what am I an asshole magnet?

Nagyon nem szeretem azt, amikor az utolsó vendéget sem lehet könnyen kirugdalni a kocsmából egyébként. Nem azért, mert zavarna, hanem mert záróra van és én pedig már rohadtul mennék egyébként lefeküdni aludni. Vagyis na, záróra nincs addig, amíg az utolsó vendég sem hagyta el a süllyedő fedélzetet. – Ez a Vadkan elsőszámú szabályzata, de ez legalább le van írva. Az már ugyan nincsen, hogy takarítani kéne – amit megjegyzem én meg is szoktam tenni, de arról nem tehetek, hogy összeretkeli a sok vendék, arról pedig főleg nem, hogy nem nőtt vagy tizennyolc kezem arra az esetre, hogy ezt még azon melegében – habjában fel is takarítsam. Parázslik a cigaretta a számban, de idejét sem tudom már, mikor szívtam bele utoljára. Szórakozottan egy-két slukk azért földet ér tüdőmben, míg a poharakat törölgetem és a pult belső oldalán álló málnaszörpből egyet-egyet kortyolok. Néha a pohárba is fújom a füstöt, hogy szórakozottan nézzem, hogyan kavarog ide-oda a pohárban. Felteszek egy korsó sört a pultra az egyik törzsvendégnek, majd újra számba veszem ki tudja már mióta elaludt cigarettámat. Egy pálcamozdulattal újra gyújtom, aztán egy jókorát slukkolok belőle. Éppen a pohárba fújnám, de megzavar az, hogy akkora robajjal csapódik be az ajtó, hogy szerencsétlen keret már így is a segélykiáltásokat adja magából, valahányszor valaki nagyobb lendülettel csukja be, hát most.
- Hát óvatosan gyere már be azon a kurva ajtón, a jó merlin bassza már meg. – a kelleténél hangosabban adom tudtára az érkezőnek, hogy nem tetszik az, ahogyan bekúrta maga mögött az ajtót. - Szerinted ki az anyám fogja ezt megcsinálni, mi? Az öreg Aberforth már így is a heti egy helyett heti négyszer akar a nyakamra lépni, mert a kőalkoholista idióták úgy baszkodják az ajtót, mintha az anyósuk lenne stikában a kredenc alatt! – csapom le a málnaszörpös poharamat a pultra nyomatékosítás gyanánt. Nem hiszem, hogy letörne a keze a… kisasszonynak ahogy nézem, ha szépen csukná be azt a kurva ajtót. De egyelőre nem szállok ki a pult mögül, hogy megmutassam a hölgyeménynek azt, hogy hogyan is kell bánni az öreg ajtókkal. Mint egy jó MILF-fel. Kicsit kecsesen, de azért nem kell úgy baszni, hogy a feje lyukat verjen a falba, vagy… Áh, mindegy.
- Szóval egy szobát, huh? – pillantok fel, egyelőre arcomon remek színészi képességekkel tudtára adva Lulu Ollivandernek, hogy fingom nincsen, hogy kicsoda áll velem szemben. Egyelőre csak odébb tolom az Isteni színjátékot a pulton, hogy tegye le oda az akármijét ha akarja – ott nem ragad annyira – majd később helyzeti előnyt kovácsolok abból, hogy a szemközt lévő kocsma pultosa nálam kér szobát. Nocsak, mi történt azzal a barommal, amelyik úgy gondolta, hogy tudatlan muglikat, meg kiskölyköket húz le olyan olcsó trükkökkel, aminek már az elvégzéséért is minimum egy análintruder kilencezer – mugli eszköz, ne kérdezd honnan tudom, csak tudom. ne röhögj, tudom hogy kurva vicces neve van – jár. szóval igen, igyekeztem csak úgy ártani annak a Capuletnek, hogy legalább ne jöjjön rá, hogy néha megloptam. Vagy csak eldugtam a pénzét, hogy aztán keresse.
- Tényleg, hol hagytad a Pukkandúrod? – szalad magasba a szemöldököm, ahogy egy pohárba vizet töltök Lulunak. Odatolom elé, de kap mellé egy gintonikot is. Csak úgy jelzésképpen röptetem oda a pálcámmal, hogy legalább lássa, ezzel tudok neki segíteni. Plusz a szoba kulcsával is, ám előbb. - Melyik szobát akarod? Van egy, ami az enyém mellett van. Egy személyre. Éppen ma takarítottam ki, átvehető. Hét galleon, de neked Ollivander… – kúszik gonosz mosolyra ajkam. - Odaadom négyért is, ha megígéred hogy könnyeid nem fogják áztatni az ajtóm előtti szőnyeget. – bocs Lulu bazdmeg, nem tudtam kihagyni. Ha már elég ideje küldik el az embert a picsába – még akkor is, ha barátkozni akar, vagy udvarolni – akkor egy idő után felveszi a pöcsfej stílust. És én ne tenném? Ugyan kérlek, az kurvára nem én lennék. Kitöltök magamnak is egy gintonicot, majd a számhoz emelem, beleiszok és egy cigarettára gyújtok. A dobozomat a vörös elé tolom és ha kivett egy szálat, ha nem, egy kis idő után elveszem. - Mit mondjak most neked Ollivander? Nem tudlak sajnálni, te választottad magadnak ezt a világi barmot. Én megmondtam, hogy aki kölyköket ver át, az előbb-utóbb más faszságokra is képes lehet. – mondjuk az elfelejtetted hozzátenni Silver Borgin, hogy te elvileg megerőszakoltál egy nőt. De azért pont én török pálcát más fölött. Végül is, miért ne?

Nem gondolnám, hogy olyan bonyolult dolgot kértem a betévedő vendégtől. Angolul beszélek, érthetően, nem valami ostoba akcentussal – ugyan kicsit hangosan is – de ez ne idegenítsen el senkit attól, hogy meghallja, amit mondok. Tudok persze számtalan akcentust magamra erőltetni, meg halkabban is beszélni, de egy vendéglátóegység nem az a hely, ahol csöndben kéne maradni. Nem az a hely, ahol csak úgy becsukják halkan az ajtót, majd odajönnek és kedvesen szólnak a másikhoz. Persze nem azt mondom, hogy minden ember így tegyen, mert az esetek minimum felében úgy térnek ide be a vendégek, hogy valami kínjuk van, nekem pedig gyógyírt kell találnom rá. Nyilván ez egy olyan dolog, hogy én nem tudok rá találni, maximum az alkohol, ami nálam elég sok van, ezt pedig ők nagyon jól tudják. Én pedig nagyon szívesen adom nekik, mert akkor legalább nekem sem kell éhen halnom a hónap végén. Win-win, igaz?
Az már csak egy másik kérdés, hogy szemben egy olyan kocsma van, ahová az emberek szívesebben járnak, pedig én mindent megteszek, hogy ez a lepukkant putri jobban nézzen ki és ki tudjon törni abból a sztereotípiából, amibe az évtizedek során került. Néha egyébként szomorú, hogy ezt nem tudom megtenni, de máskor pedig elégedett vagyok azokkal az eredményekkel is, amiket elérek. Például azzal, hogy legalább már mernek pohárból inni, mert rendszeresen elmosom őket.
- Sajnálom, nem vagyok sem párkapcsolati tanácsadó, sem pszichomágus, Ollivander. – gyújtom újra a cigarettámat. - De ha lennék is valamelyik, sem segítenék egyikőtökön sem. Sajnos túlságosan örülök annak, hogy szingli lettél. Így végre fontolóra veheted, a remek ajánlatomat. – bizonyára arra számít, hogy benyögöm a randiajánlatot, amit életemben egyszer kértem tőle, akkor is melegebb éghajlatra küldött, de: - hogy menj, élj szabadon. láss világot. sokkal boldogabb életed lenne nélkülem, meg nekem is nélküled. nem kéne azt hallgatnom folyamatosan, hogy miket mondasz rólam a kölyköknek odaát. – ha bármikor jól tudom palástolni az érzelmeimet mindenki előtt, Lucille Ollivander az, aki előtt biztosan nem tudtam és nem is akartam soha igazán elrejteni azt, hogy éppen mit gondolok. Mármint nem róla, azt azért nem kell tudnia, sokkal inkább a megnyilvánulásairól. Nekem is fájnak dolgok, még akkor is, ha itt mindenki csak Borgiesnak ismer, csak egy pultosnak. És akkor még a javát nem is tudják. Megjegyzésére, miszerint a legtávolabb akar tőlem szobát, felhorkantok, majd felnevetek egyszerre. - Sajnos el kell szomorítsalak Ollivander, ugyanis vagy a mellettem lévő szobában alszol, vagy a trollszagú ember mellett. – biggyesztem le teátrálisan ajkaimat - De el kell szomorítsalak, reggelente sokkal büdösebb, én pedig vele ellentétben szoktam fürdeni. – mutatok rá az ürgére, aki tényleg elég büdös. Majd kezdek vele valamit, befújom légfrissítővel, vagy a tököm tudja, de megteszem. Merlin kísérjen az utamon emiatt, de amúgy egyáltalán nem tűröm meg a büdös embereket. Sőt, kifejezetten undorodom tőlük.
- Ugyan, ha maszturbálnék, talán még a Foltozott Üstben is hallanád. Valószínűleg látnád is, hiszen emlékeztetlek, hogy pontosan szembenéz az én ablakom a pultra néző ablakkal. – nem tudom és nem is akarom hova tenni ezen kijelentését. Hogy van képe egyáltalán azt feltételezni, hogy szoktam… Mármint persze, szoktam, meg a legtöbbet rá egyébként, de a részletekbe nem kell egyébként belemenni. Arcomon igyekszem palástolni a bujkáló mosolyt – de sajnos inkább rendezői vénával áldott meg a sors, mintsem színészivel – persze azt is tudok, ha nagyon akarok. Megvonom a vállam arra, hogy nem kér cigit. Én felajánlottam, Ollivander, a te szegénységi bizonyítványod, hogy a szarban felkínált erősítést sem akarod elfogadni. - Jusson eszedbe, hogy mielőtt lefaszfejezel, jelen pillanatban én vagyok az, aki neked mára szállást ad. – kúszik gonosz mosolyra ajkam. - Nem venném a lelkemre, ha egészen véletlenül annyira megbántanál, hogy ajtót mutassak neked. Úgyis tudod merre van, hiszen az előbb majdnem kitépted a helyéről. – talán még egy kis nevetés is beleférne, ha egyébként nem sajnálnám őszintén a helyzetét. Persze ezt nem kötöm az orrára, mert még a végén meggyanúsít, hogy fel akarom szedni, amiért ennyire törődöm az érzéseivel. Mármint persze, érdekel, hogy mi van vele, mert egyébként nagyon tetszik, sőt. Csak az ilyenek kimutatásában mindig balfasz voltam. - Honnan tudsz te bármit is rólam, Ollivander? – látszólag igyekszem tartani a nyugalmat, de a kezem ökölbe szorul a pulton, és két pohár is összetörik a hátam mögött. - Lófaszt nem tudsz te arról, hogy mit csináltam, hogy ki voltam, mielőtt ideköltöztem volna és nem, senki fiatalkorút nem basztam meg a raktárban, Ollivander. -

Inkább csak kényszeredetten nevetnék. Vagy bármit csinálnék, ami eltereli a gondolataimat arról, hogy Ollivander milyen válogatott sértéseket és hazugságokat vág a fejemhez. Mert az előbbivel nincsen probléma, megszoktam már, hogy sértegetnek, azt különösen, hogy ő teszi, de a hazugságot nagyon nem viselem. Sem azt, amit másokról hallok, azt pedig végképp nem, amit nekem mondanak és rólam szól.
- Merlin kegyelmezzen annak, aki arra adja a fejét, hogy veled bármit is kezdjen. – nem éppen a legérettebb módja annak, hogy visszavágjak neki, de valójában a visszavágás sem egy érett dolog. Igazából rosszabbak vagyunk, mint két óvodás. Ez a felismerés egyébként nem ebben a pillanatban ért, azért már elég régóta tudom. Viszont az, hogy egyszer jobb lenne elásni a csatabárdot és megpróbálni egymással egyébként normálisan beszélni, mint két felnőtt ember – ezen azért talán még dolgozni kéne. - Azért nem vagyok olyan hülye, mint amilyennek hiszel. Nyilvánvalóan leléptél, mert ha téged raktak volna ki, akkor nem jöttél volna ide. Gondolom megelégelted, hogy egy idiótával élsz együtt. Bizonyos szempontból Moliére és Capulet rokonlelkek, csak előbbi le is tett valamit az asztalra, utóbbi meg… nos egy üveg sörön kívül nem hiszem, hogy bármit is ért volna. Nem lep meg, hogy meguntad. – rántom meg a vállam. - Persze mindez csak fikció, igaz? A legnagyobb szerzők sem tudnának olyan szatírát írni, amilyen szar életed volt eddig Ollivander. Megéri neked, hogy itt tespedsz egy lebujban, ahelyett, hogy világot látnál? – most rajtam van a felhorkanás sora, a következő szavait hallva. Amint mondtam, nekem is vannak érzéseim, bár nem azokat sértette meg a randis megjegyzésével, inkább csak túlzottan értékeltem az iróniát. Néha el kell ismerni, amikor a másik nyer.
Persze Lulu esetében sosem direkt.
Azt azért nagyon sokáig hallgathatnám tőle és nem kétlem, hogy minden adandó alkalmat kihasználna arra, hogy az orrom alá dörgölje. Így is mindent az orrom alá dörgöl, hát még ha el is ismerném, hogy az esetek többségében igaza van, mi lenne akkor? Felrobbanna a bolygó. Azt meg inkább hagyjuk, hogy én mit dörgölnék, és hova. - Kedves, hogy az értelmi szintemet egy kavicséhoz hasonlítod. De el kell szomorítsalak. Ha megütnél egy bizonyos szintet, akkor veled is normálisan beszélgetnék. – felszalad a szemöldököm a gin lehúzására. - Akkor ezek szerint állandóan hazudni kényszerülsz. Szar lehet felismerni, hogy valójában semmit nem tudsz rólam Ollivander, csak annyit, amennyit innen-onnan hallasz. És vagy annyira hülye, hogy még el is hiszed. Szánalmas vagy. – bár próbálok nyugalmat erőltetni magamra, azért lehet látni rajtam, hogy majd szétvet az ideg. Nem azért, mert igaza lenne arról, hogy milyen vagyok. Sokkal inkább azért, mert mondhatok én bármit, sőt, még a szeme előtt újra is éleszthetnék szájon keresztül egy haldokló törpegolymókot, akkor is én lennék a világ legszarabb embere a szemében. Kár, hogy a hibát magában sosem találja meg. Vagy ha meg is teszi, akkor kivetíti mondjuk rám. Mert nem akarja magának beismerni. Szar ügy, Ollivander. Én legalább elismerem, hogy vannak hibáim. Elengedem a fülem mellett a kiverős megjegyzését. Legyintek csak rá, egy „inkább hagyjuk” kíséretében.
- Ne ütögesd, még a végén összetörik. – fűzöm hozzá a pultveregetéshez, csak úgy mellékesen. Óvatosan kell itt mindennel bánni. Olyan ez, mint a régi szovjet traktorok: lelke van ezeknek. Mondjuk pont olyan lelke, mint egy mugli pornószínésznőnek, vagy színésznek. A kettő között csak az a különbség, hogy az egyikben a London Underground is megfordulna, a másiknak pedig már egy titániumból készült péniszpumpa is kevés ahhoz, hogy a vér oda le tudjon szállítmányozódni.
- Miért ne szeretném? Mindenki szereti. Az egy másik dolog, hogy te nem vagy velem őszinte, mert egyáltalán nem ismersz. Így azt sem tudod, hogy kinek a fia-borja vagyok. Szánalmas, hogy itt kapálózol Ollivander. – rántom meg a vállamat. Újratöltöm a poharát és töltök magamnak is egyet, mert ha ezt így folytatja tovább, akkor bizony nekem is illeszkednem kell a szintjéhez. Bármennyire is nem akartam és nem szokásom.
Csendben hallgatok. Hallgatom a tökéletes jellemzését annak, hogy miért is nem fogom kidobni. Elmosolyodnék, de valahogy ráncba szedem arcizmaimat.
Újból igaza van, de az ajkaim rándulásán kívül ezt máshogy nem adom a tudtára. - Olyan biztos vagy a dolgodban Ollivander, csak aztán nehogy te essél pofára egyszer a hangzatos ’ismerlek téged’ kijelentéseiddel. Nem gondoltam volna, hogy egyszer ezeket a szavakat mondom rád, de Te tényleg akkora idióta vagy, hogy lassan azon csodálkozom, hogy nem repülsz magadtól. Tagoljam neked? – horkantok fel. - Nem is-mersz. Csak azt hiszed, de valójában a nevemen kívül semmit nem tudsz. – és még azt sem az igazit. Szét is tárnám a kezemet, de akkor megmutatnám, hogy igaza van. Hiszen a pult alatt ökölbe van szorítva az egyik, míg a másikkal éppen cigizek.
- Persze, mivel ebből egy szó sem igaz. Ennél fogva tehát semmi nem jogosít fel arra, hogy bemocskold a nevemet, Ollivander. Én is tudnék mit mondani a diákoknak a díler testvéredről, mégis befogtam a pofámat. – nagy sóhaj. - Ezt ajánlom neked is a hazugságok terjesztésével. – ez nem fenyegetés, inkább csak egy iránymutatás. Vagy egy javaslat. Sajnos Borgies álcája túlságosan eggyé vált velem. Ezt nem igazán tettem volna meg az akadémiai éveim elején, vagy a roxforti évek végén. Sajnos az élet azonban máshogy hozta. Bocs Lulu.
Inkább keverek magamnak még egy gintonicot és kinyújtom felé a jobb kezem.
- Békejobb, ma estére? – persze ilyenkor kell, gratulálok Borgin. Néha tényleg idióta vagy. - Vagy csak igyunk egymás mellett. –
Inkább kevertem volna magamnak még egy italt a beszéd helyett.