start me up

Egyébként én esküszöm, hogy nem láttam semmit. Mármint képzelje el, kedves asszonyom, hogy… Nem, ez hülyén hangzik. Szóval igen, majd mondhatnám azt is a velem szemben álldogáló nőnek, hogy én nem láttam semmit, pedig ez nettó hülyeség. De az in medias res történetmesélés sosem ment nekem igazán, egyébként pedig amúgysem tudtam elkezdeni a „kérem Mr. Gallagher, nem dohányozhat itt bent!” – felszólítástól, amit legalább hárman, vagy négyen mondtak már nekem éppen. De nem is számít ez. Szóval igen, az történt, hogy Carlos – akitől korábban vettem már a drogot, mármint amíg használtam – meg a bandája valakit megöltek. Londonban. Nem mondom azt, hogy a nyílt utcán, de ezekkel a hülye angol utcanevekkel még mindig teljesen nem vagyok tisztában, pedig már itt élek azért jó húsz éve. Szóval igen, az történt, hogy szemtanúja voltam egy gyilkosságnak. De akkor miért is ülnék amúgy a minisztériumban, az auror parancsnokság egyik irodájában?
Oh, hát igen. Szóval ez egy olyan gyilkosság volt egyébként, amit mágusok követtek el és megöltek egy – látszólag tizenkilenc éves – fiút. Nem tudom, ne kérdezd, csak szerintem nézett ki annyinak, de az biztos, hogy én akkor fordultam ki éppen az egyik ajándékboltól, hogy a lányomnak vegyek valami szarságot, amit meglátott egy képéhez és csak ott lehet… szóval igen, éppen egy Big Ben formájú mittudoménmit – egy teatartót – forgatok a kezemben. Egyelőre nem emelem a tekintetem a nőre, aki elsőként érkezett a helyszínre, csak forgatom a meggyújtandó cigimet a kezeim között. Azt hiszem, hogy sok nem választ el attól, hogy talán a második, vagy harmadik szálra gyújtsak rá. Láthatóan ideges vagyok, hiszen a fekete pólóm ujját is gyűrögetem ide-oda. Orromon a napszemüveget folyamatosan vissza kell toljam a szemeimhez közel, mert a verítéktől állandóan lecsúszik. Kalapom magam mellett pihen a jobbomon, miközben egy távolabbi pontot fixírozok a szobában.
Letha Armstrong-Shaw. Azt hiszem ismerős a neve, de ha valaki rám küld egy Cruciatust, akkor sem fogom megmondani száz százalékra. De talán ezerre sem, hiszen fogalmam sincs, láttam-e már valahol ezt a nőt. Ezer, meg ezer arcot láttam amióta élek, de nagyon úgy tűnt az első pillantásából, hogy látott már valahol. Nem volt nehéz ezt igazából megtenni, valamikor egész ismert személy vagyok, de ide nem úgy érkeztem, mint River Gallagher, a világsztár, hanem mint R.G, a gyanúsított. Olyan furcsa ezt átélni.
- Rágyújthatok? – rekedtes, reszelős tónusom nem változott az első „nem én voltam!” kijelentés óta, talán egy picit még inkább olyan a hangom, mint eddig. Azért be vagyok szarva, mint anyám, amikor megtudta, hogy túladagoltam magam. Ha igenlő, ha nemleges választ kapok, akkor is rágyújtok, és tekintetemet végre a barna hajú nő íriszeibe fúrom. - Még egyszer elmondom asszonyom, nem én voltam. – nagy sóhaj kíséretében fújom ki a cigifüstöt, miközben igazítok egy újabbat pólómon. Rajzolom egy kicsit ujjammal a tetoválásaimat, miközben újra a szoba egyik távolabbi sarkát fixírozom. - Sajnos halvány lila fogalmam sincs arról, hogy ki volt az a szerencsétlen fiú. – arról viszont van, hogy kik voltak azok az emberek és mit akarat az áldozat venni tőlük. - És ha továbbra is így pillant rám, akkor el kell, hogy szomorítsam: ettől csak még jobban össze vagyok zavarodva. – eleresztek egy mosolyfélét, valahol a mondandóm végén. Hátra dőlök a székemben, ami egészen kényelmetlen ahhoz, hogy ne tudjam tényleg komfortosan érezni magam. De nem akarom én szivatni ezt a nőt – egyelőre. Ahhoz viszont hogy az állás továbbra is így maradjon, neki is pont ugyanannyira közreműködőnek kell lennie. És hinnie kell abban, hogy ebben az egy dologban kifejezetten ártatlan vagyok.

Nem esett volna nehezemre elmenekülni a helyszínről, de Marcus és a kis csatlósai tettek arról, hogy a szar is belém fagyjon. Soha nem láttam még gyilkosságot élőben, sem mugli, sem pedig varázsló módra és az ilyen bizony megviseli az embert, legyen bármilyen világlátott, ami esetemben igazából hatványozottan érvényes. Az én gyenge lelkem nincs ehhez hozzászokva. Ezt példázza az is, hogy amíg egyedül üldögélek a kihallgató szobában, legalább négy szál cigit elszívok. Aztán amikor már társaságom lesz, egy feltűnően csinos hölgy, akinek az arca még mindig piszkosul ismerős nekem, akkor már nyilván visszább fogom az egyik cigarettáról a másikra gyújtó énemet, pedig higgye el nekem mindenki, hogy a szar helyzetekben ez az egyetlen mentsváram. Ezt mondjuk nevezhetjük hatványozottan szar helyzetnek is.
- Rendben hölgyem. – a minden helyzetben olyan hasznos – vagy éppen haszontalan szószátyárságom egyébként most úgy látszik cserbenhagyni látszik engem, de nem várhatja el tőlem senki, hogy egy ilyen necces helyzet közepén elkezdjek poénkodni. Vagy jó angol szokáshoz híven az időjárásról dumálni – ami tegyük hozzá, általában jól szokott jönni, de most valahogy ez nem segítene. Pedig egyébként ehhez is inkább ragaszkodnék, mint ahhoz, hogy most éppen farkasszemet nézzek az… ügyvédemmel? Vagy ő is egy auror amúgy? Mert ha az előbbi, akkor: wow! Ha pedig az utóbbi, akkor kihallgatónak elég kedves, ugyanis még a mi világunkban is vannak kedvesebbek a mágikus rend éber őreiből, ha pedig ők nem működnek, akkor jönnek a marcona aurorok újabb nyílást gyártani testemen a varázspálcájukkal. Erre a gondolatra elmosolyodok, sőt még fel is kuncogok, ami a velem szemben helyet foglaló nőnek akár még tűnhet úgy is, hogy rajta nevetek. Amint ezt észreveszem, abba is hagyom a sziporkázást. Szemeim újra aggodalmat tükröznek és most először talán meg is találom a velem szemben helyet foglalóét is. Tényleg piszkosul ismerős. - Rendben, bár ha megbilincselésről lenne szó, örömmel vállalom, hogy Kegyed tegye meg. – kúszik félmosolyra ajkam, de aztán gyorsan el is tűnik onnan, hogy aztán a leplezett jókedvem helyét átvegye a hangomból és tekintetemből szüntelen áradó félelem. - Rendben Asszonyom, igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, hogy segítsek. – bólintok. Hangom most magabiztosabb, ahogy megérzem, hogy talán ő tényleg azért van itt, hogy segítsen, nem pedig azért, hogy feltolja a seggembe a Bombardanal-intrúder kilencezret. Elmés ugye? Újfent elmosolyodok a saját hülyeségemen, de most zabolázom magam annyira, hogy legalább ne törjön ki belőlem a röhögés. Igyekszem a falon lógó, legalább öt éve nem használt Gibsonomra gondolni, a lányomra, aki még annyira kevés időt töltött el velem, hogy fáj is erre gondolni, na meg arra, hogy ha már lezártam magamban ezer éve a Marcus-szálat, akkor most nem kerülhetek bele a körforgásba újra.
- Látja ott azt a Big Ben formájú akármit? – bökök arra a szarra, amit Eadlynnek vettem. Remélem ez az ostobaság fog kihúzni a szarból – amit amúgy őszintén kétlek – és rövidre zárhatjuk ezt a kihallgatást. - Szóval az egyik ajándékboltban vettem ezt a ketyerét a lányomnak. Gondoltam örülne neki. Akkor lettem arra figyelmes, hogy a bolt melletti kis utca felé fut egy fiú, akit négyen követnek. – tartok egy szünetet, ameddig újból rágyújtok egy cigarettára. - Nem tűnt annyira szarnak a helyzet, de nyugtalanított, hogy az üldözőben felismertem a korábbi díleremet, Marcus Wyattet, így utánuk eredtem. – tartok egy slukknyi szünetet. Végig magam elé nézek, de ami most jön, arra én sem voltam felkészülve. Összehúzom magam a székben, szinte magzatpózig, remegni kezd a kezem és akadozva, lassan beszélek. - Hat hónapja tiszta vagyok, de előtte évekig tőle szereztem a drogokat. Kurva mocskos üzletei vannak, ezért segíteni szerettem volna a fiúnak. Akit megöltek a főbenjáró átokkal, majd egy ember összeszurkálta késsel. – a mondandóm végére már potyognak a könnyeim és előre-hátra billegek a székben. A cigarettát is szinte elfelejtem szívni, azonban amikor eszembe jut, hogy ott tanyázik a számban, nagyokat szívok belőle.

- A nem elég fizetésről azt hiszem közös nevezőre tudnánk jutni. – engedek meg magamnak még egy halvány poénos megjegyzést, de azért annyi eszem még csak van, hogy tudjam: sem a flörtnek, sem a jó vicceknek nem itt van a helye és az ideje. Igazából meghazudtolnám magam, ha így lenne és nem állnék neki flörtölgetni. De a régi fényemet és nevemet már hosszú idő óta elvesztettem, így nem hinném, hogy bárki megismert volna a nevem alapján. Ha pedig igen, nem állnak sorban itt autogramért, azt hiszem akkor tényleg eljárt fölöttem az idő.
Nem úgy, mint a velem szemben helyet foglaló nő fölött, aki halvány fogalmam nincs, hogy mennyi idős lehet, de valahonnan rohadtul ismerős nekem. És valljuk be, azért egy napnál sem néz ki öregebbnek harmincötnél, de lehet hogy még annál is fiatalabb. Sosem voltam jó a korok megtippelésében, viszont nem biztos, hogy most kéne elkezdeni, elvégre eddig még elég nagy szarban vagyok. Az utóbbi évek alapján pedig egyre rosszabbul megy az onnan kikecmergés, no hát hiába, nem tett jót nekem a pár év drogfüggőség. Meg Marcus Wyatt sem. És tisztán látszik az is, hogy az utóbbi évek nem múlnak el hatás nélkül, még most is azon kapom magam, hogy arról elmélkedem, hogy az ő szar crackjét, kokainját, heroinját meg még isten tudja mijét tömködtem magamba, ahelyett, hogy mondjuk felkerestem volna a lányomat, azon ügyködtem volna, hogy újra abból az egyetlen dologból éljek, amihez értek is, vagy éppen csak megpróbáltam volna normálisan élni.
Könnyű lenne az életem vakvágányát Marcusra ráhúzni, de az igazság az, hogy a vizeslepedőt csak saját magamra húzhatom rá. Hiszen senki nem tartott fegyvert a fejemhez, hogy az elvonó után újra drogozni kezdjek. De ez az egész nem akkor romlott el, igazából a ma történtek nem ahhoz vezethetők vissza, hogy én évekkel ezelőtt megint a narkóhoz nyúltam. Hanem ahhoz, hogy a lábam a földbe gyökerezett, amikor megláttam, mit akarnak művelni azzal a szerencsétlen sráccal. És nem tudtam neki segíteni.
- A támadót pontosan nem tudtam kivenni, mert az alakja takarásban volt. – feleltem csendesen és nyeltem egy nagyot, mielőtt a vallomásom következő részét az ügyvédnő elé tártam. - Azonban a kést Marcus Wyatt mártotta abba a szerencsétlen gyermekbe. – bele is borzongtam, ahogy felidéztem magamban a támadás képeit. Nem az én mimózalelkemnek való egyébként sem ez a kikérdezősdi, sem pedig az, hogy újra és újra lejátszódik a szemem előtt a támadás képe. Nem véletlenül nem balhéztam fiatalabb koromban sosem. Az más kérdés, hogy a Gallagher testvérek – igen, a britek – és én szarrá gyepáltuk egymást a koncertek után a backstageben, akár többször is, de ez most egy teljesen más tészta. Egy pillanatra azért, ahogy szünetet tartok és az asztal másik végéhez pillantok feltűnik, hogy beszélgetőpartnerem sem érzi túl rózsásan magát. Igen, nem egy vidám történet ez, de talán nem lenne illendő rákérdezni, hogy ő éppen miért próbál nem úgy hiperventillálni, ahogyan én.
- Az indok egészen egyszerű: nem jutott eszembe. Nem tudom, hogyan kell. – vonom meg a vállam. Most egy kicsit nyugodtabb vagyok, hátra dőlök a székemben, fészkelődöm, mert ez a szar eléggé kényelmetlen. Belekortyolok a vízbe, lerakom magam elé, majd egy újabb cigarettára gyújtok. Beletúrok a hajamba, még mielőtt a nagy kérdést felteszem. - Nem találkoztunk mi már valahol, Mrs. Shaw? – már gondolom férjezett. Vagy valami ilyesmi, de sosem tudom amúgy, hogy a két nevű embereknél melyiket vegyem számításba. Amerikai vagyok basszameg, ott így csinálják. Nyilván lenne még kérdésem, de talán illetlenség lenne feltenni. Vagy ha érdekelnének ilyen dolgok, egyszerűen csak nem tenném fel, de úgy érzem, hogy mivel többet nem kérdez, ezért most rajtam a sor. - Én tudom, hogy az ilyet nem könnyű megemészteni. Bocsánat, ha az előbb úgy mondtam valamit, ami esetleg rossz érzést kelthetett Önben. – biggyesztem le együttérzően ajkaimat, hogy aztán tovább malmozzak a kezemmel. Mikor mehetek már innen?

Néhanapján eszembe jut, hogy mennyire magasan is voltam. És aztán elvett tőlem mindent sok olyan dolog és saját magam is, amire épeszű ember bármit is mondana. Sajnos nem állhattam ezeknek a dolgoknak az útjába – de nem azért, mert bárki fegyvert szorított volna a fejemhez, vagy éppen megzsarolt volna, hogy valamivel rontsam el az életem. Mert egyvalami egészen biztos: mindenki a saját sorsának a kovácsa. Legyen az bármennyire jó, vagy éppen üssön meg egy olyan helyen a saját magad által előidézett „sors”, ahol éppen nem számítanál rá. És az, hogy nekem az utóbbi jutott, hát egészen biztosan rossz lóra tettem, amikor fogadni kellett. Ennek a négylábúnak sajnos mindegyik lába vagy üszkös, vagy pedig meghúzódott volt és a zsoké… Mármint na, hippogriffre. Vannak hippogriffen zsokék?
Elmosolyodok erre a gondolatra. Pedig ennek helye nem itt és nem most van. Hatalmas szerencse, hogy a velem szemben ülő nő nem gondol erre, mert biztosan vagy hülyének nézne, vagy pedig azt gondolná, hogy szórakozom vele.
Valahol számítottam a kitérő válaszra egyébként és egyáltalán nem lep meg, hogy ő nem gondolja helyénvalónak a megválaszolását. Fordított helyzetben valószínűleg én sem tenném, de a helyzet az, hogy én sosem kerülhettem ilyen magasságokba. Nekem mindig csak a szar jutott – bármennyire is önsajnáltató idióta vagyok – ez az igazság.
- Kérem, én amit tudtam, elmondtam. – sóhajtok egy nagyot. Azt mondjuk nem kötöttem az orrára – még – hogy amikor egy pillanatra találkozott a tekintetem az egykori díleremmel, még a szar is visszafordult bennem. És valószínűsítem, hogy megismert. Hiszen miért is ne tenné ezt? Azzal ellentétben, hogy metamorfmágus vagyok, nem igazán vagyok jó rejtőzködő. Néhanapján jól jönne, ezt valóban így gondolom, de a képességeim csődöt mondanak. És a legtöbb esetben vállaltam az arcom. Utólag belátva kár volt, de igyekszem itt elrejteni a véletlen előugró képességeimet. Mert bizony véletlenül is sikerül néha alakot váltanom.
- Nem feltétlen, évek óta nem álltam színpadon. Most inkább a Foltozott Üstben talál meg, ha éppen bármit szeretne. – valahogy a nyelvemen van néhány korábbi dolog is, ami nyomja a lelkemet – és szeretném megosztani vele – viszont nem gondolnám úgy, hogy ennek itt lenne a megfelelő helye és ideje. Emellett pedig a személy sem biztos, hogy a legjobb lenne. Elvégre, ki kíváncsi egy hullócsillagra? A következő mondatára őszintén kitör belőlem a nevetés. Hosszú percek is eltelnek, amíg már-már hisztérikusan, de mindenképpen jóízűen és őszintén nevetek a mondatán.- Mrs. Shaw, rám már senki nem kíváncsi. Évek óta nem voltam a Próféta címlapján, vagy ha igen, akkor is csak azért, mert nem döglöttem még bele a körülöttem lévő szartengerbe. – már megnyugodva válaszolok neki. - Higgye nekem el, kicsit sem tudna meghatni bármilyen rólam szóló cikk. A hullócsillagokat mindenki leszarja. – vonom meg a vállam, egyszerűen. Hajam szőkés, rövid színt kezd ölteni, ahogy arcszőrzetem is megváltozik. Ezt már megtapasztaltam, mikor a szégyen kerülgetett. Akkor lettem hidrogénszőke rövid hajú és bajszos ember. A ráncaim is jól láthatóvá váltak. Hiába, a korral és a droggal jár.