Az utóbbi hetekben felhalmozódott papírmunka és tökéletesen értelmetlen osztály-és részlegvezetői konferenciák után tulajdonképpen kész felüdülés volt vásárra vinni a bőrömet. Sosem vallottam volna be hangosan, hogy nagyon élveztem az igazi munka okozta adrenalint, amikor az ember nem tudhatta, hogy hazajut-e egyáltalán élve és egy darabban. Az irodai munkát nem nekem találták ki, elvégeztem, a tőlem telhető legjobban, hiszen a maximalizmusom nem engedte, hogy félvállról vegyem, de igazán hasznosnak akkor éreztem magam, ha terepen dolgozhattam. Ilyenkor éreztem azt, hogy hasznosíthattam minden tudásomat. Még akkor sem változott meg a véleményem, amikor igazán szorult helyzetbe kerültünk, amilyen a legújabb ügyünk volt. Még a Varázsbűn-üldözési kommandó sem találkozott minden nap szektás őrültekkel, akik befészkelték magukat egy romos épületbe valahol a skót felföldön és mindenféle rituálét próbáltak ki nyomorult muglikon - hogy mennyire sikeresen, azt utólag nehéz volt megítélni, minden esetre az akció után röpke három kommandós hányt szinkronban az épületben talált maradványoktól néhány méterre. És a baj itt kezdődött: hiába fogtuk el a szektás barmokat, a házat lehetetlen volt átkutatni. Erre akkor derült fény, amikor az egyik auror megpróbált benyitni egy szobába, és abban a másodpercben, amint a kilincshez ért, csupa égési seb lett az egész karja és az ajtó legalább három métert hátrarepítette. Ez pedig nem aurornak való munka volt... Elküldtem két embert, hogy kerítsenek a Gringottsból profi átoktörőket, akik a segítségünkre lehettek. Jól boldogult a kommandó összes tagja, ha az életére törtek, de az elátkozott berendezési tárgyak már nem tartoztak a szakterületeink közé, különösen nem a feltételezhetően komoly átkok. Alig egy óra múlva érkezett meg a helyszínre az átoktörőkből álló csapat zsupszkulccsal. Nem jöttek sokan, ennek lehetett az oka az is, hogy nem találták különösebben bonyolultnak a munkát, vagy épp ellenkezőleg, kevesen szerették volna kockára tenni a testi épségüket vagy esetleg az életüket a Minisztérium szolgálatában. Pedig egész jó veszélyességi pótlékot fizetett a Varázsbűn-üldözési Főosztály, bár ez sem motivált mindenkit. Rászórtam a cigarettahamut az egyik földre kiterített, megbilincselt szektás gennyláda pofájára - így teljesen kiütve az életben maradt szektatagok éppen úgy festettek a fűben, mint a sikeres vadászat után felsorakoztatott zsákmány, már csak egy büszke angol pointer hiányzott mellőlük -, mielőtt az átoktörő csapat üdvözlésére és leginkább gyors felzárkóztatására siettem. Szerettem volna minél hamarabb végezni itt a munka hátralévő, kellemetlen részével. - Gusztustalan, ami bent van, mint egy Zs-kategóriás mugli horrorfilm - közöltem velük a rövid és lényegre törő beszámolóm zárásaként. - De gondolom már hozzászoktak az efféle látványhoz, úgyhogy szerintem hozzá is láthatnak a munkához. Én is magukkal tartok. Nem örültem neki, hogy a helyszínre be kellett engednünk aurorokon kívül másokat is, hiszen akár tönkre is tehették a bizonyítékokat. Rendben, a kis szőke - hát bassza meg, többet járna az ember fia a Gringottsba, ha nem az ocsmány koboldok kísérgetnék, hanem ilyen nők - nem tűnt egy elefánt a porcelánboltban típusnak, de a társai között akadt néhány, akik nem tűntek egy óvatos balerina alkatnak. Még csak az hiányzott, hogy tönkretegyék a bizonyítékokat...
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Vas. Márc. 21, 2021 9:50 pm
Briggs & Fontaine
In the bleak midwinter ● 2021. január
Nem szeretem Angliát. Erről már akkor megbizonyosodtam, amikor megérkeztem ide, és ennek még csak nem is a feladatom volt az oka. Egyszerűen csak túlságosan emlékeztetett Atlantára, ahová most a legkevésbé sem kívánkoztam vissza. Nehezemre esett volna anyám és a testvéreim szemébe néznem azok után, hogy milyen helyzetbe kevertem magam… Kivéve persze Wallyt, mert ő itt volt Londonban, és már nagyon fel kellett volna keresnem. Kínos, hogy hetek óta itt vagyok, mégsem írtam neki még egy levelet sem. Aztán a nyakamon volt a munka is. Be kellett vágódnom a Gringotts átoktörőinél, de már most ki nem állhattam őket, akkora seggfej volt az összes. Hiszen fiatal voltam, hozzájuk képest tapasztalatlan és nem láttak mást bennem, mint egy ostoba, szőke libát. Egyelőre hagytam, hogy ebben a hitben éljenek, pedig szívesen betörtem volna a hímsoviniszta parasztok fitos kis nóziját. Sebaj, idővel eljön az alkalom, amikor bizonyítani tudok. És hamar meg is érkezett a lehetőség. Nem igazán figyeltem, amikor megjelent az auror a bankban, elmagyarázva a helyzetet, csak arra kaptam fel a fejem, hogy egy bizonyos Briggs parancsnok nevét említették. Hirtelen máris érdekelni kezdett a dolog, hiszen ha csak egy apró esély is van arra, hogy ilyen szépen, tálcán kínálja magát a mágiaügyi miniszter egyik rokona, én nagyon szívesen élek is vele. Úgyhogy önként jelentkeztem, amire először kiröhögtek, aztán mellém vágtak még kettőt, mielőtt megöletem magam. Hát az anyátok picsáját. Szóval itt álltunk most, egy lepratanya előtt, a földön katonásan sorakozó emberek mellett, akiket úgy kiütöttek, mint a szart. Nehezemre esett nem kiröhögni őket, annyira nevetségesen mutattak. Mint a lazac nigirik a sushis tálon, csak valószínűleg kevésbé tiszták és ízletesek. De most nem is ők érdekeltek igazán, hanem a feladat, ami rám és erre a két mamlaszra maradt. Néma csendben hallgattam végig az eligazítást, amit Briggs parancsnoktól kaptunk, aztán követtem befelé a többieket. Menet közben alaposan megnéztem magamnak az égett kezű aurort, akit éppen próbáltak némileg ellátni, pedig biztos voltam benne, hogy ehhez egy medimágus nem lesz elég. Láttam már ilyet, szerencsére nem magamon. Csak akkor kaptam el róla a tekintetem, amikor meghallottam a “Ruby, ez pont a te szakterületednek tűnik” mondatot a két kolonctól. Felvontam a szemöldököm, bizonyára azt várták, hogy majd jól összeszarom magam, pedig nem állt szándékomban megtenni. - Milyen kedves -forgattam a szemem, majd az ajtó felé indultam, amit a parancsnok és a két másik is körbeállt. Még menet közben felkötöttem a hajam egy copfba, csak az kellett, hogy az is útban legyen… -Ha rám hallgat, parancsnok, beviteti a Szent Mógusba vagy mi a neve az itteni ispotálynak. Ha nem látják el időben, tovább is terjedhet, aztán egyik reggel otthagyja a saját karját az ágyban, mert lerohad a helyéről. A pálcámat az ajtóra szegeztem, persze biztos távolságból, mert nem örültem volna, ha az arcomba robban vissza a saját varázslatom. Először egy egyszerű ellenátokkal próbálkoztam, mert pontosan nem tudhattam, mivel állok szemben, Angliában lehet, nem úgy használják, mint Peruban, ahol utoljára láttam ilyet. Nem ért semmit, a kilincs vörösen felizzott és úgy próbált ellenállni a bűbájnak, úgyhogy egyre erősebb és különfélébb ellenátkot küldtem rá, amíg meg nem adta magát és nem kattant egyet a zár. - Pont mint Peruban.
Mindössze három átoktörővel a világot nem lehetett megváltani, de talán ezt az őrültek házát járhatóvá tudták tenni számunkra. Ugyanis én nem terveztem az égett karú kolléga sorsára jutni. Igaz, volt is már annyi rutinom, hogy nem nyúltam hozzá gondolkodás nélkül semmihez sem egy ilyen helyen - és Jerry Preston volt a mentorom, úgyhogy ehhez még csak rutin sem kellett, már a kiképzés első napján tíz ilyen rémtörténettel szaratott be mindenkit, de legalább egy életre megtanulta mindenki, hogy még egy plüssmackó is lehet potenciális veszélyforrás. - Szent Mungó - javítottam ki a nőt reflexből, noha a jól hallható amerikai akcentusa már önmagában elárulta, hogy nem volt tisztában a nevekkel. Én viszont nem tudtam levetkőzni egy amerikai kedvéért sem az állítólag szőrszálhasogatóan tudálékos stílusomat. - De legyen, ez a maga szakterülete. Lecsatlakoztam a három átoktörőről éppen csak annyi időre, hogy két aurorral bevitessem a sérült társunkat a Mungóba. Nem úgy nézett ki, mint akinek hoppanálásra volt szüksége éppen, de más lehetősége nem volt itt a bivalybasznádi puszta közepén, hacsak nem akart könnyes búcsút venni a saját karjától. Kár lett volna érte, ha kripli lesz belőle, jó auror volt. Nem értettem az átoktöréshez, az én munkám ennél kevésbé precíz megoldásokat kívánt meg, csakhogy ide egy ajtórobbantás nem volt elég. De érdekelt, amolyan tudományos kíváncsisággal, hogyan is lehetett bejutni egy elátkozott ajtón. Erre mondta volna mindkét bátyám, hogy annak idején nem véletlenül kerültem a Hollóhátba és nem véletlenül voltam akkora stréber, hogy nem értem be egyszerűen az aurorképzővel. Minden esetre ezek a bonyolult ellenátkok valószínűleg még egy olyan nagy koponyát is lenyűgöztek volna, mint a jó öreg Selwyn professzor. - Nagyszerű. Gondolom, Ön a csapatuk vezetője, úgyhogy amennyiben magának is megfelel, velem tarthatna, amíg átkutatom a földszintet, addig pedig a társai dolgozhatnak az emeleten. Már ha ők sem teszik tönkre a bizonyítékokat. - Nem voltam benne biztos, hogy az átoktörőknél egyáltalán voltak-e olyan osztagok, mint nálunk, auroroknál. Ebben az esetben semmi jogom nem lett volna a nő helyett utasítgatni a beosztottjait, de nyilván ez nem érdekelt.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Márc. 23, 2021 1:04 am
Briggs & Fontaine
In the bleak midwinter ● 2021. január
Átoktörőként az ember már nagyon fiatalon szembesül azzal, mennyire elbaszott és veszélyes munkát választott magának. Itt van például ez az ajtó. Nem a legkülönlegesebb és legegyedibb dolog a világon, egy piramis vagy egy ősi katakomba belsejében is rengeteg ilyet talál az ember. Elvégre mi a leghatásosabb, amivel mágiahasználó őseink ki tudtak zárni valakit egy teremből, ahol a legértékesebb holmijaikat tárolták? Nyilvánvalóan egy elátkozott ajtó. Ha fel kellett volna sorolnom, mik voltak azok, amikkel a leggyakrabban megküzdöttem az elmúlt nagyjából öt-hat évben, első helyen szerepelt volna a kilincs, és csak ezt követték volna olyan kellemetlenségek mint az inferusok és a veszélyesebbnél veszélyesebb varázslények. - Ha ön mondja -vontam meg a vállam. Nem igazán érdekelt, mi volt az ispotály neve. Jó lehetett tudni, amíg az ember itt tartózkodott és olyan munkát végzett mint én vagy éppen ő maga, de az a helyzet, hogy nem szándékoztam annyi ideig Angliában maradni, hogy közelebbről is megismerjem azt az épületet. Elégedetten szemléltem a munkám eredményét, pedig csak egy szaros kis ajtó volt. Merlinre, mennyire sivár volt az elmúlt pár hét, ha még egy izzó kilincs ártalmatlanítása is ilyen örömöt tud okozni. De nem nézegethettem sokáig a kitáruló ajtót, mert a szavai sokkal jobban érdekelték. Hogy én lennék a csapat vezetője? Hirtelen mintha legalább tizenöt centivel magasabbá váltam volna és nem tudtam letörölni az arcomról azt az önelégült kifejezést sem, amivel a másik két átoktörőre néztem. Épp csak annyit nem mondtam nekik egyetlen pillantással, hogy szarjanak sünt. - Nem tudom, mennyire képesek rá, de nem az én feladatom kezeskedni értük, azt majd a Gringotts koboldjai megteszik, ha valamit tönkretennének. Ezek a britek nem éppen a finomságukról híresek, már ne vegye sértésnek, parancsnok. De a maga helyében nem aggódnék, szerintem megoldják a fiúk a dolgot. -Fiúk. Nálam bő tíz évvel idősebb férfiak voltak, jóval nagyobb mennyiségű (bár kérdőjeles, hogy minőségibb) átoktörői tapasztalattal. De ezeket így lehetett a leginkább a porig alázni, verbálisan letépni az amúgy is kicsi péniszüket. -Szívesen önnel tartok, csak figyeljen, merre lép. Ha a többi is ilyen típusú védelem, akkor nem lennék meglepve azon sem, ha csapdákat is találnánk nagyon indokolatlan helyeken. -Peru óta emlékszem az érzésre, milyen, amikor kővé válik az ember összes ízülete. Mondjuk azt, hogy nem kellemes.
Nem érdekelt, hogy a Gringotts koboldjai kezeskednek-e az átoktörőkért. Nekem csak egy biztonságosan járható helyszín kellett, ahol semmiben nem tesznek kárt. A nő - aki ezek szerint mégsem volt a csapatuk vezetője, ha nem vállalt felelősséget a két társáért, előfordul az ilyen félreértés - már bebizonyította, hogy tudott precízen dolgozni. A másik kettő eddig csak állt, mint egy fasz, nem sikerült meggyőzniük az alkalmasságukról. - Ó, nem veszem sértésnek. Nehéz bármit is komolyan venni, ha amerikai akcentussal mondják - vontam meg a vállam egy kedvesnek semmiképp sem nevezhető mosoly kíséretében. - De jól van, reméljük, ügyesek lesznek a fiúk. Valószínűleg egyetlen nappal sem voltak nálam fiatalabbak az említett fiúk, de kifejezetten irritált a pöffeszkedésük és a tény, hogy lepasszolták a munkát a csapat egyetlen női tagjának, akin előtte jót röhögtek. Nem túl férfias hozzáállás, ilyet csak a kisfiúk csináltak. - Ez majd menet közben úgyis kiderül. Akkor lássunk is munkához, uraim, maguké az emelet - intettem az épületbe belépve a rozoga falépcső felé. Pont úgy nézett ki, mint ahol elég egyetlen rossz lépés és az ember már el is veszíti a lábát. Nem kételkedtem benne, hogy a Ruby nevű nő jól tippelt és a ház tele volt rejtett csapdákkal. Nyilván nem véletlenül, volt mit rejtegetniük a szektás barmoknak. Az épületben alig volt fény, amit gyorsan orvosoltam Lumos-al, a fénygolyót egyetlen intéssel a mennyezet felé küldve, hogy nagyobb sugárban világítsa meg nekünk a szobát. Így tökéletes rálátás nyílt arra, amit már kintről, az ablakon benézve is láttunk - hullák, számomra értelmezhetetlen eszközök és rajzok a padlón, illetve a falakon. A szagról nem is beszélve... Még az én gyomrom is fordult egyet, pedig sok mindent láttam az évek alatt. - Újra és újra meg kell állapítanom, hogy a legnagyobb állat az ember - fújtam ki lemondóan a cigarettafüstöt. Egy gyors Homenum Revelio után megnyugodhattam, hogy az épületben egyetlen élő ember sem tartózkodott rajtunk kívül. Alaposan megvizsgáltam magam körül a padlót, mágikus csapda jelei után kutatva. Az én szűkös ismereteim alapján semmi veszélyeset nem láttam néhány méteres körzetben, de ez persze nem jelentett semmit. Csak nagyon alapvető kiképzést kaptunk ezen a téren, terepen pedig nem sok ilyennel találkozott az ember. Lassan tettem előre néhány lépést az egyik mugli holtteste felé, Merlinnek hála nem történt semmi. Leguggoltam a kiterített test mellé, amely köré mindenféle rúnát festettek fel. Én csak a töredéküket ismertem fel, sosem mélyültem el jobban a rúnaismeretben a roxforti tananyagnál. - Le tudja ezt itt fordítani? - fordultam az átoktörő felé. - Fogalmunk sincs hogyan ölték meg ezeket a muglikat, varázspálcát biztosan enm használtak, a Priori Incantato teszt nem mutatott semmilyen ölésre alkalmas varázslatot a pálcájukon. De lehet ez elárul valamit... vagy nem, és csak iderajzoltak valamit begombázva azok a szektás gecik, mint egy ovis ujjfestő délutánon, erre is van esély.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Márc. 23, 2021 11:49 am
Briggs & Fontaine
In the bleak midwinter ● 2021. január
Kár lenne azt mondanom, hogy nem sütkéreztem a véletlen dicséretben, amiért engem nézett a vezetőjüknek. Nem voltam az, nem is akartam az lenni, mert nem dolgoztam együtt himsoviniszta balfaszokkal, legalábbis önszántamból nem. Bőven elég volt az az egy nyomorult, akinek ezt az egészet köszönhettem. De nem baj, a bosszú még várat magára, úgysem fogom annyiban hagyni. - Hát, én legalább érthetően mondom ki a szavakat -tükröztem az ő vállrándítását a sajátommal. A hangom vidám volt, mert amúgy pokolian élveztem, hogy sértegethetem és ő ezt nem gyerekes hisztivel fogadja, hanem még vissza is vág. Talán nem is lesz olyan nehéz körbeudvarolni egy Briggset, ha ilyen vevő a stílusomra. -Biztosan azok lesznek, sokat hallottam a tehetségükről. Előszeretettel zengtek ódákat róla. -Nekem nem volt szükségem arra, hogy bizonygassam másoknak az átoktörői képességeimet. Nem mondom, volt még bőven hová fejlődnöm, azért öt év alatt nem lát annyi mindent az embert, mint kétszer vagy háromszor ennyi idő alatt, de amennyi szarba belenyúltam, talán ez a néhány év is sokat ért. Szó nélkül követtem a parancsnokot az épületbe, a pálcámat előreszegezve, készen bármire. Jobb az, ha nem akkor kell hirtelen előrántani, amikor már tökmindegy, mert egy kedves átok segít kitapétázni a falat a saját testemmel. Nem állt szándékomban megtapasztalni, hogy az milyen érzés lenne. Nem bírtam letörölni az undorodó kifejezést az arcomról, amikor megláttam, mi vár ránk a lakás belsejében. Egy pillanatra elfogott a hányinger és nagyon örültem neki, hogy ma még nem ettem semmit. Én általában nem találkoztam friss, vagy majdnem friss hullákkal, ilyenekkel főleg nem, inkább csontvázakra és múmiákra vagyok csak felkészülve lélekben. Ezek a tetemek nem hasonlítottak egyikre sem, a szaguk pedig… hát, semmihez sem hasonlítható. - Ezzel nem tudok vitába szállni -emeltem az orrom elé a kabátom ujját, hogy egy kicsit tompítsam a szagokat. -Amikor azt hinném, hogy már semmi nem lepne meg… Odaléptem az egyik falhoz, amin egy hatalmas szimbólum ékeskedett, barnára oxidálódott vérrel írva, körülötte még több rúnával. Meg kellett állapítanom, hogy ezek az emberek teljesen bolondok voltak, akik itt voltak, még annak ellenére is, hogy nagyon profin használták a rúnamágiát. A pálcámmal megérintettem a falat, de nem történt semmi… szerencsére. Legalább ez biztosított arról, hogy nem a fal mögött volt valami levédve, hanem ez a nagy felfestés védhette szinte az egész házat. Briggs kérésére odafordultam a holttesthez és én is leguggoltam mellé. - Valami csapdaféleség lehetett -húztam végig a pálcámat a hozzám közelebb eső rúnákon. -A mit sem sejtő magnix belelépett, a mágia aktiválódott, emberünk pedig idehalt. Nem tudom pontosan, mi lehetett, nehéz így megmondani, hogy már a varázslat sem él és néhány rúna a test alatt van. De azt hiszem, nem is igazán számít. Hallott már H. H. Holmesról? -Felegyenesedtem és átlépem a holttestet, hogy beljebb menjünk. -Magnix sorozatgyilkos volt, aki gyilkos kastélyokat épített tele csapdákkal, vermekkel, kínzóeszközökkel, meg ki tudja még mivel. Ez is hasonlónak tűnik, csak rúnamágiával, rituális célból.
- Jobb, ha hozzászokik az igazi angolhoz, gondolom, nem nyaralni jött. - Egyáltalán mit keresett itt egy amerikai átoktörő, aki még a Szent Mungó nevét sem tudta? De ezt a kérdést nem tettem fel hangosan, a nemzetközi kapcsolatainkat meghagytam a testvéreimnek. - Ebben nem kételkedtem. Mármint abban, hogy sokat beszélnek a tehetségükről. Bár nekem azt tanította egy nagyon kedves aurortanárom, hogy a munka is olyan, mint a kefélés. Van, aki bizonygatja, hogy jól csinálja és van, aki valóban csinálja is. Az épületben terjengő szag még gyakorlott aurorként is hányingerkeltő volt, pedig a kommandó előtt a gyilkosságiaknál dolgoztam, abban az időszakban jóformán hullák és elmebetegek körül forgott az életem. Nem csoda, hogy egy átoktörőnek, aki trükkös ajtókhoz és mágikus lényekhez szokott, a látvány és a szag enyhén szólva gyomorforgató volt. - Azt sose higgye, mert akkor garantáltan beüt a szar. - Nem voltam pesszimista ember, inkább csak realista és óvatos. Az én szakmámban nem engedhettem meg magamnak, hogy ne készüljek fel előre a legrosszabbra is. Sőt, mostanság a magánéletemben is rákényszerültem, Maurice és Russel ügyei miatt sosem lankadhatott a figyelmem. Kyle halála óta tudtam, hogy még egy buta roxforti bál idejére sem... Én tettem fel neki a kérdést, így nyilván érdekelt a válasza is. Mégis muszáj volt közbeszólnom... - Mugli. A magnix nevetségesen hangzik - javítottam ki ismét kényszeresen. Sosem értettem, az amerikaiak miért találtak ki ilyen nevetséges nevet a varázstalanoknak. - Nem, nem hallottam még erről a Holmes-ról. De hasonlóan beteg állatnak tűnik, mint ezek. A szoba állapota tényleg alátámasztotta az elméletét. Nagyon úgy tűnt, hogy szektás barátaink valamiféle rituális célból beeresztettek néhány muglit a gyilkos kis ugrálóvárukba. Szórakoztak rajtuk? Akartak valamit kezdeni a testekkel? Áldozatot mutattak be? Fene se tudja, ehhez ki kellett hallgatni őket. Átléptem egy másik testhez, majd a harmadikhoz is, végignéztem a különféle furcsa eszközöket a földön és a bútorokon, amiknek a funkcióját homály fedte számomra, bár biztosan nem pirítós vajazásra kellettek. Egy bonyolult bűbájjal elértem, hogy kirajzolódjon a három halott mugli által bejárt útvonal a padlón, a rúnák felett pedig halovány, füstszerű anyagból megjelent annak a pár percnek a visszajátszása, ahogyan a halálukat lelték. Az egyik egyszerűen fuldokolva összeesett, a második végzett saját magával az átoktól, a harmadikat természetellenes színű lángok lepték el. Cuki. - Találkozott már ilyesmivel? - Nagyon fiatalnak tűnt, de ennek ellenére tapasztaltnak. Nem örültem, ha másokra kellett hagyatkoznom, de ezúttal nyilvánvaló volt, hogy ő többet tudott nálam ezekről az átkokról.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Márc. 23, 2021 4:33 pm
Briggs & Fontaine
In the bleak midwinter ● 2021. január
Akaratom ellenére gúnyosan felhorkantam az “igazi angol” kifejezés hallatán. Nem számítottam rá, hogy valaha is hallani fogom ezt ilyen őszintén valaki szájából. Nagyon patriótának kell lenni ahhoz, hogy valakit ez ilyen szinten megérintsem, én pedig hihetetlenül viccesnek találtam mindezt. Kedvességem határtalan. - Ez így igaz. És általában éppen azok a legbotrányosabbak, akik a leginkább bizonygatni próbálják, hogy mekkora janik. Munkában és kefélésben egyaránt, mielőtt rákérdezne. -Tudtam volna mesélni, bizonyára ő is. Ott volt például a legutóbbi exem, ő is annyit magyarázta, hogy minden teljesen rendben van és tökéletesen haladunk a célunk felé, aztán mire mentem vele? Alkut kötöttem a MACUSA embereivel, mint egy utolsó patkány, most pedig besúgóként tevékenykedhettem ebben a porfészekben ahelyett, hogy éppen az indonéziai munkát csináltam volna, amit már kiszemeltem magamnak. Ismét megvontam a vállam a válaszára. Szerettem biztos lenni a tudásomban, abba pedig nem fért bele az, hogy mindig a legrosszabbra számítsak. - Én nem hiszek az ilyen cigány kuruzslásban. -Mindig jót mulattam azokon az embereken, akik tolták nekem a babonás szövegeiket, aztán örömmel borítottam ki őket a létrák alatt átsétálással meg fekete macskákkal. Be kéne szereznem egy fekete macskát, odáig lennék érte… Kár, hogy nem nekem való a háziállat, nem tudnék gondoskodni róla megfelelően. Megint eltévedtek a gondolataim. Küldtem felé egyetlen gyors szemforgatós pillantást. - Köszönöm szépen, Rudyard Kipling, de inkább nem fogom csóri varázstalanokat egy fiktív erdei kölyök nevén szólítani. A magnix éppen megfelelő lesz. -Amikor először meghallottam a mugli szót, még Lachlan szájából, amikor együtt dolgoztunk, nagyon kiröhögtem, aztán megkérdeztem tőle, hogy na és merre van Balu és Bagira? Ő nem értette a viccet, én igen, mert van egy unokahúgom, aki megszállottan szerette ezeket a meséket. Nem véletlenül nem voltam hajlandó vigyázni rá. -Igen, éppen olyan beteg állat volt, ki is végezték, azt hiszem. Bár ez nem hozta vissza azt a kétszáz embert, akiket megölt… Tudja, ezért nem lennék képes az ön munkáját végezni. Homlokráncolva néztem az előttünk kirajzolódó jeleneteket. Ismerősek voltam, láttam őket, mégpedig Peruban, ahonnan az ajtóra szórt átkot is ismertem. Nem számítottam rá, hogy ilyet fogok látni Angliában és egyszerre rémisztett meg és csigázott fel, hogy vajon mi történhetett itt és hogyan foglalkoztak ilyesmivel ezek a szektás barmok. - Találkoztam, igen. Úgy egy éve jártam Peruban, egy inka temetkezési helyet kellett kifosztanom… jaj bocsánat, feltárnom, és azt védték ehhez hasonló csapdák. Elég veszélyesek, ha nem figyel oda az ember, de szerencsére nem bonyolult az inaktiválásuk. Attól függ, mennyi csapda van, de szerintem egy órán belül végezhetünk is. Az a nagy aggaszt a leginkább, ott kint a falon. -A pálcámmal a kinti falon ékeskedő szimbólum felé mutattam. -Azt nem lesz egyszerű levakarni, de ha minden igaz, az csak egy védőátok, ami az épületet magát védi. Szóval nem lehet csak úgy felrobbantani az egészet a picsába. Odaléptem az egyik falhoz, mellette az asztalon különféle kések sorakoztak. Azonnal felcsillant a szemem és fel is emeltem a nekem leginkább tetszőt. - Gondolom, ez bizonyíték, szóval nem tarthatom meg -fordultam Briggs felé, a kést az ujjaim között forgatva.
- Persze ez véletlenül sem vonatkozik a kollégáira, mielőtt valaki félreértené a helyzetet - tettem hozzá egy széles mosollyal. - Nyilvánvalóan önök képezik a kivételt, uraim. Nyilvánvalóan nem ők voltak a kivétel. Sosem állt távol tőlem az általánosítás - nem is szégyelltem ezt a szokásomat -, de biztos voltam benne, hogy a két átoktörő valóban csak szájhősködött és a szakértelmük a közelében sem járt annak, mint amilyennek beállították. Túl sok aurorral találkoztam már a munkám során, akik rohadt sokat gondoltak magukról, de eredmény nem volt mögötte. Akinek bizonygatnia kellett, hogy ő a fasza csávó, azokkal én nem szívesen dolgoztam együtt. - Ez nem kuruzslás. Egyszerűen csak úgy lehet elkerülni a kellemetlen meglepetéseket, ha az ember felkészül minden szarra. Én legalábbis nem szeretek meglepődni. - Ez tényleg így volt, még az olyan jelentéktelen apróságokat sem kedveltem, mint a születésnapi meglepetések. Habár egy ideje nem is került sor ilyesmire, az idő és a külön ágazó életutak úgy hozták, hogy már csak egy üdvözlőlapot kaptam bagolypostán az egykori legjobb barátoktól, a rokonok pedig nem voltak sosem túl fantáziadúsak, még a tortakrém ízesítése sem változott az évek alatt. De ez így volt rendjén és így szerettem. Mármint a családra vonatkozó részét, a gyerekkori barátságok elszemélytelenedése már egy másik kérdés volt, amiről nem is szerettem volna elmélkedni. - Mugli, nem Maugli. Ne higgye magát túl szellemesnek, van két unokahúgom és három unokaöcsém, még a kibaszott Disney változatot is láttam - forgattam a szemem. Most már eltelt elég idő Kyle halála óta, hogy mindezt rezzenéstelen arccal ki tudtam mondani és nem markolt belém utána a jeges felismerés, hogy csak volt három unokaöcsém. Nem javítottam ki magam, mikor jelen időben beszéltem róla, valahogy sosem éreztem helyén valónak. Elvégre az unokaöcsém maradt így is, nem igaz? - Pedig nagyon kielégítő földre vinni ezeket a patkányokat. Megvan a munka varázsa. - Pontosan ezért szerettem a munkámat. Én nem tudtam úgy szemlélni, mint ő, sosem arra gondoltam, hogy az áldozatoknak már úgyis mindegy. Persze, ők meghaltak, de a leendő áldozatok megmenekültek. És ettől, az én szememben helyrebillent a világ egyensúlya. A "kifosztani" szóra felszaladt a szemöldököm, de nem tettem szóvá. Talán csak amolyan átoktörő szleng volt és különben sem volt sok közöm a világ másik végén feltárt sírokhoz... - Jó, minél hamarabb végezni akarok itt - bólintottam. - Mutassa meg, hogyan kell hatástalanítani a csapdákat. Ne izguljon, ügyesebb fiú vagyok a társainál, gyorsan megtanulom. De nem akarok porcicákat számolni, amíg dolgozik. Bíztam benne, hogy az átoktörői képzést és rutint ezúttal helyettesíteni tudja az aurori gyakorlatom és az akadémián magamba szívott tudás. Valamit biztosan számított... - Még szép, hogy bizonyíték - léptem oda hozzá, hogy kikapjam a kezéből a tőrt. - Nincs szuvenír, a két szép szeméért sem. Majd csinálhat egy mosolygós fotót a hullákkal, azt megengedem.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Márc. 23, 2021 8:01 pm
Briggs & Fontaine
In the bleak midwinter ● 2021. január
- Nyilvánvalóan… -Olyan kedvesen mosolyogtam a drága kollégáimra, amennyire csak tőlem telt. Annyira nem votlak hülyék, hogy ne vegyék észre azonnal a gúnyt a hangomban és a tekintetemben, de nem is akartam, hogy enélkül menjenek tovább a munkájukra. Lehet, hogy ezért még csúnyán meg fogok lakolni, amikor ez a meló véget ér és nekem újból az ő terepükön kell lennem, bent a bankban, de ennyire nem akartam előre gondolkodni. Most baromira élveztem a helyzetemet, ott pedig majd megoldom, ha probléma adódna belőle. Elengedtem a fülem mellett a magyarázatát, nem állt szándékomban ilyesmibe beleállni, mert úgysem jutottunk volna dűlőre. És nem is olyasminek tűnt, amivel cukkolni lehet, úgyhogy még a szórakoztatási faktor is kiveszett belőle. Azonban a következő mondata után mégis vissza kellett ide kapcsolódnom. - Az jó sok gyerek. Tudja, hol vannak még ilyen sokan a gyerekek? A cigány kuruzslóknál. Kezd összeállni a kép. -A hangomból kihallhatta, hogy inkább csak játszadozom vele az ilyen megjegyzéseimmel és semmi negatív felhang nincs abban, amit mondok. Persze, bizonyos helyeken a cigány nagyon csúnya sértés is lehetett volna, de itt szó sem volt erről, nem akartam megbántani. Nem mintha annak a típusnak tűnt, akit olyan egyszerű lenne megríkatni… Valószínűleg még születésekor is csak szigorúan nézett a matrónára, amiért az rá mert vágni a seggére egyet. - Abban biztos voltam. De éppen ez mutatja, hogy én éppen annyira nem lennék képes az ön munkáját végezni, mint vice versa. Nekem nem lenne kielégítő elkapni azokat, akik már megannyi emberrel végeztek, ön pedig nem tudna mit kezdeni az elcseszett ősök telecsapdázott sírjaival. Nem részleteztem a fosztogatást, mert nálam teljesen más jelentése volt, mint a legtöbb ember szemében. Persze Peruban tényleg fosztogattam, de az már más kérdés. Az én szememben az is annak minősült, amikor még a múzeumnak dolgoztam, hiszen tök mindegy, mi a cél, ha akkor is megbolygat az ember olyan emlékhelyeket, amiket a készítőik nem akartak újra feltárva látni. Engedelmesen megmutattam neki az ellenátkot, amivel lefegyverezhettük a rúnákat. A varázsige maga sokkal bonyolultabbnak hangzott mint a pálcamozdulat, de nem volt annyira nehezen kivitelezhető, hogy ne bíztam volna meg a sikerében. Ha már aurorparancsnok vagy mi, nem lehet akkora balfasz… - Hát ez elszomorító, pedig nagyon tetszett az a kés -néztem a tőr után savanyú tekintettel, miután elvette tőlem. -Jó, legyen, az is valami. De csak akkor, ha az ön két szép szeme is rajta lesz a képen. Olyan remekül dolgozunk együtt, meg kell ezt örökíteni. -Szélesen elmosolyodtam, ártatlannak tűnő arckifejezéssel, pedig a gondolataim mindenfélék voltak, csak éppen ártatlanok nem.
Nem szoktam hozzá, hogy így beszéljenek velem. Még csak nem is a beosztásom miatt történhetett, mert ha az emlékeim nem csaltak, gyerekkorokban sem sokan ugrattak a testvéreimen kívül. Valahogy általánosan elfogadott tény volt, hogy Holden Briggs egy komoly gyerek, nem az a típus, akivel bárki is leáll poénkodni a legközelebbi barátai kivételével. Amióta pedig rohamtempóban haladtam felfelé az aurori ranglétrán, végképp nem én voltam a vicces(nek szánt) megjegyzések tárgya. - Majd megemlítem a rokonoknak is ezt a bámulatos felfedezést, biztos értékelni fogják. A bátyám már hozzászokott, hogy általában miniszter úrnak szólítják, de biztos a kuruzslóval is kibékül. - Maurice biztosan nem értékelte volna ezt a viccet. Évekkel ezelőtt még jót nevetett volna rajta, volt időszak, mikor nem kellett túl komolyan vennie magát. De az már mintha egy másik életben lett volna. Mostanság egyre kevésbé találtam a határvonalat a bátyám és a mágiaügyi miniszter között, mintha már csak az utóbbi létezett volna. Persze ez érthető volt, egy egész ország sorsa függött tőle. - Ezt elismerem, sosem vonzott a múmiák lekaszabolása egy piramisban vagy fasz tudja, mivel tölti a legtöbb idejét egy átoktörő. Fűt a világmegváltó emberszeretet, ezért lettem auror. - Valószínűleg ő is sejtette, hogy nem ez volt a motivációm az aurori pályára. Minden mozdulatát figyelemmel követtem és igyekeztem azonnal megjegyezni. Mint minden feladathoz, ehhez is maximalizmussal álltam neki, bár ezúttal a saját önbecsülémnél nagyobb volt a tét, tekintve, hogy nem éppen barátságos mágikus csapdákat készültünk hatástalanítani. A pálcamozdulat könnyen lekövethető volt, maga a varázsige kevésbé, de éppen elég latint tanultam az akadémián - és azóta saját magam szórakoztatására is - ahhoz, hogy ne okozzon gondot értelmezni, megjegyezni és helyesen alkalmazni. - Ha túléljük a következő egy órát, akkor lehet róla szó. Végül is, tényleg egészen hasznos munkatárs. - Nagyon is hasznos volt, nélküle az egész osztagommal együtt felgyulladtam volna, mint az az egy szerencsétlen társunk. - De előbb a munka, utána a rekreációs hullafotózás.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Kedd Márc. 23, 2021 10:10 pm
Briggs & Fontaine
In the bleak midwinter ● 2021. január
És a varázsnak vége, a köd felszállt, mert ez a Briggs pontosan olyan humorérzékkel van megáldva, mint az a darab fal, ami kipotyogott az ablak alól a szoba végében. Lemondóan felsóhajtottam, elfogadva a tényt, hogy vele az életben nem viccelődik majd az ember. A franc essen bele, pedig már kezdtem remélni, hogy ez egyszerűbb lesz, mint gondoltam. - Ön is miniszter úrnak szólítja, vagy a testvére még használhatja a keresztnevét? És a gyerekei szólíthatják apának, vagy nekik is csak miniszter úr? -Legyintettem egyet felé. -Ne vegyen ám komolyan, csak kell valami, amitől kevésbé tűnik az egész életem gyomorforgatónak a szuper környezet miatt. Legalább az orrom már megszokta a szagot. -Milyen szerencse, hogy az a leggyorsabban elfáradó érzékszerv az embereknél, így legalább nem kellett végig a bűz miatt érzett hányingerrel küzdenem és tudtam rendesen koncentrálni a feladatomra. -Most hogy mondja, elég csak magára néznem és máris átjár engem is a filantróp életérzés. Kedvem támadt megölelgetni a szektás barmokat is. -Hát persze. Gyorsan megtanulta a varázslatot, amivel eléggé lenyűgözött. A legtöbb varázslónak gondot okozott a bonyolult latin, ami a varázsigéhez kellett, márpedig ennél egy rossz kiejtés is tönkretehetett mindet. Igyekeztem nem túl elismerően nézni rá, mert másra sem volt szükségem, mint egy még önteltebb aurorra, mint amilyen most itt állt előttem. - Megbeszéltük, de figyelje meg, szaván fogom. -Azért küldtem még egy búcsúpillantást a kés felé, amit így nem vihettem magammal. Megfordult a fejemben, hogy majd amikor nem figyel oda, egyszerűen zsebre vágom és hazaviszem a kis gyűjteményembe, de biztos voltam benne, hogy azonnal észrevenné a hiányát, az pedig nem okozna neki nagy fejtörést, hogy kitalálja, ki okozta az eltűnését. Pedig milyen jól mutatott volna a többi között… Nekiláttunk a munkánknak, ketten egész gyorsan kitisztítottuk a földszintet a csapdáktól, még a jól elrejtetteket is sikerült felfednünk. A folyosón lévő nagy szimbólum által alkotott védővarázslat már több embert igényelt, így amikor a másik két átoktörő végzett az emeleten, az ő segítségükkel kellett hozzáfognunk. Időbe telt, nem kevésbe, de végül az átok megtört és az épület szabadon járhatóvá vált bárki számára. Nem kellett félni attól, hogy az ember életére tör mondjuk egy kilincs. Elégedetten néztem körbe, megbizonyosodva arról, hogy semmi nem maradt ki, közben a pálcámat az ujjaim között forgattam. Egy percre el is feledkeztem arról, hogy halottakon kellett átlépnem, annyira belemerültem a munkába. Biztos voltam benne, hogy majd otthon fog igazán csattanni rajtam annak a súlya, hogy mit is láttam itt ma. Határozottan nem akarnék auror lenni. - Remélem, elégedett a munkánkkal, Briggs parancsnok -fordultam felé egy idő után. -Most már biztonságban átkutathatják a házat és a holttesteket is elszállíthatják. Persze csakis a fotónk után. Mondtam, hogy nekem az kell.
- Természetesen csakis miniszter úrnak szólítja mindenki, néha térden is csúszunk előtte, de ahhoz is időpontot kell kérni a titkárától - forgattam a szemem. - Nos igen, ez előfordul, ha egy halom hulla között dolgozik az ember. Ezen még a sok éves rutin sem segít. Ha valamivel biztosan nem vádoltak még meg életemben, az az emberszeretet volt. Az aurorok köztudottan egy pöcsnek tartottak és ez részemről nagyon tudatosan maradt így, tulajdonképpen a családomon kívül senki sem tapasztalta meg, hogy tudtam valóban emberszerető is lenni. Szelektíven, nyilván, nagyon szelektíven. - Csak nyugodtan, bár visszaölelni biztosan nem tudnak, gondoskodtunk róla a kollégákkal. Biztos jót tenne nekik egy nagy ölelés, csúnya napok elé néznek. - A kihallgatás szintén nem tartozott azok közé a helyzetek közé, mikor előbújt belőlem az emberek iránti kedvesség. Nem dolgoztam olyan gyorsan, mint ő, de nem is voltam teljesen hasznavehetetlen az átkok semlegesítésében, így viszonylag gyorsan végeztünk a földszinttel. A legnagyobb munkát már rábíztam a három átoktörőre, nem akartam belekontárkodni a munkájukba, az már komolyabb meló volt egy-egy csapda eltüntetésénél. Türelmesen megvártam, amíg végeztek mindennel, és csak utána hívtam be a többi aurort. Éppen itt volt az ideje, hogy nekilássunk a helyszín átkutatásának és a bizonyítékok összegyűjtésének. És természetesen a holttestek elcipelésének, csakhogy azelőtt még eleget kellett tennem egy meggondolatlan, buta ígéretnek. - Maradéktalanul elégedett vagyok, köszönjük a segítséget - bólintottam, ezúttal minden iróniát nélkülözve. Tényleg csak hálásak lehettünk a segítségükért. - Nem szeretem a megszegett ígéreteket, úgyhogy... Épp csak annyi időre hagytam magára, amíg előkerítettem a helyszínelést végző beosztottjaim közül azt az aurort, aki éppen fényképeket készített a tetthelyről. Láttam, hogy az arcán átsuhant a döbbenet, mikor közöltem vele, mit szeretne az egyik átoktörő, de nem ellenkezett és nem kérdezett semmit. Nyilván, mivel tudta, hogy nem vettem volna jó néven. Így csak követett a fényképezőgéppel vissza a holttestekhez. - Akkor mosolyogjon, kedves Ruby.
Good heart.
Bad temper.
Vendég
Szer. Márc. 24, 2021 12:16 am
Briggs & Fontaine
In the bleak midwinter ● 2021. január
Muszáj volt nevetnem a megjegyzésén. - Valahogy nehezemre esik elképzelni önt térden csúszva hajbókolni. És ezt vegye dicséretnek, nem sok emberről feltételezek ennyi tartást. -Elég sokan bebizonyították már nekem, hogy akármilyen sokat feltételezek róluk, az meg sem közelíti a valóságot. Ha szeretnék a múlton szomorkodni, azt mondanám, hogy sokan törték már össze a szívem és rengeteg emberben kellett csalódnom, és noha ez valóban így volt, én másképp fogtam fel. Csak újabb személyek, akiken kiélhetem a bosszúvágyamat, ami egy nagyon jó motivátor a szememben. - Ugyan, ha megölelném őket, ott maradnának egy életre a kis szarháziak. -Nyilván bottal sem piszkáltam volna meg őket, olyan mélységes undort éreztem irántuk. Pedig nem láttam őket, csak kiterített lazac nigiriként a füvön, de amit maguk után hagytak az ajtó túloldalán, éppen elég volt ahhoz, hogy nagyon megvetendőnek találjam mindegyiküket. Jó, hogy nem voltam auror, valószínűleg azelőtt végeztem volna velük, hogy bármi információt szolgáltathatnának. Őszintén elmosolyodtam a köszönetre. Nem akartam válaszolni rá, mert szerintem éppen elég volt az, hogy elismertük egymás munkáját és jól együtt tudtunk dolgozni ezen a… valamin. Fogalmam sincs, minek nevezik ezt a britek, nekem az egyetlen szó, ami eszembe jutott róla, a clusterfuck volt. De tény ami tény, élveztem ezt a feladatot, még annak ellenére is, hogy nem volt olyan izgalmas mint Indonéziában keresni egy elveszett ereklyét. Azt hiszem, túlságosan is kiült az arcomra a lelkesedés, amikor tényleg, de tényleg beleegyezett a fotóba. Azt vártam tőle, hogy majd visszakozik, de ezek szerint mégsem volt ilyen csutkapöcs, hogy kihagyjon egy ilyen csodálatos alkalmat. Mert persze ez egy remek alkalom volt, és még az sem tudta elvenni a jókedvem, hogy az auror milyen döbbenten nézett ránk, amikor beálltunk fotózkodni egy félig oszladozó magnix hullája mellé. - Mondanám, hogy ön is, de nem vagyok biztos benne, hogy képes rá -vigyorodtam el szélesen. Vaku, klikk, fotó kész. Már most odáig vagyok érte, pedig még nem is láttam a végeredményt. -Azért ha megkérhetem, ne kerüljön be ez a kép az aktába. Nem vetne jó fényt szerintem egyikünkre sem. Azt hiszem, a családomnak sem fogom mutogatni, még az eddiginél is bolondabbnak tartanának. Elhagytuk az épületet, hihetetlenül jólesett a skót felföld friss levegőjét magamba szívni a büdös, hullaszagú ház után. Egész biztosan nem egészséges ilyen sokáig tartózkodni egy ilyen légtérben, de legalább lesz majd kire fognom, ha tüdőrákos leszek. - Briggs parancsnok, lehet egy rendhagyó kérésem? -Léptem oda hozzá még egyszer, amikor már mindenki menetkész volt, én és a két kolléga biztosan. -Tudom, hogy nem tartozik rám, meg biztosan bizalmas információ, de megöl a kíváncsiság. Ha kiszedi belőlük, hogy hogyan kerültek inka rúnamágia birtokába, elmondaná nekem? Egyszerűen nem tudom hová tenni ezt az egészet.
- Mondania sem kell, egyértelműen dicséretnek vettem - engedtem meg magamnak ezúttal egy nagyon halvány, de tényleg őszinte mosolyt. A mai világban tényleg ritka volt a gerincesség és ha valaki elutasította a seggnyalás bármilyen formáját. Auror voltam, megtanultam tisztelni a felettem állókat - bár gyakran nehezemre esett szó nélkül engedelmeskedni, szerencsére most már egyre ritkábban kerültem ilyen szituációba -, ha a bátyáim arra kértek, elő tudtam szedni a mélyen lapuló English gentleman énemet és elbájcsevegtem másokkal, de úgy éreztem, hogy mindezek ellenére még mindig nagyon távol állt tőlem a térden csúszás. Nem arról voltam híres, hogy gyakran osztogattam a dicséreteket, mások kritizálása és földbe döngölése közelebb állt hozzám. De a jó munkát értékeltem, bár kifejezetten magasan volt a léc e tekintetben, amit most a három átoktörőnek, de egynek közülük különösen, sikerült megugraniuk. Nem szívesen pózoltam fényképekhez, de mivel erről tudtam, hogy nem fog a Reggeli Próféta egyetlen cikkében sem kikötni, így beadtam a derekamat. Tulajdonképpen tényleg a maga sötét módján elég vicces volt az ötlet. - Majd beragyogja a képet kettőnk helyett is. - Valóban nem mosolyogtam a fotón, csak álltam mellette és a holttestek előtt katonásan kihúzva magam, komoly arccal, de valószínűleg senki nem is várt tőlem mást. A politikusmosoly képességét csak a testvéreimnek sikerült elsajátítaniuk, nekem nem. - Ne izguljon, nem terveztem körbemutogatni senkinek. Majd megkapja bagolypostán, elrakhatja vidám emléknek Angliából. Kikísértem az átoktörőket a házból, részben udvariasságból, de főként azért, hogy szívhassak egy kevés friss levegőt - egészen pontosan oszló hullaszagtól mentes skót felföldi levegőt. - Hogyne, ha ennyire érdekli - vontam meg a vállam, miközben rágyújtottam egy újabb cigarettára. - Reményeim szerint egy-két napon belül mindent kiszedünk belőlük. Majd keresni fogom. Nem kérdeztem meg, hogy mi a teljes neve vagy hova címezzem a levelet. Hozzáfértem szinte minden minisztériumi aktához, és ezután kifejezetten érdekelt is, hogy róla mit rejtegettek a Nemzetközi Máguskapcsolatok irodáiban, elvégre nem álltak tömött sorban az amerikai átoktörők a Gringottsban.
