Ha a múltban élek, nem nézhetek a jövõbe

A kabátom zsebébe rejtetett kezekkel, egy nagy sóhaj kíséretében léptem kia Fontaine család kriptájából. Ritkán látogattam ide, évente egyszer, anya születésnapján - vagy annak közelében -, maximum kétszer, ha ráértem a halála évfordulóján. Szerettem a munkámra fogni a ritkás látogatásokat, egyszerű volt, hihető és még csak bűntudatom volt utána, a valóság azonban nem volt ennyire egyszerű. Hiszen a beosztásom nem volt kőbe vésve, ahogy a varázsvilág vívmányaival is gyorsabban lehetett kontinenseket átutazni. Valójában csak fájt idejönni és fájt emlékezni.
A temető és édesanyám neve a hideg, szépen faragott márvány táblán - közvetlen a nővére és a bátyja után - mindig szíven ütött. Mintha minduntalan az lett volna a célja, hogy az orrom alá dörgölje a nyilvánvalót, a megváltoztathatatlant.  Hiába temettük el több mint tíz éve, egyszerűen nem tudom megszokni a látványát, még úgy sem, hogy a tudattal és az akkor történtekkel megtanultam már együtt élni. Noha azt nem állítanám, hogy könnyebb lett - ahogy a közhelyek próbálják velünk elhitetni -, sokkal inkább hozzászoktam ehhez is csak úgy, mint minden máshoz, ami ennek következményeképpen a családommal, a bátyáimmal történet. Nem volt választásom.
Ahogy lassan vettem egyik lépcsőfokot a másik után, különös hangokat hallottam, valójában inkább csak neszek voltak, mint sem zajok, mégis idegennek tetszettek a sírokkal borított síkság halottias csendjében. Ahogy a kora tavaszi esőtől kicsit ázott talajra léptem, összevont szemöldökkel, automatikusan a pálcám után nyúlva pillantottam körbe. Hiába nem voltam szolgálatban, ez mondhatni reflex volt. Arra azonban nem számítottam, amit láttam. Látni véltem,
Pár kriptával arrébb, az egyik - édesanyám és a nagymamám rémtörténeteiből túl jól ismert - díszes épületből egy szőke nő lépett elő. Hosszú, haja kócosan hullott az arcába, ruházata poros volt és kissé ódivatú, a járása pedig bizonytalan, távolról legalábbis annak tetszett. Mintha csak részeg lett volna, akár hihettem volna egy hontalan amerikainak mégis… különös hatást keltett és valahonnan ismerős volt, noha hirtelenjében nem tudtam őt hová tenni, eldönteni hol és milyen körülmények között találkozhattunk már korábban. Főleg úgy, hogy nem láttam az arcát.
Hosszú és gyors léptekkel indultam meg felé, nehogy elhoppanáljon, de nem úgy nézett ki, mint aki erre készül. Vagy éppen képes rá. Lehet tényleg csak ittas? Így hátulról igen nehéz volt eldönteni. Haboztam egy pillanatig.
- Kisasszony - érintettem meg végül a vállát óvatos finomsággal, nehogy megijesszem. A megérzéseimre hallgattam, amik azt súgták, hogy több van e mögött az egész mögött, mint aminek első pillantásra tűnt. - Minden rendben? Szüksége van segítségre? Bántotta valaki? Auror vagyok, nyugodtan elmondhatja, bármi történt is - biztattam, noha azt nem tettem hozzá, hogy nem ebben az országban dolgozom a Minisztériumnak, hanem egy másikban. Úgy éreztem, hogy a helyzetet figyelembevéve, egyelőre tökéletesen lényegtelen.

Ahogy a nő megfordult, egyből rájöttem, hogy miért találtam már távolról is annyira ismerősnek. Nem volt nehéz. A szőke haj, a jellegzetes vonások, az ismerős szemek. Külön-külön megannyi rokonomon láttam már ezeket. A nagypapámon, a nagymamámon, az édesanyámon, a testvérein, a saját testvéreimen - elvétve - és az unokatestvéreimen, valamint magamon. De így egyben mindig csak a régi családi képeken derengett fel, most mégis életnagyságban láttam.
Szólásra nyitottam a szám, de a döbbenet  belém fagyasztott minden hangot. Úgy festhettem, mint valami partra vetett hal, aki az életben maradásért küzd. Én is valahogy így éreztem magam, főleg miután megszólalt. Amint anyám nevén szólított a szívem is kihagyott egy ütemet. Véletlen, mondtam magamnak, de nem hittem el. Voltak véletlenek és volt ez a lehetetlen szituáció.
Hadart, a szavai már-már összefolytak mégis minden betűt, hangot és kis rezdülést értettem belőle. Vagyis… nem, semmit nem értettem, valójában csak az egymás után rakott szavak értelmét fogtam fel, mivel egy nyelvet beszéltünk.
Zavarodottnak tűnt, noha nem tudtam kivel állok szemben, reflexszerűen fogtam meg az alkarját, hogy legalább legyen egy biztos pont, amibe kapaszkodhat. Képtelenség volt így, ránézésre eldönteni, hogy részegség vagy drog miatt ennyire zavarodott. Esetleg a kettő keverékének köszönhetően. Azt a lehetőséget, hogy a valójában a közel harminc öt éve kámforrá vált nagynéném áll előttem elvetettem, más alternatívák után kutattam, amiből akadt is szép számmal, hála a varázsvilágnak.
Egy rokonomról - hiszen csak az lehetett, más nem lett volna képes ilyesmire - sem tudtam, hogy metamorfmágus lenne, így csak a százfűlé főzet maradt. Ahhoz már akadtak elég tehetséges egyedek a családban.
- Ez egy nagyon rossz vicc - préseltem ki végül magamból valamit -, nem tudom melyik jómadár vagy, Mattie, Felix vagy Beth? - Csak belőlük néztem ki ilyesmit Peggy túlságosan eminens volt ilyesmihez, Sarah túl idős, ahogy Tempest is, Lori és Wallace pedig Angliában voltak, ahogy a saját öcsém is. -  De az ízléstelenségnek is van határa. Mi lett volna, ha a nagyi talál rád így és nem én? - sóhajtottam lemondóan. Egy dolog volt velem és az anyámmal szórakozni - ízléstelen, de elnézhető -, egy másik pedig a nagyival. Hiába tartotta jól magát, a szíve már neki sem volt a régi, nem akartam tudni, hogy milyen hatással lett volna rá ez a találkozó.
- Komolyan, ilyen alakot felvenni a százfűlé főzettől - húztam el a szám. Érzéketlenség volt, szó mi szó, arra pedig nem is akartam, gondolni, hogy az eltűnt nagynéném arca mögött megbúvó unokatestvérem hogyan szerzett megfelelő mintát. Nem kellett nekem mindent tudnom, nagyon nem. - De mit szívtál vagy ittál, hogy ilyen zagyvaságokat beszélsz? - kérdeztem, mert bárki is állt velem szemben a viselkedése furcsa és zavart volt, ha már nem is állt teljesen semmilyen szar hatása alatt, korábban biztosan volt a szervezetében valami.

Szentül hittem, jobban mondva hinni akartam abban, hogy az egyik unokatestvérem végtelenül ócska és ízléstelen tréfájának áldozatává váltam. Tudták - azt hiszem, legalábbis -, hogy ide jövök, ha az utóbbi időben, mióta visszaköltöztem Angliába, éppen ezen a kontinensen voltam, mindig meglátogattam anya sírját. Talán apám életének egyik legnehezebb döntése volt az, hogy engedett a Fontaine család kérésének és ide temették, nem pedig a Black kriptába. Noha volt ebben logika, hiszen ha anyát nem is érdekelte - nem olyan fából faragták -, sosem fogadta be igazán a Black család, ezzel még én is tisztában voltam, holott nyíltan senki mondta ki senki. Ellenben éreztették. Nagyapa legalábbis, amíg élt, mindenképpen.
- Arról - sóhajtottam végül lemondóan -, hogy ez egy nagyon rossz vicc, mégis akkor is, ha nagyon hitelesen csinálod.
Nem értettem. Ésszel fel nem foghattam, hogy mi és miért visz rá egy embert, hogy felvegye a harmincnégy éve halott nagynénje alakját. Annyira abszurd volt, annyira minden, hogy már-már elkezdtem hinni abban: valóban igazat mond. Ez a gondolat azonban még abszurdabbnak hangzott. Képtelen voltam eldönteni, hogy melyik variáció a jobb, rosszabb vagy éppen kevésbé megdöbbentő. Fej, fej mellett haladtak.
Csak bízz meg bennem, ez alapvetően is egy nagy kérés volt. Ritkán bíztam meg bárkiben is, a bátyám miatt a család sem állt ilyen téren mindenek felett. Nekik hála megtanultam, hogy azok is gond nélkül képesek elárulni, akikkel a vér köt össze. Mi több, nem csak vér, de az élet első, közös, kilenc hónapja is az anyaméhben. De most… még annál is nagyobb kérésnek tetszett. Nem tudtam kivel állok szemben, ki lapul a csinos arc mögött. Ahogy a szándékai is tisztázatlanok voltak. Mégis… ahogy fogtam az alkarját, ahogy a félelem, értetlenség és még valami furcsa, beazonosíthatatlan cikázott át a tekintetén, képtelen voltam arra, hogy visszautasítsam.
- Rendben segítek neked, keressük meg a… kiket is? - adtam be végül a derekam, ha így akart játszani, akkor játszunk így. Ez persze nem azt jelentette, hogy bízom benne. Nem így. - De előtte lenne egy kérdésem. Még egy kérdésem - javítottam magam, hiszen az előbbi is az volt. - Elsőre kicsit furcsa lehet, de mégis fontos lesz, hidd el nekem. Milyen nap van ma?
Banálisnak tűnhetett, de ezzel talán némileg előrébb kerülhettem anélkül is, hogy belepillantok a fejébe. Nem szerettem másik fejében turkálni, hiába voltam képes rá. Illetlen dolognak tartottam, arról nem is beszélve, hogy olykor olyasmit is láttam, amit nem kellett volna.
Nem hittem benne, hogy a valódi Lillian Fontaine áll velem szemben, de egy kis részem nem tudott eltekinteni attól, hogy mi van akkor ha tényleg ő az. Ha ez nem egy vicc, hanem a kőkemény valóság. Ezért a dátumos kérdés. Lilliannak egyből rá kellett vágnia azt a bizonyos napot, amit én se tudtam pontosan, az unokatestvéreimnek gondolkodásra volt szüksége, hiszen nem volt ez egy olyan evidens kérdés. Ha készült is erre a színjátékra, ez kizökkenthette. Főleg ilyen hirtelen, a semmiből.
- A hajam? - hökkentem meg a kérdésen. Elképzelésem sem volt arról, ez most hogy jön ide. - Nem, sosem szerettem röviden, egyszer lett levágatva, olyan négy-öt éves korom körül, de utáltam. Azóta mindig hosszú.