Seph & Lennie; egy tányérból esznek

A terv tökéletesen működőképesnek tűnt már az elejétől kezdve. Ilyenkor áldom az eget, amiért ennyi ésszel ajándékozott meg, hogy képes vagyok ilyen tökéletes terveket kivitelezni, még akkor is, ha senki sincs tisztában azzal, hogy igazából mi jár a fejemben. Természetesen ez a visszájára is üt néha: nem hiába van nagyon kevés ember az életemben, aki igazán meg tudna érteni, ezért konstans magányosnak érzem magam, még akkor is, ha emberek vesznek körül, és ez most sincs másképp. Az előttem állók vidám csevegése és mosolya teljes mértékben hidegen hagy, és habár felvettem előttük a kedves és barátságos álarcomat, belül nem érzek semmi mást, csak ürességet. Nem is igazán figyelek arra, hogy miről magyaráznak, néha elkapok egy-egy nevet, ami arra enged következtetni, hogy valami pletykáról lehet szó, úgyhogy az tökéletesen elég lesz ha csak szépen mosolygok és bólogatok néha. Ha nagyon meg akarom erőltetni magam akkor akár még egy ó, tényleg? kérdés is kicsúszik a számon, de egyébként hagyom, hogy ők beszéljenek, miközben várom a megváltómat ettől az unalmas beszélgetésből, név szerint Lenniet, így amikor megérzem hirtelen a jelenlétét mögöttem, egyből megkönnyebbülök.

Talán ő az egyetlen ember, akit képes voltam közel engedni magamhoz. Talán azért, mert már gyerekkorunk óta közel álltunk egymáshoz, vagy talán azért, mert hasonlóan gondolkozunk a világról, de talán teljesen lényegtelenek is a miértek. Az a biztos, hogy rá mindig számíthatok, ha problémám adódna, és van olyan kedves, hogy minden apró kis kívánságomat teljesíti: főleg amikor tudja, hogy ez az ő érdeke is. Egyből el is mosolyodom, mikor megérzem az ujjait a hajamban, és felé is fordulok, felvéve a legszerelmesebb kifejezést, amit az előttünk lévő kis közönség elvár tőlem. Furcsa, hogy mennyire nem undorodok amúgy Lennie érintéseitől: ha más próbálna meg bárhogyan is a közelembe férkőzni, biztosan kitörném az ujjait, de valahogy úgy érzem, hogy ő sosem közeledne olyan szándékkal felém, pont ezért választottam őt erre a kivételes feladatra, hogy eljátssza a párom szerepét.
- Szia. - Köszöntöm a fiút gyengéd hangon, végigcirógatva az arcát, majd látványosan beleborzongok, mikor végigsimít a gerincem mentén. Nem érzek semmit az égvilágon, de a színjátékban mindig is jó voltam.

A társaságomban lévő lányok ostobán vihognak a jelenet láttán, mire úgy kell visszafognom magam, hogy ne forgassam a szemeimet. Remélem én sosem leszek ilyen, mert ez szánalmas.
- Ne haragudjatok, de megígértem Lennienek, hogy vele töltöm a délutánt. Mostanában sajnos nem nagyon volt időnk kettesben lenni. - Biggyesztem le az ajkaimat, felvéve az elégedetlen barátnő szerepét és már karolom is át Lennie karját, jelezve ezzel is, hogy mennyire hiányzott már.
- Persze, persze, menj csak. Majd később még beszélünk. - Mondja az egyik lány nagy mosollyal, én pedig nem is habozok tovább. Gyorsan integetek még az előbbi társaságnak, majd már húzom is magammal a fiút a legelső elhagyatott folyosóra, ahol tudom, hogy nyugodtan tudunk majd beszélgetni. Amint kiérünk mindenki látóteréből, elengedem a karját, és mélyet sóhajtok, egyből letörölve az arcomról az előbbi mézes-mázas mosolyt, felvéve az eredeti, kicsit komor, sokkal komolyabb arckifejezésemet.
- Szörnyű, hogy mennyit tudnak beszélni. - Jegyzem meg egy fáradt sóhajjal.
- Köszönöm, hogy eljöttél. - Nem mintha nagyon lett volna választása, de azért udvariasság is létezik a világon. Előveszem a pálcámat és egy gyors mozdulattal felvonok körénk egy hangszigetelő bűbájt, biztos, ami biztos, mielőtt rátérnénk a fontosabb témánkra.
- Sikerült találnod újabb lehetséges tagokat a Társaságba? - Kérdezem tőle most már professzionális hangsúlyban.