Alapvetően azért indultam el keresni egy csendes helyet, mert a klubhelyiségben történtek után kifejezetten elegem lett az emberekből. Kiújult a sohasem szűnő ember-undorom. Szóval hónom alá csaptam azokat a könyveket, amik éppen aktuálisan érdekeltek, és úgy gondoltam felvonulok a könyvtárba tanulni. Határozott léptekkel kaptattam fel a pincéből a negyedik emelet felé, már-már zsigerből ismerve az utat. ami jól jött, mert a tekintetemet mindannyiszor a cipőm orrán tartottam, valahányszor egy diák, vagy egy tanár szembe jött velem. Már a harmadikon jártam, mikor rájöttem, hogy mekkora idióta vagyok. A könyvtárban ugyan csend van, többnyire, de az emberek mennyisége valószínűsíthetően nagyobb, mint ahányan a Mardekár klubhelyiségében dekkolnak, lévén oda mind a négy ház nebulói bebocsájtást nyernek, ha lenyomják a kilincset. Ezen felismerés nyomán úgy fordultam sarkon még a lépcső tetejéről, hogy egyrészt majdnem leestem a lépcsőn, másrészt ha bárki látott, valószínűleg hülyének nézett, hogy képes vagyok felcaplatni a harmadik emeletre, hogy aztán meg visszaforduljak. Mikor visszaértem az első emeletre, a Sötét Varázslatok Kivédése tanterem irányába indultam, ha már az egyik könyv az svk tankönyv volt a hónom alatt. Egyébként is szerettem azt a helyet a felszereltsége miatt. Határozott mozdulattal nyitottam ki a terem ajtaját, és már léptem is be, nem gondolva bele abba, hogy mi van ha van bent valaki. Gondoltam ki lenne az, aki egy ilyen szép délutánt egy dohos tanteremben tölt? Mármint rajtam kívül... Tévedtem, van még olyan elvetemült ember, mint én. Szerencsémre nem egy turbékoló párocskát kaptam rajta a teremben. Dexter volt az, aki az egyik hátsó padban láthatóan igencsak elmélyedt az olvasásban. - Bocs... Itt se vagyok... - mondtam, bár lehet nem is hallotta, és amilyen lendülettem jöttem, ki is fordultam a teremből. Tettem pár lépést, hogy keresek más helyet magamnak, ha már anyám pártfogoltja befoglalta a kedvenc termemet, majd magam sem tudom, milyen belső indíttatástól vezérelve megtorpantam... ~ Anya valamiért törődik vele... És magányosan ül egy varázstárgyakkal felszerelt tanteremben... ~ gondoltam magamban, majd gyorsan el is hesegettem a gondolatot. ~ Ez marhaság Nico. Valószínűleg nem véletlenül ücsörög egyedül. Valószínűleg ő is csak egyedül akar lenni... ne menj vissza! ~ A gondolataim cikáztak. Oké, hogy anya azért fogadta örökbe, mert a főnökei megkérték rá, de míg otthon voltunk, és nálunk élt, láttam, hogy kötődik is hozzá. Legalábbis több időt töltött vele, mint gyerekkoromban velem... Ha önző volnék, ez egy újabb ok lenne, hogy ne menjek vissza, amellett, hogy amúgy... Ő is ember! Nem akarok emberekkel lenni! De nem vagyok önző... Azóta, hogy apa meghalt, tudom, hogy nem szabad önzőnek lennem, mert az csak bajt hoz. Legbelül tudtam, hogy a srácnak igenis szüksége van anya figyelmére, ahogy azt is, hogy azért lett beiratva a Roxfortba, hogy szocializálódjon. Ő pedig láthatóan nem szocializálódik, ami megnehezítette a dolgomat abban, hogy nyugodt lelkiismerettel tovább haladjak a folyosón. Nem tudtam, mennyi ideje ácsorogtam ott a teremtől pár lépésnyire, talán egy pillanatig, talán percekig... Mikor a gondolataim tömkelege befejezte a magával való vitatkozást lemondóan megforgattam a szemeimet, sóhajtottam egyet, és visszaléptem az ajtóhoz. Ezúttal jóval nyugodtabban nyitottam ki, és léptem be, majd megköszörültem a torkom. - Megint bocs. De... Ide szoktam jönni, mikor a hócipőm is tele van a háztársaimmal. Szóval... Csatlakoznék a néma csendedhez, ha nem gáz. - Nem igazán vártam meg míg válaszol, csak ledobtam a könyveimet az egyik padra, felugrottam a pad tetejére, hátamat nekivetettem a falnak, és felütöttem az svk tankönyvemet. Nem mondhatom, hogy belemélyedtem az olvasásba, mert fél szemmel a mostohatesó-félémet lestem, hogyan reagál a jelenlétemre. Valamiért volt bennem egy olyan megmagyarázhatatlan késztetés, mintha meg akarnám szólítani. Úgy éreztem, beszélgetnem kéne vele. Elnézve a testtartását, a ruhatárát, a mimikáját, a megnyilvánulásait, arra jutottam az elmúlt időben, mióta van szerencsém élvezni a társaságát az otthonomban, hogy talán még a bennem lévő sötétségből is több jutott belé. Érdekesnek találtam, és bár ritka, hogy ilyet állítok egy emberi lényről, de egyre kíváncsibb voltam a történetére. Hogy az ő lelkébe mikor, és hogyan került az a kozmosz darab, ami miatt mindkettőnket kerülnek a társaink. Felületesen mesélt róla nekem ugyan anya... De a részletekbe nem ment bele. Talán ő sem ismeri őket... Viszont egyelőre nem bolygattam, csak úgy tettem, mint aki nagyon bele van merülve a nonverbális varázslatok alkalmazásának, és elhárításának elsajátításába, miközben valójában alaposan tanulmányoztam borongós barátom minden egyes mikromimikáját, és közben - alkalmazva a nonverbális varázslást - az ajtó felé küldtem egy hangtalanító védőbűbájt. Bár, bevallom, még nem tartunk a tananyagban a néma varázslásnál, csak magamnak gyakorolgatok, szóval azt nem tudtam megítélni, hogy a disaudiom vajon sikeresnek bizonyult-e. Majd kiderül...
Vendég
Vas. Márc. 14, 2021 7:56 pm
Nico & Dexter
"Darkness dwells in us"
Az elmúlt pár napot különösen nehezen éltem meg, hála annak, hogy nem olyan régen volt a dátuma annak, hogy meghalt miattam az a szegény kisfiú, akit önző módon kiragadtam arról a szörnyű helyről. Napok óta képtelen vagyok úgy elaludni, hogy ne az ő sápadt kis arcát lássam az álmaimban, ezért úgy döntöttem, hogy az alvást túlértékelik, és igyekszem minden mással lefoglalni az elmémet, hogy ébren maradjak és hogy ne kelljen aludnom. A mai nap is ilyen. Tisztában vagyok azzal, hogy próbálkoznom kéne beilleszkedni az itteni társadalomba, de ez egy olyan időszak számomra, mikor még az is nehézséget okoz, hogy megszólaljak, ezért igyekszem minél jobban elszeparálni magam a többiektől. Ez az órákon nem igazán megy, sem a terápiás beszélgetéseken, amik most még nehezebbnek tűnnek, mert a terapeutám azt várja, hogy megnyíljak neki, de képtelen vagyok rá, amikor éppen annyira képtelen vagyok megküzdeni a démonaimmal, hogy inkább nem alszok. De úgy semmit, pár perc bóbiskolás kivételével. Tudom, hogy ez nem jó, főleg tekintetbe véve, hogy állandóan kontrollálnom kell magam, és kevés alvással ez nyilván nehezebb, de most képtelen vagyok arra, hogy újra lássam a kisfiú élettelen arcát, ezért… kerülök mindenkit. Szinte az egész napomat az SVK teremben töltöttem, kiélvezve a tényt, hogy hétvégén szinte senkinek sem jut eszébe egy poros tanteremben töltenie az idejét, főleg akkor nem, amikor ilyen szép idő van kint. Felhalmoztam egy nagy halom könyvet, hogy legyen mivel elütnöm az időt, és felkészültem egy újabb alvás nélküli napra.
Képes vagyok órákon át mozdulatlanul ülni, ha nagyon belemerülök valamibe és ez most sem volt másképp. A szemeim már égnek a fáradtságtól, a gondolataim is lassúak, mintha vattába lennének csomagolva, de egyenesen rettegek engedni a fáradtságomnak, ezért tovább és tovább kényszerítem magam arra, hogy olvassam az előttem lévő mondatokat és próbáljam is azokat felfogni. Máskor ez pillanatokon belül menne, akármilyen nehéz művet is olvassak, de most ez is nehezen megy, van amikor többször el kell olvasnom egy-egy mondatot ahhoz, hogy teljes mértékben felfogjam, hogy mit is látok az orrom előtt, de úgy érzem, hogy most pont erre van szükségem. Figyelemelterelésre. Annyira koncentrálok, hogy fel sem tűnik az, hogy hirtelen társaságom akad. Az ismerős hangra is már csak akkor szakítom el a pillantásom a könyvtől, mikor már ki is ment a teremből, és mivel nincs energiám arra, hogy utána menjek és megmondjam neki, hogy igazából semmi bajom a társaságával, amíg nem zavarja, hogy én tényleg nem vagyok most a legjobb formámban, ezért hamar vissza is fordulok az éppen olvasott könyvemhez. Ez nem sokáig tart, mert megint nyílik az ajtó, és megint Nico jelenik meg a teremben. Az a helyzet, hogy őt mindig is nehezen tudtam hova tenni. Talán azért, mert hasonló korban vagyunk és annyival… tapasztalatlanabb vagyok az életben, mint ő, vagy azért, mert az egész szituáció teljesen idegen számomra, és fogalmam sincs, hogyan kellene hozzá állnom. A kisebbekkel könnyebben megtalálom a hangom, de vele valahogy még sosem beszélgettünk, nem mintha megkönnyítettem volna a dolgát. Ennek ellenére sose volt vele bajom, sőt, hálás vagyok, amiért egyáltalán a családja része lehetek, még akkor is, ha senki nem kérte ezt.
- Nem probléma. Ha szeretnél egyedül lenni én is elmehetek. Nem akartam elvenni a titkos helyedet. - Mondom halkan. Ha viszont nincs ellenére, akkor egyértelműen szeretnék inkább maradni és így is teszek, ha nem mondja azt, hogy jobb lenne, ha magára hagynám. Azt is meg tudnám érteni, most tényleg nem vagyok jó társaság. Ha egyáltalán valaha is az voltam. Visszatérek a csendes olvasáshoz, próbálva továbbra is ébren maradni, de ez egyre nehezebb feladatnak tűnik. Jó hosszú percek telnek el így, anélkül, hogy megszólalnék, de akármennyire is próbálok az előttem lévő könyvre koncentrálni, így is érzem amikor Nico a saját könyve helyett rám kezd koncentrálni. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért vagyok ebben annyira biztos, egész egyszerűen csak érzem, hogy valaki figyel, kizárásos alapon ez pedig nem lehet más, mint a fiú. Váratlanul csukom be a könyvemet és teszem le a nagy kupac tetejére, amit felhalmoztam a mai napra, majd erőt veszek magamon és felé fordulok. - Szeretnél beszélgetni? - Kérdezem végül, még önmagamat is meglepve. Én tipikusan nem az az ember vagyok, aki beszélgetést kezdeményez, hacsak nem lelkesedek valamilyen új innovációs ötlet miatt. - Azt nem mondom, hogy jó beszélgetőpartner leszek, de gondolom… vannak kérdéseid. - Azok nekem is mindig vannak, én pedig nem sok mindent árultam el magamról. Természetes lenne, ha kíváncsi a múltamra, főleg úgy, hogy vadidegen obscurusként hirtelen az élete részévé váltam. Önző indokok is vezérelnek: abban bízom, hogy ez jobban segít majd ébren maradni.
Amikor végképp elegem van az emberekből, olyankor nagyon kevés az a személy, akinek a társaságát egyáltalán elviselem magam mellett. Szerencsére ez általában másokat sem szokott igazán zavarni, legalábbis még senki nem mondta, hogy "várj, Nico, ne menj el...", mikor nemes egyszerűséggel feképnél hagytam őket. Őszintén, fogalmam sincs mit gondolnak rólam mások, de valószínőleg senki nem követi el azt a hibát, hogy egy kedves kis cserfes, jókedélyű srácnak tartson. Senki, kivéve persze azt a fura csajt, akinek jóformán kitörtem a kezét... Mamám... Minden esetre Dexter társasága ellen nem volt ellenvetésem. Első körben is azért fordultam ki a teremből, mert nem akartam én őt zavarni, nem pedig a helyzet fordítottja miatt. Mármint, egyrészt nyilván, ha annyira kellemetlen lett volna vele egy légtérben tartózkodni, akkor eleve nem jöttem volna vissza, másrészt a srác olyan volt igazából, mint egy szobanövény. Csak ült, mint egy fikusz, lélegzett, és néha lapozott. Megjegyzem, könyvmolyhoz képest elég ritkán lapozott, szóval, tényleg, mint egy fikusz... Így azon kijelentésére, hogy szivesen magamra hagyna csak felvontam a szemöldökömet, és miután felpattantam a pad tetejére, és elhelyezedtem, megvontam a vállamat. - Nem hiszem, hogy sok vizet zavarsz... Mármint nem gáz, folytasd nyugodtan az olvasást. - válaszoltam, mintha abszolút nem érdekelt volna, hogy megy vagy marad. Pedig az volt az igazság, hogy kicsit - magamhoz és a megszokotthoz képest nagyon - azért érdekelt. Elvégre mégis csak azért jöttem vissza a terembe, hiába, hogy itt volt, hogy valamiféle kontaktot teremtsek vele, egyrészt anya miatt, másrészt mert tényleg azon kevesek közé tartozott, akiktől nem borsódzott a hátam. Bár ahogy a következő percekből - és persze az elmúlt időből úgy enblock - kiderült, egyikünk sem túl jó a kapcsolatteremtésben. Szóval hosszú-hosszú percekig csak ültünk, és mindketten úgy tettünk, mintha valami baromi érdekes dolgot olvasnánk éppen, belemerülve a könyvünkben. Rajta láttam, hogy egyáltalán nem koncentrál a könyvre, a szeme szinte meg se mozdult, csak meredten bámulta a lapot, mint aki mindjárt belaszik nyitott szemmel, én meg hát igazából őt tanulmányoztam, szóval... Tartott ez a megfigyelés addig, míg hirtelen be nem csapta a könyvét, rám nem nézett, és meg nem szólalt. Nem tudom, mennyi idő telt el, amióta bejöttem a terembe mellé, mire megtörtük a csendet. Most már, hogy hozzám szólt, kár lett volna folytatni az oda-oda pislogást, és a "titkos megfigyelést", ezért felemeltem a fejem, és egyenesen rá néztem. - Beszélgethetünk, ha akarsz... Ha nincs ellenedre. - vonom meg kissé a vállamat. Gondoltam annyira csak nem lehet szörnyű dolog a társalgás, ha már "tesók" lettünk, vagy mi a szösz. Mikor felvetette feltételezését a kérdéseimről biccentettem, és felvont szemöldökkel végigmértem a srácot. - Hát ja... Kezdettnek elárulhatod, hogy mért nézel ki úgy mint aki egy hete nem aludt egy szemhunyásnyit se... - na nem mintha annyira aggódtam volna érte, de nem tudott nem feltűnni, hogy olyan mint a mosott szar.
Vendég
Szomb. Ápr. 10, 2021 6:19 am
Nico & Dexter
"Darkness dwells in us"
Érdekes ez a helyzet. Annyira érdekes, hogy kezdi felkelteni az amúgy is állandóan bennem lappangó kíváncsiságomat. Nicoban érzek valami hasonlót, valami hasonlóan sötét dolgot, ami engem is kísért, talán ezért is van az, hogy nincs ellenemre a társasága. Nem beszél feleslegesen, nem próbál meg kétségbeesetten olyannak tűnni, aki be akar illeszkedni valahova - amit mellesleg eléggé szánalmasnak tartok külső megfigyelőként -, és alapvetően is, nem sok vizet zavar, annak ellenére sem, hogy én vagyok az, aki egyik pillanatról a másikra megjelent az életében, önkéntelenül is helyet követelve magamnak a családjában. Ugyan egy pillanatig sem terveztem ilyesmit, de valahogy mégis megtörtént… amikor először léptem be a házunk ajtaján még csak egy vadidegen voltam, egy rettegő, összetört gyerek, ha egyáltalán lehet még gyereknek nevezni, de ahogy teltek a hetek és a hónapok úgy kaptam egyre több elfogadást és szeretetet, valahogy mindegyikőjük részéről. Számomra ez teljesen idegen volt, olyannyira, hogy először képtelen voltam elhinni, hogy például Letha azért kedves velem, mert alapból ilyen a természete, és nem, nem azért, mert bármit is szeretne cserébe. Az pedig egyenesen lehetetlen volt, hogy abba belegondoljak, hogy esetleg azért törődik velem, mert valamilyen furcsa okból kifolyólag megkedvelt. Szóval visszatekintve az egészre, egy egész élettel tartozom nekik. Nem csak Lethának, hanem a fogadott testvéreimnek is, akik nem üldöztek el, nem utáltak, nem éreztették velem soha, hogy nem vagyok közéjük való. Nem igazán tudom megfogalmazni, hogy számomra mi a szeretet, de az, hogy ennek a családnak a részese lehetek… talán ez az egyetlen dolog, ami ehhez az egészhez közel áll, ha nem ez mindenki amit valaha is elvárhatok az életemtől. Ha ez így van, akkor azt kívánom, hogy ez örökké tartson.
Sokáig csend van közöttünk, de ez valahogy mégsem kellemetlen, nem úgy, mint másokkal lenne. Nem érzem feltétlenül azt, hogy mindenáron meg kellene szólalnom, csak azután, hogy realizálódik bennem, hogy talán van pár olyan dolog, ami nem került kimondásra, de ideje lenne, hogy elhangozzanak. Úgy érzem, hogy meg akarom ismerni Nicot, hogy valóban szeretnék a családja része lenni, de fogalmam sincs, hogyan kellene belekezdenem abba, hogy ezt a vágyálmomat elérjem. Nem tudom, hogy mi ennek a protokollja, nem tudom, hogy hogyan kell valakit jobban megismerni, hogyan kell közelebb kerülni másokhoz, úgy, hogy nem rontok el mindent. De valakinek lépnie kell és mivel én vagyok a betolakodó az ő életében, ezért magamra veszem ezt a feladatot. - Nincs. Nem ajánlottam volna fel, ha bajom lenne vele. - Mondom tényszerűen, mindenféle érzelmi mellékzönge nélkül. Egyszerűen meg akarom ismerni, és jelen pillanatban nem találtam jobb alkalmat arra, mint a mostani. Ki tudja, hogy mikor lesz megint erre lehetőségünk, főleg úgy, hogy alapvetően elég más területeken mozgolódunk már csak az évfolyam beli különbségek miatt is, arról nem is szólva, hogy általában az én időm alaposan be van táblázva a rengeteg különóra és a terápiák miatt.
A megjegyzésére egy halvány mosoly tűnik fel az arcomon, de hamar el is tűnik, olyan hamar, mintha ott sem lett volna egy pillanattal ezelőtt. - Rémálmok. - Közlöm egyszerű tényként. - Inkább ébren maradok, hogy elkerüljem. - Azt inkább nem mondom, hogy kezdek elérni a határaimhoz, de abban bízok, hogy ha sikerül teljes mértékben kifárasztanom magamat, akkor talán álmok nélkül leszek képes végigaludni egy éjszakát. - A megfigyelésed elég pontos volt. Három napja nem aludtam szinte semmit, egy hete kezdett az egész vállalhatatlan lenni. De még nincsenek hallucinációim, az pedig egyelőre jó jelnek számít. Csak a koncentrációs készségeim romlottak jelentősen, és a szokásosnál is komorabb a hangulatom. - Mondom kicsit elgondolkozva ezen. Úgy sorolom ezt, mint egy kísérletet, mintha inkább kívülről látnám magamat, mint egy alanyt, akit az orvos vizsgál.
Mikor visszajöttem a terembe és Dexter kéretlen társaságául szegődtem, nem igazán láttam előre, hogy ebből hogyan is alakul majd beszélgetés, vagy társalgás, vagy igazából bármi. Kiváltképp, hogy egyikünk sem az a tipusú ember, aki kedélyesen el tud cseverészni bárkivel bármiről, plusz ő már majdnem belealudt a könyvébe. Rettentően érdekes olvasmány lehetett egyébként. Mondjuk engem a csend sem zavart, ha egész nap itt ültünk volna néma kussban, azt sem róttam volna fel neki, személy szerint tök jól megvoltam azzal is, hogy néha oda-oda pislantottam. Persze nem mintha nem akartam volna vele beszélni egyáltalán, hisz azon kevesek közé tartozott, akinek fiatalkora ellenére is érdekelt egy kicsit a története. Elég keveset tudtam róla, csak amennyit anyu elmondott: hogy a Minisztérium bízta a gyámsága alá, és hogy rosszul van szocializálódva, kedvesnek kell lennem vele, valamint hogy obskurus. Bevallom ez utóbbit anya sem kötötte az orromra, csak mondjuk úgy, véletlenül hallottam egy beszélgetést a szünidőben. Meg hát nehéz lett volna nem feltűnnie, hogy a nálam idősebb srác alattam jár egy évfolyammal. Szóval már ez is érdekessé tette önmagában, a belőle áradó sötétség pedig méginkább, mert azt éreztem, hogy van valami közös bennünk. Oké persze ez a valami nem túl pozitív dolog, de mégis. Aztán végül megtört a csend, és megszólított, ami mondjuk kicsit meglepett, mert eléggé a semmiből jött, de ha már ilyen szépen felajánlotta, hogy kérdezhetek, gondoltam kihasználom a lehetőséget, hogy többet megtudjak róla. Bár sejtésem szerint nem fogja az egész élettörténetét elmesélni itt és most, hiszen mégis csak, akárhogyis anyám neveltfia, kvázi még mindig idegenek vagyunk egymásnak. A kialvatlanságára vonatkozó kérdésemre adott válasza nyomán önkéntelenül elhúztam a számat. Pontosan ismertem az érzést, milyen, amikor rémálmok gyötrik az embert. Még a mai napig visszakerülök álmaimban a whisky-s hordóba, és újra, meg újra átélem apám halálát, és ahogy a valóságban sem, az álmaimban sem tehetek ellene semmit. Egyszerűen csak kuporgok a sötét hordóban, bezárva, és tehetetlenül, és legszívesebben üvöltenék. nem egyszer fordult elő, hogy valóban üvöltve ébredtem szobatársaim legnagyobb örömére. Viszont a rémálmok elkerülésére nem a legjobb stratégia, ha halálig fárasztjuk magunkat, mint azt megtanultam. Önmaga elemzését hallgatva félrebillentettem a fejemet, kicsit összeráncoltam a homlokom, és komolyan hallgattam végig, majd mély levegőt vettem. - Tehát összegezzük... Annak érdekében, hogy ne álmodj rosszakat, inkább eléred hogy a tested instabil állapotba kerüljön, és bár még nem hallucinálsz, egyre gyengébb vagy, és ha három napja nem aludtál semmit, még kábé másfél nap és az idegrendszered olyan szinten tropa lesz, hogy... Nos a fél Roxfort belehal... Jól summáztam? - néztem rá felvont szemöldökkel, majd belenyúltam a zsebembe, és két apró tasakot húztam elő, majd laza csuklómozdulattal odadobtam neki. Nem figyeltem elkapja-e azokat, vagy sem, bár nem sok reményt fűztem hozzá, hogy nem a földön fognak kikötni. Nem gondolnám, hogy három nap alváshiánnyal olyan élesek lennének a reflexei, mint egy profi fogónak. - Levendula, és citromfű. Lefekvés előtt csinálj egy teát, igazából bármelyikből, mondjuk nekem a citromfű jobban bejön, a levendulából meg tegyél egy keveset a párnahuzatodba. - mondtam, miközben ölemből az asztalra tettem a könyvemet, gondosan megjelölve előtte az oldalt. - Nem mondom, hogy a rémálmok megszűnnek tőlük, mert nem... De minimálisan azért nyugodtabb az alvás. - biccentettem, majd újra ránéztem, és halványan elmosolyodtam. Azt nem tettem hozzá, hogy nyilvánvalóan nem az első naptól lesz jobb, mihelyst egy teát beszürcsöl, de hát olvasott gyerek ez, csak rájön, és tényleg nem szerettem volna, ha eljut arra a szintre, hogy képtelen lesz irányítani a hangulatingadozásait. Mert amikor én eljutok erre a szintre, olyankor annyi történik, hogy mégkevésbé bírom elviselni az emberi egyedek társaságát, de nem voltam biztos benne, hogy ő tudná kontrollálni az erejét, ami nem volna szerencsés, ha random felrobbantaná a fél sulit mondjuk, vagy hasonlók.
Vendég
Hétf. Május 17, 2021 8:55 pm
Nico & Dexter
"Darkness dwells in us"
Van egy olyan érzésem, hogy a rémálmok örökké az életem részei fognak maradni, mint egy sötét emlékeztetőül annak, hogy valójában honnan jöttem és miért váltam szörnyeteggé, akit ketrecben kell majd tartani élete végéig. Végül is, valahogy nekem is bűnhődnöm kell mindazért, amit az életemben elkövettem azért, mert annyira vágytam egy kis szeretetre, hogy lényegében bármit hajlandó voltam megtenni a Doktor kedvéért, csak azért, hogy elismerést lássak csillanni a szemeiben. Az agyammal tudom, hogy szörnyű ember, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy amik az alagsorban történnek, az mind rossz dolgok, de nagyon sokáig mégis az a férfi volt az egyetlen személy, akire valamilyen szinten képes voltam felnézni. Akinek sok tudása volt, és akitől tanulhattam. Aki célt adott a céltalan életemnek. Aki habár leírhatatlan dolgokat tett velem és másokkal, mégis valamilyen szinten képes voltam meglátni benne a jót is, bár gondolom az is csak a színjáték része volt, hogy jobban együttműködésre tudjon késztetni. Szomorú ebbe belegondolni, ahogy abba is, hogy ha nem jelent volna meg az az egy kisfiú, aki valahogy sikeresen felébresztette bennem a régen eltemetett bűntudatot, akkor még mindig abban az alagsorban lennék, és szabad akaratomból vennék részt a Doktor kísérleteiben. Puszta tudás iránti vágytól és szeretethiánytól vezérelve, várva, hogy elismerést kapjak Tőle. Nem… talán jobb, ha most nem kezdek ezeken gondolkozni, mikor amúgy is érzékenyebb vagyok a szokásosnál. Nem okozhatok csalódást Lethának, és főleg nem okozhatok csalódást az új… családomnak.
- Majdnem. - Ismerem el Nico szavait csendesen. - Viszont ismerem a saját határaimat. Addig sosem feszegetném, hogy kiszabadítsam magamból a szörnyet, hogy aztán megöljek vele másokat. - Bőven elég volt az, hogy ezt a múltamban már számtalanszor megtettem. - Csak addig akarom kifárasztani magam, hogy kevesebb esélye legyen a rémálmoknak. Ma estig akarom csak húzni a dolgot. - Folytatom továbbra is halkan, némiképp komoran. Amikor Nico felém dobja a kis tasakokat, ösztönösen is próbálnám elkapni a felém repülő tárgyakat, de mint ahogy az várható volt, nem sikerül a mutatvány: mostanra már túlságosan lelassultam ahhoz, hogy ilyesmi sikerüljön, akármennyire is jó a mozgáskoordinációm. Viszont így sem kötnek ki a földön, helyette csak lebegni kezdenek és hamar a kezeim között kötnek ki. Időközben letettem az eddig kitartóan tartogatott könyvet, amit most már amúgy sem tudnék érdemben olvasni.
Először kissé hitetlenkedve nézek a kezemben lévő tasakokra, kell pár pillanat arra is, hogy fel tudjam fogni, hogy mit mond a fiú. Meglepetten nézek rá nem sokkal később, próbálva feldolgozni magamban az egészet: mert habár neki ez csak egy apró gesztusnak számíthatott, nekem sokkal többet jelentett, mint ahogy azt valaha is gondolná. - Köszönöm. - Most először némi érzelem költözik a hangomba, és még egy mosolyt is képes vagyok kipréselni magamból, ami ráadásul őszinte. - Ma este ki fogom próbálni. - Mondom hosszabb csönd után, és végül zsebre teszem a kapott gyógynövényeket. - Idővel jobb lesz majd… ezzel tisztában vagyok, de ez talán segíteni fog felgyorsítani a folyamatot. Nem tudom, hogy ez az időszak könnyebb lesz-e valaha. - Sóhajtok halkan, hirtelen késztetést érezve arra, hogy megosszam vele azt, hogy miért vagyok ennyire szánalmasan rossz állapotban. Talán némi… elejtett információ nem árt. - Pár napja volt az évfordulója annak, hogy meghalt a kezeim között egy gyerek. Alig lehetett öt éves. Közvetetten… én okoztam a halálát. - Mondom szinte suttogva, és a kezeimre meredek egy egészen rövid pillanatig. A lelki szemeim előtt még mindig látom őt a karjaimban. - Kivételesen nem a vad varázserőm miatt. Egyszerűen csak… magamat sem tudtam ellátni, nem hogy egy gyereket, akit bár kimenekítettem egy környezetből, de lényegében belevittem egy ugyanolyan szörnyűbe. Milyen ironikus nem? Évek óta az volt az első alkalom, hogy újra kiszabadult belőlem irányíthatatlanul az az erő. - Mondom keserűen.
Nyugodt tekintettel hallgattam végig a summázásomra adott feleletét, de azért kicsit felvontam a szemöldökömet. Egy pár pillanatig nem szóltam semmit, mert nem akartam megbántani, vagy hasonlók, de aztán mélyet sóhajtottam. Nem igazán tudtam, hogy fogalmazhatnám meg, hogy ne legyen sértő ami épp kibukni készült a számon, szóval csak meredten néztem rá. Valahogy nem volt bennem semmiféle félelem, ahogy ránéztem, pedig valjuk be, így kialvatlanul egy eléggé veszélyes lénnyel társalogtam éppen. De mégis, amit a rémálmairól mondott, annyira át tudtam érezni, hogy többet akartam megtudni, miért él benne ez az enyémhez annyira hasonló sötétség. - Lehet, hogy ismered a határaidat, Dexter, de ahogy látom már így is vékony jégen táncolsz. Mindjárt leesik a fejed a helyéről. Nem szeretném megvárni, míg véletlenül átesel a holtponton - válaszoltam kimérten, és épp ez az oka, hogy odahajítottam neki a gyógynövényeimet. Nem mintha nekem nem lett volna rá szükségem, de jelenleg neki fontosabb volt, hogy kipihenje magát, mint nekem. Én meg eldöntöttem, hogy holnap majd lemegyek Roxmortsba és szerzek magamnak egy újabb adagot. Hiszen én sem bírtam sokáig egy ideje nyugtató tea nélkül, mert valahányszor lehunytam a szemem, újra a whisky-s hordóban találtam magam. Sosem fogok whisky-t inni, az tuti. A szemem sarkából pillantottam meg csupán, hogy mi történt az általam elhajított tasakokkal, és nem csak annyi jelentőséget tulajdonítottam a dolognak, hogy félvállról odavetettem, egy ártatlan mondatot. - Látod, erről beszélek. Ez után nem mondhatod, hogy csak még a mai nap, mert ilyenre én sem vagyok képes szándékosan, pedig teljes mértékben uralom a varázserőm. - Legszivesebben azonnal elzavartam volna aludni, másfelől, mióta anya befogadta őt a családukba, ez az első alkalom, hogy szóba elegyedtünk egymással. És őszintén érdekelt a története, hogy mi miatt nem tud aludni, hogy mi az ami miatt rémálmok gyötrik, és mi történt vele, amitől ilyen búskomorság veszi körül, és pláne, hogy hogyan élte túl hogy obskurussá vált. Szóval annyi mindenről akartam tudni vele kapcsolatban, és ha most elzavartam volna aludni, ki tudja, mikor lett volnaújra lehetőségem erre a beszélgetésre. Hiszen ez is csak egy véletlen következménye volt, hogy éppen rábukkantam. Csendben, komoly tekintettel hallgattam végig a szavait, amt a kissrácról mondott. Mikor kiejtette a száján, hogy közvetve ő okozta a halálát, a tekintetem elsötétült, és összeráncoltam a homlokomat. Nem, most nem akartam apámra gondolni, és arra a szörnyűségre amit tettem. Most Dextert akartam megismerni. Mégis, annyira át tudtam érezni a bűntudatát, hogy emiatt miért kínozzák rémálmok, és miért nem akar lefeküdni és kipihenni magát, hogy egy hosszú sóhajt követően megértően bólintottam. - Ismerős érzés... Velem is történt hasonló - szólaltam meg halkan, majd úgy gondoltam, hogy ha már ő elkezdett megnyílni felém, talán nem lehet belőle baj, ha én is elárulom a saját történetemet. Legalábbis az övéhez nagyon hasonló részletét. - Mármint nem az, hogy kitört belőlem az erő, mert... Olyat nem tudok... De ostobaságot csináltam, ami miatt... Szóval én vagyok a felelős apám haláláért. - Ezt így konkrétan még sosem mondtam ki hangosan, még anyámnak sem, egyszerűen csak attól a naptól fogva keseríti meg az életemet a bűntudat. De valahogy úgy éreztem, ha most kimondom Dexternek, ő meg fogja érteni, miért is vannak nálam nyugtató gyógynövények, és miért van nekem is szükségem rájuk az alváshoz.
Vendég
Hétf. Jún. 21, 2021 3:25 pm
Nico & Dexter
"Darkness dwells in us"
Látom rajta, hogy nem tetszik neki, amit mondok, és teljesen meg tudom érteni. Viszont azt is látom, hogy direkt visszafogja magát, és habár értékelem a próbálkozást, igazából teljesen felesleges. Nem tudna olyat mondani, amivel igazán megbánthatna, mindig is olyan ember voltam, aki a rosszra van felkészülve, belegondolva a lehető legrosszabb következményekbe, ezért még ha ki is mondaná nyersen a véleményét, akkor sem igazán tudna megbántani vele. Jó régen megtanultam már, hogy az ilyeneket nem szabad a szívemre vennem, mert csak a saját életemet nehezítem meg vele még jobban. - Megértem, hogy ezt mondod, de tényleg nem kell emiatt aggódnod. Nem fogok őrjöngő fenevaddá válni egyik pillanatról a másikra. Amikor még fiatal voltam és kevésbé tudtam magamat irányítani, akkor sokkal nagyobb lett volna a valószínűsége ennek, de mostanra már teljes mértékben képes vagyok uralni a varázserőmet. Kivéve akkor, ha valami nagy trauma ér, de az általában nem történik meg mindennap, és jelenleg nem vagyok olyan helyzetben, hogy ez a veszély fenyegetne, akármennyire is fárasztottam ki magam. - Csendesen sóhajtok és egy pillanatra kinézek az ablakon. - Közel sem vagyok az összetörés határához. Újra és újra megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor elérek arra a pontra, és egyelőre nem fenyeget ilyen veszély. Még pár napig nem. - Számtalanszor kellett feszegetnem a saját határaimat, hála a Doktornak és a kísérleteinek. Olyan határokat is, amibe bele kellett volna halnom és fogalmam sincs, hogy hogyan sikerült mégis túlélnem az egészet.
- Ne felejtsd el, hogy én csak így tudok varázsolni. Órákon is így használom, mivel még képtelen lennék egy pálcát kezelni, ahhoz túl nyers a varázserőm, nem tudnám könnyen egy pálcába irányítani. A finomabb, apróbb varázslatok pontosan ezért nem mennek. - Ami miatt még mindig haragszom magamra: nem szeretem azt, hogy a korom ellenére is le vagyok maradva egy kicsit a negyedévesek között, mert habár minden lehetséges könyvet és információt elraktározok az agyamban, az nem segít abban, hogy jobban tudjak varázsolni. - De megértem, amit mondasz. A mai nap az utolsó nap, amikor húzom még az ébrenlétet, megígérem. - Biztosítom komolyan is gondolva az igéretemet. Neki is van elég problémája, tudom, érzem, nem akarom, hogy én is egyike legyek ezeknek a problémáknak, amik miatt aggódnia kellene.
Valamiért mégsem tudom magam rávenni, hogy visszatérjek a könyvemhez, vagy csak egyszerűen lelépjek innen, hogy egyedül legyek. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért is döntöttem úgy, hogy maradok vele beszélgetni, ahogy azt sem, hogy miért osztottam meg vele azt, amit, de akárhogy is nézem, nem bántam meg. Főleg miután ő is megnyíl egy kicsit nekem, és így egyből kattan bennem az, hogy miért éreztem benne ugyanazt, amit magamban is. Nagyon sokáig csak csendben figyelem, nem törve meg a közöttünk beálló hirtelen némaságot. - A felelősség érzése soha nem lesz egyszerűbb, ahogy a bűntudat sem. - Szólalok meg végül, óvatosan megfontolva a szavaimat. Nem mondom neki azt, amit a legtöbb ember tenne egyből: hogy nem a te hibád, hogy nem te vagy az oka, hiszen tudom, hogy azt amúgy sem hinné el, magamból kiindulva. - Idővel megkopik majd, de mindig ott fog maradni szörnyű emlékeztetőül, hogy megakadályozhattuk volna a történéseket. Az örökös mi lett volna ha… kérdések. Viszont nem szabad, hogy hagyjuk azt, hogy ez irányítsa az életünket. Már csak anyukád miatt sem. Erősnek kell maradnunk. - Küldök felé egy nagyon halvány, de újabb őszinte mosolyt. - Én soha nem fogom igazán megérteni a család fontosságát, mert nem volt családom és habár befogadtatok, a vér szerinti kötelék soha nem lesz meg. De látom, hogy Letha mennyire szeret téged. Én pedig tisztellek azért, mert ilyen erős tudtál maradni, mindazok ellenére, amit átéltél. - Mondom halkan.
Alapvetően azért indultam el keresni egy csendes helyet, mert a klubhelyiségben történtek után kifejezetten elegem lett az emberekből. Kiújult a sohasem szűnő ember-undorom. Szóval hónom alá csaptam azokat a könyveket, amik éppen aktuálisan érdekeltek, és úgy gondoltam felvonulok a könyvtárba tanulni. Határozott léptekkel kaptattam fel a pincéből a negyedik emelet felé, már-már zsigerből ismerve az utat. ami jól jött, mert a tekintetemet mindannyiszor a cipőm orrán tartottam, valahányszor egy diák, vagy egy tanár szembe jött velem. Már a harmadikon jártam, mikor rájöttem, hogy mekkora idióta vagyok. A könyvtárban ugyan csend van, többnyire, de az emberek mennyisége valószínűsíthetően nagyobb, mint ahányan a Mardekár klubhelyiségében dekkolnak, lévén oda mind a négy ház nebulói bebocsájtást nyernek, ha lenyomják a kilincset. Ezen felismerés nyomán úgy fordultam sarkon még a lépcső tetejéről, hogy egyrészt majdnem leestem a lépcsőn, másrészt ha bárki látott, valószínűleg hülyének nézett, hogy képes vagyok felcaplatni a harmadik emeletre, hogy aztán meg visszaforduljak. Mikor visszaértem az első emeletre, a Sötét Varázslatok Kivédése tanterem irányába indultam, ha már az egyik könyv az svk tankönyv volt a hónom alatt. Egyébként is szerettem azt a helyet a felszereltsége miatt. Határozott mozdulattal nyitottam ki a terem ajtaját, és már léptem is be, nem gondolva bele abba, hogy mi van ha van bent valaki. Gondoltam ki lenne az, aki egy ilyen szép délutánt egy dohos tanteremben tölt? Mármint rajtam kívül... Tévedtem, van még olyan elvetemült ember, mint én. 
Az elmúlt pár napot különösen nehezen éltem meg, hála annak, hogy nem olyan régen volt a dátuma annak, hogy meghalt miattam az a szegény kisfiú, akit önző módon kiragadtam arról a szörnyű helyről. Napok óta képtelen vagyok úgy elaludni, hogy ne az ő sápadt kis arcát lássam az álmaimban, ezért úgy döntöttem, hogy az alvást túlértékelik, és igyekszem minden mással lefoglalni az elmémet, hogy ébren maradjak és hogy ne kelljen aludnom. A mai nap is ilyen. Tisztában vagyok azzal, hogy próbálkoznom kéne beilleszkedni az itteni társadalomba, de ez egy olyan időszak számomra, mikor még az is nehézséget okoz, hogy megszólaljak, ezért igyekszem minél jobban elszeparálni magam a többiektől. Ez az órákon nem igazán megy, sem a terápiás beszélgetéseken, amik most még nehezebbnek tűnnek, mert a terapeutám azt várja, hogy megnyíljak neki, de képtelen vagyok rá, amikor éppen annyira képtelen vagyok megküzdeni a démonaimmal, hogy inkább nem alszok. De úgy semmit, pár perc bóbiskolás kivételével. Tudom, hogy ez nem jó, főleg tekintetbe véve, hogy állandóan kontrollálnom kell magam, és kevés alvással ez nyilván nehezebb, de most képtelen vagyok arra, hogy újra lássam a kisfiú élettelen arcát, ezért… kerülök mindenkit. Szinte az egész napomat az SVK teremben töltöttem, kiélvezve a tényt, hogy hétvégén szinte senkinek sem jut eszébe egy poros tanteremben töltenie az idejét, főleg akkor nem, amikor ilyen szép idő van kint. Felhalmoztam egy nagy halom könyvet, hogy legyen mivel elütnöm az időt, és felkészültem egy újabb alvás nélküli napra. 
• 
