Egy kései edzés - Vincent&Avery

Nem vagyok egy sértődős fajta, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy Avery felcsattanása nem ütött egy kicsit szíven. Azt hittem, hogy ennél azért jobb, ennél… nyíltabb viszonyban vagyunk, de úgy néz ki, hogy tévedtem. De miért is ne gondolkoztam volna így? Nem sokan látogattak az ispotályban való tartózkodásom alatt, de ő már-már visszatérő vendégnek számított. Nem beszéltünk túl mély dolgokról, de kellemesen el tudtunk lenni egymás társaságában, és azt hittem, ez akár egy kicsit döcögős, de alapvetően jó barátság kezdete lehet. Azelőtt csak kollégák voltunk, akik a munkán kívül nem sok időt töltöttek együtt. Az ispotályba azonban semmi nem kötelezte, hogy eljöjjön, és az állapotom után érdeklődjön.
Akárhogy is legyen, nem nagyon zavartam ez után a dolgaiban. Ha segítséget kért tőlem, segítettem, ha nekem volt szükségem az ő szaktudására, akkor nem féltem hozzá fordulni. Egész egyszerűen csak felfogtam, hogy ha meg akar maradni kollégának, akkor maradjunk meg kollégának. Vágytam a társaságára, a csípős nyelvére, meg arra a furán vonzó kisugárzására, ami minden viccet nélkülözve néha halálra rémített, de nem erősködtem – hisz nem vagyok ilyen.
Régóta járok már ebbe az edzőterembe, és a tulajt is egész jól ismerem. Miután pár hónappal ezelőtt megtudtam, hogy költözik, felajánlottam a segítségem, amit ő vonakodva ugyan, de elfogadott. Jót beszélgettünk a hűtője, és egyéb bútorainak háromemeletnyi kétemberes cipekedése, és a perchosszú szitkozódások között, olyannyira, hogy adott egy pótkulcsot a teremhez, hogy ha bármikor szeretném záróra után használni, akkor szolgáljam ki magam – azzal a feltétellel, hogy rendet rakok magam után, és ha veszettül megugrik a rezsi, azt is én állom. Mivel amúgy sincs mire költenem a megkeresett pénzemet, és jobb szeretek egyedül edzeni, ezért egy abszolút jó üzletnek tűnt.
Fogalmam sincs hány órára járhatott, de az ágyban csak forgolódás volt a jussom, ezért inkább úgy döntöttem, hogy kihasználom az újdonsült lehetőséget, és meglátogatom éjszaka ezt a londoni edzőtermet.
Ledobom a táskámat, majd felkapcsolom a terem világítását, és elfog valami abszolút üresség, amire nem értem, miért nem számítottam. Mikor jönni szoktam, általában dübörög a zene, csörögnek-zörögnek a gépek, nyögdécselnek a fájdalomtól az emberek, most azonban az egyik fénycső alapvetően nem hallható, de a síri csendben mégis észrevehető zúgása az egyetlen zaj, ami a légzésemet kiegészíti.
Nem tudom, hogy mivel kezdjek. Fel-alá sétálgatok egy-két percet a teremben, szemrevételezve a különböző gépeket, és mire eldönteném, hogy legalább egy valamire való bemelegítést nem ártana megejtenem, egy hang csapja meg a fülemet. A fenébe, nem zártam be a terem ajtaját? Már épp mondanám, hogy zárva vagyunk, de megfordulva egy ismerős arcot pillantok meg. Na hát ha valakire, rá aztán tényleg nem számítottam.
- Avery - a hangomból egyfajta te mit keresel itt fajtájú meglepettség szűrhető le. Felvonom a szemöldököm a szavaira, de aztán hamar rendezem a soraimat.
- Ne aggódj. Felfogtam, hogy nem akarsz róla beszélni, ezért sem zargattalak miatta - most mi mást felelnék erre? Hogy megbántotta a silány kis lelkemet és szégyellje össze-vissza magát? - Csak gondoltam, hogy ha már annyiszor bejöttél hozzám az ispotályba, érdeklődtél irántam, lefoglaltál, akkor talán nem csak kollégaként tekintesz rám, hanem akár valami barátfélének is. De ez az én hibám, hogy sokat képzeltem bele - nem akarok sértettnek tűnni – már nem is vagyok az -, a hanglejtésemből pedig külön odafigyelve rá próbálom ezt átadni neki.
- Ettől függetlenül, ha szeretnél maradni, és megedzeni valamidet, csak tessék. Viszont akkor bezárom az ajtót, és lekapcsolok pár lámpát, nehogy több éjszakai molylepkét idevonzzak - mert most sem telt bele öt percbe, hogy valaki, jelen esetben Avery, megjelenjen az amúgy ilyenkor zárva tartott termen belül. - Na meg legalább valami szépet is látok, nem csak a saját izzadt, lihegő, szőrös pofámat a tükörben - teszem hozzá incselkedően elmosolyodva. Ja igen, a kis kirohanása óta nem nagyon volt lehetőségem borotválkozásra. De ez aligha érheti őt meglepetésként, mert mindig is úgy váltogattam az arcomon a szőrzetet, mint útszéli kurva a rúzsait. Maximum csak kicsit dúsabbnak, sűrűbbnek tűnhet, de ugyanannyira rendezett, mint eddig. Azért az igényességet próbálom megtartani.

Örülök, hogy összehozott minket a sors Averyvel. Úgy érzem, jól kiegészítjük egymást, ami a munkánkat illeti. Hogy a magánéletre is igaz ez... kérdéses. Viszonylag régóta ismerem már, de számomra ő még mindig egy nagy rejtély. Nem beszél túl sokat magáról, ha mégis, azt is kellő körültekintéssel, óvatosan teszi, homályosan fogalmazva. Azt nem mondanám, hogy rögeszmémmé vált a köd feloldása, de nagyon szívesen megismerném őt mélyebben is. Mindig is gyengéim voltak az érdekes emberek, ő pedig határozottan közéjük tartozik.
- Tényleg sajnálom, hogy ha nem is közvetlenül, de közvetett módon nekem köszönhető ez a büntetésed - bár úgy sejtem, nincs szüksége a sajnálkozásra, főleg nem tőlem. - Megpróbálok tenni valamit az ügyedben, hogy mihamarabb csatlakozhass hozzám a terepen. Egy hozzád hasonló, te képességeiddel rendelkező nőnek nem a kispadon van a helye - ezt szerintem bárki tudja, aki kicsit is ismeri őt. Az pedig a minimum, hogy megpróbálok segíteni, ha már ő is segített rajtam. Ha ő nem lett volna ott, akkor ki tudja, hogy alakult volna az az éjszaka.
Érzékelem, hogy megáll az ütésekben, ekkor elengedem a zsákot, és ellépek tőle, hogy vele szemben találjam magamat. Kérdésére először csak sóhajtok. - Sokszor feltettem ezt a kérdést én is az ispotályban, vagy magányomban. A válasz pedig mindig ugyanaz volt: igen. Tisztában voltam vele, hogy ez nem fogja visszahozni Ameliát, de úgy gondoltam, tartozok neki annyival, hogy igazságot szolgáltatok. Függetlenül attól, hogy mikor megláttam, inkább a bosszú érdekelt… - meg is lett az eredménye, elvesztettem a kontrollt. - De túl sok mindent köszönhettem neki. Így pedig végre úgy érzem, megtettem minden tőlem telhetőt azért, hogy békében nyugodhasson - beszéltem neki a menyasszonyomról, a múltamról, de nem mindenről egyenlő mértékben. A boldog, vagy semleges pillanatokat szívesen idéztem fel neki, a fájó pontokat már annál kevésbé. Ez nem Avery hibája, szimplán csak azé, hogy nem szeretek gyengének tűnni. De hát ki szeret?
- Mit szólsz egy kis harci edzéshez? Csak szimplán, régimódian, kéz-a-kézben. Nem kell kímélned, máskülönben sosem térek vissza a régi formámba. Plusz neked sem árt a sok papírtologatás után egy kis vérfrissítés - a kérdésem közben teszek pár lépést a terem azon részéhez, ami pont erre van kialakítva. Miközben sétálok, tovább beszélek.
- Tehát ideje tovább lépnem. Neked pedig nem tudok elégszer köszönetet mondani, Avery, amiért végig mellettem álltál ebben a rögeszmémben. Ez sokat jelent nekem. Biztosra veszem, hogy ha te nem vagy mellettem, akkor nem alakultak volna így a dolgok - talán pont ezért esett olyan rosszul, mikor múltkor érdeklődtem felőle, ő pedig olyan mogorván lepattintott. De ez már a múlté. A jelenben kell élni, és a jövő felé tekinteni.
Miután megállunk egymással szemben, és megropogtatom a tagjaimat, újabb kérdést intézek felé. - Ugyanakkor felmerül bennem a kérdés, és ne érts félre, nem hálátlankodok, csak kíváncsi vagyok… miért segítettél nekem ennyit? Miért támogattál, amikor más már rég feladta volna, csak hogy előkerítsük ezt a semmirekellőt? - kérdezek ugyan, de lehet, hogy a válasz erre egy arconcsapás lesz. Nem mintha bánnám, azért vagyunk itt.