Az őszi napfény baromira meg tudja szépíteni a tájat. Nem tudom mi a helyzet itt, megbűvölték az időjárást, vagy a fene tudja, de legalább Londonnal ellentétben itt nem esik az eső. Mikor először jártam itt, nem hittem a szememnek, de most sem jobb a helyzet. Még mindig elámulok, ha meglátok valami nem szokványosat, és azért lássuk be, hogy itt elég kevés a hétköznapi dolog. Mondjuk azon meglepődöm, hogy a kastélyba első nekifutásra nem sikerült bejutnom. Hé, csak én vagyok! Ha lenne varázserőm és itt tanítanék, Aaron helyett egyértelműen én lennék a jobb választás. Ezt mindenki tudhatja. De nem születtem varázslónak, marad a Három Seprű és egy legurított sör. Vagy még egy, míg Aaronnak átadják az üzenetem, hogy hol várom. Az indokolatlanul piros hajú pultos kiad egy korsót, de enyhén szétszórtnak tűnik, és második nekifutásra sikerül is azt adnia, amit kértem. Bármi is legyen az első átok – talán vajsör – teljesen biztos, hogy továbbra sem nyerte el a tetszésemet. Máskülönben a hopp-por sem, de nem vagyok hajlandó fél napig vonatra ülni, hogy meglátogathassam az öcsémet. - Nézzenek oda, hát ideértél végre.. – forgatom meg a szemeimet, de hangom egyáltalán nem tükröz számonkérést. Pontosabban lehet, hogy mégis, de nem a mostani alkalomra vonatkoztatva, sokkal inkább a sorozatos kihagyott családi találkozókra utalva. Bizony olyanja is van egy óceánnal odébb, csak szeret róla megfeledkezni. – Nyúzott vagy, nem bírod a kölyköket? – röhögök fel, aztán elé tolom a sört is, amire a vendégem, ha már leette magát hozzám a kastélyból. Még mindig furcsa belegondolni, hogy az öcsém tanárként keresi a kenyerét, az életben nem mondtam volna, hogy ez valaha megtörténhet, aztán láss csodát. - Nem vicceltél, mikor azt mondtad, hogy durvább az ellenőrzés, mint a Capitoliumban… - tárom szét a karjaimat. Naná, hogy nevetségesnek találom az egészet. Bár elég nyilvánvaló, hogy az ittlévők közül senkiben nem tudnék kárt tenni. Én ugyanis csak tollat forgatok, nem pálcát. – Ez az új tanfelügyelő valami boldogtalan szipirtyó? Szerintem ő az egyetlen, aki hisz abban, hogy párszáz gyereket kordában tud tartani néhány szigorú pillantással. Ugyan már, Aaron, egy hordányi kamasz... Ugye nem kell emlékeztetnem rá téged, mi miket csináltunk kamaszként?! – vonom fel a szemöldökömet kérdőn. Személy szerint képes voltam beszökni a lányiskolába, hogy felhívjam magamra a lelkész lányának a figyelmét. Inkább az apja lett rám figyelmes, mekkora pech.. De hogy ne tehessem be a lábamat a Roxfortba, azt már kicsit túlzásnak érzem. Legalább ilyenkor érezném, hogy a mágia arcon csókol. Pechemre ilyen csak a sör csinál, mikor a pultoslány nagy lendülettel elhalad mellettem.
Felháborító, hogy nem engedték be a testvéremet hozzám, amikor látogatóba érkezett. Nem is értettem az egészet, lehet, hogy varázstalan, de ez a világ éppen annyira az övé, amennyire az enyém is. Persze nem kellett ennél többet elvárnom Bagmantől, Milonak is megmondtam előre, hogy nagyon szigorúak a Roxfortban, nem kezelik olyan lazán ezeket a dolgokat mint az Ilvermornyban. Oda akkor kacsázott be hozzám, amikor csak akart, legalábbis nem csináltak belőle ekkora felhajtást. Mindenesetre annyira nem lepődtem meg, hogy nem engedték be, úgyhogy amikor elért hozzám a hír, hogy le kell másznom hozzá Roxmortsba, csak egy lemondó sóhajjal fogadtam a hírt. Merlinre, hogy én mennyire utálok lefelé sétálni, de a lábam még annyira sem szereti. - Esküszöm, hogy siettem! -ellenkeztem azonnal, amikor meghallottam az öcsém első hozzám intézett szavait. Nem is mi lettünk volna, ha nem így kommunikálunk egymással. -Én nem vagyok már olyan fess fiatal legény, mint te, kérlek szépen. -A halálba tudtam kergetni, amikor azzal jöttem, hogy vénember vagyok, de ezzel a szüleink is így voltak. Ahogy betöltöttem a harmincat, jött a hattyú halála, hiszen már a halántékom is őszül, sánta is vagyok, öreg is vagyok… Nem tudom, hogy voltak képesek elviselni otthon. Legfőképpen sehogyan, mert én magam is tudtam, hogy már nagyon ideje lenne, hogy meglátogassam őket. Bűntudatom is volt, amiért eddig nem vettem rá a fáradságot, hogy hazautazzak. -Nem akarod tudni, milyen borzalmasak néha, szerintem az összes frontérzékeny, mert olyankor elviselhetetlenek. Azért eskü szeretem őket, csak kicsit akarom rituálisan kivégezni mindegyiket. Nem volt kifejezetten bajom a tanítással. Soha nem gondoltam, hogy egyszer itt fogok kikötni, még ha nem is vettem úgy, hogy ez egy végleges karrierváltás lenne, de egészen elvoltam vele erre a kis időre. Jó volt már most kiszúrni a kis kviddicsjátékos palántákat, akikről azonnal meg tudtam mondani, hogy mennyi potenciál van bennük a jövőre nézve és mekkora karriert futhatnak be. Talán ezzel kellett volna foglalkoznom, felkarolnom a tényleg tehetségeseket, főleg a terelőnek valókat és magánedzőnek állnom. Lehet, ez lesz a következő lépés, még nem gondolkodtam el rajta. - Szörnyűek voltunk -nevettem fel. -Bagman agyvérzést kapott volna tőlünk, ha két napra összezártak volna vele, aztán most börtönben rohadnánk, mert megöltük a banyát. De igen, ő az új tanfelügyelő és nem, senki sem szereti. Néhány kollégám szándékosan táncol az idegein. Belekortyoltam a sörbe, egészen kezdtem megszokni, hogy mennyivel másképp csinálják itt, mint otthon. Ahogy a kenyér sem édes mint egy sütemény, mondjuk jobban is esik így az tény. - Na és mi a helyzet otthon? Jól vagy? Anyáék? -rohamoztam meg a legfontosabb kérdéseimmel. -Már ég a pofám, amiért nem mentem haza, de egyszerűen semmi időm nem volt rá, hogy utazásba fogjak.
