A Wagtail házat zene hangja, és folytonos éneklés, vagy nevetés tölti meg ezen a vasárnap délelőttön. A bolond családom mindhárom tagja, azaz Myron, Ike és én is itthon töltjük a hétvégét, és ezt kihasználjuk, amennyire lehetséges. Na, a reggel elég erős kifejezés, mert tizenegy is elmúlt, mire mindhárman összegyűltünk a konyhában. Apu nevében is mondhatom szerintem, hogy az előző estét ki kellett pihenni, és most kellett az az erős fekete, hogy észhez térjek. Most már viszont képes vagyok falakat is lebontani, leénekelni a csillagokat az égről, és esküszöm nem túlzás azt mondanom, hogy még reggelit is tudok csinálni. Értük egyébként is bármit. - Cukor, cukor...cuuukor - remélem, nem a sóra nyúlok rá, amikor az egyforma tárolók közül az egyiket leveszem a polcról. Néha sikerül kiigazodnom a konyhában és egészen ehető dolgokat hozok össze. Vagy csak a fiúk nem mernek mást mondani... Azért a biztonság kedvéért belenyalok, gyorsan ki is cserélem az igazi cukortartóra a dobozt, mert hát...nyilván mellényúlok. Kérdezés nélkül ülök fel a konyhapultra Myron és Ike közé, és átnyújtom a cigit, amit az imént gyújtottam meg. Amíg a tészta összekeveri magát, mi pont be tudunk hangolni ezzel a zöldséggel. Azt szokták mondani, minden étkezésben kell, hogy legyen zöldség, és vitamin. Tessék, kérem, nálunk aztán megvan. Ezután minden zokszó nélkül jöhet a desszert. Talán egy palacsintát hárman nem tudunk elrontani.
Felébredve természetesen nem az az első dolgom, hogy kimásszak az ágyból és rendbe szedjem magam, hanem ha kell ha nem még minimum egy órát ott ülök és azzal töltöm az időt, hogy azt várom Stormie felébredjen. Egyedül tök lusta vagyok kimenni a konyhába és bármi normálisat összedobni. Nem mintha béna lennék egy rántotta vagy tükörtójás összehozásában, de igazából attól függ, hogy velem ellentétben Myron és Stormie mit akar enni. Nem szeretek egyedül erről dönteni, ezért is maradok az ágyamban és próbálok jobbra-balra forgolódva még egy álmot kipréselni magamból több kevesebb sikerrel. Ha mellettem van másra se tudok koncentrálni csak rá. Hogy milyen mélyen szuszog és milyen ritmusban ver a szíve vagy milyen magasra emelkedik a mellkasa. Nem akartam felébreszteni őt, de ha sikerült is akkor se bánom, mert legalább beszélhetek hozzá, magamhoz ölelhetem gond nélkül és… Valószínűleg nem akarom magamra haragítani őt, ezért kicsit odébb húzódok tőle, hogy még véletlenül se zavarjam meg az álmát. Neki talán több energiára van szüksége, mint nekem. Éppen ezért várom a leginkább azt, hogy végre megmozdulhassak és gond nélkül izeghessek mozoghassak. Ez van, ha ébren vagyok akkor nyugtalan vagyok és nem tudok egy helyben várni sokáig. De talán az ő kedvéért most kivételt teszek.
Nem akartam elhinni, hogy ő most tényleg palacsintát akar készíteni, de nem ellenkeztem. Amíg ő kiment a konyhába addig én… mondanám, hogy valami hasznossal töltöttem az időmet, normálisan felöltöztem, de az sajnos nem jött még össze. Van egy olyan érzésem, hogy nem is fog egyhamar összejönni. Na mindegy. Inkább úgy ahogy voltam szépen kimentem a konyhába Stormie mellé, abban reménykedve, hogy nem fog kicsinálni amiért nem voltam képes lecserélni a végein kiszakított felsőmet. Mintha én tehetnék arról, hogy szegény pólóm ilyen lett… Mindegy is. Lényeg, hogy megjelentem a „Cukor” feliratú pólómban előtte és majdnem elnevettem magam, amikor azt kereste. – Oké, itt vagyok. – azzal a lendülettel meg is öleltem őt, remélve, hogy ezzel lelassítom a palacsinta készítés fázisait. Nem mintha nem akarnék palacsintát enni, de minél tovább látom őt így annál viccesebb lesz. – Amíg te azzal foglalkozol addig én készítek kávét, rendben? – kíváncsian pillantottam rá és Myron-ra remélve, hogy valamivel én is a kedvükben járhatok.
Sosem értettem, hogyan létezhetnek olyan emberek, akik egyszerűen csak fogták magukat és felkeltek reggel hétkor, ittak egy fosszar alsókategóriás kávét, összekészülődtek, zsebre vágták a minisztériumi azonosító kártyájukat, aztán bementek robotolni egy irodába nyolcra, mint az engedelmes kiskatonák. Előbb vágtam volna le önként és dalolva a golyóimat, mint hogy ez legyen az életem. Ezen a reggelen - oké, lófaszt reggelen, volt vagy fél tizenegy, mire méltóztattam kikelni az ágyból - csak még inkább meggyőződtem róla, hogy az én életvitelem nem volt összeegyeztethető a normális emberekével. Az előző este után lényegében már az is emberfeletti teljesítmény volt, hogy egyáltalán délelőtt felébredtem és egészen emberi állapotban levonszoltam magam a konyhába. Az enerváltságom csak addig tartott, amíg Stormie be nem futott - minden apai elfogultság nélkül mondhattam, hogy az én egyetlen kislányom egy embertestbe szorult napsugár volt. Ha belépett valahova, akkor beragyogta a szobát és ezt nem csak azért gondoltam így, mert előző este "miafaszértnetenném" alapon felnyaltam valami tablettát a srácokkal, ami után még az öltözőhöz tartozó mosdóban úszó pisifolt is gyönyörű sárgának tűnt. Stormie tényleg varázslatosan értett ehhez. A palacsinta ötlete már csak ráadás volt, bár nagyon értékeltem. Nehezemre esett felidézni, mikor ettem utoljára. Tegnap délben? Tegnap reggel? Tököm tudja, nem is számított. - Emlékeztek, hogy kiskorotokban mindig rajzoltunk arcot a palacsintátoknak? - tettem fel a kérdést, miközben kinyújtottam a kezem a felkínált cigiért. Nem indulhatott a reggel dohányfüst nélkül. Jót tett az énekhangomnak, kellemesen bársonyos lett tőle. - Vagy valami hasonlót, mert nem tudok rajzolni, de kurvára örültetek neki így is. A konyhatudományom kimerült ennyiben: néha, mikor eszembe jutott és kedvet éreztem rá, csináltunk a kölykökkel valami rohadt egészségtelen, cukros szart. Nem főztem, arra ott voltak a nagyszüleik és a kajarendelés csodálatos lehetősége. Sosem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, véleményem szerint a pizzarendelés pont olyan kielégítő táplálkozás volt egy gyereknek, mintha minden hétvégén felraktam volna nekik főni a húslevest. Sosem panaszkodtak rá. Mi legalább leültünk közösen enni, mikor éppen itthon voltam (és olyan állapotban), ezt azért kevés gyerek mondhatta el magáról. - Hát nekem vannak a legrendesebb gyerekeim. Holnap ágyba is hozhatjátok nekem a reggelit, mit szóltok? - Mindannyian tudtuk, hogy az arcukba vágtam volna az ajtót, ha felébresztenek. Kivettem a szekrényből három bögrét - mindenkinek megvolt a sajátja, nem kellett válogatnom -, majd letettem őket a pultra Ike elé, hogy azokba tölthesse a kész kávét.
Felébredve természetesen nem az az első dolgom, hogy kimásszak az ágyból és rendbe szedjem magam, hanem ha kell ha nem még minimum egy órát ott ülök és azzal töltöm az időt, hogy azt várom Stormie felébredjen. Egyedül tök lusta vagyok kimenni a konyhába és bármi normálisat összedobni. Nem mintha béna lennék egy rántotta vagy tükörtójás összehozásában, de igazából attól függ, hogy velem ellentétben Myron és Stormie mit akar enni. Nem szeretek egyedül erről dönteni, ezért is maradok az ágyamban és próbálok jobbra-balra forgolódva még egy álmot kipréselni magamból több kevesebb sikerrel. Ha mellettem van másra se tudok koncentrálni csak rá. Hogy milyen mélyen szuszog és milyen ritmusban ver a szíve vagy milyen magasra emelkedik a mellkasa. Nem akartam felébreszteni őt, de ha sikerült is akkor se bánom, mert legalább beszélhetek hozzá, magamhoz ölelhetem gond nélkül és…
