-Virgina, Virgina olvass kérlek még egy fejezet - mondja anyám vékony fátyolos hangon, ködös íriszekkel, miközben kinéz a könyvtárszoba azon ablakán, ami mellé rendszeresen ültetve van. Nem tudom mit láthat, de egészen biztos vagyok benne, hogy nem azt, amit én… amit bárki más. Már nem hőkölök vissza, amikor a nővérem nevén szólít, nem esik rosszul, nem érzem azt az enyhe, nyilalló érzés, mint amikor először történt meg. Volt rá huszonkét, lassacskán huszonhárom évem arra, hogy elfogadjam és elengedjem. Nem mondom, hogy jól sikerül, de lehetne rosszabb is. Ma már képes vagyok örülni az olyan apróságoknak is, hogy legalább egy családtagot lát belém, akire hasonlíthatok, nem pedig egy nevesincs cselédet, mint pár hónappal korábban. - Hát persze Mama, máris - sóhajtom, miközben az ajtó irányába szökik a tekintetem, de semmi változás, a bátyám még mindig nem érkezett meg. Talán nem a legkedvesebb dolog, hogy pont itt, pont most szeretném őt elkapni és számon kérni, jobb hely mégse jutott eszembe. A munkahely túlságosan személytelen lett volna, elhívni egy kávéra pedig mégsem akartam, a téma ahhoz túl személyes, hogy ismeretlenek vegyenek körbe közben. Az otthonunk, a kúria, ahol felnőttünk bizonyult a legjobb megoldásnak. - De már csak egy - folytatja, miközben apró, ráncosodó kezeit tördeli. Hangjába mintha fájdalom is vegyülne. - Nehéz idők jönnek és én aggódom Virginia. Amelie olyan távol van, nem kellett volna visszaengedni a Roxfortba. De apád azt mondja, hogy hamarosan hazahozza onnan, hogy nyertek, akkor pedig minden rendben lesz és ismét együtt lehetünk. Edselt is olyan régen láttam már, a bátyád sose hozza át - motyogja, mire nyelek egy nagyot. Bármennyire is hiszem azt, hogy ezt már megszoktam, a könyv hirtelenjében remegni kezd a kezemben. Számára az idő másképpen pereg, van hogy előre, van hogy hátra, de 1998-nál sosem megy tovább, ott mindig megáll számára. Mintha akkor minden és mindenki megszűnt volna létezni. Talán édesanyám számára így is történt. Korábban, még a gyermekeim születése előtt megpróbáltam vele megértetni dolgokat, a helyzetet, a kilétemet. Ma már nem vitatkozom ilyenek, ma már csak sodródom. Mégis, Leta gyászát és veszteségét látva, valami különös és megfoghatatlan hálát érzek, hogy ha nem is teljesen, de az én édesanyám még a maga elvarázsolt módján, de közöttünk lehet. Nem válaszolok neki, nem gondolom, hogy várna ilyesmit, inkább lapozok és már majdnem el is kezdem a könyv újabb fejezetét, amikor hallom, hogy valaki érkezik. Lassú, nyugodt léptek közelítenek az apró, képekkel és könyvekkel szoba felé. - Oh, hát itt vagy! -derül fel anyám arca, bár az íriszeit fedő köd továbbra sem oszlik. - Ma a lányom jött és olvasott nekem. Ő az idősebb, a kisebb a Roxfortban van - mondja, mire megint nyelek egy nagyot. Amíg engem az elhunyt testvérünknek, addig a bátyámat nem tudjuk kinek hiszi, soha nem is kérdeztük tőle. Azt hiszem, félünk a választól. - Nekem most mennem kell - teszem félre az eddig olvasott könyvet, gondosan belecsúsztatva a könyvjelzőt, hogy legközelebb onnan hallgathassa a történetet, ahol most abbahagytam. - Majd jövök legközelebb is - simogatom meg a kezét és ez még csak nem is hazugság, még ha nem is járok olyan gyakran, mint a bátyám. Havonta egyszer benézek hozzá, hiszen mégis csak az édesanyám, bármilyen állapotban is legyen. Nem mondom ki hangosan, hogy beszélnünk kell, szerintem Remmy tudja ezt magától is, ő volt a hollóhátas a családban. Összerakhatja: nem véletlen, hogy pont mostanra időzítettem ezt a látogatást. Kiérve lassan, mégis gondosan húzom be magam mögött az ajtót. Nem akarom, hogy anya bármit is halljon abból, amiről beszélni fogunk. Sosem tett jót az állapotának, ha megpróbáltunk szembesíteni a valósággal és az idő múlásával. Rendszerint sokkal inkább rontott rajta. - Tippeld meg, kinek a szavait fogom idézni - kezdek bele in medias res a mondandómba, köszönés nélkül. Kellően dühös és feldúlt vagyok ahhoz, hogy most eltekintünk az efféle formaságoktól. - “Amelie de rég találkoztunk, ahogy a bátyáddal is. Csak nem történt vele valami? Korábban havonta legalább egyszer benézett hozzánk az Azkabanba, látogatni jött. De egy ideje nem láttam már. Aggódom miatta.“ - vonom fel a szemöldököm az idézet végén, miközben összekulcsolom magam előtt a karjaimat. Nem kell különösebben okosnak lennem ahhoz, hogy tudjam, kit látogat. - Nem akarsz nekem elmondani valamit, Remington Nott? - kérdezem, noha a hangom nem árulkodik arról, hogy mennyire dühös vagyok, az egyetlen amiről sejtheti az az, hogy a teljes nevén szólítom. Sosem hívok senkit a így, ha csak nem vagyok rá rettentően dühös, most pedig a düh nem is elég találó kifejezés. Fel tudnék robbanni. - Minek kínozd magad? - teszem még hozzá némileg halkabban, mert erre a kérdésre sajnos valahol mélyen sejtem a választ.
Remington Nott varázslatosnak találta
Playby :
Jon Hamm
3
Remington Nott
Kedd Ápr. 13, 2021 3:18 am
Amelie & Remington
A
z idő furcsa jelenség, van, amikor úgy szalad, mintha képtelen lenne egy szusszanásra is megállni, máskor ólomlábakon szinte visszafelé cammog. Nem hibáztathatom, az utóbbi évek megtanítottak arra, hogy magam is némiképp elvonatkoztassak tőle, leginkább az édesanyám esetében. Számára a napok szinte teljesen egyformák, az évszakok változása nem érinti meg, az egyre gyűlő ráncaira néha rácsodálkozik, de a dátum sose hozza lázba, kívül létezik ezeken. Nekem sajnos nem adatott meg, hogy ily’ eszközökkel éljek, a munka számtalan határidőt tartogatott, és sohasem voltam olyan alkat, aki képes lenne halogatni bármit. Mint főosztályvezető, elvártam, hogy mindenki rendre elkészüljön a jelentésekkel, és magamtól se követeltem meg kevesebbet. A percek órákká duzzadtak, és valahogy még se akart az a makacs kupac kisebbedni, talán ezt a hetet választotta mindenki, hogy megbűvöljön valamit. Szerettem volna minél előbb végezni, úgy emlékeztem, hogy Elie ezt a napot mondta, hogy eljön meglátogatni anyát. Biztos voltam benne, hogy ezt azért köti hangosan az orromra, és nyomatékosítja, mert szeretné, ha otthon lennék, amíg ott van. Az utóbbi idő kicsit nehéz volt mindannyiunk számára, neki a gyerekek miatt, amit értettem, Leo hamarosan befejezi az iskolát, és pontosan tudtam, ez mennyi mindennel jár. Arról nem is beszélve, ahogy a húgomat ismertem, képtelen lesz egy ideig elfogadni azt a tényt, hogy a “kisfia” igazából már felnőtt. Nekem pedig itt volt a munka, és a Briggs kormány rengeteg kedvessége, amivel boldog és boldogtalant aranyvérűt megtalált… mintha folyton figyelt volna valaki, rettentő kényelmetlen érzés volt. Mély sóhajjal fújtam ki a levegőt, aztán gyorsan befejeztem a mai napra előírt teendőimet, hogy aztán a Hop-hálózatot használva minél előbb hazaérjek. Még egy utolsó pillantást vetettem az iroda asztalára, de végülis semmit se hagytam félbe, így nyugodt szívvel indulhattam el. A minisztérium folyosóin mindig rengeteg ismerős arc jött szembe, mintha ember emlékezet óta dolgoztam volna itt, és valóban, immár lassan két évtizede. Megannyi év szakadt el mellettem anélkül, hogy igazán felfogtam volna, mi is történik. Ez azonban nem az a pillanat, amikor ezeket kellene számon tartanom, a kúria falai hasonlóak a minisztériumhoz, mégis megnyugtatóan mások. Lassú léptekkel indulok a könyvtár felé, amíg világos volt, napjai nagy részét ott töltötte anyám, Elie pedig biztosan olvasott neki, az olyasmi, ami a régi énjéből még felfedezhető. - Sziasztok! - Köszönök mosolyogva, úgy tűnik, hogy most jobb napja van, bár ilyenkor se igazán tudja, kik lehetünk. - Milyen kedves tőle. - Érintem meg nyugtatóan húgom vállát, tudom, hogy számára ez még mindig fájó pont tud lenni. - Kikísérem, aztán jövök majd vissza. - Indultam előre, és kinyitottam az ajtót előtte, feszültnek tűnt, bár ezen nem volt mit csodálkozni, a nővérünk említése mindig felzaklatta. Meglazítottam a nyakkendőmet, és már épp azon voltam, hogy megkínáljam egy teával, amikor belekezdett a monológjába. Mintha én magam is az egyik gyereke lettem volna, az anyai hangsúlyok, a villogó tekintet, nem igazán tudtam hová tenni. Láttam, ahogy összefonja a karjait, én viszont csak álltam, és igyekeztem nem elmosolyodni a dolgon. Öt évvel voltam idősebb, most mégis olyan volt, mintha gyerek volnék. - Hm… gondolom Morton, Finley nem ilyen pletykás. - Dőltem vállal a falnak, fáradtnak éreztem magam, de biztos voltam benne, ez egy hosszabb beszélgetés lesz. - Mit szeretnél tőlem hallani? Ő az édesapánk, igen, be szoktam hozzá menni, és beszélgetek vele. - Behunytam a szemem, és megmasszíroztam az orrnyergem, nincsenek kész megoldásaim az ilyen bonyolult egyenletekre, mint az emberek, vagy a családom. - Ne aggódj, nem kínzom magam, de a levelekre úgy se válaszolna, így egyszerűbb. No, nem mintha az élő szó könnyebben menne vele, nem sokat változott az évek alatt, talán még makacsabb lett, mint előtte. Abban hisz, amiben mindig is, és közel hatvan év szinte vallásos áhítatát már senki sem fogja megváltoztatni, nekem amúgy se volt ez a célom. Már nem, mert be kellett látnom, képtelen vagyok rá, egyszerűen kevés, amit tehetek. Marad az a néhány perc, amikor úgy beszélgetünk, mint két felnőtt. Nagyjából. - Kérsz egy teát? Van néhány különlegesség elrejtve a konyhában, és azt is tudom, hogy Peepsy hová dugta a tea süteményeket. - A házimanó már akkor itt dolgozott, amikor még gyerekek voltunk, néha úgy tűnt, akárcsak édesanyám, ő is abban a korban ragadt kicsit. - Közben elmondom még párszor, hogy mennyire nem kínzom magam, és hogy ne aggódj, amit te majd nem hiszel el, de azért így van.
Még így, negyven felett is képtelen vagyok arra, hogy megértsem a férfiakat. Sok dologban oly’ egyszerűen működnek, mint a pár hónapos gyermek fejlődését elősegíteni kívánó játékok, még másokban pedig... nincs hasonlítási alapom, hirtelen semmi sem jut eszembe, de a lényeg, hogy bonyolultak, kiszámíthatatlanok és kiismerhetetlenek. Nem várom, ahogy nem is szeretném, hogy Remmy meghunyászkodjon előttem, bocsánatot kérjen, hovatovább rosszul érezze magát. Nem. Ezek egyikére sem vágyom, egyszerűen csak azt szeretném, hogy őszinte legyen velem. Ketten voltunk, akiknek az azon az estén történtek terhét viselni kellett, nem pedig ő egyedül, mint egy bűnös, aki saját magát kárhoztatja örök vezeklésre. Ő volt ugyan, aki használta a gyilkos átkot, de én voltam az, akiért, aki miatt tette. Én, aki képtelen voltam nyugton maradni Roxmorts biztonságában, tudva azt, hogy az évfolyamtársaim mit élnek át éppen az iskola falai között. - Nem kérdeztem meg a nevét - sóhajtom végül. Én is pontosan annyira fáradtnak érzem magam, mint ami Remington arcáról tükröződni látszik, mégsem fújok visszavonulót, mert ha megtenném tudom, sosem kerítünk sort erre a beszélgetésre. Csak engednénk a témát szépen, lassan tovaáramlani az élet történései között, ezt pedig nem akartam engedni. - Biztosan nagyon emelkedett beszélgetések lehetnek. - Szeretnék gunyoros lenni, így és eképpen tudtára adni, hogy mennyire nem helyeslem a döntéseit, mégsem teszem. Az effajta viselkedés, hiába vágyom rá, egyszerűen nem rám vallana. Lemondás, inkább ezt hallhatja ki a szavaimból, mint bármi mást. - Hányszor emlegeti fel Virginiát vagy Lisbeth-et? Vagy inkább hányszor nem? - emelem magasba a szemöldököm. Én ugyan csak párszor jártam bent az Apámnál, annak is jó húsz éve, egyszer Leo születése előtt, egyszer pedig utána. Mégis ismerem őt, tisztában vagyok vele milyen elveket vall, miben és hogyan hisz. Ez pedig, a sötét, örökbe nyúló nyomorúságban, ami körbeveszi őt az Azkaban falai között, nem változik, inkább csak megkeményedik, már-már szikla szilárdságú lesz. Laurence Nott sosem fogja belátni nyilvánvaló tévedését és elveinek torz mivoltát, abban a hitben éri majd a halál, hogy igaza volt. Ami pedig a kérdéseimet illeti, a válaszokat mind a ketten ismerjük. Mindig és soha. Apám dühös, megkeseredett és csalódott. Bár nem mondja nyíltan, biztos vagyok benne, véleménye szerint a bátyám akkor cselekedett volna jól, az elveik szerint, ha hagyja, hogy a felesége megöljön engem is, meg azt az alsóbb évest is, akit védeni kívántam tőle és a szemében csillogó mohó, gyilkos őrülettől. - Sosem fog megbékélni - rázom meg a fejem. - Szólnod kellett volna, hogy rendszeresen látogatod - mondom végül, nem hozzátéve, hogy hagyjon fel ezzel a szokásával, mert felesleges. Remington felnőtt ember, nem mondhatom meg neki, hogy mit tegyen és mit ne, mi a jó neki és mi nem. - Nem csak a te apád - teszem még hozzá halkan. Már így, a negyven felett, némi önismeret birtokában, képes vagyok belátni azt, amit a harmincas éveim elején még bőszen tagadtam. Hiába raboskodik Apám az Azkaban falai között, hiába vagyok a számára majdhogynem halott, a vágy, hogy megfeleljek neki és az elvárásainak sosem fog szűnni. Minden cselekedtem után - végződjön sikerrel vagy bukással - fel fog sejleni a kérdés, hogy mit szólna Ő, ha itt lenne. - Mintha még mindig gyerekek lennénk - engedek egy óvatos, nosztalgiával fűtött fél mosolyt az arcomra kúszni, miközben eszembe jutnak azok az álmos vasárnap délutánok, amikor hárman, gyermekségünk minden határozottságával felvértezve indultunk a sütemény keresésére. Több sikertelen akciót tudhattunk a magunkénak, mint sikereset, valamikor, még a Roxforti éveim előtt mégis megtaláltuk Peepsy rejtekhelyét, amely azóta sem változott. - Nyilvánvalóan aggódom miattad, a bátyám vagy - fújok egyet, miközben követve őt elindulok a konyha felé. Nem nézek vissza, már nem érzek rá késztetést. Anyám valószínűleg már nem is emlékszik arra, hogy nála voltam. - Eljársz Édesapánkhoz azért, hogy újra és újra feltépje a sebeid, beléd szúrjon egy tőrt, majd még meg is forgassa azt. Mondhatod, hogy nem fáj, de… a szavak a legélesebb fegyverek - rázom meg a fejem. - Fordított esetben te is mérges lennél rám, az aggódásról nem is beszélve...
Remington Nott varázslatosnak találta
Playby :
Jon Hamm
3
Remington Nott
Szer. Aug. 31, 2022 4:22 am
Amelie & Remington
P
róbáltam megfejteni arckifejezéséből, mit is szeretne pontosan, mit várna most tőlem. A munkámban egészen jó voltam benne, a Minisztériumban a kapcsolatok, az emberismeret az, ami a legtöbbet segít, főleg a mostani időkben. Nem tudnám megmondani, a muglik és mugli születésűek egrecíroztatása, vagy a mostani puskaporos hangulat kedélyborzolóbb-e. Nincs nagyon mit tenni, abban mindig biztos vagyok, hogy a munkámat tökéletesen látom el, és ebbe belekötni igazán nincs miért, azonban, aki akar, az bizonyosan talál indokot. Most azonban ettől elszakadni igyekeznék, csupán kissé emlékeztet rá a hangulat, bár kétlem, hogy Elie ezt szeretné, vagy szerette volna elérni. Tudom, hogy aggódik, talán többek között ez az oka annak, hogy nem beszéltem vele ezekről a látogatásokról. Titoknak nem nevezném, ez csupán… semmi előnye nem származott volna abból, hogy tud a dologról. - Még a nagy része apa, kell neki is egy kis kapaszkodó. - Szomorú ezt mondani, de aki járt már az Azkabanban, az tudja, hogy nem túlzás. Sok bűnt követett el, meg se próbálom mentegetni, még magamban sem, elvégre tudtam milyen ember. Ettől függetlenül az apánk volt, aki nevelt minket, néha talán megkérdőjelezhető módszerekkel, megkérdőjelezhető eszmékre, de nem volt az a kifejezetten rossz szülő. A családban tudnék rosszabbat mondani nála, sokkal rosszabbat. - Nem kívánja a halálodat, ne értsd félre. - Hiba lenne azt gondolnia, hogy tényleg ilyesmi jár a fejében, neki is az apja volt, gyarló, sok tekintetben rossz ember, még sem ilyen megátalkodott. Tisztában voltam vele, legalább annyira mardossa Eliet is a bűntudat sok mindenért, ami azon az estén történt, de nem kellene így éreznie. Mind a ketten meghoztunk egy döntést, és vállaltuk érte a felelősséget, egyetlen percig sem volt kérdés. Az, hogy az apánk ezzel sosem tud megbékélni, hogy a véleménye már nem változik meg, tisztában voltam. Sose tartottam magam naivnak, vagy különösebben nagy hittel megáldottnak, jobb szerettem a tényekre alapozni mindent, éppen ezért nem bizakodtam ilyesmiben. Egyszerűen csak némi kapaszkodót nyújtottam egy idős embernek, aki élete nagy részében rossz ember volt, de valamennyire igyekezett jó apa lenni. - Tudom. - Sóhajtottam, csendes megadással nyúltam előre, és simítottam végig a karján. - Szerinted mégis ki mástól örököltünk volna ennyi makacsságot? - Szó ami szó, jutott belőle mindenkinek bőven, talán több is, mint kellene. - Sose éreztem így, és nem akartam, hogy esetleg ez merüljön fel benned, egyszerűen… annyival könnyebb vagy nélküle, nem szerettem volna, ha olyasmit mond, ami megbánt. Szeret téged, csupán a maga módján. Tényleg nem állt szándékomban mentegetni, borzasztó ember volt, számos bűnnel maga mögött, amikkel neki kell majd elszámolnia. Azt viszont majdnem biztosan tudtam, szerette a gyerekeit, minket, akik még maradtunk, még ha árulásnak érezte a tetteinket. - Apának már nem maradt más, csak a szavak, és bár jól bánik velük, azért már én sem vagyok tinédzser, akiben ezek komoly kárt tennének. - Nem az ő hangját hallom visszhangozni, és nem miatta érzek mardosó bűntudatot. Ez mindig így volt, azóta a nap óta, és változni már nem is igazán fog. - Természetesen aggódnék, ha olyasmiról lenne szó, de ha megnyugtatnál, elfogadnám, hogy felnőttként hozol döntéseket, amikkel nem feltétlen értek egyet. Milyen teát szeretnél? Jázmin? - Nem feltétlen akartam témát váltani, csak elfoglaltam volna magam, amíg feltettem forrni a vizet.