A könyvek és az ellentétek vonzásában

Sophie & Dexter

"Ha valaki keresztezi az utunkat, az mindig hordoz magában valamilyen nekünk szóló üzenetet."

A kandallóban áradó melegség és vörösen vibráló fény, mindig magával ragadott. Most is éppen a kandalló előtt ültem és a próbáltam magam rávenni, hogy egy újabb fejezetet elolvassak a házifeladatnak feladott olvasmányból. De természetesen most sem sikerült, kordában tartani a gondolataimat. Újra és újra ugyan oda lyukadok ki.
Napok, sőt hetek teltek el azóta, hogy Leta hozzánk költözött és minden a fejetetejére állt. Leo még mindig úgy viselkedik, mint egy durcás óvodás, Letta meg olyan, mint egy megrémült kismadár. Mondjuk ha őszinte akarok lenni, akkor nem szívesen cserélnék vele. Belecsöppent egy olyan családba ami jól működött nélküle és amiből csak apát ismeri igazán. Arról nem is beszélve, hogy elveszítette az anyukáját. Nem is tudom, hogy fordított helyzetben én miként tudnám feldolgozni ha ez történne. Talán sehogy és azt hiszem ez valamilyen szinten így is van rendjén. Éppen ezért próbáélok mindig ott állni mellette és hárítani a testvéreim haragját. Ha valamelyik testvérükre mindenképpen haragudni akarnak, akkor legyek én az. Végtére is Én, már jóval előttük tudomást szereztem a húgunk létezéséről, mégsem árultam el nekik semmit. Szóval ha bűnöst keresnek akkor itt vagyok. Lehet bombázni a szarságaikkal.
Jó, nyilván nem azt mondom, hogy én nem akadtam ki egy kicsit amikor megtudtam, de az a fajta hiszti is amit Leo csinál, már nevetséges. Nem csodálnám, ha Leta ki lenne borulva még emiatt is. Mert azt mint tudjuk, hogy érzi, látja és hallja is, hogy mi egyenként mit gondolunk róla és hogyan viszonyulunk hozzá. De abban nem vagyok száz százalékig biztos, hogy Ő mit is gondol rólunk. Nem szeretném erőltetni, hogy megnyíljon felém. Ha úgy érzi akkor úgyis tudni fogja, hogy hol találhat meg. Végtére is egy helyen lakunk, legyen szó suliban eltöltött időről, vagy a többi átlagos hétköznapról. Bár a nálunk, mi számít egyáltalán átlagos hétköznapnak? Amikor otthon töltjük az időt akkor is mindig történik valami. De a lényeg, hogy az én ajtóm mindig nyitva áll a húgom előtt.
Ezzel azt hiszem végre sikerült lezárnom a gondolatmenetemet egy időre és megnyugtatni magam, hogy nem lesz baj. El fog ülni a vihar és minden visszatér a nyugodt kerékvágásba. Még akkor is ha az már egy egészen másfajta kerékvágás is lesz.
Már éppen elkezdtem volna újra végig lapozni az előbbi fejezet oldalait, amikor egy megszeppent elsős integetni kezdett nekem. Majd amikor rájött, hogy látótávolságon kívül van, fogta magát és odaszaladt, hogy elújságolja amit a könyvtárban hallott.
- Tudod, van az a furi Hollóhátas srác. Na szóval valami nagyon ritka könyvet keresett és azt mondták, hogy nálad van, mert még nem vitted vissza. – csacsogott lelkesen.
Végig hallgattam és két dolog ütött szöget a fejemben. Egy, hogy miért ennyire furcsák és gonoszak az emberek valakivel azért mert adott esetben más mint Ők. Kettő, melyik könyvet nem vittem én vissza könyvtárba és miért…. Ó, hogy a fene esne belé. Hát persze!
Olyan hirtelen pattantam fel, hogy a velem szemben álló első kislány majdnem hanyatt vágódott a lendülettől. Sietősen és szorgosan elnézést kértem tőle és már rohantam is fel a hálótermünkbe, hogy ott felnyaláboljam a szóban forgó könyvet és elinduljak vele, megkeresni a „fura” srácot.
A Kövér Dáma portréja kínzó lassúsággal nyílt ki, aminek következtében türelmetlenül és felettébb figyelmetlenül „robbantam” ki a Griffendél átjáróján. Ennek pedig az lett a következménye, hogy összeütköztem valakivel aki éppen akkor ért oda a festményhez.
Mi tagadás kemény felsőteste van az illetőnek, de az is lehet, hogy én puhultam el az utóbbi időben, de nem esett jól ez a fajta testi kontaktus. Már éppen nyitottam volna a számat egy helyénvaló bocsánatkérésre, amikor felnéztem és meglepetten konstatáltam, hogy kivel is állok szemben.
Pár pillanatnyi megdöbbent pislogás után, azért sikerült összeszednem magam és megszólalnom végre.
- Ne haragudj. Nem figyeltem, és … De amúgy éppen téged akartalak megkeresni. – mosolyogtam rá bűnbánóan, miközben felemeltem az általa keresett könyvet.
- Hallottam, hogy ezt keresed. Ne haragudj, teljesen megfeledkeztem róla. – vallottam be szégyenlősen, miközben átnyújtottam neki a vastag, keménykötésű könyvet.

Sophie & Dexter

"Ha valaki keresztezi az utunkat, az mindig hordoz magában valamilyen nekünk szóló üzenetet."

Gyakran előfordul, hogy figyelmetlen vagyok és hasonló helyzetekbe keveredek. De az esetek 99,9%-ban ráfogom arra, hogy nem hallottam a másik közeledését. Most mégsem volt tervben, hogy ezzel mentegetőzzem. Egyszerűen figyelmetlen voltam, nincs ezen mit szépíteni.
Az erős karjai úgy tartottak, hogy még ha szerettem volna se tudtam volna elesni. Egyszerre voltak sziklaszilárdak és mégis gyengédek. De amilyen gyorsan körém fonódtak, ugyan olyan hirtelen is tűntek el.
- Mi…? Ja, persze. Semmi bajom. – vágtam rá, némi zavart csend után.
Az egész szituáció olyan volt, mintha mind a ketten azt latolgatnánk, hogy merre ais szaladjunk a másik elől. Pedig ez egyszerűen abszurd. Mégis miért kellene nekünk menekülnünk egymás elől? végtére is pont az volt a cél, hogy megtaláljuk a másikat.
- Igen… Hát, valójában az előbb újságolta el egy elsős, hogy keresed a könyvet. Szóval próbáltam menteni a menthetőt és eljuttatni neked. – mosolyogtam rá egy kicsit szégyenlősen.
Tehát akkor Ő is olyan fajta hollóhátas diák, aki szereti maga köré gyűjteni a könyveket. Ki se nézném belőle, hogy ilyen. Bár azok a pletykák amik keringenek az iskolában róla és a rejtélyes múltjáról, azért adnak némi támpontot. Ki tudja, az is lehet, hogy egy szó se igaz a pletykákból, de az is lehet, hogy minden egyes szó igaz. Mindenesetre én nem azok alapján fogok ítéletet mondani felette, hogy mit „halottam”, hanem az alapján, hogy mit tapasztalok a saját szememmel, és érzékeimmel.
- Ami azt illeti, velem most először fordult elő, hogy megfeledkeztem volna egy könyvről. De jelenleg eléggé kaotikus az életünk Leta miatt. – fecsegtem megállás nélkül, ami fura volt, hiszen általában nem nyílok meg egyből senkinek.
Olyanokkal, akiket már ezer meg egy éve ismerek, nem igazán van problémám. Végtére is Ők tisztában vannak a helyzetemmel. Viszont pont emiatt elég nehezen alakítok ki új kapcsolatokat. De valahogy ez a srác már az első pillanattól beférkőzött a páncélom alá és nyíltan fecsegek neki, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, első találkozás alkalmával.
- Igazán nincs mit. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Érdekes egy könyv az biztos. Megéri elolvasni. – válaszoltam lelkesen.
Hogy Őszinte legyek, engem nem nehéz lázba hozni. Elég hozzá egy jó könyv és a külvilág hangjai máris teljes a boldogságom. Talán azért is alakult ez ki így bennem, mert a baleset óta megszűntek számomra létezni. Nincs zenehallgatás, titkos összesúgások a legjobb barátnőmmel egy-egy helyes srácrólés még napestig sorolhatnám. Viszont a könyvek még sosem hagytak cserben. Ott minden a képzeletemre van bízva és ez igazán felszabadító.
- Merlin szakálára…Milyen modortalan vagyok. Ne haragudj, még be sem mutatkoztam rendesen. A nevem Sophie Elizabeth Lestrange. Bár gyanítom ezt már tudtad. – tettem hozzá szégyenlősen, miközben felé nyújtottam az egyik kezem.
Persze hogy tudja a nevem, hiszen keresett engem. De ettől függetlenül, tudom, hogy anya leharapná a fejem, ha nem úgy viselkednék ahogyan azt az illem megköveteli.

Sophie & Dexter

"Ha valaki keresztezi az utunkat, az mindig hordoz magában valamilyen nekünk szóló üzenetet."

Meglepett, hogy ennyire látványos a megkönnyebbülése azt illetően, hogy jól vagyok. Persze ez egy alap dolog kellene, hogy legyen. Mégis sokan rá se hederítenek, sőt még inkább bosszúsak is, amit tényleg nem tudok hová tenni. Szóval akkor már inkább egy olyan reakció, mint Dexteré.
- Hidd el, nem vagyok olyan törékeny, mint amilyennek látszom. – válaszolom gyorsan, majd egy picit talán lelkesebben, mint Ő, de viszonzom a mosolyt.
- Dehogyisnem. Végtére is miattam nem sikerült megszerezned. Az a minimum, hogy eljuttatom hozzád. – győzködöm szünet mentesen arról, hogy tényleg az én hibám és ez a minimum.
A kedves, Sophie féle mosoly végig ott marad az arcomon, miközben hallgatom a lelkesedését a könyvtárat illetően. Le sem tagadhatná, hogy miért került a Hollóhát-ba. Jó, jó, ezzel nem arra akarok célozni, hogy más iskolai házakból nem kerülnek ki sokat olvasott diákok, de na. A tény, az tény.
Ohh igen, kell nekem jártatni a számat. Na nem mintha zavarna ha Leta szóba kerül, hiszen mégis csak a féltestvérem és a lökött fiú testvéreimmel ellentétben én ezt képes vagyok a helyén kezelni. Na mindegy.
- Igen. Szóval lehet hallottál róla, hogy meghalt az anyukája és mivel a féltestvérem, így hozzánk költözött. Viszont a fiúk annyira nem repesnek a boldogságtól emiatt. Szóóóóval…most van egy kis feszültség nálunk. De biztos vagyok benne, hogy ez nem olyan téma ami érdekelne téged. – néztem bele a szemeibe amelyek egy pillanat alatt ejtettek rabul.
Meglepően könnye3n megnyíltam neki, ami nem mondanám, hogy túlságosan is jellemző lenne rám. A balesete előtt nem volt ezzel sosem probléma, de azóta csak Liv volt az egyetlen akivel őszintén és nyíltan beszélek mindenről. Akinek az első perctől szabad utat engedtem a páncélom alá. Ki ez a srác és vajon miért érzem azt, hogy vele nyugodtan lehetek őszinte és nyitott.
- Jelen pillanatban nem éppen úgy tűnik, de velem is hasonló a helyzet. Legalábbis a balesetem óta. – fecsegek megállás nélkül ami igazán az ellentétét bizonyítja annak amit az imént vallottam be.
Ami pedig a balesetemet illeti, jobb ha tud róla és ha eddig még nem tudott volna akkor pláne jobb ha tőlem hall róla. Nem igazán szeretem a pletykákat és azt sem ha kibeszélnek mást a háta mögött. Talán pont azért mert rengeteg alkalommal voltam én is elszenvedője egy-egy ilyen helyzetnek.
egy szégyenlős mosoly terül el az arcomon a dicséretétől. Végtére is manapság nem szokás csak úgy megdicsérni valaki nevét, csak bókolni neki. Ebből is látszik, hogy Ő másabb, mint a korunk béli srácok.
- A tiéd pedig különleges, nem sűrűn találkozni Dexter nevű emberekkel. Pedig kellemes a csengése, és jó passzol hozzád. – fűztem hozzá kissé bátortalanul.
Ötletem sincs, hogy ezt miért mondtam. Végtéreis nem is ismerem őt. Honnan tudhatnám én, hogy mi passzol hozzá? Hiszen még csak most beszélek vele első alkalommal és jóformán az is csak a könyvekről és a bemutatkozásról szólt eddig, meg arról, hogy mi a helyzet Letával. Merlinre! Lehet, hogy tényleg bevertem a fejem, és megzápul az agyam? ennyi badarságot összehordani, te jó ég.

Sophie & Dexter

"Ha valaki keresztezi az utunkat, az mindig hordoz magában valamilyen nekünk szóló üzenetet."

- Már sokszor mondták, hogy más vagyok, mint a normális emberek. – legyintettem egyet, mint akit nem érdekel mások véleménye. Pedig mindig mindenkit érdekel mások véleménye, még azt is aki tagadja. Ilyenek vagyunk és ez ellen nem tudunk mit tenni.
Érdekes volt hallani amiket mondott, hiszen nem sűrűn hallani ilyet. Bár amióta a cserediákok megjelentek akadt már párszor olyan, hogy nem értettek egy-egy összefüggést. De végső soron, ha azt nézzük, akkor Ő is olyan, mint egy nemrég érkezett cserediák. Azzal a különbséggel, hogy Őt nem is érdeklik a pletykák. Ami miatt csak még inkább kellemes társaságnak tűnik.
- Ühm… – bólintottam, miközben beharaptam az alsó ajkam.
Nem feltétlenül olyan téma ez amivel az első találkozást indítani szokta az ember. Viszont azt hiszem Ő olyan valaki aki jó hallgatóság és aki inkább beszél más elcseszett családi életéről, mint arról, hogy mi zajlik az Ő életében. Szóval ha beavatom akkor mit veszíthetek?
- Az igazat megvallva anya és én már egy ideje tudtunk róla. Viszont a bátyám, Leo és az öcsém, Thales még csak most tudták meg. Ami miatt eléggé kiakadtak. Többek közt rám is, amiért nem avattam be őket apa titkába. – sütöttem le egy pillanatra a szemeim, majd sóhajtottam egy nagyot és folytattam.
- De tudod, azt gondolom, hogy annak ellenére, hogy mindent megosztok velük, ezt nem tőlem kellett, hogy megtudják. Nem az én titkom volt a húgom létezése, így pedig nem lett volna jogom ahhoz, hogy bárkinek is eláruljam. – pillantottam az arcára, reménykedve benne, hogy megérti miről is beszélek.
- A családi dolgokban sosem lehetsz eléggé jártas. – mosolyogtam rá bátorítóan.
- Sokáig gondolhatod azt, hogy minden rendben van, és aztán egyszer csak kiderül, hogy a nagy frászt, vagy akár az ellentéte is ugyan úgy fennállhat. Viszont én hiszek abban, hogy ennek ellenére mégis számíthatunk rájuk, ha úgy hozza a sors. Hiszen a család attól család, hogy ott van, ha a másiknak szüksége van rá. – bölcselkedem egy kicsit.
- Amúgy pedig olyan nincs, hogy könnyű eset. Mindenkinek megvan az az oldala, ami miatt egy kicsit nehezebb vele, de előbb vagy utóbb minden helyre rázódik. – mosolygom rá bátorítólag, még rá nem térünk a baleset témára.
Na ez egy olyan dolog amiről nem szívesen beszélek, de végső soron én hoztam szóba, szóval vessek magamra.
- Nem, ha tényleg érdekel, akkor elmondom. Csupán nem tartozik a kedvenc témáim közé. De szerintem ez érthető, hiszen akkor vesztettem el a hallásom. – sütöm le újból a szemeim.
Nem mintha még mindig zavarna a dolgot, hiszen tulajdonképpen az életem jelentős részét így éltem le és az is igaz, hogy a saját magam hibájából kerültem ebbe a helyzetbe. Szóval ha valakit okolnom kell, akkor az saját magam vagyok.
- Pár évvel ezelőtt, otthon a tavon korcsolyáztam amikor beszakadt alattam a jég. A medimágus szerint sokkot kaptam a hideg vízben és ezért nem tudtam mozogni, hogy felúszak a felszínre. Mire megmentettek addigra annyira átfáztam, hogy fellépett néhány komplikáció. Ebből az egyetlen ami megmaradt és ami szerintük nem visszafordítható az a siketségem. – meséltem el röviden és tömören a történetem.
Mikor befejeztem, nem tudtam eldönteni, hogy rá merjek e nézni, vagy inkább továbbra is lesütött szemmel bámuljam inkább a saját lábaimat. De végülis mit számít az, ha Ő is furán fog rám nézni? Hiszen végső soron nem is ismerem, akkor meg mit érdekel, hogy mit gondol?
- De végső soron, mint minden rosszban, ebben is van jó. Megtanultam jelelni és szájról olvasni, és azt hiszem az utóbbiban egész jó vagyok. – mosolyogtam rá egy kicsit bátrabban.
Muszáj egy picit pozitívabban hozzáállnom a dolgokhoz, különben már régen magamba zuhantam volna. Úgyhogy határozott célom egy picit ezt a pozitivitást rá is átragasztani egy kicsit.
- Nem igazán ismerlek még, de már most azt gondolom, hogy jól választott. – mosolygok továbbra is.
Meglepett ez a nyílt őszinteség. Beavatott egy olyan dologba, ami a nem éppen kellemes múltjára emlékezteti. Ez egy olyan gesztus a részéről, ami igazán jóelső érzéssel tölti el a lelkem, és ami miatt egyből az az ölelkezős érzés fogott el amit nehéz féken tartani.
- Senkit nem lenne szabad így hívni. Megfosztani a személyazonosságától és olyan embertelen dolgokat tenni vele amikbe inkább bele sem szeretnék gondolni. – néztem mélyen a szemeibe, majd folytattam gyorsan, hogy sikerüljön leküzdenem a késztetést, amit éreztem.
- Sajnálom Dexter, hogy keresztül kellett menned azokon a dolgokon. De hidd el, hogy most már rendben lesznek a dolgok. Minden helyre rázódik és előbb utóbb ezt majd Te is képes leszel elhinni és megélni. – csicseregtem együttérzőn, miközben próbáltam Őt a lehető legkevesebb olyan ingernek kitenni ami miatt feszélyezve érezheti magát.
- Adj időt magadnak. Közhelyes, de az idő tényleg gyógyír mindenre. Arról nem is beszélve, ha megtalálod az arra érdemes embereket akiket közel engedsz magadhoz, akkor máris nem olyan félelmetes a világ. – próbálom őt bíztatni és csak remélni tudom, hogy megfogadja a tanácsom és megpróbál nyitott lenni arra aki megérdemli majd a bizalmát.

Sophie & Dexter

"Ha valaki keresztezi az utunkat, az mindig hordoz magában valamilyen nekünk szóló üzenetet."

- Az a helyzet, hogy sok mindenről másképp vélekedem, mint a nagy átlag. Éppen emiatt akadnak olyanok akik szívesen neveznek csodabogárnak. – magyarázom egy kisebb vállrándítás után.
Hogyha őszinte akarok lenni akkor már régen megtanultam figyelmen kívül hagyni azok véleményét akik nem érdemlik meg, hogy figyeljek rájuk. Úgyhogy mostanra már csak leperegnek rólam a gúnyos és rosszindulatú megjegyzések. Viszont attól a tények még tények maradnak, én pedig nem vagyok vak.
- Még annál is bonyolultabb. Lévén, hogy nekem sem önszántukból árulták el a dolgot. Csak gyakorlás közben meghallottam a szüleimet a húgomról beszélni. Érdekes helyzet volt. – hallgattam el egy pillanatra, amikor a lelki szemeim előtt megjelent az esemény minden apró pillanata.
-Nem mondom, hogy én rajongtam a dologért, de a szüleim elmesélték, hogy mi és miért történt. De a srácok még csak meghallgatni sem hajlandóak anyáékat. –– forgatom meg a szemeimet.
Nyilvánvalóan én is tudom, hogy nem ez volt a legjobb eshetőség ahogy a testvéreim megtudhatták Leta létezését, de most már ez van. Azt sem tudom megváltoztatni, hogy elhallgattam a húgunk létezését, viszont remélem, hogy képesek lesznek megbocsátani nekünk.
- Tudom és igazad van. Viszont ezt már nem tudom megváltoztatni. Szóval remélem egyszer újra megbíznak majd bennem. – sütöm le a szemeim egy picit elszontyolodva.
Érdekes az ahogyan megnyíltunk egymásnak, így ismeretlenül. De talán a családjainkkal való kapcsolat az ami most hidat képez köztünk.
- Én úgy gondolom, hogy mindenkinek az életében van valaki aki mindennél jobban törődni akar vele. Az más kérdés, hogy mennyi időt kell várni arra, hogy az a valaki eljöjjön. – pillantok bele mélyen a szemeibe.
Őszintén sajnálom azt amit Dexternek át kellett élni ezalatt az idő alatt. Ezt senkinek nem lenne szabad megtapasztalni. Viszont az, hogy magát okolja azért mert a családjának esetleg akadhatnak vele kapcsolatban nehézségei az nonszensz. Meg kell tanulnia, hogy a szeretet nem így működik. A szeretet szívből és önzetlenül jön, a legváratlanabb helyzetekben és személyekkel.
- Biztos vagyok benne, hogy igazán szeret téged. Bármennyi nehézségen is kellett keresztülmenni neki. Ha nem így lenne, akkor nem csinálná, hidd el. – mosolygok rá bátorítólag, miközben óvatosan a karjára teszem a kezét.
Fogalmam sincs mi ütött belém. Sosem voltam az a „tapizós” fajta. De most éreztem azt a fajta késztetést ami ehhez a cselekedethez vezetett. Dex nem igazán hiszem, hogy tapasztalt ennyire gyengéd érintést és az sem lepne meg, ha zavarná Őt. Úgyhogy amilyen gyorsan értem hozzá, ugyan olyan gyorsan el is vettem onnan.
Láttam rajta a meglepettséget és ez egyszerre volt jó és visszás érzés is. Ezek szerint egyre jobb vagyok abban, hogy megtévesszem az emberek. Nem is értem, miért mondják, hogy nehéz dolog szájról olvasni.
- Nem mondanám kifejezetten azt, hogy lemondtak róla, csak… Azt hiszem mostanra kifogytak az ötletekből. – válaszoltam egyből.
Őszintén szólva már annyiféle orvosnál jártunk már, hogy vissza sem tudnám idézni az összeset. De mostanra már szerintem mindenki belefáradt egy kicsit az eredménytelenségbe.
Nem gondoltam volna, hogy a végén ide lyukadunk ki, de hazudnék ha azt mondanám, hogy egy pillanatra nem kezdett el hevesebben verni a szívem csak a gondolattól, hogy talán mégsincs minden veszve.
- Nem, nem. Nem haragszom. Csupán meglepett amit mondtál. – kezdek bele a mentegetőzésbe.
Tényleg meglepett ahogy beszélt a témával kapcsolatban és az is, hogy ennyire fellekesedett egy olyan témától, ami másokat inkább csak lelomboz és elkedvetlenít.
- Ohh, Dexter! – lágyul el a hangom és legszívesebben odabújnék hozzá és megölelném Őt szorosan. Viszont attól tartok, hogy azzal átlépnék egy bizonyos határt.
- Figyelj, ha szükséged lenne egy jó hallgatóságra, vagy csupán valaki olyanra aki eltereli a figyelmed, akkor csak szólj. Én itt leszek. – mosolyogtam rá kedvesen és őszintén.
A lelkem mélyén érzem, hogy Dexter egy jó ember, aki a körülmények áldozata lett. Erre pedig előbb vagy utóbb Ő is rá fog jönni. Főleg akkor ha képes lesz nyitni a külvilág felé és olyanokkal veszi körbe magát akik jobb hellyé tudják tenni azt a világot amit Ő is ugyanannyira megérdemel, mint amennyire a kínjait és sebeit okozó fogvatartója nem érdemel meg.

Sophie & Dexter

"Ha valaki keresztezi az utunkat, az mindig hordoz magában valamilyen nekünk szóló üzenetet."

Csendben, figyelve Dexter minden szavára hallgatom a mondandóját. A lelkem mélyén tudom, hogy igaza van és nem lenne szabad, hogy zavarjon, hogy csodabogárnak tartanak. De ennek ellenére mégis azt érzem, hogy jó lenne néha csak egy egyszerű csordaszellemben élő embernek lenni. De sajnos, vagy nem sajnos én sosem voltam és nem is leszek olyan. Aztán az is lehet, hogy egyszer majd én is előállok egy világmegváltó elmélettel, vagy ötlettel és akkor mindenki majd néz, mint házimanó a sarki boltban.
- Igazad lehet. Lehet, hogy inkább olyanok véleményével kellene csak foglalkoznom, mint Te is vagy. Mármint akik szerint nem vagyok egy csodabogár. – javítom ki gyorsan magam, nehogy félre értse azt, amit mondani próbálok.
Semmi esetre sem szeretném Őt megsérteni, vagy ne adja Merlin, megbántani. Éppen ezért is figyelek sokkal jobban arra, hogy mit mondok és teszek, hiszen tudom, hogy nem volt egy könnyű élete. Így sokszorosan is óvatosnak kell lennem vele és nem azért mert félnék tőle, csupán szeretnék én lenni az akiben megbízhat és akinek ha majd akar akkor megnyílhat.
- Most már azt érzem, hogy inkább csak butaság volt. De mindegy is. Egyszer majd kialakulnak a dolgok. Örökké úgy sem haragudhatnak rám. Csak rossz velük rosszban lenni. – sütöm le a szemeimet egy kicsit szomorkásan.
Megértem azt amit mondani próbál és azzal is tisztában vagyok, hogy van abban logika amit mond. Ennek ellenére mégis rossz érzés haragban lenni a testvéreimmel. De előbb vagy utóbb tényleg meg fognak majd bocsátani és akkor minden rendben lesz. Hiszek benne és ez csak számít valamit, nem?
Ha tudná, hogy mennyire örülök neki, hogy ennyire jól megtaláltuk a közös hangot. Féltem tőle, hogy esetleg majd fura lesz neki, hogy siket vagyok. De úgy fest, hogy könnyebben megugrotta ezt az „akadályt”, mint amire számítottam. Így talán egy picit lankad is a figyelmem és óvatlanabb vagyok, mint kellene.
- Azok alapján amit elmondtál én nem tartom valószínűnek, hogy ez a pillanat bármikor is eljönne. – felelem, miközben a mozdulatait fürkészem, majd gyorsan folytatom.
- Nem állítom, hogy megértem azt amin keresztülmentél, hiszen ez egy olyan dolog amit senki nem érthet meg igazán. De ennek ellenére mégis azt mondom, hogy nincs az a bűn ami miatt úgy kellene érezd magad ahogyan érzed. Hiszen mindenkinek jár a szeretet. Akár a családjától, akár a barátaitól vagy éppen a párjától. Szóóóóval, ha elfogadsz egy jövendőbeli baráttól egy tanácsot, akkor bízz egy picit a nevelőanyád ösztöneiben és szeretetében. – mosolygom rá vissza bátorítólag.
Ahogy a beszélgetésünk a siketségem irányába terelődik, Dexter mintha sokkal érdeklődőbbé és „éberebbé” válna. Ami azt hiszem engem éppen annyira meglepett, mint ahogyan Őt a hirtelen jött határozottsága.
- Igazából, ha te is csak egy vagy a sok problémás eset közül, akkor előbb vagy utóbb rád unnak a medimágusok és egyszerűbb azt mondani, hogy kifogytak az ötletekből, mint azt mondani, hogy érdektelenné váltak az irányodba. – sütöm le elkeseredve a tekintetem.
Nyilván zavar, hogy feladták a kutatásokat és még mindig ott tartok ahonnan elindultunk, de valahogy az eltelt évek sikertelensége engem is reménytelenné tett valamilyen szinten. Ennek ellenére valahol a szívem mélyén még mindig bízom abban, hogy van remény a számomra.
- Persze, hogy van. Miért is ne lenne? Viszont, ha meggondolnád magad valamikor a jövőben, akkor én itt leszek. – biztosítom arról, hogy én valóban mellette szeretnék állni mégúgy is, hogy igazából alig ismerjük egymást.
Az iskolában rengeteg barátság szövődik az évek alatt, de igazi barátokká csak nagyon kevesen válnak. Azt viszont egy ilyen felbonthatatlan köteléket már az első pillanattól érezni lehet és igaz, hogy nálam eddigi életem során csak egy ilyen kapcsolatom alakult ki, most egy ahhoz nagyon hasonlót kezdek érezni a Dexterrel való beszélgetésem mentén is.
- Teljesen nyitott vagyok mindenféle felvetésre. Sőt, még ha nagyon szépen kéred akkor anyukám titkos sütemény küldeményét is megosztom veled. – kuncogtam jókedvűen.
Azok a finom sütemények, amiket anya küldeni szokott nekünk, egy picit mindig az otthonomra emlékeztetnek. Talán ezért is osztom meg ritkán azokkal akik a környezetemben vannak. Viszont akikkel mégis megteszem, azokkal tényleg jó a kapcsolatom.