I miss you so much - Angie & George

Túl sok minden történt velünk az elmúlt hónapokban és egyszerre túl kevés, hogy úgy érezzem, minden rendben. Amikor ki kellett hozni a gyerekeket a vízből a nyaralás során, akkor lepörgött előttem az egész életem. De nem magam miatt és azért, mert olyan nagyon féltem volna, hanem mert féltettem őket, a családomat. Mert annyira jó volt, hogy közös programot csinálunk, hogy én is feltétel nélkül élvezhetem Angie figyelmét, hogy végre úgy viselkedünk, mint egy normális család, még akkor is, hogy ilyen balul sült el egy része a nyaralásnak. Az ilyen alkalmakkor érzem azt, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy. Hogy végül hozzám jött, hogy elviseli a mindennapos hülyeségeimet, hogy még mindig kitartunk egymás mellett.
Aztán a nyaralás után minden visszatért a maga kis egyszerű kerékvágásába, a gyerekek visszamentek a suliba, én ellenőrizni az üzletet, Angie meg vissza az apjához. Ez utóbbi az elején nem is okozott gondot igazából, de egy idő után kezdtem megint magányosnak érezni, az ötleteim megfogyatkoztak és megint csak visszatértem a már meglévő ketyerék tökéletesítéséhez. Például a kis fényes hátú bogárhoz, amin még bőven van mit csiszolni és a dizájnról már nem is akarok beszélni. Szóval tennivaló akadt, csak aztán néha megint az üres ház várt.
Az apósom hallani sem akart arról, hogy hozzánk költözzön, én ennek dacára pedig arról, hogy ő hozzánk jöjjön. Tudom, hogy makacs vagyok és túl büszke, de így fogadott el mindenki és had döntsem már el azt, hogy kivel akarok lakni. Pedig még nyáron én is támogattam az ötletet, aztán idővel egyre kevésbé. Nem vagyok kíváncsi sem a rasszista megjegyzéseire, sem a lenézésére az egész varázsvilág felé. Ha ennyire nem akarja tudomásul venni, hogy az unokái is örökölték azt a „poklot”, akkor a lányára se tartson igényt.
Én barom pedig majdnem elcsábultam. Nem volt több, mint egy furcsa csók, amit nem is tudom, hogy viszonoztam-e, annyira mámorittas állapotban voltam attól az öleléstől, amit kaptam. Szégyen vagy sem, én vágyom arra, hogy törődjenek velem és mikor Angie már negyedik napja nincs megint itthon sok külön töltött hét után, akkor megesik, hogy én is megbotlok. Ahogy az is, hogy aztán tajtékzó vad módjára hoppanáltam a házuk előtt. Az apja háza előtt, mert úgy éreztem, hogy nekem halaszthatatlanul beszélnem kell vele. MOST! Azonnal, különben úgy érzem, hogy a saját gondoltaimba és a bűntudatomba fulladok. Úgy rángattam meg a kopogtatót, mint egy hülye, ha pedig nem jött azonnali válasz, akkor még egyszer, hogy aztán az államat dörzsölve körülnézzek a helyszínen. Késő van, sötét és senki nem mászkál az utcán. Ez a szép életű ember sosem ette be magát az emberek közé igazán és mostanra cserébe a mi életünket forgatta fel. Én pedig úgy érzem, hogy feltettem az i-re a pontot. Nem kellett volna csak úgy hagynom azt…

Amikor összeházasodtunk, valahogy nem volt kérdés sohasem, hogy miként kezeljük majd a házasságunkat. Egyikünk sem az a szabályokhoz kötött ember volt és tudtuk a másikról, hogy sok mindenre nyitott, a szabadság pedig olyan dolog, amit jobb hagyni, mint röghöz kötni. Abból semmi jó nem származott volna, ha csak magunkhoz láncoljuk még joban a másikat, ebből kifolyólag pedig ha valamelyikünknek aggálya, kételye vagy valami más szándéka támadt, azt is meg tudtuk beszélni. Nem véletlenül jutottunk el Angie-vel együtt oda, hogy rájöjjünk, ő a nőkhöz is vonzódik, mi több, volt lehetőségünk egy hármast is kipróbálni. Egy szó, mint száz, a házasságunk sikeréhez sokban hozzájárult a rugalmasság és az, hogy nem akartuk megfojtani a másikat a saját kicsinyességünkkel. Ha mindent nem is tudnak a gyerekek, mi tudjuk, hogy mi mindenen mentünk már keresztül. És enne nem az apja a legsötétebb fejezete.
Most mégis úgy állok itt a ház előtt, mintha most követtem volna el életem legnagyobb baklövését és ezt rendre így is érzem. A dolog csak úgy megtörtént, amit nem tudok visszacsinálni, de nem is hagytam tovább fajulni. Ellenben semmi ilyesmiről nem beszéltem a nejemmel és ezért úgy érzem, hogy sem őszinte nem voltam vele szemben, hűséges pedig pláne nem. Pedig mi aztán sokszor sokféleképpen értelmezzük a hűséget, még soha nem léptünk félre.
Egyszerűen csak leszegezem a tekintetem, ahogy ajtót nyit. Arra is nehezen veszem rá magam, hogy megszólaljak, megmozduljak. Először lesokkolok, aztán végül a sok kérdés hallatán végre rá is emelem az íriszeimet. Ha azt mondaná valaki, hogy ennél sápadtabb már nem is lehetnék, akkor most szembe röhöghetném, hogy de igen! De semmi ilyen kedvem nincs, sőt legszívesebben sírnék, de azt sem tudok. Semmi sem megy. Csak a kérdések zakatolnak újra és újra a fejemben, amiket az imént meg kellett volna válaszolnom.
- Mindenkivel minden renden. - szólalok meg életszegény, kissé remegő hangon. Lehet, hogy hallani is alig hallja, de még rá kell találnom a hangomra saját magammal együtt.
- Megérdemlem, ha ezért most megharagszol rám. Én... csak úgy megtörtént. Magától. Megcsókoltam egy vadidegen nőt. - egy még számomra is idegent és még mindig ég a szám, de nem a vágytól, hanem a szégyentől. Most már feldereng, hogy viszonoztam és annál rosszabbul érzem csak magam tőle.
- Sajnálom, én csak... annyira magányos vagyok és annyira üres a ház. - tekintetem ismét lesütöm csak a földre és egy pontot - egy kibaszott kifordult kavicsot - kezdek el szuggerálni, mintha attól megváltozna bármi is.

Az ember életében mindig is voltak, vannak és lesznek mélypontok. Aki azt mondja, hogy nincs, az hazudik. Senki még csak álmában sem gondolná, de felkészülni sem tud arra, hogy ezek a pontok mikor jönnek el, milyen előjelei vannak és arról sem adtak soha használati utasítást, hogyan lehet kikeveredni belőlük. Az első mélypontom a háború, pontosabban az ostrom alatt jött el, amikor Fred meghalt, én pedig úgy éreztem, hogy egyedül maradtam. De nem csak hogy egyedül maradtam, mardosott a bűntudat és a szégyenérzet is, hogy én is megmenthettem volna, én is a helyében lehettem volna. Egyik sem történt meg, ezt pedig bármennyire is igyekszik az idő begyógyítani, teljesen sohasem tudja.
Ez a szégyenérzet ült ki pontosan most is az elmémre, amikor realizáltam, hogy mit teszek. Megcsókoltam egy nőt, mert sajnáltam magam, mert önző voltam és mert annyira kapaszkodtam abba, hogy megérdemlem, hogy törődjenek velem. Angie dolga tudom, hogy mostanában eszméletlenül sok volt, mégis úgy éreztem, hogy nem szán rám elég időt, pedig tudna. Most itt vagyok nála és a szemébe sem bírok nézni, amiért megtettem. Csak egy kicsit türelmesebbnek kellett volna lennem, mantrázom magamban még mindig, mintha valami nyomorult fűszálba akarnék kapaszkodni, de nem lehet semmi sem mentség most már rám. Nehezen jönnek a szavak a számra, de érzem, hogy mondanom kell valamit, ha nem akarom őt sem halálra rémíteni. Az most mindegy, hogy én hogy érzem magam.
Nem lehet mentségem, hogy Angelina megnyugszik, nem visszakozhatok a bevallás elől. Jobb most, mint később, hisz ismerem magam, belül csak emészteném tovább a történteket, ami ki tudja miben bukna ki. Nem szeretném, ha a gyerekek ebbe jönnének haza, nem szeretném, ha bármelyikük is asszisztálna egy ilyen volumenű veszekedést. Igazából csak feltételezem azt is, hogy veszekedés. Nem tudom mire számíthatok.
- Nem tréfa. - válaszolok alig hallhatóan, a szám pedig mintha csak elfelejtene engedelmeskedni. Egyszerűen nincs pofám kimondani azt a szót, nincs pofám a szemébe mondani. De lassan a szemébe nézek.
- Beszélgettünk. Lényegtelen... megtörtént. Angie, annyira hiányzol. - valamikor régen, még a legelején tudom, hogy sok mindenre nyitott volt, kipróbáltunk olyan szituációkat, amiket a gyerekek nem is tudnak. De azóta megkomolyodtunk, úgy igazán összekapaszkodtunk. És csak mostanában érzem azt, hogy már nem kapaszkodunk annyira egymásba. Pedig szeretnék, a világon mindennél jobban szeretnék. A csönd, ami beáll közénk csak felőröl. Mindegy, hogy tíz másodperc vagy percek. Ahogy felőröl az is, amit mond. Mondjon bármit, de azt ne, hogy nem tudja. Kényszeresen töröm meg a csöndet.
- Meg tudsz bocsátani?

Csalódtam magamban. Én, aki azt hittem, hogy kibírom és erős leszek, egy pillanatra elgyengültem. Nem véletlen, hogy képtelen vagyok a szemébe nézni és még akkor is kerülöm, amikor tudom, hogy szükségszerű most már szembenézni a valósággal. Hűtlen voltam, vegyük ezt bármilyen értelemben, mert ezen nincs mit szépíteni, magamat pedig egy pillanatra se akartam mentegetni. Akkor még kevésbé tudnék belenézni a tükörbe, ha magamnak keresnék kifogásokat. Férfiasan szólva elbasztam.
Annyira édes, ahogy próbál ő mentegetni engem és valami tök másra gondolni, de nem fogok belekapaszkodni és kibújni a felelősségvállalás alól. Sajnos tényleg nem tréfa és ami még elkeserítőbb, az az, amikor látom, hogy realizálódik benne. Soha, de soha az életben nem akartam őt megbántani. A szavaiból is hallom, mennyire abszurd, amit tettem és erre tényleg nincs mentségem. Hirtelen annyira bűnösnek érzem magam mindenben, hogy eljátszottam a bizalmát, meglehet a házasságunkat is, hogy képtelenségnek érzem jelenleg azt, hogy belépjek a ház küszöbén.
- Tudom. Sajnálom, nincs mentségem. Tényleg. - szinte tőmondatokban beszélek és a kezem is megremeg az idegességtől. Mihaszna módon csak zsebre dugom és úgy lépek hátrébb. Angie kilép velem, becsukja az ajtót, én pedig úgy nézem minden egyes mozdulatát, mintha az utolsók között azt látnám csupán. Én még mindig rettenetesen szeretem őt, ettől az egésztől csavarodok be lassan, hogy most is itt van és mindig itt van. De nem lehetek önző, nem gondolhatok arra, hogy az egész ennek az áldatlan helyzetnek a hibája. Ez csakis az enyém.
A bűntudat szól ki belőlem, de nem gondolom másképp is. Azonnal megbántam a tettem, ahogy kapcsoltam, hogy elgyengültem. A kérdései egy percig sem hagynak kivetni valót, megértem azt is, ha csalódott és azt is, hogy haragszik. Minden oka megvan rá, azok után, hogy annyi mindenen keresztül mentünk. A keze után nyúlok, hogy megfogjam, nem tehetek róla, nem bírom a feszültséget és a tétlenséget.
- Nem gondolom így. Igazad van, nincs rendben. Szeretlek és nem fair tőlem, hogy ezt hagytam megtörténni. De nem szeretnélek elveszíteni.