- Russel, hagyd ezt abba - csitítottam a bátyámat. - Russel, higgadj le, tele van a folyosó muglikkal. Megragadtam Russel vállát és határozottan megráztam, hogy végre észhez térjen. Elveszítette a fiát, a kedvenc fiát - felesleges tagadni, mindig Kyle állt hozzá a legközelebb -, és nem elég, hogy gyászolt, most még szembesülnie kellett a Kyle-t ért vádakkal is. Én voltam a rossz hír hozója, a Minisztériumból egyenesen a mugli kórházba hoppanáltam, ahol Harpert ápolták. Részben az unokahúgom, részben a hírek miatt. Tőlem kellett tudnia a bátyámnak, hogy Dolohovék mivel vádolták a fiát, ez nem történhetett másként. Russel kifújta az orrát, majd dühösen a fehérre vakolt falra ütött az öklével. - Az én fiam nem tett ilyet. Hazudik az a kis szuka, menti a mocskos aranyvérű bőrét! - Szinte őrjöngött és nem hibáztathattam érte. - Russ, menj haza, beszélj Lydiával, igyál egy pohárral, pihenj le. Majd én itt maradok Harperrel, miatta nem kell aggódnod. Már átküldtem hozzátok a két legjobb emberemet, napi huszonnégy órában figyelni fognak rátok. Csak menj haza, próbálj megnyugodni, mert holnap biztosan kihallgatnak titeket is. Pihenned kell. - Valami csoda folytán sikerült meggyőznöm róla, hogy otthon volt a helye. Kikísértem a folyosóról, kerítettem magamnak egy ihatatlanul keserű kávét az egyik automatából, amit felöntöttem rengeteg cukorral, majd visszatértem az emeletre, ahol Harpert elhelyezték. Megálltam az ajtó előtt, fáradtan megdörzsöltem az orrnyergemet. Kyle meghalt. Meggyilkolták az unokaöcsémet, ott voltam a bálon, megvédhettem volna, de megölték karnyújtásnyira tőlem. És most Dolohovék is... A lelkem mélyén tudtam, hogy megtette. Nem kételkedtem benne, hogy a Dolohov lány igazat állított, Kyle megerőszakolta. Már régóta ott tombolt benne ez a felgyülemlett, elfojtott agresszió, olykor-olykor kitört, de mindig határokon belül, és most engedett a kísértésnek... De nem számított, ez az egész nem volt fontos. Nem adhattam teret ezeknek a gondolatoknak, ahogy a mérhetetlen kimerültséggel vegyes gyásznak sem. Russel és Lydia teljesen összeomlottak, Maurice elérhetetlen volt, csak a politikai tanácsadóival konzultált, még rám sem szakított időt. Harper pedig kórházba került. Nem volt kérdéses, hogy nekem kellett erősnek lennem helyettük is, csak rám támaszkodhadtak. Vettem egy mély levegőt, kifújtam, majd lenyomtam a kórterem kilincsét. - Ébren vagy? - csuktam be magam után az ajtót. - Apád hazament, de én maradok. A kórház előtt őrködik az egyik emberem, a biztonság kedvéért és a házatokhoz is küldtem kettőt. Az ágy mellé húztam egy széket, bár nem éreztem magam kevésbé fáradtnak, mikor leültem rá. Hosszú volt ez a nap és még hosszabb éjszaka várt rám. Aggódtam Harperért, nem a rohama miatt, az orvosok képességeiben megbíztam. Sokkal inkább az aggasztott, hogy talán nem csak Kyle-ra vadásztak. Egy másodpercre sem maradhatott felügyelet nélkül. - Hogy érzed magad? - fürkésztem az arcát a félhomályban. Nem volt már kislány, mégis megfordult a fejemben, hogy talán nem kéne még megtudnia, mivel vádolták a bátyját. Nem volt jól, sem lelkileg, sem fizikailag. De nem volt jogom titkolni előle, úgyis hamar a fülébe fog jutni...
Nem volt számomra ismeretlen a gyász, idő előtt elveszítettem anyámat és több bajtárs temetésén vettem részt, mint esküvőn vagy bulin életemben. De ehhez nem lehetett hozzászokni, a mardosó bűntudathoz, hogy talán tehettem volna valamit. Minden könyvben arról írtak, mennyire segíti a gyász folyamatát, ha nem egyedül kell keresztülmenni rajta - én viszont ennek az ellenkezőjét éreztem. Mázsás súlyként nehezedett rám Russel, Lydia és a többiek gyásza. Russel... a zsigereimben éreztem, hogy nem hazament, nem a feleségét és a fiát fogja vigasztalni, hanem egy ismeretlen nővel hentereg majd valahol, hogy felejtsen, csak néhány órácskáig ne Kyle halálával kelljen foglalkoznia. - Amennyire most bárki is jól lehet, igen - bólintottam. - Harper, nem kell aggódnod miattuk, rendben? Biztonságban vagytok mindannyian. Ők is és te is, ha rajtam múlik, egy szúnyog sem megy a közeletekbe. És Merlinnek hála, rajtam múlik. Neked most annyi a dolgod, hogy pihenj és nyugton maradj a kis seggeden, érthető? Őrt állhattam Harper kórtermében egész éjszaka és küldhettem testőröket Russelék mellé, de volt, amitől nem óvhattam meg őket. A családjuk jövőjét azonban nem az én feladatom volt megbeszélni Harperrel, ahogyan a fájdalmukat sem enyhíthettem. Borzalmas volt látni Lydia sírástól vörös, de nyugtató bájitaltól üveges tekintetét, a rémületet Mason kisfiús arcán, a váltakozva kitörő haragot és félelmet a bátyámon. Ezen nem segített semmilyen védőbűbáj vagy átok. Halovány és nem túl őszinte mosolyt erőltettem az arcomra. Próbált erősnek és optimistának tűnni, mintha bárki is elvárta volna most tőle... Vagy bárki is elhitte volna, hogy ez nem csak egy rosszul tálalt hazugság. - Mivel kettőnk közül inkább neked van olyan hangod, mint egy láncdohányosnak, és ez elég nagy teljesítmény: nem, nem hiszem el. - Fáradtan bámultam a műanyagpohárban úszó, automatás kávét, mintha a mosogatólé ízű italtól vártam volna a megváltást vagy a válaszokat arra, innen hogyan tovább. Előre, nyilván, mindig csak előre. A családunk ebben csodálatos volt, felállni a legnagyobb mocsokból is és menetelni tovább, egyre és egyre nagyobb célok felé. Főleg persze Moe jeleskedett ebben, és most is abban bíztam, ő tudni fogja, hogyan másszunk ki ebből. - Nos igen, az nagyon gonosz húzás volt tőled... - Olyan erőtlenül markolta meg az öltönyöm ujját, hogy ha nem láttam volna magát a mozdulatot, talán meg sem éreztem volna. Óvatosan fogtam meg a kezét, keserűen csapott belém a nosztalgikus felismerés, hogy mikor utoljára ez történt, az akkor még apró gyerekkeze elveszett a tenyeremben. És akkor egészen biztosan nem ilyen bágyadtan kapott utánam, kapaszkodót keresve, hanem lelkesen húzott magával, hogy megmutasson egy gyerekszemmel lenyűgözően izgalmas kavicsot vagy bemutasson a legújabb plüssállatának. És Kyle is... hányszor csimpaszkodott a karomba, hányszor csüngött a nyakamon, kviddicsért könyörögve, és hányszor kellett eljátszanom, hogy a rám vetődő, derékig alig érő unokaöcsém könnyedén leterített. Hogyan változhatott meg ennyire az az életvidám kisfiú? Hogyan feküdhetett most egy patológus hideg fémasztalán? Legszívesebben megráztam volna a fejemet, hogy eltűnjenek ezek a kéretlenek gondolatok. Nem adhattam teret nekik. Ahogy az egyik egykori aurortanárom mondta volna: Hát fürdős kurva vagy, hogy így picsogsz? Kapd össze magad, fiam! Kapd össze magad, Holden, az istenit... - Egyenesen a Minisztériumból jöttem. Bevitték az első gyanúsítottakat és szemtanúkat. Egy vérfarkas fiút, egy drogdílert és... nos, Dolohovékat. - Az arcát figyeltem, kutatva egy újabb rosszullét kezdeti jelei után. - A vérfarkast biztosan ismered, hugrabugos, valamilyen Tuttle, néhány napja összeverekedtek Kyle-al, de elméletileg van alibije a bál estéjére. A dílert még nem kérdezték ki, mert nincs teljesen magánál, de elméletileg Kyle vett tőle valamit a bál előtt. Elhallgattam néhány feszültségtől ragadós, hosszú másodperc erejéig. Leraktam az ágy melletti éjjeli szekrényre a kávéspoharat, nem bírtam volna meginni, hiába voltam kimerült. Ösztönös mozdulattal rántottam ki a zsebemből egy cigarettát, és ugyanilyen gyorsan akadtam el a mozdulatban, mikor tudatosult bennem, hogy ezt talán itt nem kéne, nem a fulladásközeli unokahúgom kórházi ágya mellett ülve. Hosszú lesz ez az éjszaka, de még milyen hosszú... - Dolohovék viszont... - A meggyújtatlan cigarettát morzsolgattam, míg kétrét nem hajlott az ujjaim között. - Dolohov lánya, az a Caroline, megvádolta Kyle-t. Én nem voltam ott, Potter megtiltotta, hogy részt vegyek a nyomozásban és amúgy sem az én munkám, de elkértem a kihallgatás jegyzőkönyvét. Ösztönösen az ajtó felé pillantottam, mintha attól tartanék, valaki ott állhat a küszöbön és kihallgathatja a beszélgetésünket. Mintha ez egyáltalán számított volna, úgyis csak órák kérdése volt, hogy lehozzák a Próféta címlapján... - A lány azt állítja, hogy Kyle megerőszakolta - mondtam ki végül a súlyos tényeket.
- Leginkább úgy festesz, mint aki menne valahova, csak nem tud. - El sem tudtam képzelni, milyen frusztráló lehetett most neki egy kórházi ágyhoz kötve létezni, amikor annyi érzelem gyűlt össze benne. Természetesen léteztek olyan helyzetek, amikor az ember megmozdulni sem akart, csak az ágyban feküdni és a plafont bámulni, elmerülve az önsajnálatban - bár én még a saját bőrömön ezt nem tapasztaltam -, de ez nem az a helyzet volt. Legalábbis számomra biztosan nem, mert én nem csak gyászt éreztem, hanem mérhetetlen, levezethetetlen haragot is. Sőt, egyelőre inkább azt, mint szomorúságot. - Ó, szóval ez egy verseny? Eddig nem mondtad, de akkor holnaptól belehúzok. Megduplázom a cigiadagomat, nem szeretek veszíteni. - Az arcomra erőltettem egy mosolyt, ha neki sikerült, én sem maradhattam alul. Habár, ha már éppen a dohányzásról esett szó, piszkosul jól esett volna rágyújtani. Még csak nem is magáért a cigarettázás öröméért, csupán a rituáléért, legalább abban lett volna valami megnyugtatóan ismerős ebben a kaotikus helyzetben. Gyanítottam, hogy az aurorok között talán éppen ezért volt annyi láncdohányos, kellett ez a rutin a stresszes mindennapokhoz. Kivéve talán Jerry Preston esetében, ő egyszerűen csak Jerry Preston volt, akinek az imidzséhez elengedhetetlen volt, hogy belefújja a füstöt mások pofájába - egy a rengeteg jó szokás közül, amit még taknyos kölyökként eltanultam tőle. Akkoriban, ha Preston azt mondta volna, hogy egy igazi auror és férfi rózsaszínre festi a haját, azt is megtettem volna. - Sosem értettem, mit keresel a Hugrabugban. Elvetemülten gonosz vagy. - Tulajdonképpen a családunkban egyetlen meglepetést sem okozott a Teszlek Süveg döntése. Mindenki tudta, hogy Harper hugrabugos lesz, Mason hollóhátas és leginkább azt, hogy Kyle majd a Mardekárba kerül. Nem hiányzott az unokaöcsémből - a néhai unokaöcsémből, bassza meg - az ambíció, habár ez később gyakran átcsapott erőszakosságba. De ezt a családunk bármely férfitagjáról el lehetett mondani, Kyle nem lógott ki közülünk. Vagy legalábbis korábban ezt gondoltam, de az őt ért vádak után akaratlanul is megfordult a fejemben a kérdés: mi van, ha rosszabb volt mindegyikünknél? És ha igen, ez kinek a hibája? Mert nyilvánvalóan nem Kyle-é... Száműztem ezeket a gondolatokat, nem vezettek sehova. Nem tarthattam bűnösnek és nem kereshettem bűnbakokat sem a családunk megmaradt tagjai között a viselkedése miatt. Bármit is tett Kyle, nem számított. Sem a tett, sem az okai. Egyedül az számított, hogy kést állítottak a mellkasába, Harper kórházba került, Russel szenvedett, Lydiából mintha elszállt volna az élet és talán mindenki veszélyben volt, aki a Briggs nevet viselte. Csak ez volt fontos. Kit érdekelt egy aranyvérű, elkényeztetett kislány talán teljesen légből kapott története? És ha igazat is mondott - a fenébe is, biztosan nem hazudott, mind ismertük Kyle-t és a lányokkal való viszonyát -, akkor is, mit számított az? - Nem is kell ismerni, éppen elég információ, hogy kinek a lánya. - Nem csináltam belőle titkot, mennyire gyűlöltem Dolohovékat és az összes többi aranyvérűt. Hivatkozhattak Imperius átokra és zsarolásra, de rohadt mugligyűlölő halálfaló volt az összes, túl jól ismertem a fajtájukat. Az első adandó alkalommal beálltak volna egy új Tudjukki mögé, élen az olyan sunyi faszszopókkal, mint Levin Dolohov vagy Pollux Black. Egy tál pudingban több gerinc volt, mint bennük. Harper kérdése még így, szinte kimondatlanul, éppen csak elrebegve is túl hangosnak tűnt. Újból az ajtó felé kaptam a tekintetemet, mint aki attól tart, hogy lesben állva kihallgatják a beszélgetésünket és Dolohovékhoz juttatnak minden terhelő információt. - Harper, számít ez? - kérdeztem vissza egyszerre ingerülten és katonás szigorral, mintha csak valamelyik tudatlan aurortanonchoz beszéltem volna. Jelentőségteljesen fúrtam a tekintetem Harperébe, hogy tudja, most a lehető legrosszabb kérdést tette fel. Máskor kenyérre lehetett kenni, ha az unokahúgomról volt szó, rám sem lehetett ismerni, ha a bátyáim gyerekeivel voltam. Most viszont nyoma sem volt annak a szelídségnek, amivel mindig fordultam feléjük, kiváltképpen Harper felé. Meg kellett értenie, hogy ennek a kérdésnek nem volt helye. - Ő a bátyád. Mi a fontosabb: a meggyilkolt testvéred jóhíre vagy Levin Dolohov lányának a vádaskodása? A lelkem mélyén tudtam, hogy a szavaim csak részben szóltak neki. Ugyanúgy szólt saját magamnak is, minden alkalommal eljátszottam ezt, amikor úgy éreztem, Russel átlépett egy újabb határt. Bármit is tett, attól még a bátyám maradt, ahogy Kyle is Harperé. Ezt meg kellett értenie. - Tudom, hogy nagyon nehéz most - folytattam most már sokkal jámborabban. - Tudom, mennyire őrjítően dühítő, hogy nem csak egyszerűen meghalt, hanem valaki megölte, mert ettől még értelmetlenebbnek tűnik minden... Túl korán megtapasztaltam ezt az érzést, mikor anya egyik napról a másikra eltűnt és sosem került elő. Az értelmetlen, kegyetlen halál utáni gyász rosszabb volt bárminél, több mint húsz évvel ezelőtt és most is. Nagyon is értettem, mit érezhetett most Harper.
◇◈ No one ever told me that grief felt so like fear ◇◈
- Nézd a jó oldalát: több időt tölthetsz el a csodálatos nagybátyáddal. Habár bevallom, nem gondoltam volna, hogy megint eljön majd az idő, amikor bébiszitterkednem kell. - Nem most történt utoljára, hogy valamelyik bátyám lepasszolta nekem a gyerekeit egy délutánra, már mind kinőttek abból a korból, amikor huszonnégy órás felügyeletre volt szükségük. Senkinek meg sem fordult a fejében, hogy egyszer még vigyáznom kell az unokahúgomra, csak éppen ezúttal nem egy varázslényes kirakó felett kellett vele görnyedni vagy csinálni neki egy szendvicset, hanem az életéért aggódhattam. És az igazán siralmas az, hogy még csak nem is a betegsége miatt, hanem egy potenciális gyilkos miatt... - Ebben az esetben én fogok győzni. Már túl idős vagy hozzá, hogy hagyjalak nyerni. - Örömmel magamra vállaltam volna a "a legrosszabb tüdejű Briggs" büszke címét, ha az unokahúgomnak cserébe nem kellett volna kórházban feküdnie. Nem volt helyénvaló, hogy egy tizenhat éves kislány alig kapott levegőt és Merlin se tudja mennyi időre ágyhoz kötötte a betegsége... Bár legalább élt. Kyle viszont soha többet nem fog levegőt venni. - Lehet élni fogok ezzel a lehetőséggel, hosszú még az éjszaka. Általában hidegen hagytak az olyan szabályok, mint hogy valahol tilos volt dohányozni. A Minisztériumban is bűntudat nélkül rágyújtottam, ha zavart másokat, akkor is. Nem érdekelt, hogy a kollégákat esetleg idegesítette, egyrészt nem tehettek ellene semmit (kinek panaszoltak volna be?), másrészt éppen elég ideje szívtam már ezt a szart, hogy ne bírjam ki a munkaidőm végéig nélküle. Az unokahúgom kórtermében viszont nem akartam óránként rágyújtani, bármennyire is felőrölt a stressz és a kimerültség. Sosem értettem, hogyan gondolkodhatott Harper annyira másképpen, mint a család többi tagja. Az iskolából hozta volna? Barátoktól? Tanároktól? Fene se tudja, számomra kész rejtély volt. Mégis hogyan gondolhatta még most is, amikor a bátyját megölték, talán éppen az aranyvérű csürhe egyik tagja, hogy az előítéletek értelmetlenek? Mindig is álszenteskedőnek tartottam azokat, akik elutasítottak minden előítéletet. Az embernek hallgatnia kellett a megérzéseire és a józan eszére, márpedig ezek elég nyilvánvalóan sugallták, hogy Dolohovék körül semmi nem volt rendben. Nekem senki ne mesélje be, hogy Levin Dolohov imádta a muglikat és a gyerekeit is ebben a szellemben nevelte... - Tudod mi nem helyes? Muglikat és mugliszületésűeket gyilkolni halomszámra, aztán előadni egy szomorú történetet arról, hogy csak kényszerítettek rá. Egy percig se hidd, hogy Dolohovék nem borulnának térdre örömmel egy új Tudodki előtt. - Semmivel nem tudott volna meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. A családunkban ritkán esett szó személyes háborús élményekről, mindenki számára fájó pont volt anyánk elvesztése, de mindig ott lebegett kimondatlanul, akárhányszor szóba kerültek a halálfalók és az aranyvérűek. Miután auror lettem, megpróbáltam kideríteni, pontosan mi történt vele, végignéztem minden megmaradt minisztériumi aktát, de valószínűleg a háború elvesztése után ezeknek az aktáknak a nagy részét eltüntették, mert semmit sem találtam. Talán jobb is volt így, az undorító részletek ismerete nélkül. Azért olykor eszembe jutott, hogy vajon szenvedett-e, hogy egy gyors Avada Kedavra volt csak vagy mást is tettek-e... De beletörődtem, hogy ezt már sosem fogom megtudni, és a legtöbb, amit tehettem, hogy minden neo-halálfalót, aki az utamba akadt, lehetőleg minél több darabban juttattam az Azkabanba. Harper a lehető legrosszabbkor tette fel ezt a kérdést, és a lehető legrosszabb választ is adta. Miért nem tudta félretenni az erkölcsi ideáit most az egyszer? A bátyjáról volt szó, nem egy idegenről vagy egy könyvszereplőről. Ugyan kit érdekelt, hogy mi helyes és mi nem? Kyle meghalt és még holtában meg akarták hurcolni, ő pedig hagyta volna... - Nem számít. A bátyád meghalt, ennyi számít - vágtam vissza talán túl kegyetlen őszinteséggel. Harper ezúttal le sem tagadhatta volna, hogy politikusok között nevelkedett. Jól tudta, mivel hathat rám, mintha számított volna bármit is. Nem mi voltunk döntési helyzetben a családunkban, nem mi határoztuk meg, mi lesz ezután és mi lesz a közös narratíva a Kyle és Caroline Dolohov között történtekről. Nekünk csak alkalmazkodnunk kellett ahhoz, amit majd Maurice és Russel eldöntenek, egyáltalán nem volt fontos, hogyan éreztünk az üggyel kapcsolatban. - És szerinted akkor mi lesz, ha a bátyádat mindenki erőszaktevőnek tartja majd? Az meg sem fordult a fejedben, hogy talán éppen emiatt leszel te a "következő Caroline Dolohov"? - kérdeztem vissza. - "Agresszív nyomorultak" mindig is voltak és lesznek is, hogy megtesznek-e valamit, az nem azon múlik, hogy Kyle-t elítélik-e. Tudod hány erőszaktevőt láttam már életemben? Elhiheted, egyikük sem azért tette, amit tett, mert valaki megúszta előttük. Viszont ha Kyle közutálat tárgya lesz, akkor rád gyötrelmes időszak vár. Ezt szeretnéd? Hogy Masont laposra verjék órák után a fiúmosdóban? Hogy valamelyik kanos aranyvérű kölyök rajtad bosszulja meg Caroline Dolohovot? Mert ezt akarod magatokra szabadítani, Harper. Éppen annyira játszottam fair playt, mint ő. De meg kellett értenie, hogy jelenleg nem volt helye kétségeknek és széthúzásnak, nem rendelhette alá a családja biztonságát és jóhírét morális elveknek. Idegesen megráztam a fejem a kérdésére. Nem tetszett, hogy ilyenekre gondolt. - Ne mondj ilyen hülyeségeket. Szerinted Mason hogyan érezné magát, ha ezt hallaná? Kyle meghalt, igen, és kurvára értelmetlenül, de attól még ott van Mason, a családod, a barátaid, úgyhogy ne is kezd ezt a depresszív nihilista faszságot...
◇◈ No one ever told me that grief felt so like fear ◇◈
- Persze, tudom. Most is jobb lesz. - Csak egy erőtlen mosolyra futotta. Nem neki kellett volna győzködnie, hogy jobban lesz, ha valakinek itt lelki támogatást kellett nyújtania másoknak, az én voltam. Harperre nyilván ráfért, meghalt a bátyja - az unokaöcsém, bassza meg, de a saját gyászommal most nem akartam, nem tudtam foglalkozni -, és közben itt feküdt egy kórházi ágyban, megküzdve minden lélegzetvételért. Tudtam, hogy mikor végre egyedül leszek, a saját lakásom magányában, egyszerre zuhan majd rám minden érzés és azt is tudtam, hogy szörnyű lesz, de egyelőre ezzel nem törődhettem. Még egyben kellett tartanom magam. Russel teljesen szétcsúszott, Lydia talán menthetetlenül összetört, Maurice-t maga alá temette a politikai lavina, mégis ki más maradt volna támasznak, ha nem én? Főleg a gyerekeknek, mert Harperre és Masonre is gondolni kellett, akkor is, ha jelenleg Russelt és Lydiát túlságon lefoglalta a saját gyászuk. Nem hibáztattam őket, elveszítették a fiukat... meggyilkolták a fiukat... Én a helyükben őrjöngtem volna. - Ne aggódj, a fair play híve vagyok. Ha nem így lenne, akkor én is politikusnak álltam volna. - Soha, meg sem fordult a fejemben ez a karrierlehetőség. Alkalmatlan lettem volna rá. És most egy másodpercre átsuhant a gondolataim között, hogy bárcsak a fivéreim is más hivatást választottak volna, akkor mindez biztosan nem történik meg... De ez ostobaság volt, nem hibáztathattam őket, a politikának nem szabadott volna ezzel együtt járnia és különben is, mit számítottak a miértek? Kyle-t már úgysem hozhatta vissza semmi. Nem számítottam rá, hogy felhozza az apámat. Teljesen váratlanul ért és nem pusztán a szituáció miatt. Nagyon ritkán került csak szóba még köztem és a két bátyám között is, nemhogy a család többi tagjával. Olyan volt ez, mint anyánk halála, mindenki tudta mi történt, de ha ebbe az irányba terelődött a téma, valaki gyorsan irányt váltott, mert túl kellemetlen volt ez az egész - nekem különösképpen, hiszen hármunk közül én voltam az, akinek apánk még akkor is szart a fejére, mikor anya eltűnt és többet nem került elő, nekem pedig gyámra lett volna szükségem. Ezt nyilván Harper is tudta, haragudnom kellett volna rá, amiért ilyen eszközhöz nyúlt, de nem ment. Soha nem tudott igazán feldühíteni, bármit elnéztem neki ugyanúgy, ahogyan az apjának is. - Ne hívd így. Nem a nagyapátok, sosem volt rátok kíváncsi. - Már nem is próbáltam érvelni és vitatkozni, csak azt akartam, hogy zárjuk le ezt a beszélgetést és többet ne emlegesse apámat. - Harper, fejezd már be, nem akarom, hogy hozzá hasonlítgass. Nem akarok róla beszélni, ma különösen nem. Máskor sem akartam, de ma még annyi erőt sem éreztem magamban rá, nem most, amikor minden erőmmel azon voltam, hogy erőszakkal felszín alatt tartsak mindent, amit a bál óta éreztem. Nem akartam vitatkozni az unokahúgommal, ez nem olyan volt, mint összezörrenni azon, jó lezárást kapott-e egy regény vagy sem. Nem érthette, annyi mindent nem érthetett, mert csak egy kislány volt, nem várhattam el tőle, hogy egyáltalán képes legyen átérezni az én utálatomat a sok sunyi aranyvérű iránt. És igazán meggyőzni sem akartam a saját véleményemről, csak azt szerettem volna, ha véget ér ez a beszélgetés. Végighallgattam, bár egyetlen szavát sem éreztem igaznak. Ő biztosan fontosnak tartotta ezt, valamilyen átléphetetlen morális határvonalnak, de számomra ezek csak üres szavak voltak. Egy idealista kislány üres szavai, fogalma sem volt semmiről, kurvára semmiről. - Túl idealista vagy - sóhajtottam. Annyi mindent tudtam volna mondani, de leginkább azt, hogy mennyire önzőn áll mindehhez, mégsem adtam neki hangot. - Hidd el, van némi fogalmam arról, mit jelent gyávának vagy éppen bátornak lenni. Amiről te beszélsz, az nem gyávaság és bátorság kérdése, ez csak arról szól, hogy a saját elveid mellett köteleződsz el vagy magad elé helyezel másokat. Csinálj, amit akarsz, nem vagyok az apád, nincs jogom beleszólni. Kivételesen talán örültem is neki, hogy nem voltam senkinek sem az apja. Így is borzalmas volt látni a bátyám gyászát, nem akartam tudni, milyen lenne, ha nekem is lett volna fogalmam az apaságról. De nem volt és nem úgy nézett ki, hogy valaha is lesz. Nem véletlenül ragaszkodtam ennyire a fivéreim gyerekeihez és akartam megóvni őket mindentől - sajnos sikertelenül. Bármennyire is szerettem Harpert, az én türelmem is véges volt. Bármit szívesebben hallottam volna most tőle, mint ezt. Ha zokogott vagy dühöngött volna, azzal könnyedén kezdtem volna valamit, de ez meghaladta a képességeimet és leginkább a tűréshatáromat. - Jó, akkor keseregj csak nyugodtan, Harper. Sajnáld magad, szarj le magad körül mindenkit, nem tudom, az ablakot ne nyissam ki esetleg, hogy kényelmesen kivethesd magad? Vagy mit szeretnél hallani? - fakadtam ki. - Meghalt a bátyád. Megölték Kyle-t. Szerinted apád hogy érzi magát? Soha nem fogja kimondani, mert ő nem olyan, de legszívesebben porig égetné az egész Roxfortot, annyira fáj neki. Anyád egy szót sem szólt azóta, hogy megtalálták a bátyádat, csak zokog magába zuhanva. Mason otthon van velük és közben még érted is aggódnia kell. És én sem tudom kiverni a fejemből, ahogy Kyle ott hevert a hóban, a kurva életbe, másra sem tudok gondolni, és észre kellett volna vennem, tudnom kellett volna, hogy veszélyben van, akkor talán még élne... És most mégis arról kell beszélgetnünk, hogy szerinted szar az élet és minden értelmetlen? Komolyan, Harper? Idegesen felálltam az ágy mellé húzott székről. - Kimegyek beszélni az embereimmel. Majd később visszajövök. Addig aludj, rád fér, nyilván fáradt vagy. - Egy percet sem bírtam tovább ebben a kórteremben maradni, muszáj volt kimennem és összeszednem magam. Nem kellett volna ilyeneket mondanom Harpernek, nem szabadott volna megengednem magamnak, hogy így elragadjanak az érzések. Még csak meg sem érdemelte, nyilván ő is csak próbálta feldolgozni a tragédiát, hagynom kellett volna neki, hogy a maga módján tegye vagy legalábbis kevésbé indulatosan reagálni. De nem tudtam egyszerre ennyi emberrel foglalkozni, még én sem. Túl sok volt és úgy éreztem, muszáj legalább néhány percre megszabadulnom mindenkitől.
◇◈ No one ever told me that grief felt so like fear ◇◈
Nehéz volt ilyen idealizáltan látnom a szakmámat, bár azt én is elismertem, hogy Maurice és Russel munkájához képest valóban lényegesen kevesebb hazugsággal és korrupcióval járt. Bár kár lenne tagadni, az aurorok között is bőségesen akadt, aki mindent szolgált, csak az igazságot és az átlagember érdekeit nem - szerettem volna hinni, hogy én nem közéjük tartoztam, hiszen ártatlan embert még sosem bántottam. - Így van. Véletlenül sem arról van szó, hogy szeretek darabokra átkozni másokat, pusztán erkölcsi alapon választottam szakmát - mosolyodtam el. Mellesleg tényleg többet nyomtak a latban az erkölcsi tényezők, elsősorban valóban a világ megtisztítása motivált és csak másodsorban az izgalmas munkakörülmények és a munkámmal járó megbecsülés. Hiába kértem, mégsem engedte el azonnal a témát. Lényegében már hozzászoktam ehhez, nagyon ritkán kértem bárkitől bármit a családunkban, és legtöbbször az is süket fülekre talált - igaz, ez főleg Russelre és Maurice-ra vonatkozott, a gyerekek, már csak a korukból adódóan is, kevesebbszer gyalogoltak át rajtam és az érzéseimen. Nem mintha számított volna, hiszen úgyis rájuk hagytam. Ugyan mi mást tehettem volna? Sértődjek meg? Kérjem ki magamnak, hogy "hé, nekem is vannak érzéseim és engem is meg tudtok bántani, vegyétek már észre"? Nyilván még a gondolat is nevetséges volt. - Attól még nem kell róla beszélni. Nem érdemes rá egyetlen másodpercet sem pazarolni. Ahogy én nem akartam apámról beszélni, úgy látszólag ő is szerette volna rövidre zárni Caroline Dolohov meghurcolásának kérdését. És az az igazság, hogy hiába éreztem mindig kényszert a viták megnyerésére - ha máshogy nem, akkor az akaratomat agresszíven másokra erőszakolva -, most mégsem maradt bennem elég erő sem érzelmileg, sem mentálisan ahhoz, hogy tovább folytassam ezt a meddő veszekedést. - Szerencsére nem is neked kell meghurcolni. - És nem is nekem. Kettőnknek mindössze annyi volt a dolga, hogy félreálljunk, amíg Maurice és az erre felvett emberei elvégezték a dolgukat. Legalábbis senki nem jelezte, hogy tőlem ezen túl elvárnának bármit is, ezúttal nem tudtam hasznossá tenni magam. Kivéve persze azt, hogy itt voltam Harperrel, őriztem és ha bárki is ártani akart volna neki, akkor minden áron megvédtem volna. De egyelőre nem úgy tűnt, hogy valaki az életére akart törni, a saját szervezetén kívül persze. Nem ezt akartam elérni. Igazából nem tudtam, pontosan mit vártam a kifakadásomtól, de biztosan nem ezt. Nem vágytam rá, hogy Harper így érezzen, nem akartam megbántani, fájdalmat okozni neki, ilyen gondolatokat ébreszteni benne. Éppen az ellenkezőjére próbáltam célozni, hogy becsülje meg az életét, ne adja fel, ne csak magára gondoljon és... és ez lett belőle. - Én egyáltalán nem ezt mondtam - próbáltam túlharsogni, de nem értem el vele semmit, csak azért is tovább zúdította rám, amin valószínűleg már azelőtt rágódott, hogy én beléptem ebbe a szobába és akaratlanul felzaklattam. - Kurvára nem ezt mondtam, Harper, fejezd már be ezt a gyerekes hisztit! Senkit nem kell sajnálnod, végképp nem engem, ebben a kibaszott családban úgysem érdekel senkit, hogy velem mi van, soha nem kérdezitek, csak elvárjátok, hogy pattanjak nektek minden szarért, mint egy jó kutya... Csak azt mondtam, hogy... De a mondatot már nem fejeztem be, mert Harper nem volt jól. Nem tudtam átsiklani felette, ahogy levegőért kapkodott, majd köhögni kezdett, fulladozva és légszomjjal küzdve... Nekem pedig minden haragom és sértettségem elpárolgott, átvette a helyüket a mélységes félelem, hogy Harpernek valami komoly baja eshet és ezt én okoztam. Mert mindez nem történt volna meg, ha nem vágom mindezt a fejéhez, ami utólag már annyira értelmetlennek és túlzásnak tűnt, csak rá kellett volna hagynom a hisztijét, hiszen csak egy gyászoló gyerek volt... Hogy tehettem ezt vele? Felpattantam az ágy mellől, de hirtelen nem tudtam mit kéne tennem: maradni vagy orvosért rohanni? Féltem egyedül hagyni, de muszáj volt segítséget szereznem. - Nyugalom, Harper, hozok orvost, nem lesz semmi baj. Oké? Nem lesz semmi baj, rendben leszel - indultam el rohamléptekkel az ajtó felé. A folyosón leszólítottam az első fehérruhás muglit, a kelleténél valószínűleg sokkal határozottabban parancsoltam rá, hogy most azonnal menjen be az unokahúgomhoz. Nem ellenkezett. Ott álltam a folyosó közepén és miközben Harperért fohászkodtam ki tudja milyen felsőbb hatalomhoz, csak arra tudtam gondolni, hogy Kyle halálával valami végérvényesen elromlott. Most már semmi sem lesz olyan, mint régen. Mennyi tragédiát kellett még átélnie a családunknak?
