| Szer. Feb. 24, 2021 1:12 am |  Kingsley & Apollo  Alkalomadtán elő szokott fordulni, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt te gondolod. Persze minden ember hisz abban, hogy uralni tudja a helyzetet, ha jól emlékszem a másnaposan látogatott pszicho-akármi kurzus szerint az emberek társas viselkedésének egyik alap motivációja, hogy azt hiszik, mindent az irányításuk alatt tartanak. A valóság ennek nyilvánvalóan nem felelt meg, soha, senki nem tartotta igazán a saját kezében a gyeplőt, ha szent meggyőződése volt ez, akkor sem. Rajtam és még néhány gyökéren kívül azonban nem valószínű, hogy néha tudatosult a saját viselkedése, és nekünk is csak azért, mert behallgattunk arra az előadásra. Azért persze a legtöbbször nem gondolkodtam azon, hogy "hűha, most nem én irányítom a helyzetet", mert részegen vagy betépve nem is uralhattam volna kevésbé a környezetemet. Ma este viszont elhittem. Eskü alatt vallanám, hogy Bertie Ollivander minden kétséget kizáróan vonzza a balszerencsét. Az elmúlt hét majdnem felét bulikban töltöttem. Már végeztem a vizsgáimmal, a munkák a műhelyben álltak, a közgazdász diplomámat pedig néhány rosszabb trip során rituálisan égettem el gondolatban, úgyhogy szabad voltam mint egy kismadár (egészen ma estig, de ott még nem tartunk). Nem igazán voltak teljesen józan és tiszta perceim, napközben aludtam, éjjel pedig ittam-szívtam és ki tudja még mivel mérgeztem magam. Legnagyobb bánatomra nőkkel nem. Mindenesetre a másnaposságnak ideje sem volt elérni engem, annyira nem adtam neki lehetőséget, mégsem történt semmi, az égvilágon semmi, ami problémát okozott volna. Egészen Ollivander érkezéséig. Szerettem vele partizni, megvolt hozzá a képessége, meg ami még fontosabb, a készlete, hogy jól érezzük magunkat, és azt hiszem, a normális napokon is a barátomnak vallottam volna. Most is remekül szórakoztunk, szokás szerint a legjobb anyagot biztosította, minden tök fasza… aztán megjelenik a Merlin fasza, egy auror képében. Kimagyaráztam volna, hogy a zsebemben nem kokain van és a számból csak rendes cigi lóg, de mindegy is, úgysem hiszik el, nem hülyék. Az éjszakát az aurorparancsnokság fogdájában töltöttem, ahová valami elképesztő szerencsével közel tíz éve nem jutottam be. Ha jobban belegondolok, csak idő kérdése volt, hogy valamit elcsesszek, ez pedig most történt meg, mily' szomorú. Kicsit tényleg az volt, mert már előre féltem attól, mi vár rám akkor, amikor apám értem jön. Bertie egy darabig társaságot nyújtott, aztán megjelent érte a nője, akitől bevallom, jobban rettegtem, mint hat Voldemorttól és még négy Kingsley Shacklebolttól összesen, vagy akár ezek amalgamációjától. Persze Bertie szerette, ha fáj, akármennyire is próbálta tagadni. Mindegy is, végül az éjjel nagyrészét egyedül töltöttem, éberen bámulva a sötét plafont a kényelmetlen ágyon fekve. A gondolataim tompák voltak, de nem hagytak aludni, mert fel kellett készülnöm arra, ami apám érkezésével várt rám. Meg is történt mindez, reggel, nem sokkal azután, hogy felgyúltak a lámpák és az emberek mozgolódni kezdtek, megütötte a fülem a jól ismert, mély hang. Ekkor keltem csak fel és léptem oda a rácsokhoz, látszatra nagyon lazán és nyugodtan nekidőlve fél vállal. - Szép jó reggelt, édesapám. Ragyogó napra ébredtünk, nemde? A madarak csiripelnek, az ég tiszta, te borúsabb vagy mint London télen, én meg nagyon retkes, úgyhogy szívesen hazamennék lezuhanyozni, mielőtt végighallgatom a kedvenc hegyibeszédemet tőled. Mit szólnál hozzá? |
|
