Tény, hogy egyes időszakokban képtelen vagyok veszteg maradni és várni arra, hogy történjen valami. Valami érdekes, izgalmas és felejthetetlen, amiről sosem fogok megfeledkezni, még akkor sem ha nyolcvanéves öregember leszek. Korán reggel volt még, szóval egy csínyt elkövetni vagy akár többet volt még lehetőségem vagyis lehetőségünk, mert sosem szeretek egyedül dolgozni, csak akkor ha muszáj. Most meg nem volt muszáj, így hamar felöltöztem és elhagytam a fiúk hálókerületét. Voltak néhányan akik már ébren voltak, de akik megtehették azok mélyen aludtak az ágyukban tovább a legszebb álmaikat álmodva. Én most ha akartam volna sem tudtam volna olyan meghitten aludni mint ők, egyszerűen nem ment. Az ágy magától kidobott és nem fogadott vissza, nem jött álom a szememre így valami más elfoglaltságot kellett keresnem minél előbb, annál jobb. Nem szeretem ha kárba vész az összes energiám és nem teszek valami olyat, ami vicces és valakit megnevetett. Szeretem ha a körülöttem lévők boldogok és vidáman nevetnek, éppen ezért mindent megteszek azért, hogy a nagyokból akiket még ők sem szeretnek, vicc tárgyát csináljunk Clem-mel. Így a nagyok is emlékezni fognak ránk és nem felejtik el miféle csínyeket követtünk el ellenük amikor megtehettük a Roxfort-ban vagy azon kívül. Sosem lehet tudni, hogy mikor éri őket egy újabb meglepetés amit mi terveltünk nekik ki. Egyesek szerint, rosszabb vagyok, mint tíz Mardekáros fiú együtt az én korosztályomból, szerintem simán lehetne azt mondani, hogy az összeset ha akarom túl tudnám szárnyalni. De nem akarom. Nem, mert akkor most nem lennék jóban azokkal akikkel most vagyok, biztos belekötnék mindenbe ami nekem nem tetszik és ezt nem szeretném. Lefele szökdécseltem a lépcsőn amikor támadt egy ötletem. Semmi kedvem sincs megvárni míg Clem úgy dönt felkel, kimászik az ágyából, felöltözik és lejön a lányok hálókerületéből. Visszafordultam és úgy döntöttem meglesem a Hollóhátasokat. Mondjuk ez elégé nehéz lesz, mert nem fogok tudni bemenni, de odakint megvárhatom, nem igaz? Esetleg megkérdezhetek valakit aki tudja, hogy ő mit csinál, de a nagyobbakkal nem igazán tudok szót érteni, pláne ha Hollóhátasak. Az egy dolog, hogy a nővéreim Hollóhátasak és emiatt értenem kellene a nyelvükön, de sosem ment. Ez most egy kicsit ijesztő, na mindegy. Megálltam a folyosón és odakint vártam, hátha kinyílik a festmény és Clem fog kilépni rajta. Legalábbis ebben reménykedem. Azt még lehet, nem igaz?
A világkerekségen a legnagyobb bűn a koránkelés. Kinek van kedve most őszintén még akkor felkelni, amikor ránk sem mosolyog a nap, nem cirógat a melege, nem vár senki egy bögre meleg kakaóval és nem csattoghatok ki a pihe-puha köntösömben a konyhába. De nem otthon vagyok és még csak jó idő sincs. Az élet igazságtalan, én pedig inkább át is fordulok a másik oldalamra a kellemes meleg takaró alatt. Miért kell másoknak megszakítani az álmomat? Miért akarnak mások felkelni korom sötétben, amikor még az orrunk hegyéig sem látunk? Nagyot sóhajtva hallgatom végig, ahogy a szobatársam felébred, hangosan nyújtózkodik egyet, majd lecsusszan az ágyról és kimegy. Esküszöm, hogy a hegyi jeti lába nem dobog ennyire, mint az övé, bár még nem láttam hegyi jetit, szóval igazából nem tudom. De hozzá képest még én is egy kecses primadonna vagyok. Aludni nem hagy, annyi szent, mert mindegy, hogy milyen nyűgösen forgolódok tovább, álom már nem jön a szememre. Pedig olyan cukik voltak azok a doxy-k álmomban. Vajon, ha anyát megkérem, hogy vegyen nekem, kapok? De ha nála nem jön be a szép nézés, akkor megpróbálom apával. Egyikük csak nem tud majd ellenállni, majd megígérem, hogy ki se fogom otthon engedni a ketrecből. Csak az a baj, hogy a Roxfortba meg nem hozhatom. Nem úgy, mint Cami cicája, aki egy doxyhoz képest egy unalmas és lusta szőrmók. Mert néha csak elfekszik a padlón, én pedig csak felemelem a mellső lábainál, átkarolom és cipelem is. Néha olyan lusta, hogy direkt lelógatja a lábait, tudom ám! Nagyot sóhajtva adom meg magam a vereségnek, hogy tudomásul veszem, nem tudok visszaaludni. Ha pedig az alvás meghiúsult, akkor csak abban reménykedhetek, hogy a többiek már fent vannak és reggeliznek - ilyenkor kizárt, de a remény hal meg utoljára. Kutyafuttában öltözök fel és még a nyakkendőt sem sikerül rendesen meghúznom, már indulok is el kifelé. Addig minden tök normális, amíg végigosonok a klubhelyiségen, azonban a bejáratnál belebotlok Benjibe. - Hát te? Mi vert ki ilyen korán az ágyból, beteg vagy? - tenyerem a homlokára is csúsztatom, hogy megállapítsam, van-e láza, mert akkor szigorúan elkísérem a gyengélkedőre. Szegény pára, mit élhet át ilyenkor? - Camiék még biztos alszanak. Nézted már? Vagy tudod mit? Keressük meg őket, legfeljebb körülmézünk a kastélyban. Hátha a második emeleti folyosó mosdójában már valaki belelépett a csapdánkba. - nem is olyan nagyon észrevehető, de egy bűzölgő bogyót tettünk az egyik ülőke alá, ami ha szétnyomják, olyan büdös lesz napokig, hogy mindenki azt hiszi majd, hogy szegény mamutkakiban járt. Persze ilyen nem létezik, hisz szegények kicsit kigöthösödtek a világból.
Vendég
Hétf. Ápr. 05, 2021 8:27 pm
Kicsik& Kisebbek
Good Morning
Tegnap este feltűnően hamar pilledt el, nem is tudott részt venni a lányokkal esténként szokásosan megtartott pletykapartiban. Erre még elsős korukban szoktak rá, amikor úgy érezték, hogy övék lett a világ azzal, hogy nem figyelik a szülők mit csinálnak lámpaoltás után. Eleinte rengeteget beszéltek az új élményekről, amik kisdiákként érték őket, figyelmeztették a másikat ilyen-olyan veszélyekre – például rögtön az első héten Dalinak sikerült elvesznie a mozgó lépcsőfokok között, de a többiek megmondták neki, hogy csak ott szálljon le a lépcsősorról, amikor az Átváltoztatástanról jön vissza, ahol a folyosó elején gyorsan villog a fáklya, mert ha a másik irányba megy, akkor könnyen azon a folyosón köt ki, ahol az az ideges portré van, amelyik követni kezd a többi festmény keretén át és kiabál az emberrel, hogy semmi keresnivalója nincs itt. Mostanság már kiismerték az ilyeneket, bár azt azóta sem tudják, hogy az a szerencsétlen mitől olyan befeszült és hogy esetleg rejtegetnek-e valamit azon a folyosón. Manapság, amikor nagyokat traccsolnak általában a nap eseményeit tárgyalják ki, főleg azt, hogy ki milyen érdekeset látott. Az egyik prefektus csókolózott a másik prefektussal, rögtön a kitekert térdű páncél mellett. Legalábbis ezt mondta a szobatársa, azonban azt már nem hallotta, hogy melyik és kivel. Pedig egészen biztosan mondták. Cserébe ez azzal járt, hogy Dalinak már jóval a többiek előtt kinyílt a csipája. Gyorsan ki is dörzsölte, mert utálja, amikor a kis szúrós micsodák piszkálják a szemeit. Mivel nagyon recseg a szekrénye, ezért csak az ajtóra felakasztott talárját önti magára – úgyis szereti a sárga szegélyt, az éjjeli szekrényén lévő kis ládikából pedig kiválasztja a mai kitűzőit. Mostanában már nem szereti a vicceseket, amin olyan üzenetek vannak, mint ’no boyfriend, no problem’, főleg azóta nem, amióta az egyik ötödikes fiú kiröhögte, hogy neki amúgy sem lehetne még semmilyen barátja. Már tizenhárom. Lehetne. De nem akar. A fém halkan csörömpöl a kerámia dobozka alján, ahogy ujjaival matat közte. Igen, a szivárvány az szép, mosolygós felhő és napocska. Ma időjárás lesz a téma. Elégedetten veszi nyakába a kastélyt, bár maga sem tudja nagyon, hogy merre kéne mennie. Még nagyon kihaltak a folyosók, valószínűleg még a prefektusok is alszanak. A hollóhátasok szintjére érvén meglepetésére élettel találkozik. Kicsit bizonytalanul lép oda hozzájuk, olybá tűnik, hogy valamilyen komoly beszélgetésben vannak. - Sziasztok! Azt hittem már csak én nem alszom ebben a kastélyban. – Szólal meg örülve az embertársaságnak. Most kicsit büszke magára, hogy azon kevesek egyike, aki igenis képes volt korán kelni. – Láttatok valami érdekeset? Én csak egy kísértetet. – Motyogva száját elhúzva. Lehet inkább ki kellett volna lakkoznia a körmét, amíg alszanak a többiek?
