Nincs is annál idegesítőbb, amikor az ember hülye meghívásokat kap. De azt hiszem, hogy a MetálPálcának tényleg elmentek otthonról, mikor a riporterük nem túl kedves kezelése – haha, értsd szó szerint – után is még szüntelenül próbálkoznak nálam. Most éppen azt mondták, hogy össze akarják hozni a zenészeket úgy, hogy különböző zenekarok tagjai együtt alkossanak egy dalt, amit majd kiszórhatnak a varázsvilágba és a muglik közé is. Mondhatom, hogy remek, igazán. De a bokros teendőim mellé beszorította Danny – a menedzserünk – ezt is, megígérte, hogy én és Chase mindenképpen ott leszünk, szombat tíz órakor a konzervatóriumban, ahol korábban tanítottam valamennyit. Végülis a régi helyszíneket, ahol voltam, már szeretem, ott még talán engem is megtűrnek – főleg, hogy a producer az egyik volt kollégám lesz. Papíron azt hiszem a Martin névre hallgat, de igazából ez nem oszt és nem is szoroz, jött egy bagoly, hogy tíz órakor legyek ott, a többi zenész nevét nem árulják el, legyen egy kis csavar a dologban. Gondolnám, hogy itt biztosan valami átbaszás van, mert ha a Weird Sistersből ott lesz bárki is, lelkem rajta, hogy sarkon fordulok a konzervatóriumból és engem ott az életben nem fognak többet látni. De a megérzésem azt sugallja, hogy az újság ismer engem annyira, hogy csak nem szervezi leg a Wagtail família bármelyik tagját, plusz azt még Maia is megmondta volna, hogy „ne menj oda, te hülye, mert nem akarom égetni magam!”, de mivel ilyen üzenet nem jött, ezért igazából vidáman fütyörészve léptem ki az utcára, hogy a három utcára lévő konzervatóriumig sétálgassak és cigizgessek. Valahogy jó lábbal keltem ma, ami alatt bizony azt kell érteni, hogy nem pumpáltam magamba semmilyen alkoholt, vagy tudatmódosító szert, ellenben legalább ennyi mennyiségnek megfelelő pirítóst, vajjal gazdagon, meg teát. Szeretem Londont akkor, amikor az időjárás nem tudja eldönteni, hogy éppen süssön-e a nap, vagy essen az eső. Olyankor megnyugtató látni a sok embert, akik itt élnek már ki tudja hány éve, hozzászoktak ehhez. Sheffield sem más, meg tulajdonképpen Anglia sem, hiszen egy kurva nagy szigeten élünk, megesik, hogy az időjárás olykor változó. Még az is, hogy az emberek néha tényleg megijednek attól, hogy nem tudja eldönteni Merlin odafönt, hogy essen, vagy fújjon, vagy éppen süssön. Délnyugat irányból fújhat a szél, a felhők egyébként gyorsan mozognak, én pedig az égre pillantva azon kapom magam, hogy már megint meteorológus adásokat néztem tegnap az interneten. Én mondom, csodás találmány, már tudod három nappal előre, hogy bőrig ázol, vagy éppen rád rohad a bőrkabát. Ami azt illeti, rám kevésbé rohad most, mert tényleg csalóka az ég, lehet hogy mire végzek a konzervatóriumban, esni fog. Nem tudom innen megmondani, viszont azt igen, hogy a szél délnyugati irányból a „szembe fújok veled, hogy véletlenül se tudj rágyújtani!” üzemmódba kapcsolt, én pedig egy sarkon megbújva a pálcámmal gyújtok tüzet. Ez a legjobb vihargyújtó, kell a fenének az öngyújtó. Persze menő egyébként egy Zippoval szórakozni, de… mégis. Belépek a konzervatórium épületébe, egyből a szekrényem és a szobám felé veszem az irányt. Egy halkan elmormogott alohomora! – ne nézz úgy, nem megy annyira a nonverbális varázslás – után feltárul előttem a kis kincseskamrám. Nem vittem el az összes hangszeremet, így egy jól irányzott bűbájjal a kisebb stúdió felé irányítom őket, én pedig magam lépkedek mögöttük, fittyet hányva arra a szabályra, hogy nem kéne dohányozni. Sztár vagyok elvileg, vagy mi a szösz. - Helló srácok! – lépem át a küszöböt, de az arcomra van írva, hogy legszívesebben most azonnal sarkon fordulnék. Tekintetem találkozik Stormie Wagtail-Graves barnáival és magasra kúszik a szemöldököm. Hirtelen még elfelejtem, hogy szívnom kéne a cigarettámból is, annyira sokkolt a látvány. Pálcámmal intek, hogy a hangszerek kezdjenek visszaindulni a saját szobámba. - Mi a fasz?! Mit keres Wagtail itt? – bökök felé a pálcámmal, mire a hangszerek elindulnak a teremben körbe és elfoglalják a helyüket. Ezt nem igazán így akartam, de ezzel ráérünk akkor is foglalkozni, amikor majd elküldtem mindenkit a picsába, hogy ezzel a luvnyával kell ma együtt dolgozzak. Az öcsém felé fordulok, aki eddig szintén szótlanul állt ott. - Látod ezt Chase, bazdmeg? Idehívnak minket, hogy írjunk zenét, játsszuk is fel, aztán meg meghívják Wagtailt is. Tanulni akarsz Stormie, vagy csak lábatlankodsz itt? – vetem neki oda foghegyről, csak úgy köszönés nélkül. Chase mond neki valami olyat, hogy „hát Wagtail, én veled biztos nem vagyok hajlandó játszani”, de azért nem megy el, inkább tüntetőleg helyet foglal a zongorán. Én pedig zsebre tett kezekkel várok, hogy a partnerünk mit fog mondani erre a kérdésemre.
-
Vendég
Vas. Márc. 21, 2021 1:46 pm
Benny tefasz nem biztosan nem
Amikor megérkezett a felkérés, mindannyian ugyanolyan lelkesedéssel fogadtuk, és persze igent mondtunk a lehetőségre, hogy valami újban is kipróbáljuk magunkat, amiből a végén valami tök jó is kisülhet. Sokat értem el a néhány év alatt, amióta Myronékkal vagyok, és azt hiszem, ennyi nekem elég. Ha holnap meghalnék, mosolyogva tenném, mert olyan életem volt, amilyenre mindig is vágytam. Hogy is lenne ez másképp egy rocksztár lányaként? Bíztam a szervezőkben, ezért az első kérdés után annyiban hagytam a faggatást azzal kapcsolatban, hogy kikkel fogunk összeállni. A megbeszélt napon, azaz a main Kenbarbi mellől keltem ki az ágyból, a tegnap esti filmezés kicsit tovább tartott, mint azt vártuk. Vagy hát...mit áltassam magam? Három menet után testileg kicsit fáradtabban, de jobb kedvvel ébred az ember. Nagyjából fél órája már, hogy az épület előtt, aztán odabent dohányzunk és átbeszéljük az élet nagy dolgait, szigorúan búra alá rejtve azt, mi is fog ma itt történni. Nem különösebben zavar egyébként, ahogy azt említettem, megvan a bizalom részemről. Egyébként is túl jó a kedvem ma ahhoz, hogy a hülye poénok és nagyképű megjegyzések helyett komoly témákért teperjek. Ugyan... Aztán meg is bánom, hogy nem küzdöttem tovább, amikor a telefonról a tekintetem az érkezőkre esik. Nyomva tartom a billentyűgombokat is, mintha hidegvizet öntenének a nyakamba. Benny, te bunkó, mennél inkább haza... - Nem. Kurvára nem - fordulok a "főnök" felé, miközben mutatóujjammal Benjaminra bökök. Szeretném most látni azt, aki kitalálta, hogy ez majd milyen ó poén lesz, és szeretném betörni az orrát, megmutatva, mennyire nem az. Keresztbe dobott lábakkal ülök ott tovább, és tüntetőleg a fejemet ingatom. Látható fintorral mérem végig a magát énekesnek nevező egyedet. - Ellenkezőleg, azért hívtak ide, hogy tanítsak meg egy gyökeret énekelni...de ez esélytelen, ennyi erővel egy hippogriffet is hozhattatok volna. Azzal talán több esélyünk lenne - Benny szemébe nézek végig, majd újabb fintor kíséretében a szememet kezdem forgatni. A kezembe szinte már magától kerül a cigi, de jelen pillanatban egy felesre is szükségem lenne. - Én azért veled játszanék - engedek meg közben egy félmosolyt Benny testvére felé. Ami azt illeti, a bátyjáért dobban meg a szívem, nem érte, de hát...
Szinte már személyes sértésnek érzem Stormie Wagtail-Graves jelenlétét ebben a teremben. Nem azért, mert a konzervatóriumban eltöltött rengeteg évem közül ez volt az egyik olyan terem, amelyikben mindenkinél jobban élveztem a zongorán való klimpírozást, valamint azt, hogy a lányok hátravetett nyakkal és sóhajtozva adták tudtomra, hogy most már tényleg le kéne lépni a lakásomra, hanem azért, mert amikor a közelemben van, egész egyszerűen elveszítem mindenféle józan eszemet és csak arra tudok gondolni, hogy az egyik pillanatban megcsókolnám, a másik pillanatban pedig megfojtanám ezt a nőt. Nem azért, mert irigykednék a hangjára. Nem azért, mert esetleg a zenekara lenne az, ami engem idegesítene. Tény, és való hogy a Weird Sisters sokkal előrébb tart, mint a Riot, de ezt soha az életben nem ismerném be senkinek. Pláne nem egy Wagtailnek, mert még a végén azzal gyanústana meg, hogy teljes mértékben igaza van, plusz egy életen át hallgathatnám, hogy ő megmondta. Na, még mit nem. - Látod Wagtail, ebben még egyet is értünk. – fordulok afelé az idióta felé, aki kitalálta, hogy minket összeengedni jó terep. Nem, tökre nem az. - Mégis hogy gondoltátok, hogy én a Wagtailekkel együtt? Nem. Na azt már tényleg nem. – fújtatok egyet. Ha eddig ültem, akkor most már az ajtó mellett állok, egy közöttem és Stormie között álldogáló Chase-szel, meg a sráccal, akivel leveleztem. Ezt valahogy nem képes feldolgozni a szervezetem. Gyorsan rá is gyújtok egy cigarettára, még mielőtt a sokktól infarktust kapnék és nem tudnám megtanítani Stormienak, hogy nem úgy verjük a zongora billentyűit, mint a fuckboyok – tök vicces mugli szó amúgy – az ő fenekét. - Lehet, hogy a hippogriff egyébként sokkal eszesebb lény, mint egyesek ebben a szobában, ugyanis ő is ösztönök alapján működik. – felhorkantok. - de legalább nem tud beszélni és megkímél mindenkit attól, hogy a tökrészegen elejtett mondatait hallgassák. Hogy is volt hat hónapja? „Nincs is olyan szar hangod, Benjamin.” – szűkülnek össze a szemeim. Talán volt egy olyan párbeszédünk valamelyik backstageben, amiről megesküdtem, hogy nem fogom soha nyilvánosságra hozni. Azt nem is mondtam, hogy mi történt utána. Még. - Úgy néz ki az ember könnyen felejt, de semmi probléma Stormie. Azt is könnyen el tudtad felejteni, hogy a saját magad erejéből érj el sikereket és ne úgy, hogy másokat használsz hozzá létrának. Igaz, Chase? – fordulok az öcsém felé, aki láthatóan szenved. Már csak azért is, mert neki aztán tényleg semmi problémája nincsen Stormieval és hazudnék, ha ez nem lett volna már közöttünk konfliktusforrás. - Gyerünk Chase, mondd csak ki, hogy te is játszanál Vele. – bökök a fejemmel Stormie felé.
