Ami azt illeti sosem volt még ilyen ideges. Már akkor megbánta, hogy elküldte azt a levelet mikor a madár szinte még ki sem repült az ablakon, de nem volt mi tenni. A levél sebesen száguldott jövendőbeli kedvese felé neki pedig szembe kellett néznie az esetleges következményekkel. Az a kisebbik baj volt, hogy ilyen felelőtlen ajánlatott tett, az már nagyobb, hogy menyasszonya igent mondott rá, így el kellett kezdenie szervezkedni. Megkérte Alysont, hogy ha nem túl nagy kérés akkor egyedül érkezzék, elvégre rá kíváncsi és nem a szüleire, vagy a nagyapjára. Legalább ennyi könnyebbség jusson neki egy ilyen szorult helyzetben. Le kellett egyeztetnie a menüt tündéri házvezetőnőjével, Mrs. Wilsonnal, hogy mindenképp olyasfajta étel kerüljön aznap este az asztalra, ami megfelel egy ilyen eseménynek. Be kellett szereznie egy rendes terítéket, mert annak őszintén agglegény életmódjához nem volt másra szüksége, mint arra a két tányérra, amiből ő evett. Az edények és egyéb konyhai kiegészítők beszerzéséről Mrs. Wilson gondoskodott, mert jól tudta, hogy a munkaadója képtelen lenne egyedül ilyesfajta bevásárlás elvégzésére. Elvégre ha képes lenne rá akkor valószínűleg főzni is tudna, és nem kéne a nénit alkalmaznia, hogy megcsinálja helyette a ház körüli teendőket. Így azért sokkal kényelmesebb Damiennek.
Előző éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt, ezt bátran állíthatja. Gyomra ökölméretűvé ment össze, ebből kifolyólag nem is nagyon evett, így két órával a vacsora megbeszélt időpontja előtt már borzasztóan érezte magát, ezért végre magába tukmált némi ételt illetve lefeküdt egy órácskára is, hogy mégse úgy fogadja leendő feleségét, mint aki halni készül. Beugrik a zuhany alá, bár a szétaludt kócos haján az sem segíthet. Alig öt perccel később már a szekrénye előtt áll, hogy kiválassza, mit vegyen fel. Az öltönyt talán kissé túl elegánsnak érzi, elvégre ez csak egy amolyan baráti vacsora. Így tehát egy fehér alapon kék csíkos inget választ egy szimpla fekete nadrággal és barna cipővel. Karórájára pillantva megállapítja, hogy még épp van tíz perce, amennyiben Alyson pontos lesz. Ennyi idő elég ahhoz, hogy jóságos házinénijét hazaküldje, hogy senki és semmi ne zavarhassa meg őket.
Mély sóhajok közepette hagytam, hogy a békaszerű házimanó segítsen felvenni a ruhát a mai vacsorára, amit - természetesen - a nagyapám választott számomra. Meglepő módon annyira nem volt borzalmas darab, egy egyszerű, mégis kifinomult kosztüm volt. Noha én magam határozottan nem ezt választottam volna, panaszra nem lehetett okom. Ebben a tekintetben legalábbis. Hiszen mégis csak úgy tartottak itt fogva, mint valami topp 10-es körözött bűnözőt, akinek minden lépését árgus szemekkel figyelték. Példának okáért a családom előbb tudott a vacsorameghívásomról - mármint, az ikertestvérem meghívásáról… - mint én magam. A reakciók pedig igen vegyesek voltak. Örültek, hogy Nott-ék még a “nehézségek” - milyen kellemesen ironikus megfogalmazása volt annak, hogy a nővérem egy rosszul sikerült bulin túladagolta magát valami olcsó retekkel - ellenére sem léptek vissza a házasságtól, ezzel egy időben azonban bosszankodtak is, hiszen a meghívás csak nekem szólt. Ez pedig azt jelentette, hogy egyedül kell elengedniük. Már amennyire egyedülnek lehet nevezi a hatalmas, gardróbszekrény méretű testőrömet, aki valójában nem a testőröm volt, csak nagyapám kémje, ügyelt arra, hogy minden rendben menjen, még a legapróbb hibát se véthessem. Azért pedig mindent megtettek, miközben a manó az utolsó simításokat végezte, a nő, aki huszonöt éve a világra hozott valami rögtönzött etika lecke félét tartott, mintha csak egy tanulatlan paraszt lettem volna, aki Anglia legkietlenebb vidékről szalajtottak ide. A ő szemében, mint egy muglik között felnőtt kvibli talán az is voltam. Biztos vagyok benne, hogy így gondolt - gondoltak - rám, én pedig nem siettem elmagyarázni, vagy éppen bizonyítani az ellenkezőjét. Miért tettem volna? Ezek az emberek megpróbáltak megölni csak azért, mert nem születtem varázserővel, egészen biztosan elhitték volna nekem, hogy tudom a villák és kések használatának helyes sorrendjét, valamint azt, hogy mit jelent az előétel, mint fogalom. Nem szerettem energiát ölni olyasmibe, ami veszett fejsze nyele volt. Pont ezért nem is figyeltem rá különösebben, inkább magamat szemlélve a tükörben azon gondolkodtam, hogy miről fogunk beszélgetni. Normális esetben egészen biztosan egy sorozattal, vagy a legújabb Netflix filmek valamelyikével kezdtem volna, az mindig tuti téma volt, de a varázsvilágban nem voltak ilyenek. Már sorozatok és Netflix, tuti témák egészen biztosan akadtak, de én nem voltam túl járatos bennük. A felkészítőim erre nem gondoltak, én pedig ezért a szokásosnál is jobban gyűlöltem mindet, ez pedig akkor hágott a tetőfokára, mikor hangosan zakatoló szívvel, a hétméteres szekrény fenyegető jelenlétével jeleztem érkezésem a Nott kúria lakóinak. Ahogy pár másodpercnyi várakozás után lenyomódott a kilincs, egy negédes mosolyt erőltettem az ajkaimra, remélve, hogy az első reakcióm nem az lesz, hogy lehányom szerencsétlent, ezzel tönkretéve azt, ami még el sem kezdődött. - Damien, kedvesem - csicseregtem magamat is meglepve határozottan és kellemetlenül magas hangon, szinte el sem hittem, hogy tényleg így beszélek, hogy Alyson tényleg így beszélt, hogy nem ütötte le senki ezért korábban -, igazán örülök, hogy végre ismét találkozhatunk. Rég láttuk egymást. Mikor is? - hajtottam picit oldalra a fejem, mintha gondolkodást mímelnék, hogy eszembe jusson ez a jeles alkalom. Igazából a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy mikor találkoztak utoljára, erre vonatkozóan nem találtam információt, szóval reméltem, hogy majd a férfi lovagias lesz és kisegít. - Remélem, pontosan érkeztem - léptem beljebb, amennyiben invitáltak. - Ahogy bízom benne, nem probléma, hogy nem teljesen egymagamban, velem jött George… vagy Greg - pillantottam kérdőn a mögöttem álló varázslóra, holott pontosan tudtam a nevét, de Alyson nem tudta volna - mindegy is - ,legyintettem nemtörődöm módon - szóval alapvetően ő a testőröm és az személy is, aki ügyel az állapotomra is. A betegség miatt ugye... - haraptam be az alsó ajkam, mintha kellemetlen lenne erről beszélni, holott pontosan olyan érzés volt, mint bármi mástól. Semleges, hiszen nem volt ez több, mint egy betanult szöveg. Ezt, a betegség részt pedig külön ki kellett hangsúlyoznom, hogy ha esetleg nem hallott volna róla, akkor mindenképpen tudja. Ez, a nagyapámék hazugságból épített várának egyik alapköve volt.
Vendég
Pént. Márc. 19, 2021 9:22 pm
Fel s alá sétálgat az előtérben, nem képes nyugton maradni. Tizennégy éve nem látták egymást. Tizennégy hosszú éve nem találkoztak. Vajon milyen lehet azóta? Ugyanolyan szemtelen, mint gyereknek volt? Vagy talán felnőtt és megkomolyodott? Kérdések válaszok nélkül. Mikor aztán meghallja, hogy megérkeztek vendégei még utoljára a hajába túr, majd gombóccal a torkában ajtót nyit. Mosolyt kényszerít ajkaira, igazán boldognak látszik. Csak belül szenved pokolian. - Szervusz Alyson – köszön hasonlóan megjátszott, mesterkélten édes hangon. Nem való ez neki. Gyűlöli az egész hercehurcát, de tudja, hogy hogy megy az. A nagyszülei nem bírnák ki, ha azt mondaná, hogy meggondolta magát. Neki ezt a lányt el kell vennie és nincs vita. Még csak nem is ismeri! – Tizennégy éve – válaszolja meg a kérdést halkan, hogy mikor találkoztak utoljára. Micsoda véletlen, hogy ő is épp ezen gondolkozott, mielőtt a lány és ez a rosszarcú kísérője megérkeztek. – Gyertek beljebb – tárja szélesre az ajtót, majd odébb lép, hogy mindenki betérhessen az előtérbe. Aztán ahogy illik lesegíti a kabátot a menyasszonyáról, hogy felakassza sajátja mellé. -Épp időben. És nem bánom, de a kísérőd majd megvár az ebédlővel szomszédos társalgóban. Ígérem, nem lesz baja a hölgynek – pillant az izomagyra. Úgy szól hozzá, mint a beosztottjaihoz szokott, úgy hangzik, mintha kérne, vagy közölne, de valójában parancsol, mégpedig úgy, hogy nem tűr ellentmondást. Int vendégeinek, hogy kövessék az emeletre, ahol előbbi kéréshez tartva magát betereli a monstrumot a társalgóba, majd egyetlen kézmozdulattal rázárja az ajtót. A külsőleg rátett mágikus pecsétet akkor sem tudná belülről feltörni, ha akarná, bár nem is tűnt kifejezetten lelkesnek. Valószínűleg nem ez élete munkája, hogy hercegkisasszonyokat kísérgessen. Így legalább lesz egy-két szabad órája, megdézsmálhatja Damien bárszekrényének tartalmát, illetve számtalan könyvet és néhány doboz szivart is talál odabent. A Nott fiú úgy véli, nem lesz gond. -Nos, fáradj be nyugodtan – tárja ki az ebédlőajtót. A hatalmas terem azon kis része, ahol a négyszemélyes asztal áll egy könnyedén szétszerelhető elválasztófallal van elszeparálva. A fal mellett egy hosszabb asztalon melegítőbűbájjal ellátott tálakon állnak az ételek, míg az étkezőasztalon fényes teríték mellett gyertya világít. – Azért zártam ki a hegyomlást, mert nem szeretném, ha bárki miatt úgy éreznéd, hogy meg kell játszanod magad. Csak mi ketten vagyunk itt, ezért szeretném, ha őszinte lennél hozzám. Senki nem fogja megtudni... tőlem legalábbis – tisztázza le bátorító, kissé ideges mosollyal, míg kihúzza a széket a lánynak. Na nem mintha tudna bármiről is, ő csak az aranyvérűek mániákus magamutogatását és perfekcionizmusát ismeri. Ha ezzel az emberrel kell leélnie az életét, akkor nem szeretné, ha a kapcsolatuk azzal kezdődne, hogy egymás arcába hazudnak, mert a család ezt várja el. Csak ők vannak, semmi család.
-Valóban - kuncogtam, noha semmi vicces nem akadt a szituációban, de valahogy a gazdagokról szóló Netflixen látható sorozatokban a lányok mindig így tettek, amikor zavarban vannak. Őszintén remélem, hogy ezek a szabályok örök érvényűek és a varázsvilágban is beválnak. Ha nem, az hatalmas baklövés. - Milyen gyorsan telik is az idő, nem igaz? - intéztem hozzá egy újabb, semmitmondó kérdést, ami éppen csak egy fokkal volt jobb annál, hogy a kinti párás időről kezdjek panaszkodni, ami esetlegesen tönkretette a hajamat. Mondjuk… ez valójában nem is rossz ötlet, félretettem az ötletet későbbre, hátha az est hátralévő részében még szükségem lesz rá egy esetleges kellemetlen, hosszan beálló csend elkerüléséhez. - Ennek örülök - villantottam rá ismét egy széles mosolyt -, nem szerettelek volna megvárakoztatni - teszem hozzá kicsit halkabban, már-már szelídebben. - Az tökéletes lesz… - akadtam meg megint, mintha nem tudnám a kísérőm nevét - szóval tökéletes lesz neki - vontam meg a vállam, mintha nem számítana, mert így is volt. Nem számított. Alysont sosem érdekelte volna, hogy mit kezdenek el alkalmazottal, aki csak azért létezett a szemében, hogy kiszolgálja. Engem sem szabadott hogy érdekeljen. Nyíltan legalábbis. Valójában nem mondhattam, hogy teszek rá, ugyanis abban a pillanatban hogy elváltunk és George bezárásra került tompa nyomást kezdtem érezni az elmémben. Hiába tűnt úgy, hogy egyedül vagyok, nem volt így, a másik szobában tartózkodó férfi pedig tett is arról, hogy ezt egy pillanatra se felejtsem el. - Ohh… - akadt el a szavam, amint eleget téve az invitálásnak beléptem az ebédlőbe. Legalábbis annak gondoltam a díszítés és a berendezés alapján. - Ez nagyon hangulatos - suttogtam végül valamit, valami teljesen őszintét, hogy ne csak úgy álljak ott, mint aki egy értelmes mondatot sem bír kipréselni magából. Lassan léptem be a terembe, hogy alaposabban körül nézhessek. Persze, a Shafiq kúriában is akadtak nagy ebédlők, báltermek és díszes szobák, de azok valahogy egyformának tűnnek. Ez az ebédlő olyan más volt, noha nem tudnám megmondani, hogy miért. De sem kapok ezen tanakodni, ugyanis a vőlegényem szavai villámcsapádként rántottak vissza a valóság szilárd talajára. Megakadtam még az elkezdett mozdulatban is. A kezem céltalanul lebegett a levegőben, félúton a valami és a semmi között. Olybá’ tűnhet, mintha egy pillanatra belefagytam volna az időbe. Kissé úgy is éreztem magam. Egy örökkévalóságnak tetszett, mire megfordultam, hogy rá nézzek. - Mire gondolsz, kedvesem? - kérdeztem érdeklődve, ismét oldalra billentve a fejem. A hangom nem remegett, mire mintha egy elégedett hümmögést hallanék, szigorúan csak a fejemben. - Mit kéne elmondanom? Miben… nem - ráztam meg a fejem, zavartam, ez legalább őszinte volt, nem mesterkélt, megjátszott, mint minden más - sokkal inkább, mivel adtam indokot hogy azt hidd, megvezetlek? Netán valamikor, valamivel megbántottalak? - érdeklődtem, miközben a kezeim összekulcsoltam magam előtt, mintha így, a testbeszédnek ezzel az egyértelmű formájával megvehettem volna magam attól, ami következett: a válaszaitól. Kívülről nem látszott ugyan, remélem, de belül remegtem. Nem sok választott el attól, hogy menten elájuljak. Hevesen, egy számítógépnél is gyorsabban járt az agyam, de nem tudtam megfejteni, hogy hogyan... honnan jöhetett rá. Ennyire csak nem csinálhattam rosszul, hogy az első percekben lebukjak. Ugye nem? Damien pedig még csak nem is sejtette, hogy szavak, amelyeket mondani készült, akár végzetesek is lehettek számomra.
Vendég
Pént. Ápr. 23, 2021 5:20 pm
- Valóban. – Az idő csak telik, lassan el a fejük felett, észre sem veszik talán, de öregszenek, változnak, észrevétlenül felnőttek. Nagyon megváltozott a lány, utolsó emléke szerint javára. Persze, gyermekkori emlékei csalhatnak, tizennégy év alatt rengeteg minden történt, de mintha akkoriban nem lett volna ilyen kedves. Na meg szép. Legalább attól nem kell tartania, hogy valami trollszerű képződményt kell elvennie. Igen, kicsit félt tőle, mert persze, mindig azt mondják, hogy a belső a fontos, de ki szeretné életét egy békával összezárva leélni? Szerencsés, hogy neki a hercegnő jutott. Bezárja a fickót, kedvesét az ebédlőbe vezeti, eddig minden rendben megy. Ajkaira széles mosoly költözik, ahogy megdicséri az ebédlőt. Amennyire tudott kitett magáért, hogy olyan romantikus legyen a hangulat, amennyire csak lehet. Nem az ő terepe az udvarlás meg a romantika, saját bevallása szerint nem is az az alkat, de igyekezett, hogy legalább első alkalommal lenyűgözze Alysont. Kérése egy pillanatra mintha megakasztaná a lányt, de nem ül ki arcára az értetlenség vagy a zavar. Csak csendben hallgatja a lán kérdéseit, mielőtt ismét szelíd mosolyra húzná ajkait. – Nem gondolom úgy, hogy megvezetsz, ne érts félre. De tudom, hogy ez nálunk hagyomány, hogy meg kell felelni az elvárásoknak és külsőségeknek, és őszintén, utálom ezt a kényszert. Szeretek az lenni, aki vagyok, és nem az, akit a nagymamám szeretne, hogy legyek. És mindösszesen azt szeretném, ha te sem éreznéd magad ilyen nyomás alatt. Elvégre csak ketten vagyunk. – Nos, nem tervezett már most ilyen nyílt és őszinte lenni, de végül is minek találjon ki valami rossz kifogást, ha egyszer az igazság a legegyszerűbb út? Amúgy sem szeret hazudni. De még önmagát is sikerül meglepnie ezzel a kismonológgal. - Mrs. Wilson kitett magáért, ami a menüt illeti. Van marharagu, pásztorpite sertésből, rozmaringos-fokhagymás báránysült, desszertnek pedig sajttorta – sorolja a menüt, hogy egy kicsit elterelje a szót és saját gondolatait is. Reméli, hogy nem hagy ki semmit, az igazán kínosan venné ki magát.
Hát ezt megbeszéltük, akartam mondani, mégis inkább csak bólintottam. Elképzelésem sem volt arról, hogy a nővérem mit is tett volna ebben a helyzetben. Ő otthonosan mozgott a köreikben - csak itt, ha már az agyába nem sok hely szorult másnak a felszínes gondolatokon kívül -, megoldotta volna ezt a helyzetet. Ahogy a közém és a Damien Nott közé beálló kellemetlen csendet is. Noha, lehet valójában nem volt az, csak én láttam annak, azon okból kifolyólag, hogy fogalmam sem volt arról, mit mondjak annak az embernek, akivel le kellett volna élnem a hátralévő életem, egy hazugságokra alapozva. Én magam hiába nem vágytam másra, csak arra, hogy visszakaphassam a régi életem. Azt pedig, hogy a jövendőbelim valójában hogyan is vélekedhetett erről az egészről, nem tudtam. Eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg megkérdezem tőle, finoman, óvatosan, de erről letettem. Bárhogy is próbálnék érdeklődni, az mindenképpen tolakodónak, hovatovább gyanúsnak is hathatna. Hiszen egy igazi aranyvérű sosem kérdőjelezte volna meg ennek a házasságnak a létjogosultságát. Nagyapám szerint, legalábbis. Nekem pedig, mivel az utóbbi hetekben és hónapokban egy burokban éltem, jobbhíján el kellett hinnem neki ezt az enyhén szólva is meredek állítást. A szívem hevesen dobogott, amint a kérdés elhagyta az ajkaim. Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi idő telt el a között és a válasza között. Pár másodperc lehetett csak, számomra mégis egy örökkévalóságnak tetszett. Amint megérkezett a megváltás - mert másként nem tudtam rá tekinteni -, mintha az elmémben is egy apró sóhajt hallottam volna. - Ez így…. teljesen érthető - mosolyodtam el óvatosan, de már-már őszintén. Ha nem is tudtam őt teljesen megérteni, de részben mindenképpen, hiszen ugyanúgy belekényszerítettek mind a kettőnket ebbe a szituációba még ha más-más módokon is. - Azt hiszem, megpróbálom magam elengedni - tettem még hozzá, noha tudtam, hogy erre semmi esély sem volt, főleg így, hogy minden szavamra ügyelnem kellett. - Ha nem túl indiszkrét a kérdés, de mit vár tőled a nagymamád, hogy milyen legyél? - billentettem oldalra a fejem, tényleg érdekel az, amit mondani készült. Úgy éreztem, hogy így talán, ha csak egy apró lépéssel is, de közelebb juthatok ahhoz, hogy milyennek is kellene lennem, mint tökéletes álAlysonnak. A felsorolás közben gondosan figyeltem menüt, az biztonságosabbnak tetszett, mint Damient nézni, képtelen lettem volna megmagyarázni, hogy miért. Azt azért még én se hittem, hogy egy rossz pillantásom elárulhat. Ennyire - egyelőre - nem voltam paranoiás. Noha azt hiszem, határozottan közeledtem felé. - Nagyon jól hangzik. Bárki is rakta össze, elismerésem neki és persze a szakácsnak is, aki kivitelezte. Kiváló ételek, még kiválóbban párosítva, nem túl nehéznek. Egyik sem telít el, így végig tudod kóstolni az egész menüt - pillantottam rá óvatosan, remélve, hogy nem mondtam hatalmas ostobaságot. Valójában pontosan annyira értettem az ételekhez, mint a tehénfejéshez, azonban a Gossip Girlben és a hasonlóan minőségi, Upper East-Side-on játszódó sorozatokban is ilyen frázisokkal dobálóztak. Tény, ők nem aranyvérű varázslók voltak, csak gazdag, elkényeztetett ficsúrok, de az eddigiek alapján nem láttam túl sok különbséget. - Te melyiket ajánlod, mivel kezdjünk? - érdeklődtem, próbálva a teljesen semleges témák mezsgyéjén mozogni. Ezekből nem lehetett baj, bár… különösen furcsának éreztem ezt így, főleg annak tekintetében, hogy a szüleink - jobban mondva az ő nagyszülei és azok az emberek akikkel egyezett a DNS-em - azt várták, hogy összeházasodjunk. Mégis, hiába kérdeztem volna rá személyes dolgokra - mint például a munkája -, nem tehettem. Alyson nem olyan személyiségnek tűnt, aki ilyet cselekedett volna, nekem pedig most neki kellett lennem, nem pedig Alice-nek.
Vendég
Csüt. Júl. 15, 2021 10:58 pm
Mindkettejük ajkát egyszerre hagyja el egy aprócska, ám annál felszabadultabb sóhaj. Retteg, hogy elszúrja, már most, a legelején, mert köztudottan nem létezik semmi, amiben rosszabbul teljesítene, mint az emberekkel való kapcsolatteremtés. Főleg, amikor őszinte. Ritkán találja el, hogy mikor azt akarják az emberek az őszinte igazságot hallani, de úgy tűnik, ezúttal szerencséje volt, hogy nem próbálkozott be valamiféle hazugsággal. - Ennek kimondottan örülök – költözik mosoly ajkaira, amitől egyébként komor vonásai egészen meglágyulnak. Nem sokszor mosolyog, állatlában közömbös, vagy éppen morcos arccal létezik, ritka az, hogy őszintén vidámnak lássa a többi ember. De most talán sikerül annyira ellazulnia és elszakadnia a kötelességektől és konvencióktól, hogy tudjon nevetni. - Nem is tudom. Hogy hódoljak be, és legyek olyan, amilyennek megálmodott. Udvarias, tisztelet-, és kötelességtudó gyermek, aki sosem kérdőjelez meg semmit, hanem elhiszi, hogy a legjobbat akarják neki.– Persze, nagyjából igyekszik is eszerint élni az életét, hogy a családja büszkeségévé váljon. Nem egyszerű a Nott névvel boldogulni a nagyvilágban, nem egyszerű önálló életet élni ilyen családdal. De igyekszik, mert tudja, hogy semmi mást nem tehet, csak azt, hogy nagyon igyekszik. – Szóval tudod, tökéletes és elit. – Mert bár tökéletes senki sem lehet, vannak, akiktől elvárják, hogy megpróbálják a lehetetlent. Milyen kár, hogy Damien eredendően olyan, amilyen, így már első látásra elüldözi maga mellől a legtöbb embert. - Valahogy úgy – bólint aprót, bár fogalma sincs, hogy miről beszélt a lány. Szereti a hasát, imád jókat enni, szereti a rusztikus, különleges, új ízeket is. Na de ennyire nem mélyedt el a gasztronómia tudományában, hogy tisztában legyen, hogy ez így rendben van-e egymással, meg hogy mennyire nehéz ételek. Nem véletlenül fizeti Mrs. Wilsont. – Amennyiben egyikkel szemben sincs kivetnivalód, azt hiszem, ilyen sorrendben végig kóstolhatunk mindent. – Mert végülis, azért készült mindez, hogy megegyék. Persze, megérti, hogyha valami ellen esetleg ellenvetése van, ha valamit nem szeret, ezesetben azt nemes egyszerűséggel kihagyják kóstolásból. Amennyiben sikerül dűlőre jutniuk, nagylelkűen és udvariasan az asztalra hozza az első fogást tartalmazó tálat, hogy ne Alysonnak kelljen ugrálnia.
Egy apró mosoly, ennyit enged meg magának a férfival szemben, nem többet. Pillantása továbbra is óvatos, testtartása feszült, noha nem annyira, mint percekkel korábban, mikor belépett a szobába. Mintha a válla is kicsit lejjebb esne már, nem feszül vízszintesen, egy vonalban, ahogy az a nagy illem könyvben meg van írva. - Oh… ez nagyon is ismerős, a Shafiq kúriában is hasonló a helyzet - bukik ki a száján egy mély sóhaj kíséretében. Sok mindent takar ez, amelyeket szerencsére Damien nem tud, nem ért. Nem is kell neki; Alice legalábbis így akarja gondolni, mert abba kapaszkodik, hogy még azelőtt sikerül elvágni ezt a jegyességet, hogy az ennél is komolyabban szárba szökkenhet. Hogy hogyan? Azt még nem tudja, nem teljesen, legalábbis, de hipotézisei már vannak. Azok mindig vannak neki. - Pedig senki sem tökéletes, mi magunk se, ahogy ő maguk se. - Szelíden, már-már megszeppenve fűzi hozzá. Biztos benne, hogy Allyson soha, semmilyen körülmények között nem ejtene ki hasonlót a száján. Ő tökéletes volt; legalábbis szerette ezt hinni és hangoztatni magáról, mégis… van valami, nem tudná megmondani mi, az előtte álló férfiban, a kisugárzásában, ami erre az apró, reményei szerint észrevehetetlen hibára sarkallja. - Nem nincs, első ránézésre semmiképpen sem. A többi majd elválik. - Nem allergiás és alapvetően mindent megeszik, bár kényeskedő úrilánynak fest, hiszen ez a ráaggatott, kéretlen szerepe, a manók pedig tettek is róla, hogy ezt kinézetben is tökéletesen hozza, valójában nem az. Sosem volt. Egy árvaházban szocializálódott nagy részt, aminek ma már más a neve, de attól még az volt, ahol nem dúskáltak az élelemben. Ha evet jó volt, ha nem, az is, de üres maradt a gyomra, ami keveseket érdekelt, voltak ott nagyobb gondok és vis maior esetek is. Így hát, megtanult alkalmazkodni a helyzethez. Óvatosan nyúl egy tányér után, hogy szedjen magának, mikor éles fájdalmat érez. A feje majd szétrobban, azt hiszi meg is történik; csak egy pillanat az egész, már ott sincs az érzés, mégis megtántorodik. Nyel egy nagyot, a kezeit óvatosan, finoman fonja össze maga előtt. Valamivel, bármivel, de palástolni kell a remegését, a másik nem veheti észre. Nem kérdezhet rá. Ez így jónak tűnik. Kielégítőnek. Alice legalábbis így hiszi. - Bocsánat én… - kezd szabadkozni, de torkán akadnak a szavak. Pillantását, amely eddig a férfin pihent, elkapja onnan, mást keres. Könyvet, ételt, bármit, ami élettelen, ami nem buktathatja le. Hazudni könnyű, ha tudod mit mondasz, ha már-már igazságnak érződnek az állított valótlanságok; ám hazudni nehéz, ha improvizálnod kell, nincs időd magadévá tenni azt, amit hamisan állítanál. - Csak a betegség - suttogja félszegen, utolsó mentsvár gyanánt. Erről nem szoktak kérdezni, kellemetlen téma, nem illik, ezért bármit rá lehet fogni. - A fogásokat magunknak szedjük? - érdeklődik mímelt meglepetéssel, közben majd elsüllyed szégyenében. De nem ostoba - tudja mi történt az imént -, ha egyszerű kikacsintásokat, kósza mosolyokat meg is engedhet magának azt, hogy Allyson helyett Alice legyen semmiképpen. Márpedig Allyson sosem szedett magának ételt; a kész adagot mindig kihozták elé. Talán csak a híres Roxfort a kivétel, amelyet ő, mint varázstalan sosem ismerhetett igazán, csak a történelemkönyvek lapjairól. - Mondd csak… mit is dolgozol voltaképpen? - tereli más, ártatlanabb vizekre a témát. Úgy véli, egy kis valódi ismerkedés nem árthat, végső soron ezért is vannak itt. - Édesapám és édesanyám - nagy nehézségek árán ugyan, de ki tudja mondani ezeket a szavakat úgy, mintha nem azokra az emberekre utalna, akik megpróbálták megölni őt - csak annyit említettek, hogy a Minisztérium alkalmazásában állsz. Részletekbe nem bocsátkoztak.
