We never sing alone anymore - Sammie & Julian

Ma reggel még azt tervezgettem, hogy haza megyek. Összepakolok magamnak néhány holmit és elhozom ami szükséges otthonról, azonban a jelek szerint ebből a tervből csak jövő héten lesz valami. Miért? Mert a barátaim meggyőztek, hogy ne gyűjtsek, mint a mezei pocok és ki tudja mikor lesz még alkalmunk kimenni. Nem arról van szó, hogy ódzkodnék és úgy kell elrángatni egy-egy beszélgetésre – megyek én magamtól – csak mostanában mániákusan a jegyesem rabja lettem. Üldögélni meg nem szeretek, pláne ha tudnék egyéb dologgal is foglalkozni. Hosszú lábaim vannak, túl sok helyet foglalók el velük és semmi humorom azon sopánkodni amiért leöntötték a nadrágom valamivel amikor épp a kanapén vagy egy fotelben ücsörgök. Ez alól persze kivételt képez az az időintervallum ha vezetni kell vagy végigülni egy mérkőzést. Akkor eltörpül az a tény, hogy minél magasabb valaki, annál hamarabb szúrják ki a tömegből. Jó, persze, hogy vannak nálam is magasabbak, de ők határozottan kosárlabdázós génekkel rendelkeznek, én meg nem. Milyenek a kosárlabdás gének vagy mit értek ezen? Hagyjuk.
Úgyis azon van a lényeg, hogy a reggeli terveim ellenére is de Sammie mellett vagyok, nem pedig a barátaimmal. Egy pillanatig sem bántam meg, hogy őt választottam. Szerettem vele lenni, akarva akaratlanul is de beférkőzött az életembe, amivel nem is nagyon tudtam mit kezdeni, de nem is akartam. Bízom benne. Ám igyekszem egy kis teret is adni neki, hogy ne unjon rám és hiányozzak neki, akkor hogyha nem vagyok mellette. Apró praktikák amiket muszáj megtennem, annak érdekében, hogy ne legyek a terhére, ne legyen elege belőlem, még akkor is hogyha közben önmagamat adom mellette.
Nem akartam otthon ülni, ezért úgy döntöttünk, hogy élünk a lehetőséggel és amíg még megtehetjük szórakozunk egy kicsit. Én csak egy parkba akartam menni, de ekkor jött az ő ötlete és végül vidámpark lett belőle. Természetesen meg kellett állapodnom vele, hogy neki is meg nekem is jó legyen ez az egész közös kiruccanás. Elég gáz lett volna, hogyha csak az egyikünk akarata érvényesül, nem igaz? Milyen szörnyű lett volna, hogyha egy kicsivel akaratosabb vagyok és nem kötünk kompromisszumot! Mert tudtam volna harciasabb is lenni, de ezt nem pont neki fogom bizonygatni és amúgy is semmi értelme sincsen.
Vidámpark és a vele járó vattacukor illat popcornnal keverve, ez volt az ami fogadott minket. De egy cseppet sem bántam meg, hogy emellett döntöttünk. Neki is kellett egy kis kikapcsolódás, meg nekem is. A közösen eltöltött idő meg, mindennél fontosabb volt, pláne, hogy hamarosan ha minden jól megy férj és feleség leszünk.
– Mi az amit először ki szeretnél próbálni?

Nehéz időszakon megyek keresztül mostanában, igazából egymás után több is akad, de ha figyelembe vesszük, hogy igazából egyik még véget sem ért, máris következik a másik, nos elmondható hogy egy nagy kálvária az egész életem. Vagy legalábbis az utóbbi éveim. Egy gyerek se viseli túl jól, hogy ha az apja fogja magát és kivonul az életéből, és bármennyire is szeretném, ha nem így lenne, hatással van rám. Már hogy is ne lenne, hisz végülis miatta lettem az, aki ma vagyok. Miatta szerettem meg a kviddicset, miatta kezdtem játszani és azóta is pokolian élvezem minden percét. Legalábbis így kellene lennie. De már nem érzem őt magamhoz közel akkor sem, ha a pályán vagyok. Edzés vagy meccs közben, vagy ha csak hallom a hangját és a magasröptű kommentárjait. Legyünk őszinték, a részrehajlás mindig is az asztalon volt, de ezt se az öcsém se én nem bántuk eddig. Most viszont egyikünknek sem veszi be a gyomra. De talán így van ez minden családban, ahol apja és lánya is híressségszámba mennek...
Az anyám és az öcsém mellett azonban Julian az, akire támaszkodhatok. Bár újabban a mi kapcsolatunkat is beárnyékolja apám viselkedése. De igyekszem tartani magam és nagyon remélem, hogy a vőlegényem ebből a lehető legkevesebbet érzékeli. Persze az előtte sem titok, hogy apám nem rajong a gondolatért, hogy hozzá menjek feleségül, de még szerencse, hogy erről nem dönt. Sőt, igazából semmi beleszólása sincs, úgyhogy ha nem akar teljesen kimaradni az életünkből, akkor előbb-utóbb be kell látnia, hogy jobb, ha megbarátkozik a gondolattal, hogy nem is olyan sokára már Samantha Winters néven fogok bemutatkozni. Bár nem sietjük el az esküvőt, mindkettőnknek van mire koncentrálnia.
A meccsek és az edzések miatt általában fáradtan telnek a napjaink, így külön hálás vagyok azokért a pillanatokért, amiket nem végelgyengülésben kell együtt töltenünk. Azokért meg pláne, amikért meg kell küzdenem a népes baráti társaságával, hiszen ha velem tölti a napot, az azt jelenti, hogy dobja a lazulást a srácokkal csakis miattam. Pedig Julian még a pörgést is szereti, másképp nem a Hárpiáknál kötött volna ki. Szóval az ilyen önfeláldozásaiért én is hajlandó vagyok kibújni a csigaházból és belevetni magam a forgatagba. Most épp egy vidámparkba. Ez ugyanis azon kevés helyek közé tartozik, ahol még nem volt alkalmunk randizni. Sőt, gyerekkorom óta én se tettem be a lábamat ide.
- Mi lenne, ha megvennénk a jegyeket és szép lassan végigjárnánk mindent? Szabad az egész napunk és ha már itt vagyunk, élményekkel szeretnék távozni! - vetem fel neki. A tériszonytól az esetemben szerencsére nem kell tartani, úgyhogy bármilyen hajmeresztő és gyomorforgató kalandban benne vagyok. A lényeg, hogy ne engedje el a kezem közben. Máskülönben talán mégis rosszul leszek.
- Az óriáskereket hagyhatnánk a végére, este romantikus lehet odafent.. - pillantok a tetejéig. Talán egy kicsit újra gyereknek érzem magam, de nem fogok érte bocsánatot kérni. Nagyon kijár már mindkettőnknek egy kis szórakozás.

Szerettem vele tölteni a szabadidőmet, talán még az is rásegített az egészre, hogy nagyon ritka az olyan pillanat, amikor nem hullafáradtak vagyunk, vagy legalábbis ő biztosan. Nekem meg takarékon van egy aprócska energiám, de az éppen ahhoz elegendő, hogy imádni tudjam őt és egy kicsit babusgatni, hogyha olyan hangulatomban vagyok, amikor egyszerűen nem tudok betelni vele. Igyekszem nem túlságosan túlzásba esni és túl tolni a romantikát, ha látom rajta, hogy pihenésre van szüksége. Pihenésre és talán egy kis csendre.
Most szó sem volt a csendről. Még vissza se kellett fognom magam és az energiámat. Nem voltam mellette egy nagy gyerek, akire vigyázni kell, sokkal inkább izgatott voltam, mert nem mindennap adatik meg, hogy egy vidámparkba jöjjünk el randizni. Sok mindent ki akartam deríteni vele kapcsolatban, főleg azt, hogy mi az amit egy vidámparkban szeret. Hogy milyen ízű vattacukrot szeret. Mi a kedvenc játéka, szórakozása itt. Csupa olyan dolgot, amit nem akartam csak úgy feltenni, hanem meg akartam tapasztalni mellette.
– Hmm benne vagyok. Akkor megveszem a jegyeket és végigsétáljuk az egész helyet. Mára nincs más tervem, szóval ez a nap csak a tiéd. – vagyis a miénk, de inkább azt szerettem volna hangoztatni, hogy ma tényleg csak rá fogok figyelni és jól fogunk szórakozni. Nem tudom milyen lenne a kis Julian és Samantha ebben a vidámparkban, de úgy hiszem teljesen felesleges ezen filozofálnom most. Gyerekként más voltam, inkább a játékok és a testvéreimmel töltött idő érdekelt, mintsem a lányok.
– Jól hangzik, hagyjuk utoljára az óriáskereket, de mindenképpen a vattacukorral kell kezdenünk. – bár sejtem, hogy nem jó ötlet, mert mindenünk is tiszta ragacs lesz tőle ha nem vigyázunk, de még szerencse, hogy varázslattal minden megoldható és így könnyedén ragacsosság mentessé tehetjük magunkat. Szóval már amiatt se aggódtam, hogy esetleg vattacukros lesz Sammie ruhája vagy az enyém.
– Bár kideríthetjük, hogy mennyire tudok célba dobni, hátha sikerül egy vagány plüsst nyerni neked. – lelkesedtem a gondolattól egy kicsit talán túlságosan is. Nekem élmény lenne, de talán neki egy kicsit unalmas, maximum csak azért izgulhat, hogy eltalálom a dobásokat vagy sem.
Megvettem a jegyeket a pénztárból, majd beljebb indultunk a vidámparkba. Izgultam, ez tény. Nem mindennap járunk ilyen helyen ez tény. De hiszem, hogy jól fogjuk érezni magunkat.
– Oh van jégkásás bódé! – az a baj, hogy ettől a látványtól inkább megkíméltem volna Sammie-t de úgy bezsongtam a kedvenc gyerekkori italomtól, hogy azt fájt elnyomni magamban. Oda akartam menni persze, de ha ő meg nem kért ilyesmit hanem esetleg limonádét akkor továbbra is várnom kellett a költekezéssel és kész.