lebecsmérlés ez, semmi ilyesmi, csak egy medi- vagy pszichomágus mégis komolyabb képzést kapott az Akadémián vagy bárhol, mint egy egyszerű javasasszony a suliban. - Amúgy - köszörültem meg a torkom - ha akarsz beszélni ezekről a fura dolgokról, akkor meghallgatlak. Tudom, tudom ez magánügy, de tudok titkot tartani, meg csendben hallgatni is és néha könnyebb kiadni az ilyesmit egy idegennek, vagy… legalábbis olyasvalakinek, aki nem áll közel hozzád - javítottam ki magam, hiszen tizenegy éves korunk óta voltunk évfolyamtársak, jártunk egy házba és laktunk ugyanott, még ha más hálókörletben is. Azt állítani, hogy idegenek vagyunk erős túlzásnak éreztem. Tény, attól is messze álltunk, hogy barátoknak nevezzük magunkat, hiszen ha nem volt muszáj, nem érintkeztünk, alapvetően más emberek társaságában lógtunk, akik között nem volt átfedés. - Öm… köszi? Az vagyok, több okból kifolyólag is, de majd átadom neki is a dicséreted… vagy mi - pillantottam rá bizonytalanul, de azért viszonozva szerintem az első őszinte mosolyt, amit valaha láttam Fawleytől az évek folyamán. Még mindig nem tartottam olyan nagy dolognak az egészet. De talán igaza volt. Az, hogy nekem anya és apa mindig azt tanították, már csak a munkájuk miatt is, hogy segítsek a bajbajutottaknak ha tudok és nem veszélyeztet, nem volt olyan általánosnak mondható. Élő példaként szolgáltak erre az ilyen Briggs és Mulciber féle befolyásos, gazdag selyemfiúk, akik örömüket lelték abban, hogy ott basztak ki a másikkal, ahol tudtak. - Mi? Ohh… fogjuk rá - nyúltam a korábban lerakott papírköteg után. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy valóban érdekli a dolog vagy csak ilyen Helenásan illedelmes akar-e lenni, de értettem a témaváltás határozott szándékát és nem álltam ellen. - Még két cikk hátra van és mehetek aludni, ezek pedig holnap reggel a nyomdába. Ki akarod próbálni magad benne; van kedved megnézni az egyiket?
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
