Fájdalom hasít a fejébe, az ébredés szörnyű, és teljesen váratlan. Egy idegen kanapén tér magához, sűrű pislogásokkal a mennyezetet pillantja meg először, majd nagy nehezen felül, és körbenéz. Akaratlanul is felnyög, arcát a két tenyerébe temeti. Egy ideig próbálja halántékát masszírozni, hátha segít rajta, de nem sokat javít az állapotán. Egy rossz rémálomként éli meg a tegnap történteket, biztos benne, hogy csak a sok alkohol - az üres üvegből az asztalon erre utal - miatt jutottak eszébe olyan butaságok, mint az időutazás, és az ismert családtagjainak halála. Aztán ahogy elbotorkál az asztalig, és kezébe veszi az előző napi újságot, szembesül a ténnyel, hogy bizony, ez nem álom volt. Valahol egy-két helyiséggel odébb feltehetőleg alszik egy nő, aki az ő unokahúga. Valahol a házon kívül pedig ott kell lennie a családjának, akiket egy napja már, hogy nem látott. Gondolkodás nélkül oson ki a vendéglátójától, hogy szinte futva szökjön meg onnan. Ez nem a nő hibája, Lilly egyszerűen csak össze van zavarodva, rosszul is érzi magát, de legfőképp látni szeretné férjét. Ha igaz, amit Cassie állított, akkor váratlan lesz az újra találkozás. Mezítláb, egy vékonyka hosszúujjúban és farmerban teszi meg az utat Salem utcáin. A dolgok változtak, az épületek megújultak, esküdni merne rá, hogy a sarkon nem is volt még egy ház, most pedig... Őrültnek nézhetik, akik ezen a hajnali órán látják az utcán rohangálni. Igazság szerint az is, valamilyen szinten. De őt ez most nem érdekli, lefoglalja, hogy befordul az utolsó utcán is, és átlépi a birtokhatárt. Néhány másodpercig gondolkodik a bejárat előtt, hogy mit is kellene tennie. Aztán lenyomja a kilincset, és belép a házba, ahol szinte minden ugyanolyan...és mégsem. Valami idegen illatot érez, egy székbe is beleütközik, ami korábban nem volt ott. Egyenesen a konyhába megy, mert a hangok onnan szűrődnek ki. A fejfájásáról teljesen elfeledkezik, amikor megpillantja a férfit. Szíve kihagy egy ütemet. - Lewy? - szólítja meg.
Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok éjszakánként jól aludni, hogy korán kelek, és későn fekszem. Egyszerűen kivet az ágy magából, mert hideg, kényelmetlen, minden áldott éjjel. Mondjuk a korai kelés segít, hogy mire társaságba kell menjek összeszedjem magam, és jó színészi tehetségemnek hála felvegyem a mindennapi, mosolygós, humoros álarcot, annak az embernek az álarcát, aki egyszer valóban én magam voltam. Nem telik el úgy nap, hogy ne nevettetném meg a körülöttem lévőket, s ne nevetnék magam is velük, de mikor itthon vagyok, egyedül - pláne mióta már Grayson is kirepült, s saját családja van -, senkinek nem kell megjátszanom magam. Ilyenkor elfogadhatom a tényt, hogy bizony nem vagyok már a régi, és egyre jobban fáradok. Talán még a saját fiam is kinevet, hogy ennyi idő múltán bennem még mindig pislákol egy halovány kis reménysugár, hogy egyszer újra láthatom az édesanyját, akire ő már nem is emlékszik. Szeretném örökre megtartani ezt a reményt, szeretnék örökké hinni benne, hogy egyszer visszatér közénk, hogy újra együtt lehetünk, hogy még életben van, és magamnak sem akarom bevallani, hogy ahogy az évek egyre járnak el fölöttem egyre fakóbb az emléke. Egyre többször nézek rá a réges-régi fotókra, hogy ne felejthessem el az arcát, a mosolyát, a szemei őrült csillogását. Ez is egy hasonló reggel, mint a többi. hajnalok hajnalán vet ki magából a rideg, magányos ágy, egyedül vagyok a házban, önmagam árnyékaként. Ilyenkor, tanítási időben Graysonék sem tudnak jönni, hisz a lurkók is, meg ő is az iskolában vannak, én meg inkább csak akkor teszem ki a lábam itthonról, ha próbára, vagy előadásra, vagy castingra megyek. Helyette inkább itthon foglalom el magam, most épp azzal, hogy míg a konyhában az eszközök készségesen kiszolgálják akaratomat, és nagyüzemben készül a reggelim, és mossák el magukat a szennyes edények tegnapról, addig én a konyhaasztalnál ülve olvasgatomm a következő előadás szövegkönyvét, miközben kávét szürcsölök, és igyekszem elterelmi a figyelmemet a kialvatlanságom miatti fejfájásról. Fél füllel mintha hallanék valami neszt kintről, az előtér felől, de nem sok figyelmet szentelek neki. Betörő ide nem jár, aki meg be tud jönni, az javarészt csak családtag. Az meg úgyis megtalál, ha meg akar. Már épp készültem, hogy felvegyem a szerepem, és boldognak tűnő, nyugodt mosolyt varázsoljak még kellően nyúzott arcomra, de ahogy meghallom a nő hangját, aki betoppant a konyhába hirtelen kapom fel a fejem az olvasmányomból, és elsápadok. A kávé, amit eddig nagy bőszen szorongattam zuhanni kezd, előbb az asztalra, mindent eláztatva, majd az üres bögre tovább a föld felé,ahol hangos csörömöléssel ripityára törik, én pedig mintha lassított felvételben vetítenék állok fel, és lépésenként meg-megállva indulok el a nő felé. - Ez lehetetlen... - suttogom magam elé, mit sem foglalkozva azzal, hogy a nadrágom szárából is csöpög a reggeli ébresztő italom maradványa. - Lilly... tényleg... tényleg te vagy az???
Vendég
Vas. Márc. 28, 2021 6:13 pm
Lewy
visszatérés
Mit számít a fejfájás, mit számít a másnaposság, ha sokkal, de sokkal fontosabb dologgal kell szembenézni? Nem tartotta lehetségesnek, hogy egy szempillantás alatt eltelhet harminc év. Persze ismerték mindannyian az időnyerő veszélyeit, de senki nem gondolta, hogy majd pont velük baj történhet. Illetve...gondolták, el azonban nem hitték. Biztosak voltak a dolgukban és abban, hogy ez csak egy gyors menet lesz, aztán mindenki hazatérhet a családjához. Végülis...hazatért. Hazatért egy házba, ami tegnap még egészen más volt, amit akkor még belengett a babaillat, ahol a kisfia játékai szét voltak szórva. Most nem figyeli, mi hol van, hisz első sorban nem ez érdekli. Hanem a fotóalbumban látott arcok, a férje, és a fia. A nagy családi vacsorákon készült képekről a Morton rész hiányosan integetett. Nem sok minden jut el a tudatáig abból, ami körülötte zajlik. Még mindig hisz benne, hogy ez csak egy rossz álom, és hamarosan felébred a kriptában, ahol csak eléggé beverte a fejét, de gond nélkül visszatérhet a családjához. A fejében szurkáló fájdalom azonban az ébrenlétről tanúskodik. Nagyjából úgy reagál a férfi, akit az eltűnt felesége a semmiből megszólít, ahogy az várható. Lilly jó esetben kinevetné az ügyetlenségéért, és hozzávágna egy konyharuhát. "Ilyet még Aldi sem csinál" - mondaná, ha nem foglalná le az, hogy alaposan megnézze Lewyt. Megvonja a vállát, mikor eljut hozzá a kérdés. Vicces lenne, ha nem ő lenne, nem igaz? Mindketten hallucinálnának, vagy talán...így is van? - Remélem így fogsz kinézni öregen, ahogy megálmodlak - megbűvölve figyeli szerelme arcát, a mély ráncokat és ősz szálakat a hajában, a szakállában. Közelebb sétál, a pislogást mintha elfelejtené. - Ugye? Ugye ez csak egy rossz álom? - a férfi szemébe nézve tenyerét az arcára simítja. Reméli, hogy majd ő megerősíti ebben, és úgy álmodhatja ezt tovább, hogy tudja, ébredés után ott várja Ő és a kisfia.
Hogy lehet felfogni az idő folyását? Hogyan lehet elviselni ha az álmaink romba dőlnek egy szempillantás alatt, és a kialvatlanságtól örökösön sajgó fejjel kell megjátszanunk önmagunk szerepét? Hogyan lehet épp ésszel kibírni az örökös várakozást, hogy egyszer majd minden rossz elmúlik, és minden rendbejön, csak el kell jöjjön az ideje? Nos ha tudnám, elmondanám, de jelen pillanatban azt érzem, hogy végleg beleőrültem a feleségem hiányába, és a az állandó koffein-túladagolással elpusztítottam az agysejtjeim nagyrészét. Becsület szavamra, semmilyen tudatmódosító szerhez nem nyúltam, most mégis csak állok a konyhán, nadrágomon a kávéfolttal, a gyomrom bukfenceket vet bennem, a szívem kiugrik a helyéről, és azt halucinálom, hogy Ő, életem szerelme, akit mindmáig hazavártam itt áll velem szemben. Itt áll, ugyan abban a ruhában, amiben aznap reggel elindult itthonról, ugyan azzal a hajviselettel, és egy szemernyit sem telt el felette az idő. Nem úgy rajtam, s hosszú idő után először úgy érzem, öreg vagyok. Elvénültem, hisz halántékomat már belepi a dér, arcomon gyűlnek a ráncok, ő pedig mellettem egy angyalnak tűnik. Magam sem tudom, talán meghaltam, és ezért láthatom újra? Talán mindketten halottak volnánk, és ez csak egy képzelt valóság? Vagy elaludtam a kávém felett az asztalnál, és valójában csupán legszebb álmomat látom magam előtt az ő képében. Nem merek közelebb lépni hozzá, félek, hogy az álomkép elillan, csak figyelem, ahogy ő közeledik felém, és hallgatom. Szavai nyomán, szégyen - nem szégyen, könny szökik a szemembe, és ahogy megérinti arcomat, nagyonis élettel teli kezével, belesimulok kezének puhaságába. Nem tűnt el, hiába értünk egymáshoz. Élőnek, valóságosnak tűnik az egész, ígyhát veszem a bátorságot, hogy én is megsimítsam orcáját. - Bárcsak álmodtam volna az elmúlt éveket... - suttogom halkan, még mindig könnyeimmel küzve. - Azt mondtad, észre sem fogom venni, hogy elmentél. Hogy csak egy pillanat lesz, nem több. Ilyen hosszú volna egy pillanat? Sóhaj szakad fel bennsőmből, majd hirtelen ötlettől vezérelve szorosan magamhoz ölelem, és arcomat a hajába fúrom, hogy mélyen magamba szívjam az illatát. - Ha tényleg igazi vagy... ha tényleg itt vagy... soha többé ne hagyj el... - Még mindig nem hittem el teljesen, hogy ez a valóság, de ha mégsem az, csak valami undok tréfa a sorstól, hát akkor is benne akarok maradni ebben a tréfában, s soha többé nem kell újra a szürke világ nélküle.
Vendég
Szer. Ápr. 07, 2021 5:54 am
Lewy
visszatérés
Kell még egy kis idő hozzá, hogy rájöjjön, ez a valóság, és nem egy álomkép. Nem egy rossz álom, amibe beleragadt, habár tény, Lilly fantáziája mindig is határtalannak bizonyult. Nem lenne meglepő, korábban is voltak olyan álmai, melyek elég valósgosnak tűnjenek ahhoz, hogy később keresse azokat az apróságokat, amiket úgy hitt, a valóságban is megtörténtek. Lewy pont olyan, amilyennek szeretné látni. Csak hát nem most, hanem húsz-harminc év múlva, amikor majd ő is ráncosabban néz a tükörbe, és a fiuk is felnő. Biztosan hatalmas varázsló lesz belőle... - Hisz tegnap mentem el - mosolyodik el. Nem bírja levenni tekintetét a férjéről, ezt az arcot úgy érzi, ismeri, s mégis megváltozott. Valami más lett a tekintetében, szomorúnak és magányosnak tűnik, pedig esküdni merne rá, hogy indulása előtt még vidámság, és boldogság csillant lélektükreiben. A fejfájása már jelentéktelennek tűnik amellett, amit Lewy vált ki belőle. Nagyot dobban a szíve, mikor az ismerős illatot megérzi. Minden alkalommal ez van, mintha még ennyi év alatt nem szokott volna hozzá. Elég azonban egy fél nap, amit külön töltenek, és Lilly képes újra és újra szerelembe esni vele. - Csak egy álom vagy - nevet fel halkan. - Nagyon hosszú ez az álom, képzeld, a temetőben egy nő segített, kitalálod, ki? Amelia lánya! Na de már idősebb is volt, mint a húgom. Cassi...Ca...valami furcsa neve volt - szemöldökét ráncolja, miközben a saját álmának meséli az előzményeit. Lilly alapvetően is egy kissé kattant, hát még most. - Elvitt a családi kriptába, és szinte minden családtagom halott volt. Tiszta őrület... - megrázza a fejét, aztán elengedi a férfit. - Alden alszik még? - ahelyett, hogy bármit is hallana a férfiból, vagy figyelne rá, kifordul a konyhából és az emelet felé veszi az irányt, hogy megnézze a gyerekszobát, és a benne alvó totyogóját. Arra azonban nincs felkészülve, hogy a gyermek helyén nem talál majd mást, csak egy átalakított szobát...
Nem merem elhinni, és képtelen vagyok felfogni ami éppen zajlik a tulajdon konyhámban. A nő, aki oly rég eltűnt az életemből, akit évek óta csupán képeken látok a házban, és akit mindezidáig képtelen voltam elfeledni, visszatért volna? Hogyan lehetséges az egyáltalán, pláne, hogy semmit nem változott akkori önmagához képest? Valóban úgy néz ki, mintha csak tegnap lépett volna ki az ajtón, mégis az elmúlt évtizedek súlyai a vállamon nehezülnek, és csak megcsóválom a fejem csendben. Könnyes szemekkel, és gyengéd mosollyal az arcomon nézek bele azokba az ismerős, már-már őrülettől csillogó íriszekbe, melyeket régen, valahányszor rám emelt, mind jobban beleszerettem. S most is, ahogy megérint, ahogy rám néz, pusztán magában a közelsége is bódít, és érzem a szívem dobbanásán, érzem a zsigereimben, hogy nem csak egy álom amiben lebegünk. De mégsem tudom elhinni hogy ez volna maga a valóság. Épp ezért nem is teszem azonnal szóvá, mikor azt mondja, hogy ez az egész csak egy álom, viszont reflexből segítem ki a húga lányának nevével. - Cassiopeia. - nem nehéz rájönnöm, hogy valószínűleg rá gondol, hisz ismerem a családját, elvégre az ő családja segített felnevelni a fiunkat. Biccentek, mikor a kriptát említi, majd sóhajtok egyet. Amelia halálhíre volt szerintem a legmegrázóbb a család, legfőképp az édesanyja számára. Olyan hirtelenséggel enged el, és indul meg az egykori gyerekszoba irányába, hogy hirtelen a válasz is bennakad, majd rögtön indulok is utána, és konkrét válasz helyett szavaimmal igyekszem feltartóztatni. - Lilly várj... Elég sokminden megváltozott, mióta elmentél... 34 év irdatlan hosszú idő, és nem hiszem, hogy felkészültél arra... - nem sikerült befejeznem a mondatot, mire odaért az ajtóhoz és benyitott. - ... látni fogsz. - Az egykori gyerekszoba most amolyan "vendégszobaként" funkcionál, ami azt illeti itt szoktak aludni a gyerekek, mikor épp nálam vannak így tele van a két igencsak kamasz unokám holmijaival. Ami, ha valóban a valóságban vagyunk, és ő tényleg abban a tudatban van, hogy csak egy napot volt távol, igencsak drasztikus változás a babaholmikhoz képest. Aggódó tekintettel nézek rá, és suttogva kérdezem: - Jól vagy?
Vendég
Szer. Május 05, 2021 12:40 am
Lewy
visszatérés
Túlságosan élethű álom ez, de nincs ezen meglepve, hisz a fejében mindig káosz uralkodik. Néha énjei találkozásából születik valami új, valami szokatlan, amit aztán elmesél este egy csésze tea mellett a kedvesének, és jót nevetnek rajta, mikre képes az ember elméje. Ez is egy ilyesmi utazás, annak tudja be, hisz képtelenség, ez a valóságban nem történhet meg. Igaz, fáj, ha oldalba csípi magát, valamint a feje is úgy hasogat, akárcsak az esős, szivárványos napokon, amikor a frontérzékenysége előtör. Bólint a név hallatán. Cassiopeia. A nő, aki kiköpött mása Lilly húgának. Azt azonban szeretné látni, amint a húga idővel felnő, családot alapít és az ő gyerekei is felnőnek. Nem így, egyik pillanatról a másikra... És ha már gyerekek... Akkora lendülettel nyit be az emeleti gyerekszobába, hogy majdnem előre bukfencezik. Két kezével tartja meg magát az ajtófélfába kapaszkodva, de ez a legkisebb gondja. - Lewy - suttogja maga elé. Nem kell kiabálnia ahhoz, hogy a férje hallja őt, érzi a jelenlétét, és a kérdésre fejrázással válaszol. Nem, cseppet sincs jól. - Hol a fiunk? - hatalmas szemeivel kérdőn pillant férjére. Hosszú másodpercekig bámulja rezzenéstelen arccal, miközben könnyek gyűlnek a szemébe. Megteszi az első lépést a szobába, ahol még soha nem járt ezelőtt. Végigsimít az ágyakon szépen elrendezett ágytakarókon, majd az egyik éjjeliszekrényhez lép. Kezébe veszi a képkeretet, ahonnan négyen integetnek neki. Mosolyognak, boldognak tűnnek. Szótlanul rogy le az ágyra, tekintetét le sem veszi a képről. Egyre távolabb kerül a valóságtól, újabb és újabb meglepetések érik, amikor már azt hinné, ennél nagyobb butaságot képtelen kitalálni. - Most már fel akarok ébredni - szemeiben a kétségbeesettség tükröződik, mikor végre szólásra nyitja száját és ránéz a férfira.
Semmit nem tehetek az ellen, hogy feleségem úgy rohanjon végig a házon az egykori gyerekszoba irányába, mintha orkán söpörne végig, csupán szavaimmal igyekszem meggátolni az elkerülhetetlent. Hogy benyisson az ajtón. Egyre inkább feldereng bennem annak a lehetősége, hogy talán ez mégsem egy álom, hiszen az egy nagyon hosszú álom volna részemről. 34 év… 34 év kínzó, magánnyal teli várakozás, hogy visszatérjen, és íme itt van, s mit sem változott, mióta elvesztettem. Bármennyire is lehetetlennek hiszem ezt, az iménti érintése nagyonis valóságosnak tűnt, és éppen olyan volt, mint annak idején. A másik opció, hogy mindketten meghaltunk, és ezért találkoztunk végre egymással szintén megdőlni látszik, hisz akkor hogyan találkozott volna Cassiopeiával, és miért volna beleragadva az időbe, annyi évvel ezelőttről. Magam sem tudom milyen indíttatásból, de kezdtem affelé hajlani, hogy talán, bár még nem kezelhetem elfogadott tényként, talán mégis ez a valóság, akkor viszont nem hinném, hogy jó vége lesz, ha benyit fiunk egykori szobájába, ahol immáron az unokáim… Az unokáink holmijai vannak. De sajnos nem sikerül elég meggyőzőnek bizonyulnom ahhoz, hogy feltartóztassam, így egy pillanatig csak csendben, szomorú szemekkel nézek rá, és ahogy rám emeli hatalmas szemeit gyöngéden megsimítom az arcát. – Oh, kedvesem… - suttogom ahogy letörlök orcájáról egy könnycseppet. Nem is emlékszem, láttam-e korábban valaha sírni, és így látni őt, majdhogynem fájdalmasabb volt a lelkemnek, mint mikor rájöttem, hogy nem fog vissaztérni… Vagy legalábbis nem egyhamar. Mindig hittem benne, hogy egy nap újra láthatom és a karjaimba zárhatom, na de nem így. Tréfának szánták talán odafenn, hogy maga az idő törjön összebennünket? Egész addig nem szólok, és nem mozdulok, míg Lilly le nem roskadt az egyik ágy szélére, kezében tartva egy képet, melyet Emma éjjeliszekrényéről emelt fel. Akkor lassú léptekkel mellé lépek, én is lerogyok mellé, és gyengéden magamhoz ölelem, szemeimet a képre függesztve. – Alden már felnőtt… Az Ilvermornyban tanít, és van két csodálatos gyermeke – mutatok a képen a délceg ifjúra, akivé a fiunk vált, majd a két gyermekére. – Emma, a lánya rád emlékeztet… Ugyan olyan elszánt, és ambiciózus, mint te. – folytatom, miközben ujjam a leányzóra csúszik, majd ahogy tovább halad a fiatal fiúra, sóhajtok egyet. – Emerson pedig egy igazi kamasz. Van, amiben ő is rád ütött… Nem tudom, mint mondhatnék még, így nem folytatom, kezemmel a kép helyett inkább az ő kezét érintem meg, és szorosabban húzom magamhoz. Hangján hallom, és szemében látom a tehetetlen kétségbeesést, és magam is azt érzem, hogy ez így nincs rendjén. Neki itt lett volna a helye az elmúlt években, és látnia kellett volna a családja bővülésének minden pillanatát. Mégis mélyet sóhajtok, mert én már érzem, bármennyire is fájdalmas, de… – Attól félek kedvesem, hogy ez nem csak egy rossz álom… - nézek mélyen a szemébe, és az én szemembe is ismét könnyek szöknek. Nem tudok dűlőre jutni a saját érzelmeimek ebben a pillanatban, mert részben örülök neki, hogy végre a karjaimban tarthatom életem szerelmét, másrészt összetörik a szívem attól, hogy így kell lássam, tehetetlenül, tudva, hogy akaratán kívül lemaradt mindarról, ami egy anya életében fontosabb, mint bármi más. Hisz tudom, hogy itt akart lenni az elmúlt években, és nem az ő hibája az, hogy mégsem volt jelen.
Vendég
Szomb. Május 15, 2021 9:45 pm
Lewy
visszatérés
Összetörni látszik az az egyébként is apró, törékeny nő, aki harmincnégy év után váratlanul betoppant régi otthonába, majdhogynem szívrohamot okozva ezzel kedvesének. Első sorban színésznőnek tartja magát, a Mirzam csillagának, de amint belép az otthonuk ajtaján, anyává és feleséggé változik. Egy kétéves anyukája...volt, erre emlékszik, hisz két napja még mesélt a fiának elalváshoz, és puszit adott a fejére, hogy az vigyázzon az álmaira. Most pedig benyit a gyermeke szobájába, és szembesül vele, hogy már nem anya... Elveszett a fia, elvesztek az állatok a falról, a sarokban nem ül Timo maci, várva, hogy a kis Alden megölelgesse. Helyette rendezett ágyak, és egy idegen család képe díszeleg odabent. Szinte le sem veszi könnyes tekintetét a kezében tartott képről. Szüksége van most a férjére, a szavaiba kapaszkodik, igyekszik megjegyezni mindent, amit mond. Eddig is rengeteg dolgon járt az esze, hát még most. - Alden...pont olyan, mint te...tegnapelőtt - halkan beszél, mert torkát szorongatja a sírás. Ujjával megsimogatja a képen mosolygó férfit. Nehéz elhinnie, hogy a kétéves fia felnőtt, és hogy ő tényleg az idő fogságában ragadt. Több, mint harminc év. Lemaradt a saját fia felnőtté válásáról, a férje összes születésnapjáról...de még arról is, hogy Alden szerelmes lett és belőle nagymama lett. Vajon az unokái tudják, hogy létezik? Cassiopeia Lillian sírkövét nem mutatta, talán el sem temették. - Ő a felesége? - nem kell megmutatnia, kire gondol, hisz a gyerekeken és Aldenen kívül csak egy nő szerepel a képen. Még arra sem volt esélye, hogy eljátsszon a gondolattal, vajon milyen lányok fognak tetszeni a kisfiának, mikor kamasszá válik. Óvatosan teszi vissza az éjjeliszekrényre a fotót, majd Lewyhez fordul. A sok-sok információtól, ami a fejében kevereg, egyelőre nem tudja, mi a valóság, és mi nem. Hogy mit kellene mondania, vagy tennie. - Sajnálom. Én... Lewy, nem akartalak magatokra hagyni - és kitör belőle a zokogás. Némán, de a könnyei útnak indulnak, és Lilly rázkódva temeti arcát a tenyerébe. A fejfájás, a sok információ, és persze az érzelmi kavalkád most csapódik ki igazán. Szó szerint szüksége van a kapaszkodóra, ez pedig nem lehet más, mint a férje. Belemarkol a pulóverébe, kis idő után pedig az ölébe fészkeli magát. Könnyes arcát a férfi nyakába fúrja, összekönnyezve ezzel a ruháját, és bőrét. Hosszú percek, talán negyed, vagy fél óra is eltelik, mire sikerül megnyugodnia, és elcsendesednie.
Megsemmisülve érzem magam attól, hogy így kell lássam életem szerelmét, ennyi hosszú év után. Mindig hittem benne, hogy egyszer visszatér, és együtt leszünk, de a képzeletem valahogy megszépítette a nagy találkozás pillanatát, és boldog összeborulást véltem látni benne, nem összetört anyai szívet. Ennyi idő után nem is tudom, mit vártam, hisz én magam sem álltam a helyzet magaslatán. Sosem akartam sírni látni őt, és most mégis úgy ülünk az egyik unokánk ágyán, hogy a szeméből patakzanak a könnyek, és én érzem, hogy nem fogom tudni egyhamar megvigasztalni. Így hát csak tartom a karjaimban, simogatom a hátát, és mélyet sóhajtok, mikor rámutat mennyi külső hasonlóság van köztem és a fiunk között. Egész addig nem szólalok meg, míg konkrétan kérdést nem intéz felém, mire nosztalgikus mosollyal a képen szereplő nőre pillantok. - Ő volt. Alexandra. Sajnos pár évvel ezelőtt elhunyt - válaszolom hakan. - Annyira sajnálom, hogy nem ismerhetted meg. És hogy annyi mindenből kimaradtál... - suttogom a fülébe, és szorosan magamhoz ölelem, mikor leteszi a kezéből a képet, és kitör belőle a zokogás. - Tudom, kedvesem. Tudom... De most már itt vagy. Most már itt vagy, és... - azt akartam mondani, hogy minden helyre fog jönni, de aztán rájövök, hogy ez önámítás lenne, hisz az elmúlt időt nem tudjuk visszapörgetni. Pedig ha lehetne meg tenném. Érte bármit, de jelenleg csak annyit tehetek érte, hogy tartom a karjaimban, és hagyom, hogy úgy helyezkedjen el az ölemben, ahogy csak neki kényelmes. - Minden áldott nap hittem benne, hogy vissza fogsz jönni - suttogom a fülébe, mikor a nyakamba fúrja az arcát. Mikor már nem rázkódik a válla, és úgy érzem, hogy talán kissé a égzése is nyugodtabb, halkan teszem fel neki a kérdésem. - Jobban vagy?
Vendég
Csüt. Jún. 24, 2021 8:34 pm
Lewy
visszatérés
Túl sok információ ez most egyszerre. A fia, akit tegnapelőtt még ringatott, már a saját gyerekeit sem kell, hogy ringassa, olyan nagyok. A felesége épp úgy elveszett, mint az édesanyja, ez pedig nem könnyíti meg Lilly belenyugvását abba, hogy mit hagyott maga után. Alig pár év jutott nekik együtt, és úgy élték le az életüket, hogy a visszatérésére vártak. Egyszerre zavarja, és teszi boldoggá ez a tény. Ebben a helyzetben, amikor egy fél életet pazarolt el a saját butasága miatt, egyszerűen nem tud igazán örülni a férje hűségének. Boldognak akarta volna látni, de nem így. Nem harminc évvel később, nem kimaradva az életéből. De akkor még hittek a szerelemben és a hűségben. Fordított esetben Lilly sem lett volna képes elengedni őt, legyen ez bármennyire is nehéz, vagy reménytelen. Hisz itt van, a remény nem veszett el, csak az idő. A családjuk ideje. Ebbe pedig nem tud még belenyugodni, a teste fölött azonban átveszi az irányítást ez a nehéz súly, ami ezzel ránehezedik. Lewy némileg megnyugtatja, bár nem két perc alatt. Néhányszor még hüppög, de a szemei már kiszáradtak a sírástól. Szorosan öleli szerelmét, és egy rövid ideig talán úgy érzi, végre hazatért. - Nem - válaszol halkan. - Lefekszem egy kicsit, ha nem bánod - lassan elhúzódik és talpra áll, de Lewy kezét nem engedi el egy pillanatra sem. - A szobánk...? - ő sem tudja, mit kellene kérdeznie. Hogy ugyanott van-e? Hogy felismeri? Hogy alhat-e ott? Mindenben bizonytalan, még ebben is. - Odafekszel mellém? Afelett valahogy egyszerűen elsiklik, hogy Lewynek talán mennie kellene valahová, hogy dolga van, vagy dolgoznia kellene. Ezer másik téma foglalkoztatja most, amiktől képtelen szabadulni. Talán az ágyban, mert ahogy lefekszik, és otthon érzi magát, elnyomja az álom.
Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok éjszakánként jól aludni, hogy korán kelek, és későn fekszem. Egyszerűen kivet az ágy magából, mert hideg, kényelmetlen, minden áldott éjjel. Mondjuk a korai kelés segít, hogy mire társaságba kell menjek összeszedjem magam, és jó színészi tehetségemnek hála felvegyem a mindennapi, mosolygós, humoros álarcot, annak az embernek az álarcát, aki egyszer valóban én magam voltam. Nem telik el úgy nap, hogy ne nevettetném meg a körülöttem lévőket, s ne nevetnék magam is velük, de mikor itthon vagyok, egyedül - pláne mióta már Grayson is kirepült, s saját családja van -, senkinek nem kell megjátszanom magam. Ilyenkor elfogadhatom a tényt, hogy bizony nem vagyok már a régi, és egyre jobban fáradok. Talán még a saját fiam is kinevet, hogy ennyi idő múltán bennem még mindig pislákol egy halovány kis reménysugár, hogy egyszer újra láthatom az édesanyját, akire ő már nem is emlékszik. Szeretném örökre megtartani ezt a reményt, szeretnék örökké hinni benne, hogy egyszer visszatér közénk, hogy újra együtt lehetünk, hogy még életben van, és magamnak sem akarom bevallani, hogy ahogy az évek egyre járnak el fölöttem egyre fakóbb az emléke. Egyre többször nézek rá a réges-régi fotókra, hogy ne felejthessem el az arcát, a mosolyát, a szemei őrült csillogását. 
