Annyira békésnek indul ez a nap. Csicseregnek a madarak, besüt a nap a szobám ablakán, senki nincs itthon rajtam kívül, dolgoznom sem kell ma, minden szabad percem az enyém, csakis az enyém. Még a hangulatom is jó, úgy érzem, ez egy jó nap, amikor rendben vagyok, az életkedvem nincsen teljesen eltűnve és nem érzem azt a kellemetlen szorítást sem a mellkasomban, ami általában ott nyúz engem egész nap. Mégis mi történne, ami képes ezt elrontani? Megtanulhattam volna az elmúlt közel tizenkilenc évem során, hogy mindig profin tudom elszólni a dolgokat. Ha arra gondolok, hogy éppen valami tökéletes és nem létezik semmi a világon, ami azt tönkretehetné, abban a pillanatban történik valami teljesen kiszámíthatatlan, ami ezt az egész elméletet úgy ahogy van megdönti. Becsapódik egy meteor, kihalnak a dínók, megjelenik anyám, feltámad a sátán, ilyen és ehhez hasonló eszement események láncolata követi egymást, és mindig akkor, amikor én ezért akaratlanul is teszek. Ma is jókedvűen elnyúltam az ágyamon, Norman beleolvadt a padlón a hosszú szőrű, fehér szőnyegbe, csak onnan tudtam, hogy ő is ott van, hogy a fekete orra egy nagy bogárként hatott a fehérség kellős közepén. De nem bántam, szerettem őt és nagyon örültem a társaságának, jelenleg még a szokásosnál is többre értékeltem az emberinél. Olvasni egyébként is legfeljebb kutya mellett lehet, az emberek többnyire csak megzavarnak benne, márpedig most ott hevert Az arany virágcserép a párnám mellett, ami csak rám várt. Aztán Norman felkapta a fejét, végül pedig teljesen felült a szőnyegen. Még alig jutottam túl az első fejezeten, úgyhogy reménykedtem benne, hogy nem ő lesz az első, aki ezt a csodásan induló napot tönkreteszi annyival, hogy most akar kimenni a szobámból. Egyelőre nem tulajdonítottam neki különösebb figyelmet, láttam, hogy az ajtót nézi, de gondoltam, biztos csak az egyik házimanó ment el a folyosón. Egészen addig ezt gondoltam, amíg nem kopogtattak az ajtómon. - Megyek -sóhajtottam fel lemondóan, felfordítva a könyvet, hogy ne lapozza el magát, aztán lemásztam az ágyamról. Nem tudom, mire számítottam, kit fogok látni, amikor kinyitom az ajtót. Alexandert biztosan nem, ő a Roxfortban volt. Apáék elmentek a hétvégére külföldre, de ki tudja, lehet, hazajöttek hamarabb valami miatt, vagy csak Fionát küldte. Lehetett volna másik rokon is, esetleg Alina, vagy valami elborult ok miatt az egyik munkatársam a színházból. Utóbbira nem láttam sok esélyt, de még mindig többet annál, mint ami valójában fogadott. Azt hiszem, teljesen ledermedtem, amikor felismertem az előttem álló nőt, aki nem volt más, mint az édesanyám. Úgy nézhettem ki, mint akire küldtek egy Petrificus Totalust, ami tökéletesen sikerült, bár én sokkal inkább éreztem egy hordónyi jeges víznek, amit a nyakamba öntöttek. A megrohanó érzésektől és gondolatoktól zúgni kezdett a fejem, minden eddigi nyugalom és béke eltűnt belőlem és mintha a környezetem is teljesen megváltozott volna. Ötletem sincs, mennyi ideig bámultam rá meredten, szinte pislogás nélkül, kifejezéstelen arccal, belül azonban úgy pánikolva, mint nagyon régen soha. Csak tudnám, miért pánikoltam, amikor legfeljebb haragot és gyűlöletet kellett volna éreznem, amiről tudtam, hogy hamarosan nagyon is előre fog törni belőlem. Becsuktam az ajtót, nem vágtam be, nem hangosan, egyszerűen csak bezártam előtte, mert ezt éreztem a legjobb megoldásnak. - Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmész.
► No one prepared me for just how much love I would have for my children. ◄
Nem vagyok naiv, nem számítok túl sok jóra ettől a találkozótól. Alexhez úgy indultam, hogy tisztában voltam azzal, hogy legalább a leveleimre hajlandó választ írni. A lányomról ez egyáltalán nem mondható el, épp ezért kell saját magamnak utána járni, hogy találok-e még menthetőt a kapcsolatunkban. Ha pedig igen, egyértelműen életem legnagyobb kihívása lesz a lányom bizalmába férkőzni. A házimanókkal nincs gond, bár felhívják a figyelmemet arra, hogy Mr. Dolohov nem tartózkodik idehaza, elég néhány szóval említenem, hogy Carolhoz jöttem és ismerem a járást, máris utamra engednek. Nem véletlenül. Néhány évvel ezelőtt még én voltam ennek a háznak az úrnője. Lefogadom, hogy Levin nem lesz elragadtatva a ténytől, hogy kényem-kedvemre beinvitálom magam, de tekintettel arra, hogy a lányom az állhatatosságát tőlem örökölte, más módot nem látok arra, hogy nyugodt körülmények között váltsunk néhány szót. Az apja miatt majd később aggódom. Lassú léptekkel indulok meg a folyosón a lányom szobájának irányába, és mikor odaérek, azon nyomban be is kopogok. Nem túl erőszakosan, de kellően határozottan ahhoz, hogy kissé sürgetőnek tűnjön. A lányom arcára kiülő döbbenet viszont elég sok mindent jelent, csak jót nem. Ezek szerint Alex-nek még nem volt alkalma beszámolni a találkozásunkról vagy csak Carol nem vette számításba, hogy őt is fel fogom keresni. - Szervusz, Carol! - köszönök neki nagy sokára, hisz látom rajta, hogy ha rá hagyom az első lépést, abból nem sok jó származna. Nekem legalábbis nem. - A napokban meglátogattam Alex-et, gondoltam... - Úgy tűnik nem igazán érdekli mit gondoltam. Talán jobb is, hogy nem engedte, hogy végig mondjam, mert borzasztóan rosszul hangzik az, hogy gondoltam beugrom hozzá, megnézni, mennyire szeretne kiátkozni a világból. A fiammal egészen más kapcsolatot ápolok, bár az sem tökéletes. Néhány apró ajándék és képeslap nem képes kárpótolni egyiküket sem az elmúlt hat évért. Szóval mikor Carol úgy dönt, hogy az becsukja előttem az ajtót, csak egy apró sóhaj szakad fel a mellkasomból. Nyilvánvalóan pont úgy van minden, ahogy sejtettem. - A magam részéről jobb szeretek szemtől szemben beszélgetni, mintsem az ajtót bámulva. Felnőttek vagyunk, szeretném, ha így is viselkednénk egymással. - persze elgondolkodtató, hogy mégis mennyire kezelem őt felnőttként, mikor pont ugyanazon az elven próbálok rá hatni, mint gyerekkorában, mikor dacolt velem. Vagy hogy ő mennyire kezel engem úgy, mint egy átlag embert, ahelyett, hogy az anyja elvesztésének emléke élne benne csupán velem kapcsolatban. Minden esetre nem tölt el reménnyel a felismerés, hogy egyáltalán nem ismerem a lányomat. Ez viszont nem tántorít el attól, hogy a kilincset lenyomva újra feltárjam a kettőnk közé feszülő ajtót. - Csak beszélgetni szeretnék. Bejöhetek? - intek felé, de nem lépem át a küszöböt. Annál óvatosabb vagyok, hisz nem teszek úgy, mintha csak egy szeretettel látott vendég lennék ebben a házban. A legszomorúbb az egészben, hogy a házimanónk... a Dolohov család házimanója nagyobb érdeklődéssel fogad, mint a tulajdon lányom. Bár valószínűleg egyáltalán nem tudja szegény pára, hogyan kellene velem viselkednie.. Meglehet, hogy ezzel nincs egyedül.
Hat év, hat kicseszett év. Ennyi ideje volt, hogy utoljára láttam anyámat, amikor köszönés nélkül fogta magát és lelépett, ki tudja merre. Magamra hagyott engem és Alexet is, bár az sokkal jobban zavart, hogy az öcsémet, akinek ő volt a mindene, képes volt így lepasszolni apának. Annak az apának, aki érzelmileg egy fadarab szintjén mozgott és messze nem tudta azt a támogatást megadni neki, amit érdemelt volna, de azt hiszem, nem is igazán próbálkozott. Engem nem zavart, nekem nem volt ilyen problémám, sokkal jobban kezeltem mindezt és magamban rendeztem le a dolgokat. De Alex… Nem tudom, mikor kaptam az első levelet anyámtól, miután eltűnt mint szürke szamár a ködben, de arra tisztán emlékszem, hogy felgyújtottam. Incendio. Ennyi volt a reakcióm rá, aztán bedobtam a kandallóba. Nem érdekelt a magyarázkodása és a megjátszott érdeklődése a hogylétem iránt. Leszarta, hogy vagyok, biztosan csak próbálta elhitetni magával, hogy nem baszott el mindent és nem olyan csapnivaló anya, mint amilyen valójában. A következő levelet felbontatlanul széttéptem és a kandallóba dobtam, a többit pedig már csak rezignáltan behajítottam a szobám sarkában álló szekrény egyik fiókjába. Ott voltak bent mindannyian, több évnyi felbontatlan levél, mindegyiken a saját nevem, anyám kézírásával. Nem is tudom, miért nem voltam képes megszabadulni tőlük. És most itt volt, én pedig annyira, de annyira meg akartam neki mondani, hogy mennyire gyűlölöm és hogy tűnjön a szemem elől, mert látni sem akarom, mert undorodom tőle, mert nekem ő nem az anyám, mert… mert kibaszottul eldobott magától, mint egy használt cipőt, ami már a kutyának sem kell, hogy szétszedje. Villámgyorsan pörögtek végig ezek az emlékek és gondolatok a fejemben, egy kellemetlen érzelmi vihart hagyva maguk után, ahol a harag, a gyűlölet és a szomorúság egyszerre küzdött a domináns szerepért. Megfájdult a fejem. - Nincs mit mondanom neked. -Minden akaraterőmre szükség volt, hogy nyugalmat erőltessek a hangomra és ne robbanjak fel a bennem tomboló érzelmektől. Ha nem lennék színésznő, talán most nem is jutottunk volna el idáig. -Felnőtt emberek vagyunk, el tudjuk dönteni, kivel akarunk szóba állni. Te nem tartozol közéjük, ne is erőltesd meg magad. A halántékomra szorítottam mindkét tenyerem, mély levegőket vettem, hogy megnyugodjak, mert kulturált emberként akartam viselkedni. Még csak az kéne, hogy apa fülébe jusson, mit műveltem le itthon… De nem ment, semmi nem segített. Felkaptam az éjjeliszekrényről a cigisdobozt és a pálcámat, aztán a kitárt ablakhoz léptem, hogy gyorsan rá tudjak gyújtani. - Nem. -Őszinte kérdésre őszinte válasz. -Volt idő, amikor beengedtelek volna, de az nem most van és már nem is lesz. Régen elbasztad, hogy valaha is kapcsolatod legyen velem, ennyi volt. Mehetsz vissza oda, ahonnan jöttél, nem kell egymás idejét rabolnunk. Beszív, tart, kifúj. Meg kellene nyugtatnia, de nem segít. Norman nagy feje a derekamnak dőlve sem hozza azt a megnyugvást, amit máskor. Miért borít ki ennyire, hogy itt van?
► No one prepared me for just how much love I would have for my children. ◄
Csak néhány pillanatig láthatom a lányom elképedt arcát, de már ez is hatással van rám. Újra megszólal a bűntudatom, ami sosem tudott csillapodni, mégis elnyomásra került éveken át. Most már nem hibáztatom magam, amiért előtérbe helyeztem a saját érdekeimet, csak azért van bűntudatom, mert ilyen sokáig tartott egyenesbe kerülnöm. - Nekem viszont lenne mondanivalóm! – szúrom közbe, mielőtt még megátkozhatna, amiért bejelentés nélkül megjelentem a szobája ajtajában vagy ilyesmi. Őszintén szólva nehéz beismernem, de hat év hosszú idő és ez azzal jár, hogy bizony már nem mondhatom el azt, hogy ismerem a lányomat. A legkevésbé sem. - Pedig szeretném, Carol… - lágyul el a hangom egy pillanatra, ahogy kimondom a nevét. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz könnyű megbékítenem a lányomat, és ha valaha egyáltalán sikerrel is járok, akkor sem lesz minden olyan, mint régen. Őszintén nem is vágyom rá, mert egy részem sosem fogja tudni megbocsátani a saját tetteimet. Ezzel együtt kell élnem, de vállalom. – Szeretném, ha beszélnénk. Utána nem kell látnod, ha nem akarsz.. De addig nem megyek el, amíg nem beszéltünk. És őszintén szólva örülnék, ha nem Levin orra előtt folyna le ez a csevej, de akár őt is bevonhatjuk. Hozzá is lenne néhány szavam.. – ajánlom neki a lehetőséget. Nem gondolnám, hogy ebbe az apját is bevonná, persze nem voltam itt, még az is lehet, hogy szorosabbra fűződött a kapcsolatuk és csak vaktában lövöldözök. Csak az biztos, hogy Levin Dolohov meg az új neje, nem lennének elragadtatva attól, hogy úgy sétálok fel s alá a folyosón, mintha még mindig én volnék itt otthon. Ezt a mérkőzést későbbre hagynám, ha egy mód van rá. A kezem némi hezitálás után a kilincsre simítom, majd lassan lenyomom, s mikor nem ütközök ellenállásba szélesre tárom az ajtót és átlépem a szoba küszöbét. Most már többszörösen is hívatlan vendégnek számítok, így nem megyek beljebb, csak állva körülnézek és összefonom az ujjaimat magam előtt. - Visszaköltöztem Londonba, ezentúl nem leszek olyan távol – kezdek bele a témába, amiről valószínűleg szintén nem akar hallani vagy tudomást venni, de nem azért szívtam fel magam és jöttem el hozzá, hogy egy csukott ajtó majd csak úgy eltántorítson a célomtól. Nem gondolnám, hogy érdekli, hogy eddig hol voltam és mit csináltam. Sőt, még az is megfordul a fejemben, hogy csak arra tud gondolni, miért vagyok egyáltalán még életben. Nem hibáztatnám érte. Dohányzik. Állapítom meg magamban, de nem teszek rá hangosan megjegyzést, ez itt nem az a pillanat, amiben kritikát alkothatok. Nem is tehetném, hisz immár felnőtt nő. De még mennyire, és milyen csinos… A viszontlátás apró örömeit csak a keserűség szennyezi be, borzasztó érzés. - Ha most nem alkalmas megbeszélhetünk egy időpontot, mikor eljössz velem ebédelni vagy vacsorázni.. Mondjuk szombat este az előadásod után? – vetem fel az ötletet, bár kevés reményt fűzök hozzá, hogy egyáltalán fontolóra vegye. Minden esetre én látni fogom a színpadon. Épp itt az ideje, hogy megismerjem a tehetségét.
Mondanivalója van, hát egyem a kis szívét! És még azt is elhiszi, hogy ez engem érdekel? Nagyon naiv lehet, ha azt gondolja, hogy hat év után még foglalkozni akarok a mondanivalójával, a véleményével, bármivel. Belibben ide, mintha mi sem történt volna, mintha csak előző este összekaptunk volna, mint egy normális családban, most pedig békülni próbál. A probléma ott kezdődik, hogy mi soha nem voltunk normális család, ez pedig csak rosszabb és rosszabb lett az évekkel. Felvont szemöldökkel néztem rá, mielőtt megvontam volna a vállamat. - Mondjad akkor, te koptatod a szádat feleslegesen, nem én. Apát meg inkább hagyjuk ki ebből, semmi kedvem végignézni a nevetséges cicaharcotokat. -Mert nem kételkedtem benne, hogy szánalmas és kínos lesz az, amikor újra találkoznak, engem pedig rohadtul nem érdekelt az a látvány. Az ő dolguk, hogyan akarják kezelni az elcsesződött házasságukat, én inkább kimaradtam belőle. Hátat fordítottam neki és az ablakpárkányra könyököltem. Jó dolog ez a cigi, de kurva büdös és nem akartam az egészet a szobámban érezni még fél év múlva is. Kint pedig szép idő volt, nem okozott problémát a nyitott ablak. A madarak a fák között legalább megnyugtató látványt nyújtottak, hiába éreztem, hogy kevesek lesznek. - És ennek most örülnöm kéne? -horkantam fel gúnyosan. -Mit szeretnél, hogy majd minden szombaton unikornisfosban úszkáljunk, háttérben a szivárvánnyal és repkedő fehér galambokkal, mintha minden tökéletes lenne? Elég szarok lehetnek az emlékeim rólad, azt hittem, ennél jóval intelligensebb vagy. -Kipöcköltem az ablakon a hamut a cigaretta végéről, mielőtt újra beleszívtam volna. Lehet, nem kellett volna ennyire keménynek és bunkónak lennem az anyámmal, de nem érdekelt. Nem éreztem azt, hogy többet érdemelne azok után, amit velünk tett, amit az öcsémmel tett. Én komolyan szerettem volna megérteni, mit gondolt, mit várt, mi lesz ennek a vége. Nem lehettek olyan tévhitei, hogy majd minden egy pillanatra megoldódik… A következő szavaira viszont nem tudtam nem elnevetni magam. Nem volt benne semmi őszinte, inkább hitetlenkedő és szánakozó, amiért tényleg, komolyan próbálkozott. Elfordultam kissé az ablaktól, hogy rá tudjak nézni. - Te tényleg nem érted azt, hogy nem vagyok rád kíváncsi, ugye? Lehet, hogy most nem alkalmas, de nem lesz az holnap sem, a szombati előadásom után sem, egy hét múlva sem és egy év múlva sem. Próbálkozhatsz, rabolhatod mindkettőnk idejét, de a véleményem nem fog megváltozni. -Kidobtam az udvarra az elszívott cigarettavéget. -Fogalmad sincsen, mi minden történt hat év alatt, igazam van? Nem tudod, hogy a gyerekeid felnőttek, még nélküled is megoldották, és nem tudod, min mentek át ezekben az években. Volt idő, amikor tárt karokkal fogadtalak volna, mert szükségem lett volna rád, mert akartam, hogy legyen egy anyám, bocsánat, egy anyám, akinek kellek is és nem dob el magától mint egy taknyos zsepit. Volt idő, amikor szomorú voltam, amiért nem voltál mellettem és Alex mellett. Most már nem érzek semmi mást, csak utálatot, és a hátam közepére sem kívánok egy olyan embert, akinek csak akkor kellek, amikor az kényelmes neki. Jobban jártunk volna mindketten, ha soha nem szülsz meg. Kell még egy cigi, a kurva életbe már.
► No one prepared me for just how much love I would have for my children. ◄
Szó sincs róla, hogy azt feltételeztem volna, hogy hat év után - és persze amellett, hogy Carol mindezidáig egyetlen levelemre sem volt hajlandó válaszolni - majd könnyű dolgom lesz vele. Ettől eltekintve viszont, ha tetszik, ha nem, én vagyok az anyja. Olyan, amilyen, de én vagyok. Kedvem lenne kioktatni arról, hogy milyen hangnemben kellene nyilatkoznia az apjáról, de nem teszem meg. Nem célom rögtön darázsfészekbe nyúlni, mert lássuk be, azt tenném, ha beleszólnék az apjával való kapcsolatába, amire vajmi keveset tudok. - A hangodból és a viselkedésedből ítélve azt hiszem, hogy nem különösebben érdekel.. - lépek beljebb egy újabb lépést lassan, majd egyik lábamról a másikra állok, miközben újra körülfuttatom a tekintetem a szobáján. Jobbára ennyiből kellene leszűrnöm azt, hogy milyen ember lett a lányomból. Persze a kutyájával azért vigyázok, neki én idegen vagyok. - Nem, azt szeretném, ha nem utálnál teljes szívedből azért, mert nem tudtam olyan anyád lenni, amilyet érdemeltél volna... - jelentem ki egészen egyszerűen. Ez még nem a bocsánatkérés része a történetnek, de úgy érzem jóval nehezebb lesz megtennem az afelé vezető első lépést, ha közben egy pillanatra sem látom rajta azt, hogy egyáltalán hajlandó lenne figyelni rám. - Tudom, hogy az életed nem tökéletes és ennek részben valószínűleg én vagyok az oka, amit őszintén sajnálok, de... - kezdenék bele, mire azonban félbeszakít. Nem, őszintén szólva kicsit sem tetszik a hangnem, amit megüt velem szemben. A szemeim összeszűkülnek, miközben a vádjait hallgatom, amiket ő érvként használ fel ellenem. A legtöbbjét megértem. - Mégis honnan tudnám, mi történt veled az elmúlt hat évben, ha egyetlen levelemre sem válaszoltál? Honnan kellene tudnom? - kérdezek vissza fennhangon, mert ezzel aztán az elevenembe talált. Idegesen fordulok vissza az ajtó irányába. Megfordul a fejemben, hogy elmenjek, de akkor szembe kellene néznem azzal, hogy teljesen feleslegesen zaklattam fel mindkettőnket azzal, hogy idejöttem. Ehelyett inkább arra veszem a fáradtságot, hogy néhány mély levegőt vegyek. - Igazad van.. - tárom szét a karjaimat tehetetlenségemben és visszafordulok felé. Bár csak a hátát tudom bámulni, mert tüntetőleg még mindig inkább a szobájából bámul kifelé. Nem tehetek mást, mint elismerem, hisz tényleg nem voltam mellettük, mikor kellett volna. Utálom is magam miatta épp eléggé anélkül is, hogy besegítene ebbe ő maga is. De azt nem mondhatja, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt azért, hogy jobban legyek. Hogy ne csak a kilátástalanságot lássam magam körül. Levelek százait küldtem neki, minél inkább nem válaszolt, annál többet. Aztán szépen lassan egyre kevesebbet, mert míg az öccse vette a fáradtságot és legalább úgy tett, mintha érdekelné őt, hogy élek-e még egyáltalán, addig a nővére, a lányom... Alighanem úgy kezelt, mintha halott lennék. - Igazad van, Carol! Szar anya vagyok! Most jobban érzed magad, hogy kimondtam? Hogy az én számból hallod? Szeretnéd, ha megismételném? - fakadok ki elkeseredetten, láthatja is rajtam, hogy már rég nem vagyok a helyzet magaslatán. - Tudom magamról, hogy az vagyok. Mindig tudtam és talán valóban jobb lett volna, ha egy másik családba születtek. Egy kevésbé elbaszott családba, de nem így lett. És tudod, soha egyetlen pillanatig se bántam meg, hogy megszültelek titeket. Elmondjam miért? Vagy ez sem érdekel? - teszem fel a nagy kérdést, bár a válasza igazából hidegen hagy. Ha úgy tartja kedvem ezt is el fogom mondani neki, mint sok mást. És semmit nem tehet ellene.
Talán tényleg kedvesebbnek kellett volna lennem vele, hiszen mégis az anyám volt. Talán érdekelnie kellett volna az érzelmi világának. De megeshet, hogy mindezt teljesen leszartam. Ő sem foglalkozott velem hat éven keresztül, mégis miért kéne kedvesnek lennem vele? Miért kéne foglalkoznom vele, amikor ő sem tette? - Na, ebbe most nagyon jól beletrafáltál, tényleg nem érdekel. Bosszantanak a magyarázkodásai, mérhetetlenül felhúz velük, mintha ő lenne az áldozat, amiért a lelépése után nem fogadom vissza tárt karokkal. Persze lehet, hogy ő nem így gondolja, lehet, hogy más a valódi mondanivalója, de ekkor ez nem érdekelt. Csak a saját fájdalmam tudott érdekelni, csak az, hogy elárult, és az elmúlt hat évben felgyülemlett minden indulatom és gyűlöletem eltorzított előttem mindent, amit mondott. - Szeretnéd tudni, hol vannak azok a levelek? A kandallóban, bontatlanul, kicsit már feketén és hamu formában, de ott vannak. Mert rohadtul nem voltam kíváncsi már akkor sem a magyarázkodásaidra és a sajnálkozásodra, hogy jaj, te szegény ártatlan lélek, mennyire bánod már, meg faszom tudja. Nem, nem akarom ezt hallani. -Hazudtam neki, most már elég határozottan. Tényleg volt levél, ami a tűzben végezte, mert aznap kifejezetten rossz napom volt, de a legtöbbet csak behajítottam egy fiókba és ott hagytam őket aszalódni. Egyik sem volt felbontva. Egyre kevésbé tudtam kontrollálni a haragomat és hiába éreztem, hogy ennek nagyon rossz vége lesz. De ez a megérzés nem állított meg abban, hogy ne cselekedjek úgy, ahogy azt az érzelmeim akarták tőlem. - Tudni akarod, mi történt? -fordultam el az ablaktól, hogy a szemébe tudjak nézni. -Nem is kell mind a hat év, elég csak az utolsó másfél. Megvádoltak gyilkossággal, mégcsak nem is akármilyennel, mert Maurice Briggs unokaöccse volt az áldozat, bent a Roxfortban, a karácsonyi bálon. Persze erről hallanod kellett volna, mert szerintem még a nemzetközi újságok is tele voltak vele, de nem vártam többet. És nyilván engem kellett megvádolni, mert nekem volt rá okom, hiszen korábban sem voltam jó kapcsolatban azzal a kis féreggel, azok után pedig, hogy megerőszakolt, még több indítékom volt. Igen, jól hallottad, megerőszakolt, bent a Roxfort folyosóján, úgy, hogy még hetekkel később is viseltem a nyomait. De mindegy is. Szeretnéd tudni, hogy szabadultam meg? Fiona intézkedett, ő oldotta meg, hogy apa neve és az enyém is tiszta maradjon. Mert ugyebár az anyámra nem számíhattam. Ezek után persze nem állt vissza az élet normálisra, akármilyen is legyen az, mert nem tudtam aludni, rémálmok gyötörtek és basszák szét a fejemet a mai napig, pánikrohamaim vannak és olyan ideggyenge lettem mint egy elbaszott csivava. És tudod, hogy ebben kik voltak a legnagyobb segítségemre? Alina szülei. Frida, aki az elmúlt hat évben majdnem annyit foglalkozott velem, mint a saját lányával, mert milyen meglepő, akkor sem számíthattam az anyámra. Nahát, micsoda fordulat! Színdarabot lehetne írni belőle, mindjárt írok is egy levelet Eggsynek, hogy mekkora fasza ötleteim vannak. -Nem éreztem, de határozottan egyre és egyre idegesebb lettem, egyre hangosabban beszéltem és minden maradék önkontrollomat is kezdtem elveszíteni. Kicsúszott a kezemből a helyzet irányítása, és már nem is nyúltam utána. - Nem, nem érdekel! -csattantam fel már kifejezetten döhösen. -Leszarom a véleményedet, leszarom, hogy mennyire vagy tisztában azzal, hogy szar anya vagy, leszarom, hogy megbántad-e vagy sem, hogy megszültél minket! Mert én kurvára megbántam, minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem léteznék! -Vajon mikor lett könnyes az arcom? Észre sem vettem. Ingerülten töröltem meg, mintha azzal segíthetnék magamon. -Menj már el innen! Nem akarlak látni, eddig sem akartalak, te nem vagy az anyám! Nem vagy senki, csak egy idegen, akinek semmi keresnivalója a szobámban!
► No one prepared me for just how much love I would have for my children. ◄
Minden egyes szó, amit a fejemhez vág, csak újabb és újabb bizonyítéka annak, hogy szemernyi tisztelet és szeretet sem maradt már benne az irányomba. A legszomorúbb az egészben, hogy ezért egy percig nem tudom és nem is jut eszembe hibáztatni őt. Azért már sokkal inkább, mert attól a kicsitől is megfosztott a döntésével, amennyi a sajátom után jutott volna nekem az életéből. Nyilvánvalóan nem tudtam mellette helyt állni és ha az exférjem figyelt is volna az intő jelekre, a házasságunknak akkor is vége lett volna. Csak idő kérdése volt mikor elégelem meg az egészet Levin mellett. - Nagyon szívesen elárulom, mik álltak bennük, mert ezek szerint tényleg nem olvastad el egyetlen sorukat sem. Szerencsére a többségre emlékszem, ugyanis én sem nyaralni mentem Franciaországba, Carol. Megfordult a fejedben egyáltalán, hogy ez volt a lehető legjobb döntés, amit az érdeketekben hoztam? - nézek rá tehetetlenül. A vádló tekintete most sem kecsegtet sok jóval, de a kirohanását nem érzem jogosnak. Persze azt megérteném, hogyha Carol gyermeki énje felégetné a leveleket, de az utóbbi években a lányom felnőtt, ez pedig elég indoknak kellene hogy legyen ahhoz, hogy ne viselkedjen többé hisztis kamaszként. A kifakadását csak elhűlve hallgatom, hol a homlokomat ráncolom, hogy szólásra nyitnám a számat, de fogalmam sincs mit mondhatnék neki, amitől jobban érezné magát. Tehetetlen vagyok, immár sokadszor, mióta átléptem ennek a háznak a küszöbét. Természetesen a Briggs-esetről hallottam, attól volt hangos a nemzetközi sajtó, de az fel sem merült, hogy a gyanúsítottként emlegetett C. D. esetleg az én kislányom lenne. Nem tudom elhinni, hogy Levin ezt annyiban hagyta volna, de ha mégis így volt, és még csak egy levelet sem volt hajlandó írni nekem a történtekről, lesz néhány keresetlen szavam hozzá. A teljes megsemmisülés talán a legjobb leírás arra, amit jelen pillanatban érzek. Minden egyes porcikám elnehezül, a legkisebb mozdulat nem sok, jelen pillanatban az is nehezemre esne, hogy a karomat kinyújtsam felé. - Kicsim, kicsim... - rázom meg a fejem tehetetlenül, majd - mivel más ötlet híján vagyok, hisz lássuk be sosem viselkedtem igazán anyaként - megpróbálom őt közelebb vonni magamhoz, ha hagyja. - Úgy sajnálom, hogy nem voltam itt, mikor szükséged lett volna rám... De örülök neki, hogy Frida melletted állt... hogy átsegítettek ezen a helyzeten - a hangom is elcsuklik a mondat közepén, pedig nagyon igyekszem nem most lekezdeni az önostorozást. Talán nem erre van szüksége, mégis az ösztön azt diktálja, hogy vigasztaljam meg őt. Nem mondok olyan ostobaságokat, hogy nem lesz semmi baj, nem próbálom meg letörölni a könnyeket az arcáról, csak a karomba szeretném vonni őt, amire hat évig lehetőségem sem volt. Nem mondom, hogy meglep, hogy a világ felé is szeretné kinyilvánítani, hogy mennyire nem tart engem anyának, de a tőrt forgatja meg ezzel a szívemben. Eszembe jut, hogy kislányként mindig hozzám szaladt, ha bármi baja volt, a legapróbb felfedezéseit is boldogan osztotta meg velem miközben mindig rácsodálkozott a világra. Most pedig itt áll előttem, felnőtt nő, és én azt sem tudom, mit mondhatnék neki, amitől egy kicsit kevésbé utálna. - Nincsen semmi baj. Keresünk neked segítséget...
Ha képes lett volna hangosan kimondani, hogy én bármitől is megfosztom őt, egész biztosan az arcába nevettem volna. mintha nem lenne jogos minden, amit teszek, mintha nem lenne magától értetődő, hogy csak úgy nem fogok a nyakába borulni, miután hat évre magamra hagyott, mintha csak egy eldobható használati tárgy lennék. Ezt már akkor, tizenhárom évesen sem tűrtem el, egyértelmű volt számomra, hogy most sem fogom megtenni. Lehet, hogy az anyám volt, lehet, hogy szeretett volna újra az életem részévé válni, de én egyáltalán nem akartam megadni ezt az örömet. Ő döntött úgy, hogy nem kellek az életébe, vállalja is ennek a következményeit. - Őszintén, szerinted úgy nézek ki, mint akit egy bólintérfasznyit is érdekel, milyen csöpögős szart írtál le nekem? Nem érdekel az önsajnáltatásod és ahogy próbálod magad mártírnak beállítani. -A következő mondatára csak felnevettem, már nem is gúnyosan, csak szárazon, mint egy darab fa. -Na jó, erre nagyon kíváncsi vagyok. Mondd el nekem, de komolyan, hogy mi lehet az a helyzet, amikor egy anyának az a legjobb döntés, hogy szó nélkül, köszönés nélkül faképnél hagyja a gyerekeit és pár havonta ír nekik egy levelet meg egy képeslapot, hogy amúgy heló még élek. Bármit mondhatott volna, tényleg bármit, akár még olyat is, ami logikus és magyarázatot is adhatna egy ilyen döntésre. Akkor sem hittem volna neki és akkor sem fogadtam volna el, amit tett. Ott volt Frida, aki a kemény drogokból menekült ki azért, hogy a gyerekének szentelhesse az életét. Ezek után senki ne mondja nekem, hogy nem lehet mindent megtenni a szeretteinkért, hogy velük lehessünk és szerethessük egymást. Nem kellett volna ennyire kiborítanom saját magamat. A legjobb megoldás elengedni az egészet, elküldeni anyámat, hogy hagyjon békén és lezárni mindent, nem túlstresszelni az egészet. Vajon ezt csináltam? Hát nem. Az utóbbi hónapokban egyre nehezebb volt uralkodnom az érzéseimen, kontrollálnom magam és normálisan lerendezni a problémáimat és a konfliktusaimat. Mintha nem lennék ura a saját érzéseimnek, a saját gondolataimnak, a saját testemnek. Ez az érzés pedig mindennél jobban megrémisztett, hogy képtelen voltam irányítani magamat. Talán éppen ezért nem ellenkeztem, amikor közelebb húzott magához, csak hagytam magam, ernyedten, mint egy rongybaba. Összezavart a jelenet. Egy aprócska részem megnyugvást és melegséget érzett az anyai öleléstől, az ismerős, régen érzett illatától és mintha egy egészen rövid pillanatra visszaszereztem volna az elveszített kontrollt. Ugyanakkor gyűlöltem magam, amiért ezt éreztem, mert nem kellett volna, elárultam saját magamat és az eddig lefektetett határaim a szemétbe kerültek. Ez nem esett jól, összerakva pedig a tőrként belém hasító érzéssel, hogy nem tudom, miért nem kaphattam ezt meg az elmúlt hat évben egyszer sem, nagyon rossz egyveleget alkotott. Összezavarodtam, kognitív disszonancia, vagy minek nevezte az agyturkász, akihez apa zavart el. Ezt pedig már végképp nem tudtam kezelni. - Elég volt, hagyjál, hagyjál, hagyjál! -löktem el magamtól Daphnét, erősebben talán, mint akartam, de egyszerűen menekülnöm kellett a helyzetből, mintha az lenne az egyetlen megoldás. Azt hiszem, ebben a percben jobban hasonlítottam rá, mint bármikor, mert én is éppen úgy a menekülést választottam, ahogy azt ő is tette. Elszabadult a pokol, szó szerint. Hosszú másodpercekig nem fogtam fel, mi történt valójában, amikor ellöktem őt magamtól, de a lángok nagyon gyanúsak és érthetetlenek voltak. Rajta is, rajtam is, a karomat végigborították… mégsem éreztem semmit, nem fájt, nem égetett, csak kellemesen meleg volt. Azt hiszem, szédülök. Mi történik velem?
Nem vagyok naiv, nem számítok túl sok jóra ettől a találkozótól. Alexhez úgy indultam, hogy tisztában voltam azzal, hogy legalább a leveleimre hajlandó választ írni. A lányomról ez egyáltalán nem mondható el, épp ezért kell saját magamnak utána járni, hogy találok-e még menthetőt a kapcsolatunkban. Ha pedig igen, egyértelműen életem legnagyobb kihívása lesz a lányom bizalmába férkőzni.
