gingerbread hug

Hetek teltek el szó nélkül, mintha csak pillanatok lennének. Az ünnepek közeledtével mindig sok a dolgom, az év vége kifejezetten zsúfolt szokott lenni a jótékonysági rendezvények miatt. Juliannal pedig egyre többször kerül szóba az esküvő. Anya lelkes, segédkezik és még Lee is mutat némi érdeklődést a legújabb híreink felé, ami legtöbbször persze meglep, de kezdem megszokni, hogy a kapcsolatunk egyre szorosabb.
Mézeskalácsot sütöttünk, ahogy eddig is tettük, pedig mindannyian tudjuk, hogy ez az év más. A karácsony is másképp alakult és bár elhatároztam, hogy a történtek fényében tartom is magam ahhoz, hogy nem keresem fel az apámat, csak sikerült csomagolnom neki egy kis süteményt. A fehér dobozba és celofánba csomagolt mézeskalács illata már beleivódott a bőrömbe, így akkor vettem csak újra észre és jutott eszembe a tervem, mikor nap végén visszamentem takarítani a konyhába. Van még egy feladatom mára. Ezért nem jár meleg mosoly, vagy elismerés, ettől talán csak én leszek jobban lelkileg. Vagy rosszabbul, ha mégsem úgy alakul a látogatás, mint ahogy azt elképzeltem. Mostanában elég sok mindenben mutatkozik meg, hogy nem vagyok ura az eseményeknek. A kettősség láthatóan tombol bennem, hiszen apám minden pillanatban, már a puszta jelenlétével is képes a tudtomra adni, hogy nem támogatja a terveimet. De karácsony napján nem lehet másképp, bármi is a helyzet. Újabban meglehetősen sokszor szeretnék úgy tenni, mintha az apám nem is létezne, de ezek a napok igazán nehezek nélküle.
- Boldog karácsonyt, Apa! Boldog karácsony, Apa! – motyogom magam elé, miközben különféle hangsúlyokkal próbálom biztosítani magam arról, hogy menni fog. Nem jelenthet gondot. Majd fél kézzel még megigazítom a díszdoboz masniját is. Végül a csengő felé vezető úton meggondolom magam. Eszembe jut a legutóbbi találkozásunk fájó emléke, mikor úgy váltunk el, hogy többet hallani sem akarok róla. Talán úgy viselkedtem, mint egy hisztis liba, de ő sem volt jobb tőlem, az egyszer biztos. Legalább karácsonykor legyen békesség. Ha máshol nem, legalább a lelkünkben. Nem lenne fair egyetlen sms-sel letudni a karácsonyt, de a meddő vitákra sem vagyok felkészülve. Hülyeség volt az egész, kislányos marhaság, szokás, ha úgy tetszik. Régen minden karácsonykor együtt nassoltuk a mézeskalácsot, amit anyával sütöttünk. Apa volt az, aki egy pohár hideg tej kíséretében az ölébe húzva falatozott velem a karácsonyfa tövében. Valahogy így képzeltem el az unokáival is, csak akkor még anyám is vele volt. Huszonévesen is nehezen viselem a válást, talán mindenki közül a legnehezebben, pedig nem engem hagyott el a férjem.
A süteményesdobozt - annak minden finomságával együtt - végül csak a küszöbön hagyom. Nehéz szívvel fordítok hátat az ajtónak, amin készültem bemenni, de talán így lesz békés a karácsony mindkettőnknek. Ennek érdekében ez a legtöbb, amit tehetek. Ez még így is egyszerűbb, mint az mondani, hogy megbocsátok, apa...

Nincs karácsony Apa nélkül. Aztán kiderül, hogy az élet vehet teljesen más irányt. Egyedül tölteni a karácsonyt nagyon szörnyű dolog, főleg akkor, ha a fiadtól és a lányodtól akár még egy üzenetet sem kapsz. Sem egy levelet, sem egy árva mézeskalácsot.
A televízió csak a háttérben szól, miközben én egykedvűen próbálom gyúrni a mézeskalács tésztát. Valami ostoba karácsonyi dal pörög, szerintem már vagy tizedszerre, én pedig levettem a telefonomról a képernyőzárat, hogy minden egyes percben odanézzek, hátha megrezdül, vagy jön a messenger idegesítő pittyegése. Imádom a mugli találmányokat. Így azért sokkal egyszerűbb a kapcsolattartás a gyerekeiddel. Persze akkor, ha éppen ők kapcsolatban akarnak veled maradni és nem éppen a lehető legmesszebbről kerülnek téged. Kicsit vicces, hogy úgy viselkedem néha, mintha én lennék a sértett fél, pedig én vagyok az, aki a családunk széthullásáról. Elvégre én vagyok az, aki a válást kimondta, én vagyok az aki kijelentette, hogy nem tudok együtt élni többet a feleségemmel. Valamint az is én vagyok, aki ostoba módon összeveszett a saját lányával a szíve választottjáról. Pedig nem vagyok a végletekig elmenő büszke ember, sőt. De nem tűröm, hogy a lányom egy átverés áldozata lesz és én ennél a Winters gyereknél semmilyen más dolgot nem sejtek, mint egy hatalmas nagy színjátékot.
Kevésszer érzem úgy, hogy valami nem kerek, de mintha most valami hatodik ösztön lenne a segítségemre, vagy csak lenne valami jelzőbűbáj az ajtóm előtt – ami egyébként igaz, mert van is – de valahogy mégis olyan érzésem van, hogy nem kéne kinyitnom. Megtörlöm a kezem a konyharuhában és végre rászánom magam arra, hogy lenyomjam a kilincset. Hármat csavarnak a szívemen jobbra, kettőt balra, aztán végül beledöfnek egy hatalmas tőrt, ahogy látom Sammiet távolodni. Megköszörülöm a torkom – amit nem biztos hogy meghall, hiszen már elég távol van, viszont megemelem a hangom, hogy elérjen odáig.
- Hercegnőm! – nem tudom, hogyan jutottunk idáig. Évekig az ölemben ülve ette a mézeskalácsot, a szaloncukrot én pedig felváltva meséltem neki az iskolai sztorikat, valamint a kviddicsmeccsek történéseit. Most pedig hónapok óta alig váltottunk pár szót. Ha igen, akkor is már majdnem a kiabálásig jutottunk el, pedig soha egyetlen összeszólalkozásunknál nem emeltük meg a hangunkat. Most pedig… bele sem merek gondolni, hogy milyen érzések kavaroghattak a fejében, mire rászánta magát, hogy idejöjjön. Én pedig itt állok az ajtóban, talán könnyes szemmel, az érzelmektől reszelős hanggal, a kilincsbe kapaszkodva. És nem tudom, hogy mit mondjak ezután. Valamit csak kell. – Sammie, várj! – el is indulok utána. Kicsit ugyan nehézkesen, de végül sikerül. Gyorsabban szedem a lépteimet, hogy utolérjem. Mikor megtörténik, gyengéden megérintem a vállát. – Drágám. Kérlek… – nem tudok mit mondani. Könnyek gyűlnek a szemeimben, immár láthatóak. Egyik kezemben szorongatom a csomagot, amit a küszöbre helyezett, a másik kezemben pedig egy saját magam által készített – cseppet sem olyan szép – mézeskalácsot. – Én…Ez nem lett olyan szép, mint a tiéd. –

Szeretném azt hinni, hogy egyszer még minden szép és jó lesz közöttünk. Hogy egyszer majd tudunk örülni egymásnak, és nem csak kiabálni a másikkal, mint ahogy az utóbbi időben tesszük folyamatosan. A válás rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra, és bár persze ezért is mérges vagyok apámra - hisz lássuk be anyámnál jobban keresve sem találhat -, nem csak ez az oka annak, hogy elkerülöm őt. Sokkal nagyobb ütköző felületet ad az, hogy Julian és én végre kitűztük az esküvő időpontját, és nyilvánvaló okokból nem szeretném, ha életem legboldogabb napja családi drámába torkollna, ezért olyan döntésre szántam el magam, ami jogosan fájhat apámnak. Bár nem tudom, hogy feltűnt-e már neki, hogy nem kapott meghívót. Talán igen. Talán semmit sem tud róla, hisz újfent csak a munkájának él. Minden esetre ezt a döntést nem csak neki lesz fájdalmas elszenvedni, nekem is az lesz, hiszen melyik lány lenne felhőtlenül boldog élete nagy napján, ha tudja, hogy az apja nyíltan ellenzi az egészet?
Mégsem múlhat el a karácsony anélkül, hogy tudná, én is gondolok rá. Nem tudtam leállítani magam. Egészen a házáig jöttem és úgy néz ki, mintha csak a küszöbén próbálnék melegedni a téli hidegben, de csak totojázok. Nem tudom eldönteni, hogy akarom-e látni őt. Végül pedig - bármennyire nehezemre is esik - arra jutok, hogy jobb lesz, ha csak holnap reggel találja meg a doboznyi mézeskalácsot, amit hoztam neki. Már épp indulnék el a háztól, vissza a hideg télbe, az előkertben járva pedig már a leheletem is újra hatalmas gomolyagban látszik, ahogy kifújom a tüdőmből, nem úgy mint az imént.
Mintha a hangját hallanám, de biztos vagyok benne, hogy csak képzelődöm, így nem állok meg. Egészen addig nem, míg meg nem érinti a vállamat és be nem bizonyosodik, hogy egész eddig nem csak képzelődtem. Hiába vagyok mérges rá, hiába üvöltenék vele legszívesebben, amiért úgy érzem, hogy az életem minden örömét el akarja venni tőlem a puszta létezésével, most mégis az játszódik le a szemem előtt, hogy fonta be a hajamat minden karácsonykor figurásra. Hogy énekelt velem, míg vártuk, hogy a télapó meghozza az ajándékokat a fa alá, és milyen ravasz módon hagytuk az üres szaloncukorpapírokat a fán. Még a habcsókot is minden évben elmajszoltam, míg a meséket néztük. A karácsony szent volt, és ezt ő is tudta.
- Csak beugrottam.. - próbálom kimagyarázni magam kissé sírós hangon, aztán erőt veszek magamon, hogy a könnyeim meg se próbáljanak utat törni maguknak. - Tudtam, hogy elrontod a mézeskalácsot.. - próbálom magyarázni is valamivel az ittlétem okát. Persze mindketten tudjuk, hogy nem erről van szó. Attól még elveszem tőle, amit felém nyújt és közelebbről is megállapítom, hogy valóban csúnyácska, de ha tovább fűzném a gondolatot, újra csak ott kötnék ki, hogy apa hibája, hogy egyedül kell mézeskalácsot sütnie. És most nem akarok veszekedni vele.
- Túl sok benne a méz.. - mondom végül az észrevételemet. És a hab is csomós rajta, mert nem anya keverte ki a masszát. Tudom, mert én is minden évben eljátszom vele ezt. De ezt már csak magamban teszem hozzá.
- Boldog karácsonyt, apa... - sóhajtok, aztán vonakodva csak kinyögöm. Elvégre ezért jöttem idáig.

Az utóbbi időben teljesen feje tetejére állítottam az életemet. Nem akartam ezt tenni, nem akartam, hogy ide fajuljon a dolog köztem és a volt feleségem között, de az élet sajnos nem írt nekünk más forgatókönyvet. És biztos vagyok benne, hogy egyszer a gyerekek is megértik a döntésemet. Addig azonban hosszú évek kellenek, amíg mindketten megnyugszanak. Lee még hagyján, ő nem igazán áll annyira távol tőlem, viszont Sammie teljesen más tészta. Sosem gondoltam volna, hogy olyan lányból, aki szinte sülve-főve együtt akar velem lenni, aki issza minden szavamat, egy olyan nő lesz, aki a legkevésbé sem kíváncsi az apjára.
Persze érthető a dolog, hiszen én döntöttem úgy, hogy már nem akarok együtt élni Audreyval és teljesen megértem a lányomat, hogy az anyja mellett akar lenni. Aki igazából talán sosem akart elválni, de én már tovább léptem egy ilyen kapcsolaton. Azon pedig még mindig nem tudok, hogy ki fogja feleségül venni a lányomat. És bár beleszólni és megakadályozni sem tudom, a nem tetszésemet azért kifejezhetem ellene. Meg is tettem. Bár egy pillanatig belegondoltam, hogy a „szerencsétlen”, a „nem bízok abban a gyerekben” és az „idióta” nem éppen a legkedvesebb szavaim voltak, amit valaha kiejtettem a számon. De Julian Winters tipikusan az a gyerek volt, akire akkor sem tudtam volna jó vejemként tekinteni, ha ő lett volna az egyetlen ember ezen a világon és akkor sem, ha maga Viktor Krum ír egy négy tekercses pergament az érdekében. Sajnálom Sammie, a véleményemen nem tudok változtatni. Bár talán ideje lenne megbarátkozni ezzel a helyzettel.
- Értem. – biccen le a fejem. Bár mit is vártam? Nem gondoltam, hogy a lányom a nyakamba fog ugrani csak azért, mert karácsony van. Emberek vagyunk, követünk el hibákat, ez tény és való. De sosem gondoltam volna, hogy egyszer ide juthat bármelyik gyerekemmel a kapcsolatom. Nem tudom és nem is akarom elkerülni azt, hogy elzárkózzak attól, hogy ez rosszul esik nekem. - Az utóbbi időben talán a mézeskalács az, ami legalább annyira sikerült jól, mint O’Riley Vronszkij-bukása a két évvel ezelőtti angol bajnoki döntőn. – megpróbálok valamiféle mosolyt erőltetni az arcomra, de nem járnak sikerrel izmaim. Pedig Sammie is emlékszik, hogy életem egyik legjobb élménye volt. Legalább huszonöt percig hangosan röhögtem úgy, hogy az egész stadion hallhatta azt, hogy mennyire szánalmasnak találtam azt a megmozdulást O’Rileytől. - Anyád nem adta oda a mézeskalács receptjét, úgyhogy valahonnan lesnem kellett valamit. – persze nem tudom, hogy ez most neki konfliktusforrásként fog-e szolgálni, viszont a hangomban fellelhető karcos él biztos nem fogja elnyerni a tetszését. Pedig istenemre mondom küzdöttem, hogy Audreyról a gyerekeink előtt tisztességes hangnemben beszéljek. Az esetek nagy többségében sikerül is, arról viszont tényleg nem tehetek, hogy néha félrecsúszik az, hogy milyen hangnemben beszélek.
- Boldog Karácsonyt, Hercegnőm. – tudom, hogy nem éppen szóltam szépen és csak remélni tudom, hogy nem fogunk összeveszni, legalább most. Bármit is reagáljon az előbbi megszólalásomra, a kezemet nyújtom felé. - Megiszunk egy forró csokit odabent? – pálcámmal az ajtó felé intek, hogy végre beérjünk a csípős hidegből. Ha Sammie belépett, akkor becsukom magunk mögött az ajtót. Ha nem, akkor bizony még ott álldogálok kint vele. - Hogy… – vagy? vagytok? mennek az edzések? mit kérdezzek? olyan nehéz minden. - …telnek a napjaid, mióta… – érezhetően elharapom a „nem beszélünk”-et a mondandóm végéről. Tragikus tagadásban éltem eddig a lányommal való kapcsolatomat illetően, de azt hiszem sosem késő valahogyan nyitni felé.