Let's re-write this story and make it a long one - Charlie & Dexter

"I'm a puzzle in a minefield
I can't tell if I'm real or fiction"

Még mindig nem fogtam fel, amit az előbb láttam. Jól láttam, egyáltalán? Nekidőlök a folyosó hideg falának, és próbálom feldolgozni az előbb látottakat. Elérkezett az idő, amikor végre elértem arra a pontra, hogy megőrüljek? Hallucináltam egyáltalán? Sok mindent láttam már a rövid életem során, de az eléggé megkérdőjelez bennem mindent, amit az előbb láttam abban a mosdóban, amibe gyanútlanul próbáltam bemenni, hogy elvégezzem a dolgomat. Ki gondolta volna, hogy egy velem nagyjából hasonló korú fiút fogok ott találni, aki a egy vécén egyensúlyozik, egy fényképezőgéppel a kezében és egy pókot próbál a lehető legjobb szögből megörökíteni. Azt mindig is tudtam, hogy a régi életemhez képest ez az új egészen más lesz, de erre biztos, hogy nem számítottam. Jól láttam egyáltalán? Érdemes lehetne még egyszer megnézni? Az rémlik, hogy jó pár percig lesokkoltan meredtem az illetőre, és nem tudtam hova tenni a dolgot, majd végül úgy döntöttem, hogy nope ez még nekem is túl nagy őrültségnek tűnik ahhoz, hogy ne akarjak benne részt venni, ezért szégyen, nem szégyen, de kimenekültem a folyosóra és most próbálom összeszedni magamban az előbb látottakat.

A kíváncsiságom viszont nem hagy nyugodni. Magamban többször is végigveszem azt, hogy mi minden sikerülhet rosszul, ha újra benyitok abba a mosdóba, hogy kiderítsem, hogy mégis mi volt a szándéka ezzel a srácnak, de úgy látszik ezzel kicsit elkések, mert nyílik az ajtó, és megjelenik az emlegetett szamár.  Rámeredek. Talán el kellett volna innen mennem. Hogy ne legyen ez ennyire kínos. De valamiért képtelen vagyok rá és a józan eszem ellenére maradok és még meg is szólítom.
- Miért volt annyira érdekes az a pók? - Kérdezem meg végül, mert az a fránya kíváncsiság csak felülkerekedik rajtam. Pedig általában tényleg nem én vagyok az, aki beszélgetést kezdeményez másokkal, de azt hiszem ez egy igen csak különleges alkalom.
- Nem muszáj válaszolnod. - Szólal meg végül mégis a józan eszem utolsó darabkája.
- De tényleg érdekel. Azt hittem, hogy én vagyok itt az egyetlen őrült. - Nem, nem rosszindulatból mondtam, pusztán tényként. Ki vagyok én, hogy elítéljek másokat? Legalább az biztos, hogy nem hallucináltam az előbbieket, és már ez is valami.