Sosem kedveltem a házimanókat, de ez, amelyik éppen farkasszemet nézett velem, különösen unszimpatikus volt. A ház ura nincs itthon, Loopy tisztelettel megkéri az urat, hogy távozzon - brekegte a kis vakarcs, szemtelenül az arcomba bámulva a teniszlabda méretű, pocsolyaszínű szemeivel. - Nem érdekel, hol van a gazdád. Állj félre az utamból - tartottam a manó orra elé a házkutatási engedélyt. Hunyorogva elolvasta, majd kijelentette, hogy itt kell várnom, amíg értesíti "Caroline gazdát". Nevetségesnek éreztem, hogy eleget tegyek egy házimanó kérésének, de végül rábólintottam. Legyen. A nappali, nem is, inkább szalon közepén várakoztam, a kandalló előtt, amiből alig néhány perce kiléptem. Küldhettem volna mást is, bárkit az aurorok közül, hogy kutassák át Dolohovék családi otthonát illegális varázstárgyakra vadászva és bármire, ami halálfaló nézetekre utalt volna. De én akartam megtenni, én akartam megtalálni, ha rejtegetett itthon valamit az a mocsok. Égtem a láztól, hogy találjak valamit, a legapróbb jelét annak, hogy Dolohov a nagy elfogadás álarca mögött valójában Tudjukki eszméit követte. A nyakamat tettem volna rá, hogy éppen olyan aranyvérű faszszopó volt ő is, mint a többi, ugyanolyan volt az összes, a kastélyméretű kúriáikban, a drága dísztalárjaikban, a soha ki nem érdemelt rangjaikkal, a sznobizmusukkal... Persze Dolohovék iránt ennél sokkal személyesebb és specifikusabb volt a gyűlöletem. Meghurcolták az unokaöcsémet és az egész családomat, besározták Kyle nevét. Hogy megtette-e Kyle, amivel a lány vádolta? Valószínűleg igen, nem voltam ostoba, jól ismertem az unokaöcsémet. De attól még a bátyám fia volt, csak egy gyerek, akinek karácsonykor kést állítottak a mellkasába. Nem érdekelt a Dolohov lány személyes kálváriája. Caroline gazdáé, hát beszarás... Aki éppen ebben a pillanatban jelent meg a szobában a Loopy névre keresztelt akadékoskodó kis döggel. - Holden Briggs, Varázsbűn-üldözési Kommandó - mutattam felé a jelvényemet, majd a házkutatásról szóló hivatalos pergament is. - Miniszteri engedélyt kaptam a Dolohov-birtok átkutatására. Amennyiben Ön vagy a szolgálatában álló házimanó hátráltat a munkám elvégzésében, jogomban áll bevinni az aurorparancsnokságra. Sajnos Caroline gazda ellenvetésének itt nincs helye, úgyhogy ha nincs kérdése, akkor neki is látnék a ház átkutatásának.
Miért mindig akkor jelenik meg valaki az otthonomban, amikor egyedül vagyok itthon? Annyira üres volt ez a kúria az év majdnem minden napján, rajtam, apáékon és a kutyákon kívül senki nem jött ide, hacsak nem valami ünnepnap volt. Ha mégis megtörtént, akkor általában apát keresték és akkor jöttek, amikor ő is itthon volt, nem engem támadtak le ismeretlenek, amikor teljesen egyedül tengettem a szabadnapomat. Erre most megint ez, pedig alig két hete volt, hogy anyám is megjelent a szobám ajtajában. Mégis mi jöhet még? Maurice Briggs ápolatlan szakálla és büdös pacsuliszaga fogad a szalonban? Éppen az esti próbára igyekeztem betanulni a szövegemet, vagyis inkább gyakorolni, mert éppen elég jól ismertem már ahhoz, hogy egy szót se rontsak el, amikor ott állok majd a színpadon. Olyan darab volt, amit milliószor láttam én magam is a páholyból vagy a nézőtérről, úgyhogy már minden mozdulat tökéletesen a fejemben volt. Egyedül a maximalizmusom nem hagyta, hogy készülés nélkül jelenjek meg este a próbán, mert egész biztosan akkor felejtek el mindent, és meg is érdemelném. Aztán bekopogott a házimanó a szobámba és azonnal be is nyitott, ami nagyon ritkán történt meg. Sűrűn bocsánatot kért a zavarásért, mielőtt szólt volna, hogy itt van egy férfi a Mágiaügyi Minisztériumból, aki nem hajlandó távozni. Felsóhajtottam és Normannel a nyomomban, aki eddig a lábamnál feküdt, elindultam kifelé. A szalonba lépve mindenre számítottam, csak arra nem, hogy valaki Briggs néven mutatkozik be nekem. Mégis milyen szürreális poénnak tartotta ezt az élet, de komolyan? - De, határozottan lenne kérdésem, Mr. Briggs -szólaltam meg, ugyanolyan kedvesen viszonozva a köszönését, ahogyan én kaptam tőle. -Ha jól tudom, nincsen joga úgy átkutatni senkinek az otthonát, hogy nincsen ott valaki az ott lakók közül. Persze, én most itt vagyok, de sajnos két okból sem szeretném ezt így megejteni. Az egyik az, hogy mind tudjuk, mit ér az ön szava az enyémmel szemben, így nem egyedül szeretnék fellépni a mágiaügyi miniszter egyik lábtörlőjével szemben, ha arra lenne szükség, úgyhogy ha megbocsát, megvárnám, amíg apám hazaér. Loopy! -fordultam a házimanó felé. -Kérlek, üzenj apámnak, hogy ismételten zaklatják a Minisztérium emberei, utána pedig hozz egy kávét az úrnak. -Ismét a férfire szegeztem a tekintetem. -A másik ok pedig az, hogy nem érzem magam biztonságban egyedül egy Briggs mellett. Beletúrtam az ujjaimat Norman bundájába. Örültem, hogy ott állt mellettem és el sem mozdult, így legalább valamennyire biztonságban éreztem magam. Mert valóban nem hazudtam, tényleg nem éreztem így biztonságban magam. Ez a név soha nem jelentett semmi jót, ha felmerült bárhogyan is, nem akartam éppen most kipróbálni, hogy hátha mégsem lesz olyan rossz ez a házkutatás. - Megkínálnám itallal is, de gondolom, szolgálat alatt nem ihat. Habár ki tudja, mindketten jól ismerjük a törvényeket és hogy azok mennyire rugalmasak tudnak lenni.
Nem számítottam ellenállásra. Nem szoktam hozzá, hogy valaki nemet mondott nekem, és általában nem is kértem, hanem parancsokat osztottam, amit mások kérdés nélkül teljesítettek. Csakhogy most nem egy aurort ugráltattam, hanem Levin kibaszott Dolohov lányát akartam félreállítani. Sosem volt alkalmam személyesen találkozni vele, hiszen Kyle gyilkossági nyomozásában nem vehettem részt, nem lett volna etikus és amúgy sem tartozott a munkakörömbe. Tudtam mindenről, nyilván, kikértem a kihallgatások jegyzőkönyvét és figyelemmel kísértem a kollégák munkáját, de Caroline Dolohovnak a közelébe sem kerültem. A jegyzőkönyvekben olvasottak alapján viszont egész biztosan nem erre számítottam. Milyen érdekes, ahogy az emberek a legsúlyosabb trauma után is felállnak a földről... az aranyvérű arrogancia biztosan sokat segített benne. - Éppen most mondta ki a lényeget. Valakinek itthon kell lennie, és történetesen Ön itthon van, tehát ez a feltétel teljesült. Nem vagyok köteles megvárni Mr. Dolohovot és nem is fogom. A kávét örömmel elfogadom, miután végeztem a munkámmal. - A legkevésbé sem hiányzott innen Levin Dolohov pöffeszkedése, a nyakamat tettem volna rá, hogy jogászok egész seregével viharzott volna haza, hogy megpróbálja hátráltatni a házkutatást. - A testi épségéért biztosan nem kell aggódnia. Izguljon inkább amiatt, hogy a mocskos halálfaló apja miket rejteget itthon. Semmit nem találtam annyira gusztustalannak, mint hogy Tudjukki talpnyalói másodszor is megúszták az Azkabant olyan szánalmas hazugságokkal, mint az Imperius-átokra és zsarolásra való hivatkozás. Képtelen voltam elhinni, hogy az olyan beltenyésztett, aranyvérű patkányok, mint Dolohov, nem vallották teljesen magukénak a halálfaló eszméket. A nagybátyja ott rohadt az Azkabanban, nyilván nem ő volt a család feketebáránya, nem volt minden más Dolohov egy liberális hippi, akik keblükre ölelték a varázstalanokat. És mégis elkerülték a büntetést, vígan éltek tovább, magas pozícióban, folytatták az elrendezett házasságaikat és az első adandó alkalommal megragadták volna a hatalmat, hogy ártatlan, egyedülálló nőket végezzenek ki egy Wizengamot tárgyaláson pusztán a származásuk miatt. Eljátszhatta Dolohov lánya, hogy az én családom volt a társadalom szennye, de nem az én rokonaim ültek háborús bűncselekményekért... - Biztos aranyvérű körökben rugalmasak a törvények, de én nem osztom ezt a nézetet. - Kikerültem a lányt, hogy elindulassak a folyosóra, a pincével akartam kezdeni a házkutatást. Azonban ki sem léptem a szalonból, amikor a semmiből lángra kapott az egyenruhám zubbonyának ujja, reflexből rántottam le magamról és hajítottam a földre, mielőtt még én magam is kigyulladtam volna. Hátrafordultam, a pillanat tört része alatt pálcát rántva és a Dolohov lányra szegezve. - Capitu... - A szó közepén megálltam, ugyanis nem volt mit kirepíteni a kezéből. Nem tudtam lefegyverezni, mert nem is volt nála pálca. - A manó volt? Most a házimanóra szegeztem a pálcát, rémülten összerezzent, de nem mozdult.
Nem volt itt szó semmiféle arroganciáról, ha tudtam volna olvasni a gondolataiban, egész biztosan elátkozom őt, persze nem pálcával. Semmi esélyem nem lett volna ellene, és nem voltam túl ostoba ahhoz, hogy ezt észrevegyem. De igen, felálltam abból, ami történt velem, és mostanra elhitettem magammal azt is, hogy erősebb lettem tőle. Bizonyos szempontból biztosan, például már nem hagytam csak úgy, hogy baszakodjanak velem, még a varázsbűn-üldözési kommandó kikúrt parancsnoka sem tehette meg. És legfőképpen nem egy Briggs. Most pedig itt volt az alkalom, hogy a sarkamra álljak és ne hagyjam, hogy megint áttapossanak rajtam, ahogy azt előtte megtették. - De én ragaszkodom hozzá, hogy megvárja -ellenkeztem azonnal, olyan határozott hangon, ahogyan az tőlem telt. Nem számoltam azzal, hogy megrettenne egy apró lány hangjától, de tudatni akartam vele, hogy komolyan gondolom, amit mondok. -Nekem nem kell ilyesmitől izgulnom, az én apám nem vesz részt olyan ügyletekben, mint a maga testvérei. Vagy a kis felkoncolt Kyle apja nefelejcset szedett két hete a Zsebpiszok közben? Nem hazudtam, tényleg láttam ott Kyle Briggs apját, akinek az arca a retinámba égett a tárgyalások során, mert ilyen mocskolódást még soha azelőtt nem hallottam senkitől, főleg nem olyat, ami ellenem irányult volna. Nem tudtam, mit csinál, én is csak felszaladtam Bertie lakására Bonnie helyett megetetni a macskákat és távozóban láttam az egyik kocsma előtt a rusnya pofáját. Semmim nem volt ellene, de azok után, hogy halálfalónak merte nevezni az apámat, kényszeresen vissza akartam vágni valamivel. Ismét ellenkezni akartam, de elindult kifelé, felém. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy erősebb lettem a történtek után, de sajnos képességek terén is jött valami új, ami nagyon rosszul társul ahhoz, hogy a pillanatnyi pánik még mindig el tud önteni egy ismeretlen férfi jelenlétére, ha behatolna az aurámba. Teljesen ledermedtem, amikor felgyulladt a kabátja, tudtam persze, hogy én okoztam, de nem akartam. Merlin gangrénás faszára, hát nem akartam megöletni magam egy aurorral! Márpedig biztos voltam benne, hogy ezért csúnyán faszulni fogok. Összerezzentem, amikor megláttam a rám szegeződő pálcát, de meg sem nyikkantam, csak riadtan néztem vissza rá. Aztán Loopy felé fordította, amit már nem hagyhattam szó nélkül. - Ne! -kiáltottam rá, mielőtt árthatott volna a házimanónak és ösztönösen ugrottam be a pálca és Loopy közé. Azt hiszem, az új ijedelem lehetett az, ami a mozdulat közben ismét meggyújtotta Mr. Briggset. Egyre jobban pánikolva néztem le a kezeimre, amiket úgy öleltek körül a lángok, mintha kesztyűbe bújtattam volna őket. Nagyon nem tetszett a látvány. - Nem, nem, nem! Nem akarom ezt! Idegesen ráztam a kezeimet, mintha attól eltűnne a tűz, de semmire nem mentem vele, ami még jobban bosszantott. Dühösen néztem fel a velem szemben álló aurorra, mert nem volt más, akire irányíthattam a haragomat. - Menjen el az otthonomból! Leszarom, ha át akarja kutatni a kutyák segglyukát is, de azt nem most fogja megtenni. Tűnjön innen! -Miért nem tűnnek el a lángok, miért, miért, miért?
Kétségkívül az apja lánya volt, a maga házimanó termetével olyan határozottan nézett a szemembe, mintha valóban képes lenne megakadályozni bármiben is. Értékeltem volna az elszántságát, ha nem az én munkámat hátráltatta volna vele. - Miért, maga nefelejcset szedett a Zsebpiszok közben, mikor állítólag látta a bátyámat? - kérdeztem vissza. Nem akartam magyarázkodni a fivérem helyett. Tudtam, miért járt Russel a Zsebpiszokba, nem egyszer szedtem már össze kurvázás után, mikor túl részeg volt ahhoz, hogy egyedül hoppanáljon vagy belekeveredett valamilyen balhéba. Nem nekem kellett bemutatni Russel zűrös ügyeit, nálam több részletet senki sem tudott róluk. Nyilván nem örültem neki, hogy ezt művelte, nem tetszett, hogy így megalázta a sógornőmet, de semmi jogom nem volt ítélkezni. A bátyám volt, más nem számított. Ha ő így akart élni, akkor nekem csupán annyi volt a dolgom, hogy megóvjam minden veszélytől, mert megvoltak hozzá a képességeim. Egy jó testvérnek ez a dolga. Idegesen pillantottam hol a Dolohov lányra, hol a házimanóra. Valamelyikük rám támadott, ezt pedig nem hagyhattam szó nélkül. A manóra gyanakodtam, a lány nem lehetett ennyire ostoba, hogy megpróbáljon kárt tenni egy aurorban, de a házimanók hajlamosak voltak túl lojálisan védeni a gazdáikat. Nem volt időm túl sokat rágódni a kérdésen, ugyanis az a buta kislány a Loopy nevű görcs elé állt, a következő pillanatban pedig a semmiből újból egy kis lángcsóva csapott felém. Ezúttal már résen voltam, egy nonverbális pajzsbűbájjal hárítottam a tüzet, ami így visszacsapódott a láthatatlan falról és eltűnt a levegőben. Minden haragom elpárolgott, a helyét egy egészen másik érzés vette át: kíváncsiság. Sosem láttam még effélét, de tudtam mi történt. Caroline Dolohov egy kibaszott elementalista volt. Képtelen voltam elnyomni magamban a tudományos érdeklődést, még sosem volt szerencsém élőben szemlélni a mágiának ezt az ősi, szinte már elfeledett formáját. Éppen csak egy-két órát szenteltek rá az akadémián is, de lenyűgözőnek találtam ezt a képességet. És tessék, most itt volt előttem egy hús-vér elementalista, aki látszólag egyáltalán nem volt ura a képességeinek. Szemmel láthatóan pánikolt, nem tudtam eldönteni, hogy a házkutatás vagy a kontrollálhatatlan lángok miatt. Teljesen kétségbe esett, ez nyilván nem segített a tűz megszüntetésében, ebben az állapotban aligha boldogult volna akár csak egy lebegtető bűbájjal is. - Elég legyen - parancsoltam rá emelt hangon, bár vele ellentétben én teljes mértékben megőriztem a hidegvéremet. - Mély levegő, kifúj, megismétel, koncentrál. Szedd össze magad, kislány. Nem voltam óvónéni, hogy kedvesen könyörögjek neki, olyan megoldáshoz folyamodtam, amiben volt rutinom: érzelemmentes, katonás parancsok.
Nem tudtam volna megállítani semmiben, kár is lenne áltatnom magam. De haljak meg, ha meg sem próbálom megtenni. Mégis mit szólna apa, ha nem tennék meg mindent egy rohadt Briggs távoltartása érdekében? - Az szerintem édesmindegy, hogy én mit csináltam a Zsebpiszok közben -ellenkeztem rögtön, mintha rajtakapott volna bármi illegálison. Pedig kivételesen semmi rosszat nem tettem, hacsak a macskaetetés nem számít valami ördögtől való dolognak. Még Kormi sem gyűlölt meg ilyesmiért, bár lehet ennek csak annyi az oka, hogy az ő beleit tömtem meg alutasakossal. Nem akartam rátámadni senkire, főleg nem egy kibaszott aurorra, de ismételten nem tudtam kontrollálni magamat. Napról napra egyre jobban frusztrált ez a “képesség”, ha lehet egyáltalán annak nevezni. A cigány átok találóbb kifejezés lenne rá, mert legalább annyira vágytam arra, hogy egy életre eltűnjön, mint amikor az ember egy cigány átkot próbál valahogy eltüntetni magáról vagy egy tárgyról. Nem mintha valaha is próbálkoztam volna ilyesmivel, de nem tudtam máshoz hasonlítani az érzést. Gyűlöltem ezt az egészet, pláne, hogy egyáltalán nem tudtam kordában tartani. Ha már kibaszott elementalistának kell lennem, miért nem lehetnék mondjuk földes? Beállnék az egyik üvegház sarkába Longbottom professzor növényeit gondozni, az legalább nem lenne olyan veszélyes, mint gyújtogatni. És most is itt tartottunk, pánikoltam, ideges voltam, meg tudtam volna fojtani az összes Briggset a kisujjammal, és hihetetlenül féltem, hogy valakiben vagy valamiben kárt teszek. Láttam a szemem sarkából, hogy Loopy elmenekül, amikor megpróbáltam lerázni a lángokat a kezemről, de nem zavart. Legalább a pálca elől biztonságban lesz, ellenben velem. Habár, ha egy csúnya átok segítene eltüntetni a tüzet, én örömmel beálltam volna bárki elé, hogy akkor gyere rám. A hirtelen, mély hang volt az egyetlen, ami egy pillanatra képes volt kizökkenteni ebből a pánikból. Felkaptam a fejem, a tekintetem egyenesen Briggs szemeire szegezve. Rémisztően kékek voltak, más esetben talán zavart volna belenézni, de ebben a helyzetben nagyon jól jött. Fókuszpontot adott, amire koncentrálhattam, miközben megpróbáltam lenyugtatni magam. - Nem vagyok kislány -dünnyögtem sértetten, de ennek ellenére nem vettem le róla a szemem és engedelmesen követtem az utasításait. Nehéz volt nem hiperventillálni, de mindent megtettem, hogy egyenletes, mély levegőket vegyek. A lángok lassan elhalványultak, aztán idővel végleg eltűntek. Nem szóltam semmit, csak a remegő kezeimre néztem, próbálva megbizonyosodni róla, hogy tényleg rendben van minden és nem fogok semmit felgyújtani már.
- Akkor szerintem az is édesmindegy, hogy a bátyám állítólag mit csinált ott. - Ezzel lezártnak tekintettem a témát, nyilvánvalóan neki is volt takargatnivalója, ahogyan nekem és a családomnak is. Ezúttal viszont nem az érdekelt, hogy Caroline Dolohov mit rejtegetett és miért járkált a Zsebpiszok közben, egyedül az apja szekrényében sorakozó csontvázak miatt voltam itt. Lángokra viszont nem számítottam. Nem tartottam tőle, hogy komolyabb kárt tenne bennem, viszont a házkutatást határozottan hátráltatta volna, ha felgyújtja a kibaszott házat, amit át kellett volna kutatnom. Alkalmazhattam volna erőszakot, nyilván, arra hivatkozva, hogy hátráltatott az aurori munkában - még csak hazugság sem lett volna -, de egy Harpernél alig idősebb kislány leszerelését határozottan rangomon alulinak éreztem. Persze az sem volt utolsó szempont, hogy túlzottan érdekelt a képessége. Vele ellentétben én nem rémültem meg tőle, csak kíváncsisággal töltött el - nem véletlenül nevezett a környezetemben a mai napig mindenki strébernek, Lorin kívül persze, ő nagyjából megértette az érdeklődésemet. Hogyan lehetséges, hogy Levin Dolohov lánya elementalista volt és nem tudta uralni a képességét? - Akkor ne viselkedj úgy, mint egy hisztis kislány - vontam meg a vállam. Nem hatott meg a pánikroham közeli állapota. Kommandós voltam, rángattam már végig bajtársat egy bevetésen úgy, hogy a másik csak a földre akart kuporodni és reszketni, közben pedig kis híján halálra átkoztak mindkettőnket. Ehhez képest ez a helyzet csak egy könnyed semmiségnek tűnt, és igazam is lett. Hamar megnyugodott, bevált a szigorú felszólítás - bár ha nem működött volna, akkor is lett volna más módszerem, hiszen tényleg nem most láttam effélét először. - Miért nem tanította meg senki, hogyan kezeld a képességed? - meredtem rá kérdőn. - Így ön-és közveszélyes vagy. Ez nem valami kibaszott metamorfmágia, amit parlagon lehet hagyni. Próbáltál már bármit is kezdeni vele? Nem úgy nézett ki, mint aki a képessége elkeseredett elnyomásán kívül bármit is tett. Pedig akár tetszett neki, akár nem, ezzel együtt kellett élnie - és ha nem tanult meg bánni vele, akkor kínkeserves évek vártak rá. - Egyáltalán tudsz bármit az elementális mágiáról? Mert nem úgy tűnik... - Gyanítottam, hogy elképzelése sem volt róla, mi történt vele ilyenkor. Őszinte rémület tükröződött az arcán az elmúlt percekben, nem csak megjátszotta magát. Tényleg félt attól, ami valójában csak egy kiaknázatlan lehetőség volt, legalábbis az én szememben mindenképp.
- Látom, kurva okosnak hiszi magát -morogtam elégedetlenül, mivel nem volt más, amivel visszavághattam volna. Ki akartam paterolni innen, ahogy azt tettem, amikor egy mosómedve ugrott be az ablakomon. Csak most nem sikítottam előtte ijedtemben, bár ezt a részét senkinek nem vallottam be hangosan, amikor a történetet meséltem. Az sokkal jobb fényt vetett rám, amikor azt taglaltam, hogy a seprűvel tereltem vissza az ablak felé, mielőtt a kutyák találják meg csórit. Meg azt, hogy majdnem megharapott a kis dög. Mégis kevésbé volt bosszantó, mint ez a Briggs. A lángok egy másodpercre megint felerősödtek, ahogy felhúztam magam a szavain, de most már hamar elmúltak. Hisztis kislány, hát hogyne… Vérig sértett ezzel is, úgy fest, nagyon intenzíven próbálkozott még bunkóbb lenni. Talán meg is érdemeltem, nem voltam vele túlzottan kedves, és ha nem olyan lett volna a helyzet, amilyen, én jártam volna a legnagyobb örömtáncot az unokaöccse haláláért. - Nem kérek az ítélkezéséből, Briggs -válaszoltam ridegen, összefonva a karjaimat a mellkasom előtt, ezzel leplezve a remegésüket. Nem voltam kíváncsi rá, hogy ő mennyivel jobban tudná ezt csinálni és hű de fasza csávónak készült, akinek még a génjei is ki vannak gyúrva. Hogyne… -Úgy nézek ki, mint aki kezdett vele valamit? Ne kérdezzen hülyeségeket. Inkább menjen, csináljon amit akar és hagyjon engem békén. Már az sem érdekelt, ha átkutatja a kúriát apa jelenléte nélkül. Csak egyedül akartam maradni Normannel, anélkül, hogy egy Briggs rontaná itt a levegőt. Elegem volt már belőle és mindenből is, de főleg ezekből a rohadt lángokból, amiket egyáltalán nem tudtam kezelni. - Nem tudok, de nem is érdekel. Majd… majd elmúlik, leszarom. Rohadtul nem én kértem ezt a szart és nem áll szándékomban semmit kezdeni vele, mert nekem ez nem kell. -Tisztában voltam vele, hogy ez nem így működik, de mégis mit tehetnék? Nem akartam elementalista lenni, nem akartam felgyújtani mindent magam körül, nem volt rá semmi szükségem. Merlin faszára, színésznő voltam, egy egyszerű kis színésznő, semmi több. Nem volt erre szükségem. -De ha akarnék is vele foglalkozni, mégis ki a bánathoz forduljak? Senkit nem ismerek, aki érti ezt a szart.
Még a lángokra sem lett volna szükség hozzá, hogy tudjam, elképesztően gyűlöl. Minden oka megvolt rá, ahogy nekem is a családja megvetésére. Ettől függetlenül ezt a helyzetet most félreértette, nem ítélkeztem, felette semmiképpen, nyilván nem ő kérte ezt a képességet és nem is volt elvárható tőle, hogy egyedül uralja. Az előtt álltam értetlenül, hogy miért nem kapott segítséget, az apja kapcsolati hálójával biztosan nem lett volna nehéz megfelelő tanárt találni. - Senki nem ítélkezik - ingattam a fejem. - Ezek objektív tények, függetlenek attól, hogy mit gondolsz a családodról vagy én a tiédről. Ha ez így marad, kárt fogsz tenni valakiben. Hiába mondta, hogy ne nevezzem hisztis kislánynak, amikor utoljára ilyen viselkedést a néhány éves unokahúgaimtól láttam, mert nem kaptak két gombóc fagylaltnál többet Fortescue-éknál. Mindenféle ostobaságot hordott össze, pedig nyilvánvalóan neki sem volt minden mindegy, egyértelműen zavarta a saját tehetetlensége - ki ne esett volna kétségbe a helyében? -, és ő sem hitte el, hogy majd magától jobbra fordul minden. - Nyilván nem múlik el. Sőt, ha nem kezdesz vele semmit, csak egyre rosszabb lesz. - Feleslegesnek éreztem szépíteni a tényeket, bár nem az én dolgom lett volna meggyőzni róla, hogy muszáj lesz tanárt találnia maga mellé. Nem az én problémám volt, legalábbis addig nem, amíg nem tervezett a szomszédomba költözni és rám gyújtani a lakásomat, amire igencsak kevés esélyt láttam. A bátyáim még kifejezetten örültek is volna a fejleményeknek, elvégre micsoda hír lehetett volna Levin Dolohov közveszélyes lányából... Én viszont másképp láttam. Elsősorban auror voltam, és a tudományos érdeklődéssel együtt ezt sem tudtam elnyomni magamban. A politikát meghagytam a fivéreimnek. - Az Akadémián vannak, akik értenek hozzá. A Mágiatudományi karon akad több oktató, akiknek a kutatásai kiterjednek az elemi mágiára is, Caspar Morrison például az SVK tanszéken tanít és ő maga is tűzmágus, bár nem láttam még gyakorlatban. De egészen biztos vagyok benne, hogy vannak külön erre szakosodott magántanárok is, azért nem annyira egyedülálló képesség. Szerencsére a könyvnyomtatást is feltalálták, bőségesen van szakirodalom a témában. Minden problémára van megoldás, csak keresni kell és nem keseregni.
- Olyanban biztos nem, aki nem érdemli meg -válaszoltam ridegen. Nagyon igyekeztem, komolyan sok energiát fektettem bele, hogy kontrollálni tudjam magam, de még én sem hittem a szavaimban. Folyamatosan féltem attól, hogy mi lesz akkor, ha összeveszek valakivel, aki közel áll hozzám és elszabadul a pokol. Mert ez konkrétan az volt, a poklok pokla, én pedig gyűlöltem. Nem képesség volt ez, hanem átok. Egyáltalán nem tetszett, hogy kioktat és megmondja, mit csinálok rosszul. Nem voltam hülye, tisztában voltam vele, hogy ez így nagyon nincsen rendben, de nem kellett, hogy még az arcomba is vágják. Pláne nem az ő szájából akartam hallani, egy Briggséből… És pláne, hogy minden szava teljesen igaz volt. Fel kellett volna gyújtanom, eskü, de teljesen véletlenül, hogy azt mondhassam, baleset volt. Már egy Briggs halálát úgyis rám akarták kenni, mit tesz még egy? - SVK tanszék, mi? -horkantam fel. -Mondjuk Thaddeus Selwyn? Köszönöm, de inkább kihagynám az életemből azt az embert, elég volt az a pár alkalom, amikor találkoznom kellett vele, többet nem kérek. -Nem mintha egy köszönésnél több történt volna az aranyvérű bálokon, de nem is akartam, hogy több legyen. Bőséges volt nekem az az első benyomás róla ahhoz, hogy eszembe se jusson vegyülni vele. -Meg tudom én oldani magamnak.
