Egy dolog bemutatkozni a pasim családjának karácsonykor és egy egészen más dolog náluk tölteni a tavaszi szünetet. Persze anya megértette és bár egyértelműen érződött a levelén, hogy jobb szerette volna, ha vele töltöm az ünnepeket, nem beszélt rá, hogy utasítsam vissza a Lestrange család ajánlatát, pláne, hogy egészen világosan látta, mennyire odáig vagyok Leoért. Ezzel együtt pedig azt hiszem, hogy elkezdtem megérteni a nővéremet is, aki már egy ideje legszívesebben inkább nem is menne haza a szünetekben. Neki hamarabb megvolt az önálló élete, mint nekem. Nem is sejtettem, sőt, számításba sem vettem, hogy majd hasonlóképpen fogok érezni. Bár még mindig borzasztóan furcsa, hogy megismertem a Lestrange-szülőket, és megesik, hogy egy összetett mondatot sem tudok kinyögni zavaromban előttük, nem érzem azt, hogy a származásom miatt bármilyen negatív megkülönböztetés érne. Pont az ellenkezőjére számítottam. Az esti érkezésünket családi vacsora majd egy könnyed beszélgetés követte. Na jó, nem volt az annyira könnyed, de minden családban akadnak nézeteltérések... Én általában a nővéremmel szoktam összeszólalkozni. Nem is kicsit.
Nem vagyok ahhoz szokva, hogy Leo ágyában töltsem az éjszakát, így nem csoda, hogy a matrac korán kivet magából. Azt persze tudom, hogy Ő délig is tud aludni, szóval akár hasznossá is tehetem magam addig. Mondjuk csinálhatok reggelit és kávét. Bár ezt a tervemet nem teljesen gondoltam át, ezt ráfoghatom arra, hogy odahaza nem vagyok ahhoz szokva, hogy az egyik házimanó illedelmesen rendre utasít a konyhában. Pedig én készséggel meg tudom kenni magamnak a pirítóst, sőt, el is tudom készíteni és kávét főzni sem olyan bonyolult mutatvány. Mivel azonban a vendéglátóimmal nem akarok sem most, sem később összeveszni - felébreszteni őket pedig még kevésbé lenne ínyemre való ezen a korai órán - csak beletörődöm abba, hogy bármi is készül majd itt, az nem az én kezem műve lesz. Hisz épp csak a konyhából nem lettem kizavarva azzal az indokkal, hogy láb alatt vagyok. Végül valóban nem csinálok semmit, csak messziről figyelem, mit alkot a manó, és csak akkor megyek közelebb a pulthoz, mikor végül úgy gondolja, hogy magamra hagyhat a felségterületén. Azt hiszem nem vagyunk egymással kibékülve. - Nem nyúltam hozzá... - emelem fel a kezeimet, ahogy meghallom, hogy valaki belép a konyhába. Aztán gyorsan realizálódik bennem, hogy nem csak én vagyok korán kelő típus, - Oh, jó reggelt.. Azt hittem a manó az.. - pirulok el kissé, mikor meglátom Leo anyját belépni az ajtón. Gratulálok Olivia, példa nélküli módon értesz ahhoz, hogy mássz bele minden létező kínos helyzetbe a pasid szülei előtt. Tegnap este rávettem Leot egy mesefilmre, és feltehetőleg az egész ház hallotta, ahogy az Oroszlánkirályt énekeltem, most meg ez... Meg kellett volna várnom, míg Leo felkel.
Különös érzés volt nem csak tudni, de szembesülni is azzal, hogy a fiam már nem egy olyan apró gyermek, mint Leta vagy olyan kis kajla, mint amilyen még Thales alkalomadtán. Nem, Leo már egy - erős túlzással és kis csúsztatásokkal - felnőtt férfi, akinek barátnője, ezzel együtt pedig saját élete van. Ezt pedig, ha nehezemre is esik, de képes vagyok elfogadni, akkor is, ha még valahol idegenül hat a kép, amint a kisfiam egy lányt ölelget, a kezét fogja és ha abban a hitben van, hogy senki sem látja csókokat lop tőle. Ez az élet rendje peresze, tudom én, velünk se volt másképpen, mégis óhatatlan ezen merengek, amint Vityával teszem meg a szokásos, reggeli majd másfél óráig tartó sétáját, hogy kellően átmozogjanak a tagjai. Végtére is, hiába tartjuk a házban, ő nem egy hagyományos szobakutya, ehhez pedig nekünk - sokkal inkább nekem - kellett alkalmazkodnom, lévén én ragaszkodtam egy második border colliehoz. Noha biztos vagyok benne, hogy Benny lelkivilágát az se zavarta volna meg, ha valamelyik melléképületben egy tenyészetet vagy menhelyet kívántam volna üzemeltetni. Hely és pénz is volt rá bőven. Kellemes borzongás fut rajtam végig, amint a hosszúra nyúlt séta után belépek a villa kellemes melegébe. Nyirkos még az idő ilyenkor, tavasz elején. Vityát persze nem zavarja az ilyesmi, amint lekerül róla a hám már nem is látni, eltűnik valahol a szobák és folyosók útvesztőjének rengetegében, ebédig biztos nem is látom majd. Én is így kívánok tenni, kacérkodom még egy forró fürdő gondolatával is, ám előtte mindenképpen egy meleg teára vágyom. Nem hívom a manót, feleslegesnek érzem, arról nem is beszélve, hogy szeretem magamnak ízesíteni, ahogy esik úgy jó alapon. Arra azonban nem számítok, hogy kivételesen van más hajnali madár is házban rajtam kívül. - Oh… Olivia drágám, jó reggelt - mosolyodom el óvatosan, amint meglátom a lány arcára kiülő zavart pírt. Hiába tudom, hogy egyidősek a lányommal, hiába tudom, hogy 16 múlt mégis… annyira fiatalnak tűnik így, a reggeli fények összejátékában. Bár lehet ezt már csak a kor és a meg-megjelenő szarkalábak és apró ráncok mondatják velem. - Semmi probléma, én se számítottam rád. Ebben a családban ritka a korán kelés. Biztos valami Lestrange gén tehet róla. Kivéve karácsonykor persze, akkor mindenki nagyon aktív tud lenni, akár már reggel fél hatkor is - kuncogok óvatosan, miközben a kezemben maradt kabátot a pultra fektetem, most úgyse használja senki. Majd megkérem Missyt, hogy alkalomadtán vigye a helyére. - De ezek szerint találkoztál a mi öreg hölgyünkkel. A korából adódóan kicsit házsártos már, ellenben nagyon jó manó, ügyesen és gondosan végzi azt, amit kell. De valóban, nem szereti ha akkor tesznek-vesznek a fenségterületein, amikor ő is ott van. Engem is dobott már ki a konyhából párszor - vonok vállat, mintha ez semmiség lenne, valójában nekem az, hiába tudom, hogy sokan hasonló esetben a manót dobták volna ki a házból. Jobb esetben élve, rosszabb esetben pedig darabokban. A világ kegyetlen, ezt sosem szabadott elfelejtenem. - Jól aludtál? Minden rendben volt? - érdeklődöm óvatosan, minden hátsó szándéktól mentesen. - Azt hallottuk, hogy este még remekül szórakoztatok - mert hiába nagy ez a ház, a falak vékonyak, főleg ha valaki nagyon hangosan kiabál vagy nevet és nem használ hangtompító bűbájt, noha ebben az esetben nem jelentett problémát a dolog. Szívmelengető volt hallani, hogy jól érzik magukat, noha ezt is csak egészséges és megmosolyogtató keretek között, mint most. Akadtak dolgok, amire nem voltam kíváncsi és mérget vettem rá, hogy a fiam (meg Olivia) sem akarja, hogy a fül tanúi legyünk.
