Olyan gyorsan telik körülöttem az idő, hogy győzök lépést tartani vele. Ki gondolta volna, hogy ennyire fárasztó és nehéz lesz az, hogy tartsam az eddig jól bevált időbeosztásomat, ha ennyi minden a feje tetejére áll az ember életében? Takarózhatnék a válással, és igen, valamilyen szinten az is közrejátszik abban, hogy ennyire túlterheltnek érzem magam, de ez csak egy indok a sok közül. Már egészen kezdek belejönni abba, hogy ne érezzek bűntudatot, amiért végül úgy döntöttem, hogy apához akarok költözni, és azt is sikerült megtanulnom, hogy anya ezért nem haragszik rám, még akkor sem, ha nyilván csalódott egy kicsit. Azt sem volt túl könnyű feldolgozni, mikor kiderült, hogy apa és Ms. Wilkinson úgy éreznek egymást iránt, főleg azután, hogy még tavaly elkezdődtek a legilimencia különóráim a tanárnővel, és úgy éreztem mi is közelebb kerültünk egymáshoz, emberileg. Nem mintha bajom lenne a kapcsolatukkal. Nem, erről szó sincs! Egész egyszerűen csak furcsa, és nehezen szokja meg az ember, pláne, ha az egyik kedvenc tanárnőjéről van szó. Most már viszont ezt is kezdem megszokni. A családi gondok pedig nem sokkal később elég hamar a háttérbe szorultak, mert megjelent az életemben Ő, és képtelen voltam másra gondolni, csak Rá. Talán igaz lehet a mondás, hogy kicsit megbolondítja az embert a szerelem, mert olyan lett hirtelen, mintha minden más sokkal alacsonyabb helyen állt volna a ranglistámon, és mindenhol Ő került az első helyre.
Ezt is nehéz volt megszokni. Hogy egyáltalán engem kedvelhet valaki úgy, és nem csak egy félénk, könnyű célpontnak lát, akit lehet szekálni. Minden mellett, kicsit elhanyagoltam a tanulást, a gyógynövényeket, a kevés barátomat, és az egész családi “drámára”, ha lehet ezt annak nevezni, sem nagyon figyeltem. Pedig Frankie sokkal nehezebben viselte ezt az egészet, mint én. Talán mostanra jutottam el arra a pontra, hogy kezdem megtalálni az egyensúlyt, és képes vagyok normálisan koncentrálni mind a tanulmányaimra, mind az újdonsült kapcsolatomra, és a barátaimra is, de ez azt jelenti, hogy kevesebbet alszom, mint valaha, és néha úgy érzem, hogy kezdek túl stresszessé válni. A mai különórára is ezért egy kicsit kevés energiával érkezem meg, pedig tudom, hogy pont erre az órára, kipihenten és felkészülten kellene érkeznem, de az elmúlt egy hétben kivételesen kevés alváshoz sikerült jutnom. - Jó napot, Wilkinson professzor. - Köszönök a tanárnőnek, amikor megérkezem a megszokott időpontban, és küldök felé egy halvány, de őszinte mosolyt. Igaz, hogy még nem nagyon sikerült beszélnünk arról, hogy mi is történik közte és apa között, de egyáltalán nem tudom, hogyan kezdhetnék bele egy ilyen érzékeny témába, úgyhogy nem is tettem. - Hogy van ma? - Kérdezem a szokásos vidám hangnemben, miközben lepakolom a táskámat.
Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy ebben a tanévben fenekestől felfordult az életem, de egy pillanatig sem bánom. Régen éreztem már magam ennyire elevennek.. Ennyire.. Boldognak. Vannak dolgok persze, amire nem vagyok túl büszke, és olykor érzem a hátamban a vádló pillantásokat, hiszen a pletykáknak nehezen lehet gátat szabni, Neville és én pedig megegyeztünk abban, hogy nem titkolózunk. Ez nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy fittyet hányunk a házirendre, csupán nem rejtjük véka alá, hogy igenis alakul valami kettőnk között. Adunk ennek egy esélyt magunkért és a közös, lezáratlan múltunkért. Már nem gondolok folyton arra, hogy mi lett volna, ha annyi évvel ezelőtt nem futamodok meg egy komoly kapcsolat elől, nem ostorozom magam, amiért nem voltam kész arra, amire Neville-nek szüksége volt és az sem tölt el rossz érzéssel, hogy gyerekei vannak. Történetesen egészen jól kijöttem mindkettővel, bár Franklin alighanem megutált, amiért szemet vetettem az apjára, bízom benne, hogy ez mégsem egy végleges állapot és csak időre van szüksége. A húga sokkal könnyebb eset - Szervusz Marigold! - köszöntöm őt, majd intésemre be is csukódik mögötte az ajtó. - Köszönöm, remekül. Csodás nap ez egy kis tanulásra, ugye? Foglalj csak helyet! - pillantok rá lelkesen, bár kissé aggódom amiatt, amit mára tartogatok. Nem veszem félvállról a kisasszony tanítását és az már kiderült, hogy különösen jó érzékkel van megáldva, már ami a legilimencia-tanulmányokat illeti. Igazi gyakorlati oktatásra viszont még nem került sor, egészen eddig. - Egymás között vagyunk, nyugodtan hívhatsz Willownak.. - mosolygok rá bátorítóan, még mielőtt belevágnánk a mára tervezett gyakorlásba. - És el ne felejtsd, ha bárki kérdezi, csak a beadandódról csevegtünk egy kicsit.. - kacsintok rá. Nem véletlenül kezdtem az oktatását azzal, hogy az okklumencia alapjait is el kellett sajátítania. Mit ér az elmébe látás képessége, ha a sajátját nem tudja védeni a behatolás ellen?! Más kérdés, hogy a tanfelügyelő asszony megtiltott minden különórát és a tanórán kívüli tevékenységekre is külön engedélyt kell kérni. Egyébként sem ajánlok fel sokaknak különórát, most pedig különösen figyelek arra, hogy csak azokra fordítsak kiemelt figyelmet, akikben maradéktalanul megbízom. A kis diákjaim közül egyedül Goldie és Nico tartozik ebbe a kategóriába. - Hogy vagy? Van esetleg kérdésed az előző találkozásunk óta? - ülök le én is vele szemben, de nem a saját asztalomhoz. Phoenix, a rókám békésen szunyókál, már olyannyira megszokta a diákok jelenlétét, hogy a füle botját sem mozdítja egy-egy kellemesen dallamos hangra. - Nézd Marigold.. - sóhajtok nagyot, mert úgy gondolom érik már egy ideje ez a beszélgetés, de amíg csak lehet halasztottam. Tovább nem lehet. - Nem szeretném, ha ez az egész helyzet kínos lenne közöttünk. Tudom, hogy a tanárod vagyok és tudom, hogy édesapád beavatott a... kapcsolatunkba titeket, aminek nagyon örülök. Véletlenül sem szerettem volna, ha bármi a hátatok mögött zajlana. Tudom, hogy ez most egy nehéz időszak, és lehet, hogy nem én vagyok a megfelelő ember erre, de.. Csak szeretném, ha tudnád, hogyha kérdésed van vagy csak beszélgetni szeretnél valakivel a történtekről, akkor hozzám is fordulhatsz... Bármikor.. - zárom rövidre, mielőtt még akaratomon kívül én idézném elő a kínos helyzetet. Afelől nincs kétségem, hogy millió kérdése lenne, csupán az nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő személy a válaszadásra. De mi tagadás, örülnék neki, ha legalább az egyik Longbottom-gyerek nem utálkozva nézne rám.
Vendég
Hétf. Május 17, 2021 4:52 am
Willow & Goldie
- Igen. - Értek egyet egyből a tanárnővel mosolyogva, majd a helykínálásra egyből le is huppanok az egyik székre. A kérésére kicsit zavarttá válik a mosolyom: nem azért, mert nem kedvelem, nem, továbbra sem ezzel van a probléma, csak egy kicsit túl valóságossá is válnak a dolgok, ha hirtelen nekiállom majd Willownak szólítani. Viszont azt hiszem, egyszer ezt is el kell kezdeni valamikor, így némi habozás után csak bólintok és újra visszatér a mosolyom. - Rendben, Willow. Bár még egy kicsit furcsa így szólítani. - Vallom be. Nem tudom, hogy képes leszek-e egyik pillanatról a másikra váltani, ahogy abban sem vagyok biztos, hogy valaha képes leszek őt tegezni, de valószínűleg csak időre van szükségem, hogy teljes mértékben leülepedjenek bennem a jelenleg zajló események. Hiszen akárhogy is nézzük: elég sok minden történt, amit nehéz megszokni. - Persze, nem felejtettem el. - Nevetek halkan a kacsintásra. Ez mindig emlékeztet arra, hogy igazából tilosban járok, ami… ami tőlem elképesztően szokatlan. Viszont már Astor miatt is jártam tilosban, ez pedig nem sokban különbözik tőle, nem igaz?
- Köszönöm, én is jól vagyok. - Mondom őszinte, boldog mosollyal. Ez pedig valóban így van. Nagyon boldog vagyok, még ha ez azt is jelenti, hogy sokkal nehezebben tudom beosztani a szabadidőmet, és fáradtabb is vagyok a megszokottnál. - Igen, akad pár. - Vallom be egyből a második kérdésére. Nem ez az első alkalom, amikor találkozunk, ezért pontosan tudom, hogy felesleges elrejteni Ms… úgy értem, Willow elől semmit, mert később az csak problémákhoz vezetne, és nem tudnék úgy haladni, ahogy szeretnék. - Mostanában nem nagyon volt időm úgy igazán kipihennem magam, és kevesebbet is gyakoroltam elalvás előtt, mint ahogy az szükséges lett volna. Túl sok gondolat volt a fejemben, és nem tudtam kellően kiüríteni az elmémet, nem is aludtam túl nyugodtan. Van erre valamiféle trükk, ami segíthetne? Bájitalokhoz nem feltétlenül akarok fordulni, amíg nem muszáj. - Vallom be egy kicsit zavartan játszadozva az ujjaimmal.
A sóhajára egyből újra ránézek, és tudom, hogy a mostani téma, nem a tanulással lesz kapcsolatos. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy ennek örülök-e, vagy sem: végül is jobban belegondolva, jobb, ha minél előbb túlesünk ezen a beszélgetésen, mert így talán kevésbé lesz kínos a későbbiekben. Csak kicsit bátorítóan rámosolygok, hogy folytassa, aztán amikor végzett a mondandójával, kell pár pillanat csend, hogy át tudjam gondolni, hogy mit fogok mondani következőnek. - Ez nagyon kedves önt… nagyon kedves tőled. - Szedem össze a bátorságomat. Az, hogy Astorral együtt vagyok, az igenis sokat segített az önbizalmamon. - Én sem szeretném, ha ez az egész kínos lenne, főleg úgy, hogy kifejezetten örülök, hogy így alakult, akármilyen furcsán is hangozhat ez. - Mondom egy nagyon kicsit nevetve. - Mármint… látom apán, hogy mennyire boldog. Ez pedig nekem elég. Nagyon régen nem láttam már ennyire boldognak, ezt pedig önne… neked köszönhetem. Ezért soha nem lehetek elég hálás. - Mosolygok őszintén. - Nagyon remélem, hogy ez a második esély mindenkinek jól fog alakulni, de ahogy az eddigiekből látom, nagyon jó felé haladnak a dolgok. Rengeteg kérdésem van, nem fogok hazudni. - Nevetek megint. - Például nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen közös múltatok van egymással, hogy ismerkedtetek meg, és hasonlók, de lehet hogy ezzel már túl kíváncsi is lennék. Nem akarok tolakodó lenni. - Jövök megint egy kicsit zavarba, de a mosoly nem tűnik el az arcomról. - Annak is… örülök, hogy lesz lehetőségem téged jobban megismerni, Willow. - Halkul el a hangom, de komolyan gondolok minden kimondott szót.
Sosem okozott még csalódást nekem Marigold, nem csak azért, mert Neville lánya és jobbára meg lett nevelve, hanem azért is, mert egy tudásszomjas csemete egyszerűen nem képes erre. Arra viszont igen, hogy a kedvessége mosolyt csaljon az arcomra. Nem ez az első eset, hogy felajánlom neki, hogy szólítson egyszerűen a keresztnevemen, azonban ez az első alkalmunk közösen azóta, hogy már ténylegesen tudja, hogy randizom az apjával. Nem lepődöm meg, hogy nem borult ki rajta, de azért szükségét érzem annak, hogy én magam válaszoljam meg a felmerülő kérdéseit. Bárcsak Franklinnel is ilyen egyszerű lenne… De mindent a maga idejében. - Sejtettem, hogy így lesz… - bólintok elismerően, márpedig azért, mert ha nem is foglalkozott vele, bizony kérdéseket se tudna támasztani a tananyaggal kapcsolatban. Így viszont csak kíváncsian várom, hogy beavasson a témába, és valami magyarázattal szolgálhassak neki a bizonytalan részekről. Persze az elméleti tudás nagy részét már magabiztosan birtokolja, erről szólt az előző tanévünk jó része. A gyakorlatban viszont még borzasztóan messze állt attól, hogy azt mondhassuk, a folyamat végefelé járunk. - Oh, lássuk csak.. Volt fejfájásod is? Kimerültség? Nyugtalanság? Rossz közérzet? – kérdezem a tüneteit sorra, hogy megállapíthassam miről van szó. Bár, ha őszinte akarok lenni, könnyen meglehet, hogy csupán arról van szó, hogy túlvállalta magát. Ez pedig könnyen megeshet egy mohó kisdiákkal. - Nincs ok aggodalomra, kamaszkorban ez nem túl meglepő – rázom meg a fejem mosolyogva. – Nálam is rendszeresen előfordult, hogy nem csendesedtek a gondolataim, mert mindig foglalkoztatott valami. Vagy egyszerre több is.. – legyintek egyet. Nem gondolnám, hogy gond lenne a háttérben, mégiscsak egy 15 éves lányról van szó, akinek az elméje most nyílik meg igazán a világ felé. Nem várhatja el, hogy egyik pillanatról a másikra minden gondolatát sikeresen száműzze a fejéből. - Ne aggódj, nincs szükség bájitalra.. Ennél sokkal egyszerűbb megoldása lesz, meglátod! Mondd csak, Marigold, szoktál meditálni? – teszek fel egy igazán egyszerű kérdést. Nincs jó vagy rossz válasz, egyszerűen csak szeretném tudni, hogy az alapokkal induljunk-e, vagy csak iránymutatásra van szüksége. Mert az teljesen egyértelmű, hogy nem hagyhatom, hogy egyedül birkózzon meg egy seregnyi makacs gondolattal, amik nem hagyják őt pihenni. Ugyanakkor nem tudok elsiklani a gondolat felett, ami engem foglalkoztat, mégpedig az, hogy akár mi is okozhatunk neki fejfájást. Persze nem szándékosan, mégis Goldie ugyanúgy belecsöppent ebbe a helyzetbe, mint Frankie, csak látszólag jobban kezeli. - Ez kedves tőled, azt hiszem egész kevesen vannak hasonló véleménnyel, bár ezen nem lepődtem meg… A bátyád például elég kemény dió, azóta kerül engem, hogy megtudta, hogy… Nos, Neville és én randizunk. De ezerszer is áldom az eget, hogy ennyire különböztök a testvéreddel.. – mosolyodom el halványan, bár ez cseppet sem boldog ráncokat szül az arcomon. Sokkal inkább fáradtakat. De most nem is azért vagyunk itt, hogy erről beszélgessünk. - Igen, azt hiszem Neville sokkal lazább, mióta… Bár nem gondolnám, hogy ez csupán az én érdemem, valószínűleg az is sokat hozzátesz, hogy nem két fronton kell harcolnia a válás után. Sokat beszélgetünk mostanában a Franklinnel való kapcsolatáról és őszintén aggaszt, hogy mennyire eltávolodtak egymástól. A bátyád szemében valószínűleg én vagyok a gaz csábító, aki elvette apádat az édesanyádtól, de.. A helyzet ennél egy kicsit bonyolultabb. Tudod, van amikor egyszerűen csak nem működik valami. Olyankor lehet keresni a hibát magunkban, a másikban vagy egy harmadik személyben, de az igazság az, hogy sosem derül ki, mi volt a gond… - sóhajtok fel elrévedve Goldie tekintetébe. Valahogy még mindig abszurdnak tűnik, hogy a szeretett férfi lányával cseverészek a kapcsolatunkról, pedig ez csak ideig óráig volt elkerülhető. Tény, hogy sokkal jobban érint, hogy nyitottan áll hozzá ehhez az egészhez és nem kell az ő tiszteletéért is újra megharcolnom. Én sem örülnék a dupla frontos küzdelemnek. - Szeretném jól csinálni.. – vallom be ezúttal szívből. A hangom is ellágyul kissé. Nem tudom tagadni, hogy bizony vannak a háttérben érzések, amik túl gyorsan változtak elég komollyá. Ez viszont nem jelenti azt, hogy bármit elkapkodnánk. Nem is várom el tőle, hisz most ért véget a házassága sok év után, most érezheti magát először szabadnak. Nem akarom elvenni tőle ezt az érzést. - Nos, én pedig itt vagyok, hogy válaszoljak az összes kérdésedre.. – fonom össze az ujjaimat az ölemben. – Nincs semmi titkolni valóm és azt hiszem, ha Neville-től kérdeznéd meg, zavarba jönne a kérdések hallatán. Jobb ezt magunk között megbeszélni.. – kacsintok rá cinkosan. Nem várom el persze, hogy az apja előtt úgy tegyen, mintha semmit sem tudna az egészről, de lássuk be, hogy kedvenc Herbál professzorunk nehezebben kezeli az ilyen helyzeteket. - Én is örülök neki, hogy egyáltalán szeretnél megismerni és adsz egy esélyt.. – pillantok rá hálásan. Egy kamasznál ugyanis szinte mindig úgy érzi az ember, hogy a penge élén táncol és csak idő kérdése, hogy megvágja magát. Talán Goldie képes lesz megváltoztatni ezt a sztereotípiát. - Lássuk csak.. 2001-et írtunk, én 17 éves voltam, mikor először találkoztunk. Szó szerint egymásba botlottunk. Vagy talán találóbb lenne, ha úgy fogalmaznék, hogy Neville úgy letarolt, mint a gabonát szokás betakarításnál. – nevetem el magam, ahogy visszaemlékszem a régi időkre. Nagyon igyekeznem kell, hogy ne kapjon el a nosztalgia és a lényegre koncentráljak. – Akkor kezdtem meg az első évemet a Salem Akadémián. Az ősz csodás Massachusetts-ben, nem olyan, mint itt. Kevesebbet esik az eső, és minden gyönyörű őszi színekbe öltözik. Bostont is ezért szeretem annyira… Egyszer mindenképp látnod kell… Szóval szeptember volt, nem emlékszem a napra és arra sem igazán, hogy milyen órám volt éppen az akadémián, de lefogadom, hogy valami borzalmas előadás. Aztán jött az apád és … Nos, tudjuk milyen kétbalkezes tud lenni. Magunk közt szólva azt sem tudta merre és kit keressen, de olyan borzalmas brit akcentusa volt, hogy egyből kíváncsivá tett, úgyhogy útba igazítottam.. Aztán meg körbevezettem az akadémián és megmutattam neki a campus legtutibb helyét: - tartok egy kis hatásszünetet, mielőtt befejezném a mondatot. - a kocsmát… - nevetem el magam végül. Talán nem éppen erre számít, mikor a megismerkedésünkről érdeklődött, de ez az igazság.
Vendég
Csüt. Júl. 08, 2021 2:48 am
Willow & Goldie
Minden egyes alkalommal, mikor lehetőségünk van találkozni vannak kérdéseim a gyakorlásunk tárgyával kapcsolatban: nagyon komolyan veszem a különórákat, és tényleg elhatároztam, hogy remekelni akarok ebben, ha már más különleges képességem nem nagyon van. Tény és való, hogy már sikerült megtalálnom, azt, hogy mivel fogok foglalkozni a jövőben, de pár extra tudás, még sosem ártott meg senkinek, és az okklumenciát és legilimenciát határozottan hasznos képességeknek találom a jövőre nézve, pláne úgy, hogy az SVK beli teljesítményem még mindig a béka feneke alatt van, vagy még annál is lejjebb. - Igen, a fejfájás elég gyakori, még napközben is, és a kimerültség is. Nyugtalanság… az nem igazán, bár eléggé rástresszeltem arra, hogy nem sikerül, akármennyire is próbálkozom vele. A közérzetem pedig szerencsére remek. - Mosolyodom el a végére. Amióta Astor belépett az életembe nem is tudnék igazán szomorú lenni, hiába jött vele együtt egy csomó más stresszforrás is. - Nem tudom, ez mennyire nyugtat meg. - Vallom be nevetve, mikor azt mondja, hogy kamaszkorban ez eléggé gyakorinak számít. - Valószínűleg csak túl sok mindent szeretnék egyszerre csinálni. Néha azt kívánom, bárcsak lenne egy időnyerőm, mint anno Hermione néninek, mert akkor több mindennel és több emberrel tudnék foglalkozni. - Igen, mostanában főleg ez a gond. Annyira szeretnék mind apával, anyával, Frankievel és Astorral időt tölteni, hogy tényleg néha úgy érzem, hogy megszakadok a sok dologtól, ami egyszerre foglalkoztat. Ezekbe pedig a tanulást, meg azt, hogy szeretném önmagamat fejleszteni, még nem is vettem bele, pedig azok is ugyanolyan fontosak a számomra, meg az a pár barát, akik igazán közel állnak hozzám. - Nem, nem szoktam. Sőt, igazából nem is tudom, hogy pontosan miből áll az egész. - Ismerem be egy kicsit zavartan, mikor a meditálás esik szóba.
Hamar elterelődik a téma a jelenlegi kicsit nehéz helyzetre: a szüleim válására, arra, hogy apa vele kezdett el randizgatni, ami alaposan felbolygatta mindenki körül az állóvizet. Természetes, hogy szeretné tudni a véleményemet a dolgokról - legalábbis én úgy gondolom, hogy mivel jó ember, nyilvánvaló, hogy érdekli a szerelme gyerekeinek a véleménye -, én pedig nem is vagyok rest megosztani vele a gondolataimat. - Ó, tudom. - Sóhajtok egy kicsit, mikor felmerül a bátyám. - Lázad mindenki és minden ellen, de nem tudom azt mondani, hogy nem értem meg az ő szempontjait is. Úgy érezheti magát, hogy mindenki elárulta, hogy senki sem foglalkozik azzal, hogy ő mit gondol és most mindenkit és mindent is utál. Aggódom miatta, és fogalmam sincs, hogyan tudnék neki segíteni abban, hogy kicsit kevésbé érezze magát rosszul az egész miatt. - Mondom szomorkásan. - Nekem sem volt könnyű. - Jegyzem meg halkan. - Mármint… megszokni a gondolatot. Talán nekem azért volt egy kicsit könnyebb, mert én már régebb óta láttam, hogy a szüleim már nem boldogok. Frankiet derült égből villámcsapásként érhette az egész, mert próbálták azt mutatni nekünk, hogy minden rendben van. De a hiányérzet bennem is ott van. Hiányzik az, hogy szünetekben nem látom annyit se anyát, se Frankiet. De elfogadom, mert tudom, hogy hosszabb távon ez így lesz jobb mindenkinek. - Eresztek meg újra egy mosolyt.
- Igen, ezért én is aggódom. De nem csak vele romlott meg a kapcsolata, hanem anyával is, mindkettőt kerüli, amennyire csak tudja, és ha ez valamiképpen vigasztaló lehet… nem csak téged hibáztat a dolgokért, hanem tényleg mindenkit. Idő kell neki, azt hiszem. Idő, hogy valahogy sikerüljön feldolgoznia mindent, ami olyan váratlanul a nyakába szakadt. Ha csak erőlteti az ember, az nem feltétlenül hoz jobb eredményeket. - Gondolkozom hangosan. - Apát pedig ismerjük milyen. Néha annyira szerencsétlen, amikor a kapcsolatairól van szó, hogy azt rossz nézni… nem tud mit kezdeni Frankie lázadásával. - Mosolygok szeretetteljesen. - De előbb-utóbb biztos megoldódik majd. A bátyám idővel majd megnyugszik, és el fogja fogadni, ami körülötte történik. Lehet, hogy soha nem fog tudni rád pozitívként nézni, de van józan esze, és ha majd idővel látja, hogy mennyivel boldogabb mindenki így, el fogja fogadni. - Legalábbis én nagyon bízom benne, hogy így lesz. - Szerintem jól csinálja… csinálod. - Mosolygok rá melegen. - Neked sem lehet könnyű. El sem tudom képzelni milyen lehet hirtelen egy ilyen helyzetbe csöppenni, és még két tinédzser is a nyakadba szakadt, akikkel szintén foglalkoznod kell, mert elkerülhetetlen. - Nevetek. - Nem tudom, hogyan tudnék segíteni, de ha kell, akkor itt vagyok, akármilyen furán is hangozzon ez. - Mosolygok továbbra is.
- Tuti zavarba jönne. - Bólogatok egyetértően. - Főleg mivel tényleg rengeteg kérdésem van. - Csillannak fel érdeklődve a szemeim egyből. - Persze, hogy szeretnélek megismerni! Ez csak természetes. Ez a minimum, mivel tényleg látom, hogy segítesz boldogabbá tenni apát, ezért pedig én örökké hálás leszek. - Mosolygok. A történetet csendben, kíváncsian hallgatom végig, látszik rajtam, hogy tényleg érdekel minden szó, és mivel eléggé romantikus lélek vagyok, kifejezetten értékelem az ilyen történeteket. - Merlinre… annyira tipikus ez apától. - Nevetek jóízűen. - Oké, a kocsma rész nem annyira, de az előbbieket szinte látom magam előtt, hogy pontosan hogy történhetett. - Vigyorgok. - Már akkor vonzódtatok egymáshoz? Volt bátorsága elhívni randira, vagy először inkább a kémia működött? - Kérdezgetem kíváncsian. Félreértés ne essék, az nem igazán érdekel, hogy mi történt azután a kis iszogatás után, semmi közöm a szexuális életükhöz, csak a történet szempontjából érdeklődöm. - Nem csodálkoznék rajta, ha neked kellett volna szuggerálni, hogy találkozzatok újra. - Nevetek megint.
Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy ebben a tanévben fenekestől felfordult az életem, de egy pillanatig sem bánom. Régen éreztem már magam ennyire elevennek.. Ennyire.. Boldognak. Vannak dolgok persze, amire nem vagyok túl büszke, és olykor érzem a hátamban a vádló pillantásokat, hiszen a pletykáknak nehezen lehet gátat szabni, Neville és én pedig megegyeztünk abban, hogy nem titkolózunk. Ez nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy fittyet hányunk a házirendre, csupán nem rejtjük véka alá, hogy igenis alakul valami kettőnk között. Adunk ennek egy esélyt magunkért és a közös, lezáratlan múltunkért.
