Újabb péntek, újabb nap a munkában. Ha nem csak tízkor nyitott volna a kávézó, azt sem tudtam volna, milyen napot írunk. Szerettem itt dolgozni, kedves volt velem mindenki és mivel a hely sem volt a leglepukkantabb - sőt mi több, elég előkelő kávéház volt -, a vendégek is legtöbbször tűrhetően viselkedtek. Mégis... nem ez volt, amit én csinálni akartam, úgy éreztem, nem itt van a helyem és nem itt kellene a napjaimat töltenem. De hát mit tehettem volna? Nem igazán akadt más lehetőségem. Úgyhogy ismét mosolyt varázsoltam az arcomra és úgy libbentem be délelőtt a kávézóba, mintha mi sem lenne szebb, mint ez a mai reggel. Pedig kint szörnyen hideg volt és zuhogott az eső. Mikor a konyhába értem, a kolléganőm már ott várt, előkészítette a süteményeket, szépen tálcákra rendezve, már csak annyi volt velük a feladat, hogy kivigyük őket a süteményespultba. Segítettem neki benne, majd a mosogatóból csillogóan tiszta fagylaltoskelyheket, üvegpoharakat, és porcelán tányérokat is a helyükre pakoltam. Ezt a részét szerettem mindig a leginkább a munkának, otthon is hasonlóan szerettem rendezgetni a dolgaimat. Ezek után jöttek az asztalokat, amiket hiába rendeztem le minden este záráskor, mégis találtam valami kielégítőt abban, ha reggelente is áttörölhettem őket és csillogtak. Ha már ebbe a munkába ragadtam, meg kell találnom benne a szépet, nem igaz? Az asztalterítők egészen biztos nem tölthették be ezt a helyet, mert borzasztóan ocsmányak voltak. Nem ütöttek el a kávézó stílusától, egyszerűen csak én láttam őket elképesztően rondának, olyannyira, hogy már-már Madame Puddifoot Kávéházára emlékeztettek Roxmortsból. Pedig itt az egész épület nem közelítette meg Puddifoot egyetlen kávéscsészéje giccsességét. Mire az ajtón a tábla átfordult a NYITVA feliratra, mindennel készen voltam és a pult előtt állva vártam az első vendégeinket. Sóhajtottam egyet, ahogy az üvegajtó fölötti csengő először megszólalt, jelezve, hogy valaki belépett a helyiségbe. Újabb péntek, újabb nap. Alapjában véve nem volt rossz napunk. Péntekhez képest meghökkentően kevesen voltak, nem volt tolongás, nem kellett senkit elküldenünk, hogy egyetlen szabad asztalunk sincsen. Ebéd után szinte teljes csend lett, az utolsó vendég is kilépett az ajtón, mi pedig ott álltunk üresen. Ritka alkalom volt, de kiélveztük, hogy nincsen olyan húzós napunk mint lenni szokott, ma tudtunk levegőt is venni, egész nagy csoda. Nem is gondoltam volna, hogy ezen a csendes délutánon mennyi minden megváltozik.
Levin & Ada
Vendég
Hétf. Szept. 02, 2019 11:36 pm
Ritkán tettem ki a lábam a Mágiaügyi Minisztériumból munkaidőben. Az ebédszüneteim nem nyúltak hosszabbra néhány percnél, kávét menet közben ittam és a dohányzásra szánt szübeteket is igyekeztem minél kevesebbre redukálni - természetesen nem az egészségem megőrzése motivált erre, köszönöm szépen, a dohányzás volt a legkisebb probléma az életemben. Azonban ma úgy alakult, hogy nem maradhattam az irodám kényelmes magányában. Hála egy gyakornok szerencsétlenkedésének az egész emelet sártengerré változott, beleértve az én irodámat is. A problémát nem sikerült azonnal megoldania még a gondnoknak sem, ezért rajtam kívül mindenki elindult haza. Én nem rohantam sehova, a kutyáimon kívül senki sem várt otthon és különben sem szerettem félbehagyni a munkát. Arra jutottam, hogy pár óra múlva visszanézek a minisztériumba, hogy sikerült-e már eltüntetniük a térdig érő sarat, addig pedig iszom egy megérdemelt csésze kávét. Lehetőleg olyat, ami minőségben felülmúlta a minisztériumi büfé szolgáltatásait, habár ez nem volt egy nehéz feladat. Nem volt konkrét úticélom, nagyon ritkán jártam kávézókba, a kevés szabadidőmet értelemszerűen nem ilyen helyeken töltöttem. Az Abszol úton egyszerűen kiválasztottam az első igényesnek tűnő és nem túlzsúfolt kávézót. Mindenre vágytam, csak idegenek tolakodó közelségére nem. Bent kellemes meleg volt a kinti nyirkos hideghez képest, a levegőben jó kávé és almás pite illatát éreztem. Utóbbi Daphne kedvence volt, legalábbis régen imádta. Mostanság már erre sem mertem volna mérget venni, a válóper óta meggyőződhettem róla, hogy vagy nem ismertem soha az exfeleségemet vagy hatalmasat változott a házasságunk vergődő évei alatt. A pulthoz léptem, a barista arca felett először átsiklott a tekintetem, csak a feje feletti táblára írt kínálatot böngésztem végig gyorsan. - Csak egy kávét szeretnék. Kevés tejjel, cukor nélkül. Köszönöm. - Néhány galleon után kutattam az öltönyöm zsebében, mikor végre a fiatal nő arcára pillantottam. Kedvesnek tűnt, ez volt az első benyomásom, ami másoknak talán semmitmondó, én azonban nem sok kedvességet tapasztaltam mostanában. A feleségem elhagyott, a gyerekeim szenvedtek, Briggsnek hála kezdtem közellenségnek érezni magam és hab a tortán, hogy anyám állandóan a nyakamra járt, kötelességének érezte, hogy legalább hetente egyszer nagymonológot tartson nekem a siralmas magánéletemről. Mintha valaha is érdekelte volna az életem... Ezek után a legkisebb, nem is feltétlenül őszinte kedvességet is megbecsültem. Azt már úgyis tudtam, hogy őszinte érzéseket legfeljebb a kutyáimtól várhattam.
Vendég
Kedd Szept. 03, 2019 4:42 pm
Nem rezzent meg az arcom, amikor a férfi belépett az ajtón. Persze feltűnt, hogy magas és vonzó, de ez errefelé nem volt ritka. A pénzes vén szipirtyók mellett ezek voltak a második leggyakoribb vendégeink - általában ők is egy-egy pénzes szipirtyót kísértek. Hogy milyenek a pénzes szipirtyók? Minden tényező szerint két verziójuk van, ezek bármilyen módon kombinálódhatnak. Vagy mindegy nekik, hogy mit isznak, csak a legdrágább legyen, hogy ezzel is kimutassák, mennyire jobbak és gazdagabbak nálunk, egyszerű felszolgálóknál, vagy olyan specifikus kéréseik vannak, mint a "karamellás latte kókusztejjel, több kávé legyen benne mint egy átlagos lattéban, a kávé frissen őrölt legyen, a legjobb babból, amink van, két és fél cukorral, nem kettővel, nem hárommal, kettő és féllel, tejszínhabbal a tetején, de ne túl sokkal, és az is természetesen kókusztejből legyen". Aztán természetesen egyikük sincsen megelégedve azzal, amit kapnak, de fizetniük muszáj, és a drága rendelések miatt még borravaló híján is jól járok, mert annyival feltolják a heti fizetésemet. Nagyon szeretnek panaszkodni mindenre, a berendezésre, a kényelmetlen székekre, nyáron a melegre, télen a hidegre, ősszel az esőre, tavasszal a saját allergiájukra, de legtöbbször a felszolgálás minőségére. Már megtanultam, hogy hiába teszem oda magam igazán jól és csinálok meg mindent a tőlem telhető legjobban, az úgysem lesz soha elég. Persze ez az érzés nem volt új. Ezek a nők legtöbbszor párban vagy csapatban jártak, mindenesetre szinte soha nem egyedül, olykor pedig férfiak kísérték őket, akiket szintén olyan egyszerű volt sztereotip csoportokba tenni, hogy az már komikus volt. Ők is pénzesek voltak, ez látszott rajtuk, hajuk mindig tökéletesen beállítva, az öltönyük olyan tiszta és sima, mintha akkor gőzölték volna, a nadrág az élére vasalva, az ing hófehér, a nyakkendő sosem kirívó. Ők szerencsére nem voltak olyan hangosan elégedetlenek mint a nők, és még borravalót is hagytak, de ennek valószínűbb oka lehetet az egyenruhánk adta dekoltázs, semmint a saját elégedettségük. Első látásra a most belépő férfi sem különbözött sokban ezektől, mégis úgy fogadtam, ahogy a saját szüleimet fogadtam volna, ha ők lépnek be az ajtón. - Jó napot, uram! -köszöntöttem mosolyogva, amint odalépett a pulthoz. -Mit adhatok? -Felírtam a rendelését a jegyzettömbre, amit a pulton tartottam (biztos, ami biztos, még a legegyszerűbb rendeléseket is így megtartottam), majd a kávédaráló és a tejforraló felé intettem a pálcámmal. -Ha semmi más nem lesz, akkor foglaljon helyet, uram. Máris viszem a rendelését. A fizetéssel ráér távozás előtt, hátha megkíván még valami mást. -Rámosolyogtam, egészen őszintén, ami délutánonként elég ritka volt, aztán el is fordultam, hogy előszedjek egy kávéscsészét.
Levin & Ada
Vendég
Szer. Szept. 04, 2019 12:10 am
Bólintottam, majd elindultam a legcsendesebb sarokban található asztal felé. Nem szerettem a felesleges figyelmet, noha a munkám miatt valószínűleg a többség azt feltételezte rólam, hogy szerettem a reflektorfényt és az engem fürkésző tekinteteket. Az igazság az volt, hogy sosem vágytam erre, nem a bulvár értelemben vett dicsőség motivált, az ambícióim nem a másoknak való megfelelésre épültek. A magánéletemben pedig végképp jobban szerettem a magányt és a csendet, ezt bárki tanúsíthatta, aki kicsit is ismert. Jól szerepeltem a szociális szituációkban, baj is lett volna, ha nem vagyok rá képes, de nem kedveltem őket. Akkor voltam igazán boldog, ha egyedül járhattam az erdőt a kutyáimmal vagy elvonulhattam egy jó regénnyel. Sajnos egyikre sem volt túl sok időm. Előszedtem az öltönyöm zsebéből egy mágikusan lekicsinyített Reggeli Prófétát, amit aztán egyetlen pálcaérintéssel visszaváltoztattam eredeti méretére. Automatikusan átlapoztam az első néhány oldalt, azokat még reggel átfutottam - egyszer sem indulhatott úgy a nap, hogy a hajnali kávém mellett nem olvastam végig a fontosabb híreket, elsősorban nyilván a politikai tartalmúakat. Mivel azokon már túl voltam, így most a sportrovathoz lapoztam, szerettem a kviddicset. Ekkor lépett be a kávézóba egy ránézésre negyvenes éveiben járó nő, aki magabiztos léptekkel azonnal a pulthoz sietett. Nem köszönt és nem is rendelt azonnal, csak hosszas panaszáradatba kezdett arról, hogy az eső tönkretette a haját, pedig éppen most jött a fodrásztól. Rögtön megállapítottam, hogy a jelenet a legkevésbé sem érdekel, inkább visszatértem az újságomhoz. Merlinre, bárcsak az irodámban maradhattam volna... A nő néhány perc múlva a hozzám legközelebbi asztalhoz ült le. Az egész kávézó üres volt, ő mégis azt a helyet választotta. Rossz néven vettem, de mindössze egy homlokráncolással elintéztem... volna, ha nem hajol át hozzám és közli velem: ide sem jövök többet, egyszerűen felháborító a kiszolgálás. Mandulatejet kértem, de csak kókusztej és zabtej volt, nevetséges. Az agyamon átsuhant a gondolat, hogy Daphne bárcsak megölt volna a válás helyett. Ennél a szituációnál a halál is csak jobb lehetett. - Nincs kiforrott véleményem a témában, ha nem haragszik, akkor inkább nem is szólnék hozzá. - A nyakamat mertem tenni rá, hogy csak percek kérdése és újabb panaszos megjegyzést tesz majd szegény pincérnőre, aki semmi rosszat nem tett. Sőt, meglehetősen szimpatikus volt, gyorsan dolgozott és még csinosnak is találtam. Hol itt a probléma?
Vendég
Szer. Szept. 04, 2019 12:48 pm
Nem szólt semmit. Nem tett megjegyzést, nem sürgetett, egyszerűen csak leült. Hűha, ilyen sem szokott gyakran megtörténni, amikor egy hozzá hasonló külsejű férfi rendel tőlem bármit. Igaz lehet az a mondás, hogy ne ítéljük könyvet a borítójáról... milyen kár, hogy nem ez a gyakoribb, hanem pontosan azok, akik úgy viselkednek, ahogy kinéznek. Különös. De nem foglalkoztam vele sokat, csak némi elégedett boldogsággal nyugtáztam, hogy ezt a napot megúszom elviselhetetlen emberek nélkül. Talán nem kellett volna elhamarkodottan elkönyvelnem sikernek ezt a napot. Éppen elkészültem a kávéjával, már rá is raktam a tálcára, amikor ismét megszólalt a csengő az ajtó felett és belépett rajta egy nő. Abból a fajtából. Szívem szerint már akkor elsírtam volna magam, amikor elkezdett panaszkodni a hajáról, mintha az is az én hibám lenne - de ez már ismerős volt. Mindenért a semmirekellő pórnép a hibás, ezt mindig nagyon határozottan adták tudtomra. Igyekeztem azzal nyugtatni magam, hogy ma legalább csak ez az egy jutott nekem. Sebaj, holnaptól hétvége és nem az én műszakom. Leadta a rendelését, majd mélységesen felháborodott annak hallatán, hogy nincsen mandulatejünk. Megmondtam neki, hogy péntek van, és a mandulatej már elfogyott, legkorábban hétfőn lesz. Nem tettem hozzá, hogy ez a hozzá hasonló banyáknak köszönhető, akik nem hajlandóak mást inni és mindig két nap alatt betermelik a rendelt adagot. Persze a főnök is hozathatna többet... na mindegy. Valamiért egyáltalán nem lepett meg, hogy a szinte teljesen üres kávézóban képes volt oda leülni, ahol a legközelebb lehetett az egyetlen másik vendégünkhöz. A legtöbb ember pont, hogy nem ezt választaná, de az ilyen nők nem tartoztak a legtöbb ember közé, csak éppen nem abból az okból, amit ők tulajdonítottak neki. Szidni kezdte a felszolgálást, aztán engem is, mint borzalmas, hanyag és trehány felszolgálót, aki még mandulatejet sem tud adni neki. Olyan szívesen átkoztam volna halálra, de nem tehettem meg, úgyhogy csak lenyeltem a békát. Egy pálcaintésre felemelkedett mindkét tálca és az adott asztalokhoz reptettem őket, aztán követtem a szelet granolás epres paleo süteménnyel, amit a hölgy rendelt a lattéja mellé. Akkor hallottam meg, hogy a férfi nem száll be a szidásba, nem kap a lehetőségen, egyszerűen megpróbálja lekoptatni a nőt. Hálás voltam, amit eddig talán soha nem éreztem még ebben a kávézóban vendégektől. De a banya persze folytatta, még a süteményre is a száját húzta, meg sem köszönte (nincs meglepetés benne), csak ismét a férfi felé fordult és folytatta a panaszáradatát. - Hozhatok még valamit, uram? -fordultam felé, inkább csak azért, hogy vessek felé egy együttérző pillantást, amiért ezt hallgatnia kell.
Levin & Ada
Vendég
Csüt. Okt. 10, 2019 10:37 am
Ada & Levin
A simple hello could lead to a million things
Ingerülten lapoztam az újságban, miközben a nő tovább beszélt. Egyszerűen nem volt képes elhallgatni, hiába nem tudott kicsikarni belőlem semmiféle reakciót. Mondta, mondta, mondta, már nem is igazán tudtam követni, hol az állati eredetű tej negatív hatásairól magyarázott, hol a mai fiatalok botrányos viselkedéséről, gyanítom, utóbbi a pincérnőnek szólt. Pedig ő tényleg semmit nem követett el azon kívül, hogy nem tudott a semmiből mandulatejet varázsolni - elemi transzformáció Gamp-féle törvénye, rémlik? A hölgynek biztosan nem, mert elvárta volna a pincérnőtől, hogy a levegőből teremtsen neki mandulatejet. - Köszönöm - biccentettem, mikor elém került a kávé. - Nem, köszönöm, ennyi elég lesz. Nem rajongtam túlzottan a süteményekért vagy bármiért, amit az emberek a kávé mellé fogyasztottak. Nekem csak a koffeinre volt szükségem, lehetőleg nagy mennyiségben, ami tartotta bennem a lelket az egész napos munka mellett. Sokan azt gondolták, hogy akik vezető pozícióban dolgoztak, azoknak a válláról sok teher lekerült. Ez az esetek többségében igaz is volt, a Minisztérium legtöbb magas beosztású dolgozója szerette az alatta lévők nyakába sózni a számára kellemetlen feladatokat. Én nem tettem meg. Nem valamiféle morális fölény miatt, nem a beosztottjaim lelki világa érdekelt, pusztán nem bíztam meg mások képességeiben. Tudtam, hogy ami fontos munka, azt csak én magam fogom elvégezni olyan minőségben, amit elvártam. Fél percig csend volt, kezdtem reménykedni benne, hogy a mandulatejes nő végre befogta a száját. Tévedtem. Bizalmaskodva áthajolt az asztalomhoz, megcsapott a parfümje édes, émelyítő illata, amivel valószínűleg nemcsak befújta magát, hanem szinte meg is fürdött benne. Dolohov, ugye? Felismerem ám a Szombati Boszorkányból - közölte velem. Sok megjegyzés eszembe jutott hirtelen, leginkább azt illetően, hogy talán nem a Szombati Boszorkányból kéne értesülnie a politikai élet eseményeiről. De nem tettem, csak bólintottam. Közelebb húzta a székét az enyémhez, szívem szerint a falig hátráltam volna. Nem szerettem, ha idegenek hatoltak a személyes terembe. Képzelje el, az egész utcánkat ellepték a tündérmanók, egyszerűen létezni sem lehet tőlük. Írtam a helyi mágikus önkormányzatnak, de nem hajlandóak tenni ellene. Biztos a szomszéd sárvérűek szabadították ránk őket, ki nem állhatnak, én tudom. Nem szólna pár szót az ér... - Nem foglalkozom lokális ügyekkel - szakítottam félbe. - Most pedig, ha megbocsát, szeretném elolvasni ezt a cikket. Felálltam az asztaltól, legalább hárommal arrébb akartam ülni, magammal cipelve a kávés csészét, az újságot és a kabátomat is. A nő azonban hirtelen felpattant, meglökött és az összes kávét az öltönyömre és a kabátom ujjára borította. Az első gondolatom az volt, hogy megölöm. A második az, hogy magamat ölöm meg, ha nem szabadulok ebből a szituációból. Sosem remekeltem a háztartási bűbájokban, így a ruhafoltok eltávolításában sem - nem szorultam rá, a házimanók megoldották helyettem. - A kurva életbe... - morogtam, miközben ledobtam az asztalra a szétázott Reggeli Prófétát és a kabátomat is. - Hozna nekem egy másik kávét? A kérdés már a pincérnőnek szólt, aki iránt kezdtem tényleg őszinte sajnálatot érezni.
Vendég
Szomb. Okt. 12, 2019 11:02 pm
Rámosolyogtam a férfire, még egyszer, bocsánatkérően, hogy el kell viselnie ezt a némbert, aztán otthagytam őket. Sajnáltam, igen, de nem terapeuta voltam vagy hivatásos békítő, akármi is legyen az. Amíg nem durvul el a helyzet, nem kötelességem közbeszólni, sőt, csak magamat sodortam volna bajba vele. Ez a nő biztosan nem hagyta volna annyiban és hamar elintézné, hogy másnapra már ne legyen munkám. Legalábbis biztosan megfenyegetett volna vele és az ember sosem tudhatja... Visszamentem a pult mögé, a fél szememet végig a pároson tartva. Jobbnak láttam, ha figyelem őket és ha probléma akad, akkor közbe tudok lépni, mielőtt eldurvulna a helyzet. Persze egy elit kávézóban voltunk, semmi különös nem történhetett, mert ide azért nem olyan emberek jártak, de jobb félni mint megijedni. Egyébként is már most sajnáltam szegény férfit, hogy ezt el kell viselnie. Szomorú. Közben bejött egy fiatal nő, csurom vizesen, még az ajtótól a pultig ért, leperexet szórt magára, hogy megszáradjon. Elvitelre kért egy egyszerű mogyorós kávét, amit gyorsan elkészítettem neki, kifizette, én pedig útjára engedtem. Alig csilingelt az ajtó feletti csengő, majd ugrott vissza a tábla a keretbe, amikor meghallottam a szék csikorgását, a loccsanást és azonnal tudtam, hogy ez sem lesz egy egyszerű nap. Kisiettem a pult mögül, egyenesen a vendégek felé, ahol egyedül azzal fogadtak, hogy hozzak még egy kávét. - Természetesen, a kávét a ház állja -bólintottam, majd jeges hangon a nő felé intéztem a szavaimat: -Önt pedig felszólítom, hogy távozzon a kávézóból. Nem, ne is próbáljon ellenkezni, most azonnal elmegy, és vissza sem jön, a neve felkerül a tiltólistára. Itt nem tűrjük az ilyen viselkedést. -A banya elkezdett szinte fejhangon ordítani velem, hogy ő egy nagyon fontos ember és azonnal kirúgat - csak a szokásos - és még ma beszélni fog a főnökömmel. Közöltem vele, hogy tegye csak meg nyugodtan, de ne felejtse el azt is hozzátenni, hogy miért is küldtem el és kit borított le kávéval. Szitkozódva távozott, de addigra már nem vele foglalkoztam. - Jöjjön velem, kérem, hátul rendbetesszük az öltönyét -tettem a kezem a férfi karjára, hogy hátrakísérjem a konyhánkba. -Elnézést kérek azért, ami történt. Nem szokott ilyesmi történni velünk, bármennyire is hihetetlenül hangzik ez egy ilyen nap után. Még intettem egyet a pálcámmal az ajtó felé, mire az kulcsra zárta magát és a tábla is megfordult a ZÁRVA feliratra. Ahogy a konyhára értünk, intettem neki, hogy vegye le a zakóját és rendbe is teszem neki. Nem mondanám, hogy csodásan értettem az ilyen bűbájokhoz, de amióta itt dolgoztam, határozottan jobbá váltam. Muszáj volt. Úgyhogy ezt is csak meg tudom oldani.
Levin & Ada
Vendég
Hétf. Okt. 21, 2019 7:19 pm
Ada & Levin
A simple hello could lead to a million things
Kevés dologgal lehetett kihozni a béketűrésemből. Politikusként megtanultam kezelni a kritikát, a jogtalan és durva kritikát is. Birkatürelemmel képes voltam végighallgatni a legunalmasabb emberek mondandóját is és olyanokkal is könnyedén társalogtam, akikkel a nézeteink gyökeresen különböztek. Ez a nő viszont a puszta létezésével elérte nálam, hogy ideges legyek. Amikor pedig a forró kávé a ruhámon kötött ki, már nemcsak egyszerűen ideges voltam, hanem mérhetetlenül dühös. Nem tudtam elviselni, ha valami kifogásolható akadt a külsőmben - ez nem túlzás, nem zavart a kosz, hanem valami pszichés borzalmat éltem át az ilyen szituációktól. Tudtam, hogy ezt mások nem értették meg és igyekeztem elnyomni a bennem felgyülemlő, indulattal vegyes borzongást, valószínűleg másodpercről másodpercre kevesebb sikerrel. És a nő csak tovább visított, amiért kitiltották a kávézóból, olyan kész szitokáradatot zúdított a pincérnő nyakába, mintha előre gyakorolt volna. Valami azt súgta, hogy így is volt. Léteztek emberek, akik örömüket lelték abban, ha minden helyzetben a feszültségkeltési lehetőséget keresték, mintha a konfliktusból táplálkoztak volna. Minek is hívta őket Carol? Kareneknek, ha jól emlékeztem. Többször elmagyarázta az okát, valamiféle mugli vicc volt, de nem értettem honnan szedte. - Nyugodtan beszéljen a hölgy főnökével. Abban az esetben én is meg fogom keresni. Kíváncsi vagyok, melyikünk szava számít majd - szólaltam meg végül, leküzdve a hullámokban rám törő undort és a kényszert, hogy valamivel ledörzsöljem a zakómról a kávéfoltot. A nő végül dühöngve távozott, az ajtó hatalmasat csattant utána. Ellenkezés nélkül követtem a pincérnőt, nem érdekelt mennyire értett a foltok eltávolításához, nálam biztosan jobban. Felé nyújtottam a zakót, aminek a sötétszürke anyaga egyre ocsmányabb barnás színre váltott egy nagy foltban. - Magukkal talán nem. Velem annál gyakrabban. Hozzászoktam a kellemetlen emberekhez, igaz, a kávéborogatáshoz kevésbé. Pedig abban a reményben jöttem ide, hogy a Minisztériumot elárasztó sártengerhez képest itt nyugalom vár majd.
Vendég
Szomb. Nov. 02, 2019 10:01 pm
Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyen kellemetlenül magam. Persze, a legtöbb napom úgy telt el, hogy próbáltam nem gyűlölni magam azért, amiért ilyen szerencsétlen voltam és ennyire nyomorult munkát kell végeznem, ami egyáltalán nem illett hozzám. Valahol sikerült megszeretnem, elvégre csak nem érezhettem magam minden áldott nap nyomorúságosnak, de azért nem voltam olyan boldog mint amilyennek ilyen fiatalon lennem kellett volna. De ez a helyzet még a mindennapi önsajnáltatásomat is felülmúlta azzal, hogy mélységesen szégyelltem magam, amiért nem tudtam időben tenni valamit ez ellen. Persze nem is volt nagyon esélyem rá, hogy megtegyem, irreális elképzelés volt, de az emberi agy éppen ilyen. Irreális. Nem számítottam rá, hogy Mr. Dolohov (azt hiszem, ezt a nevet mondta a banya) mellettem fog kiállni és ő maga is tesz érte, hogy a nő végre elhallgasson. A legtöbb ilyen esetben - na nem mintha ez olyan gyakori lett volna - a sértett fél is bizonyára velem ordibált volna, mintha bármiről is tehettem volna. Mert attól, hogy én ezt gondoltam és éreztem, nem éppen így volt. Merlinre, csak a főnök is értse meg a történteket és ne engem öljön meg mindezért. Ahogy beértünk a teljesen üres hátsó konyhára, rögtön forró víz alá tettem a zakó foltos részét. Nem bíztam annyira a bűbájtudásomban, hogy egy egyszerű pálcaintéssel rendbetegyek egy ruhát, pláne ilyen drágát. Otthon is sok mugli módszert kellett használnom takarítás közben, de soha nem zavart. Legalább addig is elfoglaltam magam. - A gondolat jó volt, általában nagy itt a csend ebben az időben. De hát látta is, nincsen senki más az üzletben. Elég szomorú, hogy ez a hárpia is éppen ezt az időpontot választotta arra, hogy minket boldogítson... -Nem tettem hozzá, hogy ez az én szerencsém. Belép egy jó faszi a kávéházba és egész biztos, hogy szopni fogok, csak nem úgy, ahogy szeretnék. Megszárítottam a zakót, ez már ment probléma nélkül, ezek után pedig meg mertem próbálni a tisztítóbűbájt is. Nem lett tökéletes, az való igaz, de nem is vártam többet ennél. Nem égettem rá lyukat, nem lett büdös, nem terjedt a folt rajta, hanem szépen eltűnt. Ha nagyon közelről nézte az ember, talán észrevette volna, de egyáltalán nem volt feltűnő. Reménykedtem benne, hogy nem tapos el mint egy hangyát, amiért nem tökéletes az öltözéke miattam. - Nos... Nem mondom, hogy tökéletes lett, de szerencsére nem olyan észrevehető. Sajnálom, hogy nem tudtam többet tenni érte -nyújtottam felé a zakót.
Levin & Ada
Vendég
Csüt. Nov. 07, 2019 9:39 am
Ada & Levin
A simple hello could lead to a million things
Hagytam neki, hogy tegyen a zakóval, amit csak akar, nálam biztos jobban értett a foltok eltüntetéséhez. Úgy láttam, próbál vigyázni rá, bár ezen a ponton már úgyis mindegy volt, a kitessékelt nő tett róla, hogy hordhatatlan legyen. Ezen már csak javítani lehetett. - Valahogy mindig úgy éreztem, az ilyen típusú emberek keresik a megfelelő pillanatot, hogy minél kellemetlenebbül viselkedhessenek. Szinte vágynak rá, hogy panaszkodhassanak valamiért. - Az emberek többsége szeretett panaszkodni, minél jobb hallgatóságot találtak hozzá, annál jobban. Én nem a személyiségemből adódóan feleltem meg tökéletesen erre a nem túl megtisztelő szerepre, nálam kevesen voltak érdektelenebbek mások problémái iránt. Köszönöm szépen, a sajátjaim is éppen eléggé elfoglaltak, és egészen biztos, hogy Karen magánéleti zűrzavara sehol sem volt az enyémhez képest. De a rangom, a kapcsolati tőkém és a megörökölt hatalmas Dolohov-vagyon arra késztette az embereket, hogy a nyakamba zúdítsanak sok mindent, amire nem voltam kíváncsi - egyszóval szívességet vártak. És kaptak is, amennyiben profitálhattam belőle, hogy az illető tartozik nekem. Ez a kávéborogató nő nem tartozott ebbe a kategóriába, éppen ezért nem is izgatott a siránkozása és sértettsége. - Köszönöm. Ez is több annál, amire én képes lettem volna. - Nem szégyelltem, hogy nem értettem az olyan hétköznapi dolgokhoz, mint a takarítás vagy éppen a főzés. Ilyen közegben nőttem fel, apám egy kávét nem főzött magának, anyám egyszer sem állt a tűzhely mellé és soha az életben nem ragadtak volna felmosórongyot. Ebben szocializálódtam, számomra természetes volt, hogy házimanók gondoskodnak rólam és a családom kényelméről. Ha valami miatt rossz apának éreztem magam - és ez sajnos gyakran előfordult -, akkor az nem azért történt, mert nem csomagoltam a roxforti vonatútra szendvicset Carolnak és Alexnek. Elvettem a zakót, valóban alig látszott rajta a folt. Elégedett voltam vele. - Ha az előbbi hölgy tovább kellemetlenkedne, amire sajnos van esély, keressen meg nyugodtan. Nem szeretném, ha egy ilyen szürreális eset miatt veszíteni el a munkáját. - Felkaptam az egyik konyhapultról egy szalvétát, majd a zsebemből előhalászott golyóstollal (majdnem olyan zseniális mugli találmánynak gondoltam, mint a vadászpuskát) felírtam rá: Levin Dolohov, M. M. 1. szint. - Itt megtalál. Nem engednek be csak úgy látogatókat az első emeletre, ezt adja majd oda a portásnak. Remélem, nem lesz rá szükség, de jól ismerem ezt a fajtát, szeretik kiélni minden frusztrációjukat másokon. Halvány mosolyt küldtem a nő felé. Tulajdonképpen szimpatikus volt. Kedves, csinos, nem próbált rám akaszkodni. Persze megeshet, hogy egyszerűen csak túlértékeltem a legapróbb kedves gesztust, gyengédséget is, mostanság nem volt részem ilyesmiben. Akadt néhány nő a válásom óta, semmi komoly, csak stresszlevezetés, de nem éreztem irántuk semmit. A szex sem érdekelt különösebben velük, csak betegesen be akartam magamnak és Daphnénak bizonyítani, hogy remekül megvagyok az exfeleségem nélkül is. De nem voltam meg remekül. Néha úgy éreztem, bármit megadnék a szeretet leghalványabb jeléért is, bár undorodtam magamtól, ha erre gondoltam. Elértem mindent, amire évek óta vágytam, erre nem tudtam élvezni Daphne miatt? Szánalmas. Apám forgott a sírjában a puhány, érzelgős fia miatt.
Vendég
Csüt. Nov. 07, 2019 11:59 pm
- Ez pontosan így van. Számát sem tudom, hány ilyen ember fordul meg nálunk nap mint nap, akiket csak az éltet, hogy a felszolgálókat szapulják, aztán a legtökéletesebb kávéban is a hibát keressék, hogy aztán tudjanak min pattogni. -A vendégeink nagyrésze ilyen ember volt. Nem akartam elhinni én sem, amikor először elkezdtem itt dolgozni, hogy egyáltalán léteznek ilyenek, hát még azt, hogy mennyi van belőlük... Mindenesetre egészen jól tudtam kezelni a hasonló helyzeteket, az ember egy idő után megszokja. Ahhoz nem fizetett elég rosszul az állás, hogy itt akarjam hagyni néhány kellemetlen alak miatt. -Persze a kávéborogatás nem mindennapi esemény, eddig még egyszer sem fordult elő, amióta itt vagyok. De mindent el kell kezdeni valahol... -Azért nagyon reméltem, hogy nem lesz több ilyen alkalom. Nem akartam még egyszer látni azt a nőt és még kevésbé akartam mások ruháit tisztítgatni, nem azért voltam itt. Mr. Dolohov legalább normális ember módjára reagálta le a helyzetet, így nem is éreztem nyűgnek, hogy segítek neki a kávéfolttal. Ki kellett élvezni, hogy egy hozzá hasonló vendég van a kávézóban, aki megbecsüli a munkámat és nem vesz teljesen semmibe, mert a töredékét nem keresem meg annak, amit ő és mert prolimunkát végzek. Ritkaságszámba ment, amikor valaki így viselkedett velem vagy a kollégáimmal. Kissé meglepetten néztem a szalvétára, amint a kezembe került. Nem, azért arra nem számítottam, hogy még a segítségét is felajánlja, ha az a sátán fattya megint megjelenne. Most őszintén, ki küldte ide ezt az embert és miért? Mert vagy nagyon jól akart szórakozni rajtam vagy végre tényleg kiérdemeltem, hogy kedvesek legyenek velem. - Merlinre... Nagyon köszönöm, komolyan. Remélem, hogy nem lesz rá szükség azért. -Pár másodpercig még nézegettem a papírt, mielőtt a zsebembe csúsztattam volna. -Ha olyan lennék, mint az a nő volt, most egész biztosan megkérdezném, hogy csak akkor vehetem-e ezt igénybe, ha valóban probléma akad... de nem vagyok olyan, úgyhogy nem fogom megtenni. -Sok minden mást is kérdeztem volna tőle, de ennyire azért nem tartottam sokra magamat és nem álltam készen egy jó nagy pofára esésre.
Levin & Ada
Vendég
Szomb. Nov. 09, 2019 11:06 am
Ada & Levin
A simple hello could lead to a million things
- Elég sokan vannak, imádnak kritizálni másokat. Higgye el, tudom milyen. - A baristatudományomat még senki nem kritizálta, nehezen is tették volna, mert sosem főztem magamnak kávét. De nap mint nap találkoznom kellett a munkám kritikusaival, akik még abban is a hibát keresték, hogy aznap éppen milyen színű öltönyt vettem fel. Közel sem voltam annyit reflektorfényben, mint Pollux barátom, a mágiaügyi miniszter vélt vagy valós hibái jobban érdekelték az embereket, de mindenki imádta a politikusokat utálni még az időjárásért is. - Azért reméljük, ez nem lesz mindennapos esemény. Láttam az őszinte meglepetést az arcán. Valószínűleg nem szokott hozzá az efféle kedves gesztusokhoz, a mai világban ez nem csoda, az emberek nem túl szívesen segítettek egymásnak. Én sem voltam különb, aki nem érdekelt, azt hagytam volna szomjan halni, a kezemben egy pohár vízzel szemlélve a vergődését. Nem voltam sem kedves, sem önzetlen, sem adakozó. Egyszerűen csak felidegesített a kávéborogató nő viselkedése és már a gondolat is felháborított, hogy végül önelégülten kirúgathatja ezt a kedves felszolgáló lányt, akinek a ruhájára illesztett névkártyára az Ada nevet írták piros tintával. Az arcomra mosoly kúszott a kijelentésére. Nocsak, nocsak... - Ebben az esetben reménykedjünk benne, hogy probléma akad majd. De ha mégsem... nos... talán visszajöhetek egy kávéra. A Minisztériumban úgyis csapnivaló kávét adnak. - Nem volt semmi baj a minisztériumi kávéval, legalábbis azzal nem, amit az irodámban ittam, mert külön vettem magamnak és nem azt a mosogatólevet ittam, amit a többiek. Tetszett nekem ez a nő? Kétségkívül. Magányos voltam? Egyértelműen. A válás után bizonygattam magamnak és az egész világnak, hogy remekül voltam és igazán nem hiányzott nekem Daphne, de ez hazugság volt. Egyedül éreztem magam, Daphnéval ellentétben képtelen voltam bármi párkapcsolat jellegűbe bonyolódni és szinte halálra dolgoztattam magam. Linwooddal több időt töltöttem, mint korábban, szinte minden hétvégén embertelenül leittuk magunkat, de Dominic - hiába neveztem a legjobb barátomnak - nem nyújtott lelki támaszt az ilyen nehéz időkben. A maga módján próbálkozott persze, szidtuk az exfeleségemet, összehozott egy hallgatójával és eljött velem vadászni, de ettől még nem éreztem magam kevésbé nyomorultul. Nem is önmagában a válás viselt meg ennyire, bár az is kellőképpen padlóra küldött, hanem a félelem, hogy valami tényleg nincsen rendben velem, ahogyan azt Daphne a fejemhez vágta. Gondolni sem akartam rá, hogy esetleg tényleg olyan lehetek, mint az apám. Tehát ettől a nőtől sem akartam igazán semmit, megmozgatta a fantáziámat, láttam, hogy én az övét még inkább és ez tetszett. Ennyi. Csak ki akartam élvezni, hogy valakinek kellek, semmi mást nem akartam tőle. Egyszerűen kellett az egómnak ez az érzés.
Vendég
Vas. Nov. 17, 2019 7:12 pm
Ada & Levin
A simple hello could lead to a million things
Három hetet töltöttem New Yorkban, az Ilvermorny igazgatójával és a MACUSA Oktatásügyi Minisztériumának néhány tagjával tárgyalva a tervezett cserediákprogram kivitelezéséről. Mint külügyminiszter, általában nem ártottam bele magam az oktatásügybe, bár voltak elképzeléseim. De ez a tervezet most más volt, ebből ki akartam venni a részem, megtaláltam a módját, hogy engem is belevonjanak és oroszlánrészt vállalhassak a munkában. Fontosnak tartottam, népszerűségi statisztákon átívelőnek, olyan politikai örökségnek, amiért tényleg megéri dolgozni. Nem is volt kérdés, hogy a brit delegációval tartottam az Egyesült Államokba, tulajdonképpen annak legfontosabb tagjaként. Hazugság lenne azt állítanom, hogy akár egyszer is eszembe jutott a nő a kávézóból. Sem a személye, sem a problémája nem furakodott a gondolataim közé abban a három hétben, lényegében elfelejtettem a neki tett ígéretemet. Jobban lekötöttek a jogszabályok, a hivatalos munkavacsorák, a Pollux Blacknek írt optimista beszámolók. Végül hazaértem, elégedetten, legalábbis addig, amíg be nem léptem a kúria ajtaján. Nem várt más, csak a kutyáim és a házimanók, senkit nem érdekelt milyen utam volt, Winston és Norman farokcsóválásán kívül nem kaptam lelkes üdvözlést. A ház kongott az ürességtől. Elvitettem a manókkal a bőröndömet, kipakoltam belőle, elvittem sétálni a kutyákat, megvacsoráztattam őket és azt éreztem, hogy hiányzik valami. Nem volt semmi dolgom, pedig a munka töltötte ki szinte minden szabad percemet. Szükségem volt rá, hogy ne kezdjek el olyan dolgokon töprengeni, amik csak frusztrációt okoztak. Este kilenc volt, amikor hoppanáltam otthonról a londoni kávézó elé. Nem voltam spontán ember, szerettem az életemnek minden apró kis pillanatát megtervezni, de olykor váratlan lépésekre kellett elszánnom magam. Például arra, hogy körbeudvaroljak egy nőt, akihez igazából semmi közöm nem volt, de nem bírtam elviselni a felfokozott hangulatú három hét utáni ordító magányt a saját otthonomban. Lenyomtam a kilincset, beléptem az ajtón, talán öt perccel zárás előtt, reménykedve benne, hogy a fiatal nő dolgozott éppen az aznapi délutáni műszakban. Hatalmas szerencsém volt, ott állt a pult mögött, zárni készült az üres kávézót és valószínűleg ő sem így tervezte az estéjét. A múltkor nyilvánvalóvá tette, hogy szívesen töltene velem időt, így remélhettem, hogy ez erre az estére is vonatkozik. - Néhány órája értem haza New Yorkból és eszembe jutott, hogy talán az elmúlt hetekben keresett a Minisztériumban. Vagy megoldódott magától a probléma?
Vendég
Vas. Dec. 01, 2019 10:36 pm
Eseménytelen volt az elmúlt három hét. Persze ebben nincsen semmi új, minden eseménytelen volt az életemben. Gyűlöltem a monotonitást, gyerekkoromban megvesztem, ha nem történt semmi. Most viszont nem igazán akadt választási lehetőségem, úgyhogy idővel megszoktam. A napok egybefolytak, sokszor nem tudtam, hogy milyen dátumot írunk, tavasz van vagy ősz, és néha azon is el kellett gondolkodnom, hogy tulajdonképpen hány éves is vagyok. De nem baj, nincs miért panaszkodnom. Rengeteg embernek van nálam sokkal borzasztóbb dolga, álszent lenne a jó dolgom miatt sírni. Így tehát tettem a dolgom. Kérdés nélkül, nem túl nagy lelkesedéssel, de mindig emlékeztetve magam arra, hogy mennyivel rosszabb is lehetne. Különben is, ott volt a két pintyem, még egyedül sem voltam. Még élt az emlékezetemben az a majdnem egy hónappal ezelőtti péntek, nem valami élénken, de azért emlékeztem rá. Aznap este, miközben álmatlanul meredtem a sötét plafonomra, eleget sikerült agyalnom a történteken. Jó volt kicsit elábrándozni rajta, hogy mi is lehetne belőle pár hét múlva, amíg nem sikerült elaludnom a halk madárcsipogásra. Reggel már nem gondoltam rá, hétfőn csak addigra jutott eszembe, amíg feszülten vártam, hogy a főnököm ki akar-e rúgni, de szerencsére az én pártomat fogta és egyetértett azzal, ahogy a helyzetet kezeltem. Utána csak következő pénteken futott át a fejemen az emlék. Nem láttam értelmét sokat foglalkozni vele, elvégre nem volt szükség rá, hogy felkeressem Mr. Dolohovot, ő pedig egész biztosan nem fog csak úgy eljönni ide miattam. Azért ennyire nem vagyok nagy álmodozó, pontosan tudom, hogy egyszerűen nem lenne reális. De úgy fest, mégis az. Az utolsó dolog, amire az újabb szürke nap alkalmával számítottam, pláne éppen záráskor, az ő megjelenése volt. Éppen a kasszában számoltam át a pénzt, ahogy mindig, amikor zártam. A takarítást ma nem én intéztem, szerencsére nem egyedül vittem a műszakot. Nem néztem fel, amikor az ajtó feletti kis csengő megszólalt, én felejtettem el elfordítani a táblát a ZÁRVA feliratra, de sok embert az sem tántorított el. - Sajnálom, de zárva vagyunk már, nem tudjuk kiszolgálni, jöjjön újra holnap. Nyitva leszünk tíz ó... -Félbeszakítottam a mondandómat, amikor végre felnéztem és felismertem a velem szemben álló alakot. Azonnal el is vesztettem a fonalat a számolásnál. Ilyen nincsen, nem lehet, hogy itt van... - Hát... nos... szóval az... -Nyeltem egyet és leraktam a kezemből a sarlókat. Adelaide, ne legyél ilyen elképesztően életképtelen. -Elnézést, hosszú volt a nap. Szóval nem volt probléma, sikerült megbeszélnem a főnökömmel és Merlinnek hála egyetértett velem. De köszönöm azért, megnyugtató volt tudni, hogy van egy kapaszkodóm -mosolyogtam.
Levin & Ada
Vendég
Szomb. Dec. 07, 2019 10:33 am
Ada & Levin
A simple hello could lead to a million things
Sejtettem, hogy meg fog lepődni, de így is szórakoztató volt végignézni az arcán hirtelen megjelenő döbbenetet és ahogy összevissza makogott, mintha maga Merlin lépett volna be a kávézóba. Fáradtnak tűnt, de úgy láttam, nem kellemetlen meglepetésként érte az érkezésem. - Ez nagyszerű hír - mosolyodtam el. - New Yorkban hatalmas sikert aratott a történetem arról a nőről, de gyanítottam, hogy ez Önnek már kevésbé volt vicces a lehetséges következményeket figyelembe véve. Örülök, hogy végül nem veszítette el miattam kis híján az állását. Pár másodpercre csend telepedett ránk. Az utcán alig volt mozgás, a kávézó üvegablakain tükröződtek az Abszol út decemberi dekorációinak fényei. Az épület előtt egy hullócsillag formájú dísz fél percenként színt váltva világított, most éppen zöldes fényt kölcsönzött a környezetének. Mikor legutóbb itt jártam, éppen zuhogott az eső, most hó lepte a sétálóutcát. Engem nem zavart, a fél gyerekkoromat ennél sokkal zordabb időben töltöttem a Durmstrang fagyos birtokán. - Nem tegeződhetnénk inkább? Tulajdonképpen csak részben jöttem a múltkori ügy miatt - szólaltam meg végül. - Nem szeretek kertelni és húzni az időt. Van rám néhány órád vagy menjek innen? Kivételesen nem voltak konkrét terveim. Nem úgy érkeztem ide, hogy el akarom vinni vacsorázni vagy egyszerűen pofátlanul áthívni magamhoz, mindenféle előzetes udvariassági kör nélkül. Azt sem tudtam, mit fog felelni, pedig szerettem előre feltérképezni a legvalószínűbb végkifejletet. Megeshet, hogy volt valakije, de az is, hogy a háta közepére sem kívánt minden racionális ok nélkül. Azonban arra is volt esély, hogy szívesen szakított rám időt. Sok nő szívesen tette és értük nem hoppanáltam este, New Yorkból hazaérve egy kávézóba.
Vendég
Hétf. Dec. 09, 2019 10:01 pm
Nem tudtam nem elmosolyodni a megjegyzésén. Erősen kételkedtem benne, hogy sokat híresztelte volna annak a hárpiának a viselkedését, de kedves volt tőle, hogy ezt mondta. Ha meg tényleg előadta a mesét, nos, akkor teljesen érthető volt, hogy a többi magas pozíciót betöltő, gazdag pasas rettentő szórakoztatónak találta. - Határozottan szerencsém volt. Bár lehet, segített az is, hogy megmutattam a főnökömnek az ön névjegykártyáját. -Nem mutattam meg, legalábbis nem emlékeztem rá. A nevét azonban megemlítettem, amikor a főnök megkérdezte, hogy ki volt a szerencsés, akit az a rémség kiszemelt magának, azt hiszem, kellően összeszarta magát, amikor rájött, mi történt pontosan. Szerencse, hogy sikerült egészen elfogadhatón megoldanom a helyzetet. Ahogy beállt közöttünk az a rövid, de engem mégis nagyon zavaró néma csend, rögtön elkezdtem tovább tevékenykedni a pult mögött. Nem akartam mást, csak beborítani a borravalós üveg tartalmát az alul lévő, zárható dobozba, amit mindig hónap végén ürítettünk ki a kollégákkal és osztottunk szét egyenlően. Legalább ezt nem akarta lenyúlni a főnök, egy vendéglátós ennél többet nem is kívánhat. A gyökér vevőkön úgysem lehet segíteni. - Tegeződhetünk, persze -néztem fel rá meglepetten, a következő kérdésére meg jó, hogy nem a földről kellett összekaparnom az államat. Nem, határozottan nem számítottam rá, hogy ő bármi ilyesmit akarna tőlem. Mégis miért érdekelnék én egy ilyen embert? Csak egy egyszerű lány vagyok egy egyszerű kávézóban, ő meg... hát, inkább nem is aggatnék rá jelzőket. Nem mondom, hirtelen elképesztő módon feltolta az önbizalmam addig elég alacsonyan álló mérőjét és egy percre elkezdtem jól érezni magam a bőrömben. -Ráérek, persze -nyögtem ki végül, igyekezve elnyomni a bennem rejlő izgatottságot. Azt hiszem, már túl pókhálós voltam, rám fért egy kis porolás. Merlin faszába a fantáziámmal. - Egy percet kérek csak, gyorsan rendbeteszem a kasszát és már szabad is vagyok -mosolyogtam, és gyorsan a kassza felé fordultam. Hirtelen mintha sokkal gyorsabban tudnék számolni... Milyen dolgok vannak.
